MINDEN NAP UGYANAZ A NAP

Szervusz, H.!

Először azt hittem, tanácsot kérek Tőled, azután rádöbbentem, hogy ha én magam sem tudok tanácsot adni magamnak, akit (elvileg) mindennél és mindenkinél jobban és régebben ismerek, hogyan számíthatnék egy Idegen tanácsára?

A nevem Andrea. Andrea, Békásmegyerről. És ennyi. Két napja múltam negyvenéves. Szándékosan nem azt írtam, hogy betöltöttem a negyvenet, mert az olyan véglegesnek, befejezettnek hat – én pedig annyira gyűlölök mindent, ami végleges és befejezett, hogy… hogy nagyon.

És miért gyűlölöm? Nos, miért gyűlölnek az emberek valamit vagy valakit? Könnyű a válasz. Mert nem tudják megkapni. Törekednek rá, majd megvesznek érte, kezüket-lábukat összetörik, hogy végleges és befejezett valamit vagy valakit birtokoljanak – és semmi. Mihelyt úgy érzik, hogy célhoz értek, kezdhetik elölről az egészet.

mindennap ugyanúgy

A gimnáziumban utáltam a magyarórákat, néztem Ica nénit, vajon miért pakol magára mindig több festéket, mint kellene, és miért mindig feketét, de Sziszüphosz történetére emlékszem. Különös büntetés volt, hogy mindennap ugyanúgy kezdődik és ugyanúgy végződik. Arra gondoltam, tudja-e vajon a szerencsétlen, hogy innen nincs tovább. Ha igen, csakugyan szörnyű a büntetés. Mi forog a fejében az ébredés, az ugyanarra-ébredés első másodperceiben? Felfogta, hogy nincs választása? És azt is felfogta, hogy boldognak kell lennie, amiért nincsen? Boldog a gondolattalan és döntések nélküli ember, de a legboldogabb az ezeréves kőszikla, amin sok-sok ember meg állat tapodott; s miként a breton tengerparton szürkéllő szirt se térhet ki a partra szálló vikingek, Napóleon katonái vagy a kanadai 1. Ranger zászlóalj támadása elől, a legboldogabb, a tehetetlen embernek sincs választása.

Ó, hogy irigylem ezért!

Egy ideig én is boldog voltam, H.

Most úgy írok neked, mint gyerekkori játszótársamnak (nem volt ilyen, mert mindig a fiúkkal lógtam volna, de anyám nem engedte), vagy olyan pajtásomnak, aki lehettél volna, ha…

Ha. Ezek a ha-k megőrjítenek. Itt ülök a ha-todik emeleti erkélyen (pazar kőerkély a nyolcvanas évekből, oldalfalakkal, így nyáron forró, télen jéghideg cella), a billegő kisasztalka mellett, és almát eszem, közben bámulom a lenti fák lassú hervadását az őszi alkony fényében. Ahogyan a délután sarkában loholó szürkület, ez a kámzsás kószáló ruhaujjába rakosgatja a lakótelep megannyi világosságát, az valami csuda! Fáznom kellene, a fürdőköpeny alatt mégis ragadok az izzadságtól: a gyengeség ragacsa ez. Nem volt ám mindig így. H.

