POSTÁN MARADÓ

Annak a bizonyos forró nyárnak múltával bátorkodom Önt újra hideg magányában háborgatni, reményeim szerint ezúttal legeslegutoljára.

Szándékaim természetesen éppúgy átláthatóak és minden szempontból feddhetetlenek, mint első „találkozásunk” alkalmával (emlékszik, azt ígértem, nem használom többször e kifejezést, de hát mi, emberek hajlamosak vagyunk a könnyű hazugságokra), és éppúgy ragaszkodom ahhoz is, hogy Önnek megadjam a kellő tiszteletet – amennyiben Öntől is hasonló elbánásban részesülök.

Most tél van, tisztelt, H. úr.

eltért a szokványostól

Noha kettőnk időszámítása sok vonatkozásban különbözik, sőt, megkockáztatom, mindenben más, talán az Ön kitéphetetlen szívében is megrezdül egy-két húr, ha az eltelt időről mesélek. Higgye el, ez a néhány hónap számomra is különös volt, bizonyára nem annyira különös, mint az Ön kronológiájában lehetne, de ugyancsak eltért a szokványostól, az átlagemberek idejétől, amely láthatatlan kéz kirakta pasziánszjátékhoz hasonlít.

Ebben a tekintetben tehát közeledtek álláspontjaink, ami nem jelenti, hogy valaha is egymás közelébe érhetnénk, semhogy mostantól egy hajóban evezünk; csupán annyit, hogy Ön és én szakítottunk azon embermilliókkal, akik a mobiltelefonjukon precízen beállították az ébresztőfunkciót, vagy lakásuk összes helyiségében leszakítható naptárt tartanak (tetszés szerint dekorálva négylábú és kétlábú cicusokkal, ha megbocsátja nekem az élcet). Mi külön téridőben mozgunk, akár a filmbéli időutazók; ez azonban nem írható egyikünk rovására sem. Ha valaki hibázott kettőnk közül, hát az én voltam, amennyiben alábecsültem az Ön, a halandók számára kifejlesztett, speciális képességeit.

Így vagy úgy, de egyszerre rendkívüli reflektorfényben találtam magam anélkül, hogy különösebben vágytam volna erre a kitüntetésre. Miként első levelemben utaltam rá, noha munkám megkövetelte a rendszeres szereplést, sőt, a nyilvánosság bevonását is, soha nem kapkodtam a színpad vagy a királyi trónusszerű egyetemi katedra után – fizikai korlátaim aztán végleg meggátolták az efféle mutatványokat –, ám nem is zárkóztam el előle. Tettem a dolgom, ahogyan mindenki – ahogyan Ön is, aki egyszerűen élt az általam felkínált lehetőséggel.

helytálló portré

Nem állítom, hogy élveztem az Ön személyemre szabott érdeklődését – sőt, kitűnően meglettem volna nélküle. Noha én biztattam a közeledésre, és első levelemben én készítettem Önről többé-kevésbé helytálló portrét, álmomban sem gondoltam, hogy sikerül magamra terelnem a figyelmét. Hiszen ez olyan nagyfokú elbizakodottságra vallott volna, ami távol áll tőlem! Hiheti-e az erdő egyetlen fája, hogy vele fog szerelmeskedni a jóképű augusztusi vihar karcsú villámifja? Elképzelhető-e, hogy valaki abban a hiszemben megy Sting aktuális koncertjére, hogy a színpadon állók tekintete majd megakad rajta, és felemelik magukhoz, a konfetticsillagos égbe, a megasztáros mennyországba? Ilyen soha nem történhet meg a valóságban. És még sorolhatnám – végigbandukolhatnék a görög hőseposzok olajligetes tájain, ahol félistenek, nimfák és kentaurok róják magányos, megszállott köreiket, tudomást sem véve egymásról, a világról, se a felettük álló, ismeretlen hatalmakról; de beruccanhatnék a bukott hadvezérek, pórul járt celebek panteonjába is, bár az a sok-sok tükör valószínűleg zavarba hozna.

Nincs értelme tovább köntörfalazni: az, hogy Ön a lombruhaszaggató őszön többször is felkeresett engem, messze meghaladta legmerészebb elképzeléseimet, noha – és erre közvetlen környezetem a tanú – nem éppen ilyen randevúkra gondoltam első levelem írása közben. És utána sem.

Mi tagadás, könnyű volt rám találnia – semmi óvintézkedést nem tettem.