előző lényem berzenkedett

A gimiben szerelmes lettem, mint mindenki más. És úgy tűnt, megérkeztem. Itt a végállomás, kész, passz. A hosszú, nyakigláb, szemüveges fiú kedvelte a történelmet, ha nem is annyira, mint engem. Tizennyolc éves voltam, és addig szünet nélkül perlekedtem. Anyámmal, nevelőapámmal, Henrik bácsival, aki mindent elkövetett, hogy anyám rovarirtásból származó, nem kevés jövedelmének nyakára hágjon; a tanárokkal, a hülye osztálytársaimmal, mindenkivel haragban voltam. És jött Ő, és egy csapásra… mintha egy nagyon nehéz zsákot levett volna a hátamról. A legszebb, hogy eleinte észre se vettem, milyen nehéz, csak amikor már nem volt rajtam. Tizennyolc évesen nem kellett többet döntésekkel és választásokkal vesződnöm. Ő szépen megmondta, mit tegyek, és noha előző lényem berzenkedett, Ő erősebb volt annál a makacs Miss Csakazértisnél. Én biológiát tanultam tovább (Neki köszönhetem, hogy főnővérként tavaly meghívást kaptam egy neves plasztikai sebésztől, dolgozzam a szépséglaboratóriumában), Őt katonának vitték, és nem is jött vissza onnan… Vagyis valaki visszajött, de az nem Ő volt.

Ez már a második alma. Szelim fintorog, ha látja, hogy almát eszem, de ő mindenért felhúzza az orrát. Nem tehetek róla, hogy fél fejjel kisebb nálam. Szelim azt mondja, az alma a bűn gyümölcse, én meg azt felelem, hogy más felfogás szerint a bűn gyümölcse a gyerek. Anyám szava járása volt ez, még kislánykoromból.

Este nyolc óra van, de a hideg felkúszott a villámhárítókon. A döntéskényszer továbbra is verítékbe bugyolál.

H, te hogyan mondanád meg valakinek, hogy fel is út, le is út? Ugyanis ketten vannak. Szelim és Ő.

Igen, igen, visszatért. Húsz év után, ezt képzeld el! Nem is húsz, huszonöt. Majdnem huszonöt. Ha a fiam elvette volna azt a lányt, és ha az a lány nem vetél el, most nagymama lennék. Érted ezt? Hogyan értenéd, amikor én se értem!

Nézem a lakótelep hosszú, egyre vastagodó tömbjeit. A házak, mint egy-egy bizonytalan Titanic, úsznak a csillagtalan ég ledobált sötétjében; néha elgondolom, kik húzzák meg magukat a zengő csillárok fényesései mögött, és összeszorul a gyomrom. Szelim éjszakai lény: nappal alszik (nem nálam, a legtöbbször nem nálam), és akkor indul vadászatra, amikor mások a fogmosó pohárral szemeznek. Egyszer a maga tört magyarságával megpróbálta elmagyarázni, mivel foglalkozik.

– Nem érdekel, Szelim, mit csinálsz – mondtam neki. – Az a lényeg, hogy csináld csendesen.

Szelim ezt szó szerint vette, és komolyan megsértődött, mert azt hitte, arra célozgatok, amit az ágyban (ritkán) művelünk; Ővele más volt, olyankor én Ő voltam. És ezt vedd szó szerint.

És tessék, egyik nap válogatok az emailek között, ezt ismerem, ez spam, ez meg mind a kettő, tehát egyből kuka, s megakad a szemem egy email-néven, ami az én egykori, titkos, csak kettőnk által ismert becenevemet idézte.

Miért kellett felbukkannia? És miért kellett ugyanazzal próbálkoznia, mint azelőtt, a végleges és befejezett állapot létrehozásával? Ez már más helyzet, szívem, mondtam neki, eltelt egy negyed század, megváltoztunk, én Szelimmel élek, hogy te hol, nem tudom, de nem is vagyok kíváncsi rá, az a tányér már széttört, nem lehet összeragasztani… itt félbeszakított.

A McDonalds kék fényei úgy függtek asztalunk felett, mint a jégdenevérek.

Nagy, komoly szemét rám emelte, és mondta a jégkása felett (a kása nyersrózsaszín volt, tiszta őrület):

– Egy éve váltam el. Azóta nincs senkim.

Azt kellett volna válaszolnom, hogy:

– Na és?

Igaz, H? Ezt kellett volna válaszolnom, és engednem, hogy kifizesse a jégkásámat. Ehelyett mit tettem? Épp az ellenkezőjét.