Miért is tettem volna? Hiszen eddig is akkor jött, amikor akart, lábujjhegyen merészkedett ágyam vagy birminghami, halas kanapém közelébe, fölém hajolt, beszívta a lélegzetemet, mintegy megkóstolt, elég érett vagyok-e már, azután távozott; ingerkedett csupán, élvezte a magatehetetlen zsákmány félelmének édes illatát, vagy más céljai voltak?

Az utóbbi kérdés gyermeki paradoxon: lehetne több célja is velem-velünk, nem csupán egyetlenegy?

észrevétlenül

Ha emlékszik, kedvelem a paradoxonokat, noha – és ez is új szín az életemben – észrevétlenül lemondtam róluk, miként az idő haladtával mindenki felhagy azokkal a praktikákkal, amelyek segítségével bálnamód emelkedhet ki a tömegóceánból: beáll a sorba, és igyekszik a többivel együtt, vállat a vállhoz szorítva menetelni, oda, ahol megszűnik azután minden különbözőség; ahol egybefolynak az ősi, nagy vizek, és hangtalanul hullnak alá a hatalmas, fehér sziklákról. Elnézést, hogy elragadtattam magam.

Tudom, semmi szüksége sincs, hogy lábujjhegyen közelítsen meg.

Egyrészt nem tudnék elfutni Ön elől, hacsak nem változtatnám át Speedy gurulós székemet ezeregyéjszakai varázsszőnyeggé vagy anderseni bűvös ládává, másrészt Ön akármilyen alakot ölthet, olyat is, aminek se lába, se keze, még teste sincs, csupán gondolat vagy szándék formájában létezik. Amikor azt a bizonyos levelet fogalmazgattam, azt hittem, méterről méterre közelebb lopakodom Önhöz, becserkészem, mint vadász a nagyvadat, ám azzal nem számoltam, hogy Ön is képes a mozgásra.

Eltáncolt, elsasszézott előlem, kicselezett, egyszer mögém került, azután egész egyszerűen köddé vált, és én – újabb paradoxon –, aki annyira vágytam már elérni, eltűnésének hírére egyszerre megkönnyebbültem.

Naphosszat ültem a városra néző, óriási ablak előtt, és nem győztem betelni az üvegfal mögötti élettel, ami olyan kicsinek, olyan nevetségesnek, izgágának és gyönyörűnek tűnt, akár az akváriumban tobzódó üvegsügérek, darázsgébek vagy holdhalak világa.

A téli naplementék lilán lobbanó tűzijátéka éppen a selyemszalag folyó felett porladt szét, és néhány pillanatig átvilágította a fázós épületek üvegtestét; máskor meg a hegyek fölé száműzött kölyök vihar dobált ide-oda hógolyószerű fellegeket, s engem megborzongatott az erős és független elemek látványa.

Szabad voltam, H. úr!

Ilyenkor eszembe se jutott Önt közelebb csalogatni, élveztem tüdőmben a levegőt, és lázas ötleteim támadtak, mit teszek holnap meg holnapután; azután, huss, fagyos szél kerekedett, és lehűtötte reményeimet. Jégszoborként ültem tovább, két karomat a karfán nyugtatva, és várakoztam.

Éppen olyan hamis sztereotípiák csaptak be engem, mint annyi sorstársamat, akik hittek Önben; az Ön kegyességében és igazságosságában; talán még abban is, hogy beállhatnak az Ön elitseregébe, amelyet halandó szem még nem pillanthatott meg…

handabandázó póz

Azt képzeltem, úgy viselkedik majd, mint a körülöttem csetlő-botló, agyafúrt, erőszakos, hűséges, megbízható vagy aggodalmaskodó embertársaim zöme; hogy Ön is ember, vagy legalábbis emberi fogalmakkal leírható lény, akivel szóba lehet állni, esetleg megdöngetni képzeletbeli hátát, megkérdezni, hogyan szolgál a kedves egészsége, kvaterkázni egy teleholdas éjszakán az örök holnapokról. Meg sem fordult abban az ostoba fejemben, hogy hamis vágányra tévedtem, és a levelezés is egy önhitt vénember handabandázó póza; egy vénemberé, akinek minden megadatott életében néhány jelentéktelen apróságon (családon, egészségen) kívül.

Már nevetni sem tudok a vicceimen, H. úr, nem is tréfásak.

A szürkeség molyrágta halotti csipkefátyolként csüng a város előtt, egy-egy híd csupasz-sápadtan lóg ki a félhomály alól; a felhők közötti, szétszórt árnyékok visszafelé járó óra mutatóihoz hasonlítanak.