De legalább te érts meg! Megint boldog akartam lenni! Szerettem volna megint nem-én lenni! És ő Ő volt, akit szerettem, nem az a Valaki, aki söréhesen, homályos idézetekkel a fejében visszatért hozzám a katonaság, majd az egyetem vadonjából!

ráncosan fonnyadt

Ha az alma elfogy, és mindjárt elfogy, mert az utolját eszem, döntenem kell: bemenjek-e újabb adagért, vagy maradjak itt kint, a teraszon, ég és föld, Ő és Szelim között. A bajt még tetőzi, hogy úgy istenigazából nem is ízlik az alma. Itt vettem a bevásárlóközpontban, amit ki nem állhatok, de a busz éppen előtte rak le, a zöldséges pult közepéből emeltem ki két kilót – ettől akár jó is lehetne. Halványpiros példányok, egyenesen Andalúziából vagy Katalánföldről; az íze mindegyiknek ugyanolyan: már nem ropogó-friss, és még nem elegánsan, ráncosan fonnyadt, valahol a kettő között. Azaz: ízlik is, meg nem is.

Tíz lépés az egész, ennyi az erkélytől a konyhai hűtőszekrény. Talán az a gond, hogy túl közel van; talán az, hogy túl messze. Mint Szelim. És mint Ő.

Ha nem mondtam volna még, H., szombat van.

Egy magyar statisztikában olvastam, hogy ilyenkor a tinédzserek negyvennyolc százaléka tölti az estét valamelyik szórakozóhelyen (ezek veszélyeiről mindenki hallott vagy olvasott, kivéve az érintett korosztály szüleit), harminc százalék édes kettesben valahol, és csupán húsznál alig több százalék marad otthon, a fenekén, kipihenve a hetet, vagy álmodozva a rá eső holdfényben.

Mit is mondott Ő, amikor itt járt?

– Csak beugrottam az Obiba.

– Itt nincs is Obi.

– Akkor szerinted hol vettem ezt a Black&Decker fúrógépet?

– Szerintem otthonról hoztad.

– Ő mikor jön? – kérdezte, és szétnézett, noha világosan megmondtam: előfordul, hogy Szelim napközben a szófán szundikál; az én munkabeosztásom meg annyira kusza, hogy meg sem kíséreltem tájékoztatni róla. De miért is tettem volna?

Sorra járta a három szobát, megfogdosta a kagylókat, a tengeri sünöket és azt a számtalan mediterrán kacatot, amit útjaimról hoztam magammal – én meg ballagtam utána mosolyogva, mint Toto Dorothy nyomában. Meg sem fordult a fejemben, mi lesz, ha Szelim váratlanul betoppan; nem számoltam ezzel a lehetőséggel. Ő és Szelim: két külön világ. És én volnék a Csillagkapu? Kedvelem, H., azt a filmsorozatot. Talán ezért nem játsszák mostanában.

S ekkor, félig hátrafordulva, tenyerében egy röhejes porcelán delfinnel, azt mondta, bele az arcomba, mintha mikrofon volna, ami világrendszerek között közvetít:

– Tudod, hogy szeretlek. Mindig is szerettelek. Mit ígért neked a barátod?

Természetesen kidobtam, mert Zsolti, a fiam ezt a pillanatot választotta a betoppanásra. Egyébként mindig úton van, két pont között surran, legyen az Budapest–London, Éva és Vera, rap és funky. Utoljára akkor láttam mozdulatlanul, amikor tizenegy évesen aludt, nem sokkal azután, hogy édes jó apja utoljára próbálkozott nálam, és én eltörtem a térdét egy golfütővel, amit (micsoda fintor) éppen ő hagyott nálam annak idején.

Most azzal nyugtatom magam, hogy a hűtőben sincs több alma. Egyáltalán, micsoda dolog jégszekrényben tárolni a gyümölcsöt? Ülök a billegős asztalka mellett, lábam alatt a békásmegyeri szombat éjszakával. Már teljesen besötétedett, a táj sötéten hallgat. Rajtam kívül ezer és ezer ember él itt, mégis olyan egyedül vagyok, mint az asztalon fekvő kés.

Soha semmilyen más gyümölcsöt nem vágok fel, csak az almát, egyforma keskeny gerezdekre, amelyek arra a csónakra hasonlítanak, amelyikkel Ővele…

Milyen jó, hogy egyedül vagyok. Milyen kár, hogy nincs itt Szelim, hogy puha hangján valamilyen furcsa kalandjáról meséljen. Milyen balszerencse, hogy megtiltottam Neki a további látogatást. Milyen jó, hogy egyedül vagyok… és így tovább. Ez a három mondat kavarog bennem. Szelim tud Róla, és ő tud Szelimről. Mindkét fél ragaszkodna hozzá, hogy kibeszéljem a másikat annak háta mögött; hogy mocskos titkok tárnáiba ereszkedjem alá bányászlámpa nélkül; hogy kiteregessem azokat a lepedőket az udvaron. Egyikőjük sem sejti, mire vágyom: beteljesülésre. Végállomásra. Hogy ismét más legyek, mint én magam – ezt mondta valamelyik terapeutám is (a bajuszos, azt hiszem), hogy bújjak ki a bőrömből bátran, merjek változtatni – azután rátért arra, hogy nem szép dolog ütővel szétzúzni egy emberi lény lábát; ugyancsak helytelen, hogy két évvel korábban halállal fenyegettem az illetőt… mit tudnak az orvosok a halálról!

aggaszt az alma-kérdés

Most már aggaszt az alma-kérdés. Szelim vagy ő? Vajon őket is felszeleteljem csónak alakú kis cikkelyekre? A szépségszalonban dolgozó férfikollégák rendre elkerülnek, ha magamban beszélek, de a nők megértenek.

Ő szeret engem, és Szelim is szeret. És én? Melyikük emeli le hátamról a zsákot?

Szombat este van. Békásmegyer szelíden süllyed alá az őszi éjszakába, egyetlen fénysóhaj vagy hangvillanás nélkül. Csak a kés csillog az asztalon.

Ugye, H., te megérted, miért nem mozdulok. Nemhogy tíz lépést, egyetlen centimétert sem megyek.

2.

Helló, H!

A magyartanártól, akit Nyilasmisinek nevezünk, megtanultam, hogyan kell helyesen levelet írni. Ismerem a megszólítás és az elköszönés szabályait, a tartalmi rész tagolásának különféle módozatait, és azt is felfogtam (nagyjából), miért ragaszkodott Nyilasmisi ahhoz, hogy „soha, sohase” feledkezzem meg a keltezésről.

Nyilasmisi tanár úr szigorú, viszont igazságtalan. Nem méri fel a valódi erőviszonyokat.

Tehát tudom, hogyan kell levelet írni, csak azt nem, miért. Legalábbis nem tudtam – eddig.

Holló Jánosnak hívnak, H., és jelenleg az újpesti Berzsenyi Gimnázium tizedikes tanulója vagyok.

Elég szabatos volt a bemutatkozás?

A szüleim szerint az a baj velem, hogy túlságosan precíz vagyok; hogy mindig mindenben a legegyszerűbbet (a tiszta formát?) keresem; és ebben a „beteges” rendcsinálásban épp a lényeget veszítem el.

Te mit gondolsz, H ? Nem látom a fától az erdőt? A mókustól a mogyorót? Vagy a kákán is csomót keresek? Szeretem a közmondásokat. A tavalyi tesztben ezeket oldottam volna meg a legkönnyebben, ha lettek volna benne – a mondatelemzést viszont elszúrtam. Megnyugtat, ha a feketét a fehéren látom. Anyám mesélte, hogy gyerekkoromban alig lehetett elvonszolni a behavazott temetőből. Azóta is megkapom, hogy miattam nem látogatjuk a nagyi sírját, pedig ez nem igaz, apám miatt nem, ő ugyanis soha nem szívelte a nagyit, anyám édesanyját, és… de nem erről van szó.