Követem az időjárás változásait, mint futót az árnyéka. Nem, nem fordítva, H. úr; kiszolgáltatottságom immáron végleg elhatalmasodott, és én is csak csüngök a mindennapok közömbös eseményeinek drótjain.

Az a fanyar, jó kedélyű úriember, aki tavaly annyira úrrá lett volna elesettségén, s talán túlságos pökhendiséggel kínálta Önnek békejobbját, és első levelében együttműködésre szólított, voltaképp párbajra hívta – nos, ez az úriember végérvényesen a múlté. Nem a maga ura; igaz, reményeim szerint még az Öné sem.

Valójában félúton vagyok két állomás között.

Vagyis elsöpört az ősz, megdermesztett a tél; a Speedy mélyén kucorgó, ványadt, fonnyadt citromarcú vénség lettem.

Kettőnk találkozója tehát várat magára – bizony isten, most nem tudom, mitévő legyek. A napok úgy változnak, akár a pillanatra életre kelő páraalakok a hideg üveglapon. Hétfőn szeretnék túl lenni az egészen, akár a matematika érettségi vizsgán, amelyről azt hittem egykor, hogy maga az Armageddon; kedden mindent megtennék, hogy minél messzebb tudhassam magamtól Önt, tisztelt H. úr. A szerda a tetszhalott pihenésé, amikor az orvos jön-megy, olyan derűsen otromba, érzéketlen kivagyisággal, ahogyan a tábornok vonul végig az arcvonal előtt, vagy a tanár tekintete fut végig a félévi érdemjegyeken. A csütörtök a félelemé; amolyan testet-lelket borzoló léghuzam ez, de szerencsére hamar áthúz a megfelelő tereken, és az éjszakát viszonylagos nyugalomban töltöm, hogy pénteken frissen és dideregve ébredjek a város ólomtükre előtt. Szombaton szakadatlanul páros-páratlanozom, vagy a piac jellegzetes itt a piros, hol a piros játékát űzöm, mindegy, miképp nevezzük: gondolok és nem gondolok Önre; délutánra a dolog addig fajul, hogy egyszerre teszem mindezt, egy iszonyú hullámvasúton vagyok utas és személyzet. Vasárnapra kimerülök, nem számít semmi sem; erőlevest fogyasztok és színes mézsalátát, és hozzá annyi portóit iszom, hogy a világ vérvörösbe borul; ám ez az irtózatos alkonyat felébreszti a tudatom legmélyén szundikáló szörnyeket, akik azután végeérhetetlen utazásra visznek: végigjárom azokat a helyeket, ahol Önnel találkozhatom.

egy injekciós tű

Higgye el, ennél már az is jobb, amikor végre megadatik a lehetőség, hogy Önnel találkozhatom – ám ilyenkor rendszerint belibben nyakig felgombolt köpenyében a Föld legkiválóbb orvosa, és egy injekciós tű segítségével felszólít földi létezésem igazolására, amit (magatehetetlen lévén) meg nem tagadhatok tőle.

És másnap, hétfőn, kezdődik az egész elölről; kitárja kapuit a Vidámpark.

Ugye, azt sem felejtette el, hogy annak idején, nyáron (ó, vannak-e még valahol nyarak?) – némi költői, megengedő túlzással – a modern kor gyermekének vallottam magam, és letettem a nagyesküt mindarra, ami a kevés testmozgást igénylő életet jelentette?

Nos, mára a helyzet ezen a fronton is megváltozott: rá kellett jönnöm, hogy semmi sem véd meg Öntől, igaz, néhány hónappal ezelőtt még azt hittem, nem is szorulok védelemre.

Ha akarom, ha nem, a paradoxonok szinte dőlnek belőlem: hiszen én közelebb akartam férkőzni Önhöz, H. úr, mi szükségem lett volna, hogy erődítményekkel szereljem fel magam Ön ellenében; ráadásul, miként az élet kis és nagy példái egyöntetűen mutatják, Ön ellen nincs védelem, tehát fölösleges is próbálkozni.