Nyilasmisi, azt hiszem, elégtelent írna erre a levélre, hiszen csak most érek a dátumhoz – azért csak most, mert egyáltalán nem fontos. A dátumok sohasem fontosak, legtöbbször magánügyek; egy adott naptári nap (egység) tehát millió és millió emberhez kötődik, láthatatlan szálon lóg az emberek nyakában, vagy fordítva. Millió és millió ember botorkál, és nyakában ott himbálózik egy-egy láthatatlan dátum, mind csak viszi és viszi, míg le nem rogy a földre, hogy meghaljon végre.

Hát én nem várom meg ezt a pillanatot, H. Október másodika van.

Itt ülök a vadonatúj, eukomfortos ablakpárkányon, úgy, hogy mindkét lábam a fal mellé tolt Ikea-ágy karfáján nyugszik. Tehát a testem még belül van. Vagyis nincs kívül, így pontosabb. Ködös, őszi idő van a lakótelepen, csak a fák piroslanak a szürkeség mélyén.

Egyedül vagyok. Természetesen.

A szüleim szokásos szombati délelőttjüket töltik a Közösségben. A Közösség az ő második otthonuk. Vagy az első? Én mindenesetre három éve voltam ott utoljára, és nem is hívnak többé, hogy menjek. A mai napig nem hiszik, hogy a köhögőroham, ami az ősz szakállú, fekete köpenyes férfi beszéde közben fogott el, nem a tiszteletlenség jele volt, hanem a valódi rosszullété; ha valakinek, hát anyámnak mindenkinél jobban kellene tudnia, hogy allergiás vagyok a porra – az a mészkőfalú, ezeréves ház pedig imával és elporladt növényekkel tapasztott és egybefogott porból állt össze.

„Az igaz, ami számodra igaz.” Ekkor kezdtem fuldokolni, úgy vezettek el az egyetemes Isten által kifeszített ég ernyője alól, és magamra hagytak. Azóta a szombat délelőttökkel magam rendelkezem – feltéve, ha letudtam a takarítási és bevásárlási teendőket, ezek lenullázásában komoly gyakorlatom van. A szüleim úgy gondolják, ez büntetés.

A hűvös levegő marja meztelen nyakamat. Ha igaz, hogy a meleg fölfelé száll, hogyan lehet, hogy itt, a nyolcadik emeleten hidegebb van, mint a talaj szintjén?

bejártam ungot-berket

Az imént tértem vissza „büntető körutamról”: bejártam ungot-berket, miként a nóta mondja. Beszereztem mindent, ami a cetlin szerepelt: vaj, kenyér, snidling, retek, csirkecomb, leveszöldség. Közben megpróbáltam felsorolni az összes okot, ami a folytatás mellett szólt: a rám váró élet mézesbödönéből kikanalazandó édességeket. Nem volt sok.

A piac ilyenkor pokoli hely, én szeretem. Hogy mit szeretek benne? Igazából azt, amit mindenben: a látszólagos káosz mélyén felfedezhető tervszerűség szépségét; a rend rejtőzködő útvesztőjét, amit csakis igazi mester építhet; a zöldellő zöldségek és bűnös gyümölcsök koordináta-tengelyében bolyongó vásárlók vizsla tekintetének pontjait. Az ebben rejlő lehetőségeket már kevésbé díjazom, hogy itt bárkiből bárki lehet. Muskotályos szőlőből padlizsán, kukoricás kenyérből fémpóráz; darált dióból barna nő, aki feltűzve viseli a haját, és tipegve jár, mint a gésák. Borzasztó kilátások.

„Az igaz, ami a számodra igaz.”

Hát nem furcsa, H.?

Nyilasmisi megkért, hogy ne zaklassam többé ordenáré verseimmel. Egy magyartanár legyen a tantestület, sőt, az egész földkerekség legmegértőbb személyisége – vagy tévednék? Miért „ordenáré” például ez a két sor?

Az órák nyitott szemmel járnak körbe körbe mosolyognak

Éjfél előtt tíz perccel női szeméremajkak szép mutatóik.

Megjártam tehát a piacot. Óvatosan haladtam. Elkerültem a hétköznapokból vásárlással menekülő háziasszonyokat és a halál elől csoszogva menekülő vénségeket. A standok párhuzamos sorai megnyugtattak, az élelmiszerbolt polcainak sínpályái szintén. Az alkalmazottak (árufeltöltők, pénztárosok, biztonsági őrök) tervszerűen és megbízhatóan végezték munkájukat, semmi nem szeghette kedvemet – ám ekkor megszólalt fejemben a fekete köpenyes férfi, aki rémesen raccsolt:

„Az igaz, ami a számodra igaz.”

Nem örülhettem tovább a vásárcsarnoknak. Meg kellett állnom, hogy szembenézzek üldözőimmel; mindegy, hol, mert a harc nem akkor kezdődött. Nem is tegnap vagy tegnapelőtt. Hanem három éve.

Alig vártam, hogy hazaérjek, és elbeszélgessek a Fekete Emberrel. Emlékeztettem magam, hogy nincs igazság a földön, illetve annyi az igazság, ahány ember. Hatmilliárd borzalom, mondtam! Az igazságok mindig háborúznak egymással, magyarázta. És ki győz? Ki a győztese ennek a háborúskodásnak?, faggattam. Itt mindenki nyer, fiatalember, és mindenki veszít.

A Fekete Ember kipécézte apám kedvenc foteljét, és belekuporodott. Fehér papírlapot tartott maga előtt, azt nézte, nem engem.

Megfigyelted már, H., hogy az arc többnyire akadálya a kommunikációnak? Tele van félrevezető csapdákkal, a szem, a száj tölcsérével, a vonások árkaival.

Egyedül voltam a Fekete Emberrel, és – noha világosan tudtam, hogy közös perceink meg vannak számlálva – mégse hagyhattam, hogy ostobaságokat fecsegjen. Elegem volt a szüleimből is. Felálltam, hogy kinyissam az ablakot. Fullasztó meleg volt a lakásban, annak ellenére, hogy a társasház bérlői nem tartották időszerűnek a fűtés bekapcsolását. A Fekete Ember kezében remegett a papírlap – a forróság is csökkent a szobában.

„Az igaz, ami a számodra igaz.”

soha nem válaszol

Ezt már hallottam, és nem akarom hallani többé. Elég idős vagyok, hogy eldöntsem, mi igaz, és mi nem. Mit tudsz a szüleimről? Nem válaszolt. Soha nem válaszol. Nem először tettem fel ezt a kérdést – de mindig csak akkor, ha sikerült sarokba szorítanom. A Fekete Ember próbál kitérni az ütések elől, több-kevesebb sikerrel, aztán úgyis előbb lecsöngetik a menetet, a végső, mindent eldöntő csapást nem sikerül bevinnem.

A nyirkos köd távoli, elmerült világok levegőjét és emlékeit hozta. Ekkor jutott eszembe, hogy megírom neked, H., ezt a levelet.

Végeztem a Fekete Emberrel. Úgysem csikarok ki belőle rendes választ, különben is csak válaszok vannak, végtelen sok – túl sok ahhoz, hogy megtaláljam az igazit. Kísérletezgetni pedig nincs se időm, se erőm.

Három éve, hogy a szüleim egyedül hagynak szombatonként – hinnéd-e, hogy a Közösség tanítása szerint minden nap szombat? –, egyik szombaton elfelejtettek hazajönni a Közösségből. Azóta fix összeget kapok hetente, a postaládába dobják éjszakánként –, ez elegendő, hogy rendezzem tartozásaimat a külvilággal szemben. Elegendő, mondom. Önmagammal szemben mégis túl sok a hátralék. Valaki a Belső Ellenőrzésből majd beállít, és felelősségre von. Elég gyakran álmodom, hogy egyszer megtörténik; a Fekete Ember, aki csak ül és fecseg, az utolsó segítségem volt. Már nincs rá szükségem, H.