Az őskor animista emberei fűben, fában, szélben keresték Önt, és messze földről hurcoltak iszonyú kék köveket, hogy egyfajta kilátót építhessenek, amelyről az Ön szemébe látni. Az ókor sebtiben néhány emberarcú istenséget teremtett, hogy kő-, márvány-, fa és nemesfém lábaikhoz helyezhessék ajándékaikat; az se volt baj, ha egyik-másik még hörgött picit. A középkorban aztán bonyolult praktikákkal próbáltak az Ön kegyeibe férkőzni, több-kevesebb sikerrel, hiszen Ön mindig kiszámíthatatlan volt, akkor és ott lépett be a nagyszobába, amikor és ahol akart: pestisjárványok, gyilkos háborúk, hirtelen lehűlések formájában.

A későbbi korok tovább kényeztették Önt, és se szeri, se száma nem volt a kísérleteknek, hogy kijátsszák, azaz tudta nélkül, idegen segítséggel hagyják el e siralomvölgyet: elég a számtalan UFO-történetre utalnom.

A kacérkodás Önnel mind a mai napig tart, és – legalábbis számomra – a tehetős emberek wellness-őrületére emlékeztet, vagy a katasztrófaturizmusra, vagy más elmebajra.

Ma meglehetősen lecsöndesedtek a vizek.

közvetlenebb tónusok

Az emberek kimérték, és be is tartják azt a három lépés távolságot, ma a találkozás Önnel személyes, közvetlenebb tónusokra tett szert, amelyek néha nem nélkülözik a Miss Marple-féle teadélutánok báját, ám egyáltalán nem ritka a közvetlen kapcsolatteremtés igénye sem, akárcsak az én esetemben.

Nem azt akarom utoljára tudomására hozni, hogy feladtam; hogy lemondtam még a szemkontaktusról is, csakhogy ez igen-igen veszélyes, kétélű, az ember pedig együgyűségében könnyen eshet áldozatul.

Önnel nem lehet packázni: puszta heccből orvosságot itatni, névtelen levelekkel bombázni, lekezelően szólítani, mintha a fafejű, bakafántoskodó szomszéd volna, aki megjegyzéseket tesz gyümölcsöskertem állapotára.

Nem hittem, H. úr, hogy ilyen könnyen enged a palackot tartó dugó – nem feszegette Ön belülről egy kicsit, hogy kiszabadulhasson?

A mindenható doktor kerek-perec a mellemnek szögezte a kérdést, föltétlen szándékom-e, hogy még ezen a tavaszon átsétálok a túloldalra (így, ezekkel a szavakkal mondta, és nem mosolygott egy csöppet se), mert akkor szóljak, és ő felhagy a forgalomirányítással, és fekete bőrtáskája mélyére süllyeszti a fecskendőket.

Szinte nem múlik el délután, hogy ne vizsgáztasson, mik a terveim a hátralévőkben; azzal nyúz, mondjam ki egyenesen, hogy nekem szimpatikusabb ama másik világ, mint ez a kínlódással teli – ilyenkor (különösen, ha kedvező napon, ne adj’ isten, kedden erőszakoskodik) kiadom az útját, ám szorongva tekintek körbe-körbe, nem gubbaszt-e Ön valamelyik sarokban, hogy lecsapjon rám, és örök társaságába invitáljon.

Ezek szerint mégiscsak védekezem valamiképpen?

Csak az imént utaltam arra, hogy halandó embernek botorság hinni, hogy csupa bűbájjal, vajákoló ráolvasással, szigorú katekizmussal, vagy a kvantummechanikával megúszhatja a megúszhatatlant, elkerülheti a végső küszöb átlépését, amelynek túloldalán Ön várakozik, ünnepélyes, kifürkészhetetlen arccal – vagy arc nélkül. Mondom, a paradoxonok – érzik a vesztemet – csapatostul támadnak.

Beveszem a doki bogyóit, engedelmesen tűröm handabandázását, melynek során bújócskát játszik Önnel – és átkozom a pillanatot, amikor útjára bocsátottam első levelemet.

Honnan is volt merszem gondolni Önre?

Miféle kárhozott pillanat volt, amikor fölemeltem pillantásomat a mindennapi örömök földjéről? Vagy egyszerűen unatkoztam, és olyan könnyelműen viselkedtem, akár a karját a fekete puma ketrecébe lógató, fagylalttölcséres kisfiú?

Nem lett volna kényelmesebb békében-biztonságban kivárni a percet, amikor Ön szelíden kopogtat ajtómon-ablakomon, mint annyi, de annyi esetben megcselekedte már? Hát ki vagyok én, hogy Ön mellé tornásszam magam, és bambán belevigyorogjak a fotografáló masinába?