A fák lombjai lassan, tompán izzanak a köd belsejében, akár a kemencében a kihunyó tűz parazsa. Lepillantok a fákra, a ködbe merített kanalakhoz hasonló betonutakra. Magas, szürke kabátos férfi jön, karjába kicsi, fehér hajú asszony kapaszkodik, megállnak, felnéznek az ablakomra, és intenek egy hellót, ugyanolyat, amilyet én intek neked, H., üdvözlésképpen.

3.

H.-nak. Ennyi. H-nak.

Mondd csak, öregfiú, hányszor találkozzam még veled? Olyan ismerős már az arcod, mint a hamutál az asztal közepén; csak a hamutál szebb és kívánatosabb nálad, és kevésbé unalmas. A hamutál talán metszett kirgiz kristályból, talán egyszerű üvegből készült, csillog-villog a fehér terítő kellős közepén, vonzza a tekintetet. Doris, a tenyeres-talpas, szőke pincérnő percenként elhalad az asztal előtt, hol tálcával, hol anélkül, de sohasem mulasztja el, hogy gyengéden aggódó pillantást vessen a hamutálra. Ez az én asztalom, és én nem dohányzom. Sohasem nyúlok a hamutálhoz. Úgy érzem, Doris kedvel ezért, legalábbis kitüntet figyelmével, például békén hagy, engedi, hogy megfürödjek a lemenő nap gyenge fényében, ami olyan, mintha rózsaszín festékbe mártogatnád az ujjadat.

Gyere, tölts velem még egy napot Punxsutawney-ban – az az egy nap maga az örökkévalóság! Huszonnégy óra ugyanazon a helyen, szó szerint ugyanazon: nem öregszik semmi, a hamutál hűvösen ragyog, Doris fel-alá jár, és arcának jobb felén icike-picike kávépetty látszik.

Azt hiszem, H., ez idegesít legjobban. Nem az, hogy ugyanarra a dalra ébredek, és ugyanazok a lejárt szavatosságú viccek köszönnek rám a rádióból; hogy az ablak jégvirágos, s ebben a megfagyott százszorszépmezőben mindig ugyanaz a két napfénygyerek, Jancsi és Juliska tévelyeg kézen fogva; hogy minden nap szakasztott mása a tegnapnak meg a tegnapelőttnek, hanem a Doris arcának jobb felén éktelenkedő, parányi kávépetty.

Ó, nem Doris a legérdekesebb része ennek a történetnek. Nem is becses személyem: Phil Connors (a barátainak csak Phil, a jópofa), még csak nem is a többiek: Punxsutawney derék, szőrmegalléros lakói. Hanem a mormota.

Tudod-e, mi a mormota, H? A mormota helyes kis állat, helyesen mozgatja az orrocskáját, helyesen nyújtózkodik szűk ketrecében, amikor noszogatják, tipegjen már körbe, és lesse meg a saját árnyékát, és helyesen vakarózik; helyes kis állat, jellemezte Rita, aki… nos, itt szót kellene ejtenem Ritáról, H., de nem teszem. Maradok a mormotánál, pedig Rita… helyes kis nő.

vén lókötő

A mormota neve: Phil. Nem találod furcsának, hogy ezt a helyes kis jószágot éppen úgy hívják, mint engem? Nem szúr az oldalad a nevetéstől, vén lókötő, hogy éppen a druszám csábított ide a tél kellős közepébe – hogy nap mint nap szembenézhessek veled, mint egy elátkozott kastély tükörtermébe tévedt vándor?