A Speedy hangtalanul gurul a padlószőnyegen, vastag üvegek védenek a világ ártalmas zajaitól, bőrbevonatú ajtóm ugyanígy tartja távol a folyosó szöszmötölő népét – miért hallok akkor mindenféle azonosítatlan motyogást, súrlódó zörejeket, hús- és vérhangú neszeket?

pszichikus módosulások

Amikor megemlítem, orvosom pszichikus módosulásokat emleget, és latin szavakkal dobálózik – de rajtakaptam, hogy egyre aggodalmasabb pillantásokat vált gondozóimmal, testőreimmel, akik a nap minden percét velem óhajtják tölteni, olyan zavaró együttlétben, mint az orrszarvú és az ő madara, a kalaó; való igaz, ők talán kevesebb hasznot hajtanak, és csupán zsörtölődésben elsőrangúak.

Nincs kétségem, hogy ők és a doktor összejátszanak – de ki ellen, mi ellen, ez itt a kérdés. Ha eltávozom, abból egyikük sem húz hasznot, nézhetnek majd új munka után, ami a mai válságos időkben nem könnyű.

Most jön a lényeg; az igazi mondanivaló.

Miért nem velük kezdi? Hiszen mi ketten – így is fel lehet fogni – jóformán munkakapcsolatban állunk egymással, megtiszteljük a másikat feltétlen bizalmunkkal, kitárjuk szívünket-lelkünket, és felkínáljuk mindenünket, amink csak van.

Ha belépek az Ön belső köreibe, Ön elveszíti leghűbb szolgáját és egyben legfőbb bizalmasát is a halandók között – be kell majd érnie azokkal a nevetséges hókuszpókuszokkal, amelyekkel az emberiség traktálta az elmúlt néhány ezer év során!

Szüksége van erre az idegesítő siserehadra? A füstölőkre, az imákra, a vértől vöröslő idolokra, a roppant piramisokra? Az elmúlás nyomában ólálkodó sötét szolgákra? Kell ez a félelmetes felhajtás? Nem volna jobb, kellemesebb az a megoldás, amit én kínálok?

Amíg gondolkodik (hiszen itt van a közelemben, látom a folyóba merülő nap búcsút intő fényujjai közül leskelődik, fel a tornyomba), felfedem utolsó lapomat: mikor legyek őszinte, ha nem most, amikor, úgy tűnik, elkerülhetetlen a vereség?

Titkos tervem volt, hogy szövetségesemnek kérem – a hibát ott követtem el, hogy egyenrangú kapcsolatot álmodtam, sőt, néha olyat is, amelyben én diktálom a föltételeket; de hát nem így bukták el a legnagyobb elmék is utolsó háborúikat? És valójában e cél vezetett, amikor első levelemet írtam.

Micsoda nagyszerű ideának tűnt akkor – és én, balga, abban reménykedtem, hogy puszta szavakkal lekenyerezhetem, sőt, megvásárolhatom Önt!

beépített ember

Tévedtem, és ezért, ha nem késő, elnézését kérem – de tudnia kell, mi rejtőzött látszólagos hetykeségem mögött. Nem a bekötött szemű, duzzadó karizmú önteltség, hanem a szepegő remény – hogy egy lehetek a sok százmillióból, akinek sikerül…, hogy mi? Az Ön társává lenni? Ez így nem igaz. A szolgájává? Ez már közelít az igazsághoz, de még mindig félrevezető, hiszen mi szüksége volna inasra, ráadásul olyanra, akinek tehetetlen a lába és földhöz ragadt a képzelete? Legyek a beépített embere, kémje, spionja? Olyasvalaki, aki egyik lábával itt, a másikkal ott áll, különböző pontokon tapod, mint a Rodoszi Kolosszus?

A döntés az Ön kezében van – én beléptem a kapun, amit nyitva hagyott számomra, megtettem mindent, ami egy szűk korlátok közé kényszerített embertől telik; ha ez megfelel Önnek, ha megelégszik azzal, amit felkínálok, kérem, értesítsen. Engem ugyanott talál: a város feletti toronyépület legfelső szintjén, a Speedybe húzódva. Egy elesett, semmire se jó teremtmény, selejt-áru az Ön óriási standján. De mégis… Ön hallja, amit mondok, érzi, amit érzek, és azt is tudja, hogy immár testestül-lelkestül az Öné vagyok. Csak szólnia kell, intenie – én jelre várok, mint egykor Róma királyai, akik keselyűk és sasok röptéből olvastatták ki a jövendőt.

kép | Dan Cristian Padure, unsplash.com