Az a röhejes, H., hogy alaposan mellétrafáltál. Számítottál rá, hogy kisded tréfád rosszul is elsülhet? Mert, lám, mi történt, itt Punxsutawney-ban, a mormota hazájában? Megszoktalak. Mint a hamutálat. Ha Doris, az áldott jó lélek, nem vetne rá egy-egy szerelmes pillantást, el is feledkeznék róla. Miért beszél így egy meteorológus?

Nos, mióta itt vagyok (nem tudom, mennyi ideje, hiszen minden nap ugyanaz a nap, de 1993. február másodika lehetett), egyre inkább távolodom attól az élettől, amit sajátomnak hittem. Ott szobroztam a stúdió speciális anyagból készült, spenótzöld függönye előtt, és mutogattam a hátam mögötti semmiben felderengő felhők vonulását, a frontokat és az anticiklonokat – adj egy csimpánznak egy pálcát, éppúgy megcsinálja, vedd el tőle a pálcát, és még jobban! Harmincnyolc évemnek, kilencvenegy kilómnak és ötezer dolláros öltönyömnek köszönhetően szilárdan álltam a földön, s legfeljebb az aggasztott néha, hogy egy-két merészebb jóslatom miatt megcsappanhat a Dollár-öbölbe víkendet tervező hírességek száma. 1993. február 1-jén, hétfőn reggel épp a nyugatról (vagy keletről?) országunk fölé sodródó viharfelhőkről beszéltem, élvezve hangom dallamos csengését és a vadonatúj zakó puha feszességét, utána a stúdióbeliek elismeréseiben lubickoltam, nem sejtve, hogy a holnap a hétköznap falába vágott kapu lesz, a végtelenbe nyílik, az idő gumiszobájába.

Igen, Larry volt a sofőr, és Rita… nem akarok Ritáról beszélni neked, H. Megvan rá az okom.

Ha az ember elveszíti az időérzékét (vagy elveszik tőle, mint ebben az esetben), és semmi más nem marad, mint a hamutál a büfé egyik asztalán, más képességeinek is búcsút kell mondania. Nincs jelentősége a szónak, hogy: tegnap, mert mindegyik nap tegnap és így tovább. Puszta megszokásból használom, akárcsak a pálcát az üres háttér előtt. Tegnap extrém körülmények között terveztem találkozót veled, ugye, tetszett? Elraboltam Philt, a mormotát, majd Dodge kisteherautómmal lebukfenceztem a kihalt gyártelep mögött ásító szakadékba.

Helyes kis robbanás volt, igaz? Sajnos, nem hallottam, és másnap sem tudtam beszámolni arról, milyen érzés meghalni, és átsétálni abba a másik világba, mert reggel hatkor ugyanott voltam, mint „tegnap”: a panzió első emeletének kényelmes franciaágyában, és megint a „Hé, hétalvó, ki az ágyból!” mondat költögetett. A csíkos függönyök mögött a jégvirágmező… fogalmam sem volt, mi történt velem „tegnap”.

Ez természetesen nem igaz, H. Ha nem volnék tudatában, hogy egy állandóan ismétlődő nap foglya vagyok, hogyan elégedetlenkedhetnék miatta? Ha felülsz a körhintára, számíts rá, hogy sohasem szállsz le róla. Rita azt mondta… de hagyjuk Ritát. Vörös hajzuhatagával olyan, mint a két lábon járó Niagara. Mint egy tűzkígyó, és… örülnöm kellene, hogy mindennap megvilágítja életemet, fénye áthatol a legunalmasabb órák falán, mégis idegenkedem ettől a boldogságtól (azt nem tagadhatom, hogy boldog vagyok, amikor meglátom).

család a vacsoraasztalnál

Ha Doris pettye idegesít, Rita, ez a lángoló, karcsú tűzoszlop összes érzékszervemet aktivizálja, és engem, a jópofa Philt zavart idiótává, hebegő-habogó szélütötté változtat. Azért is menekülök ebbe a büfébe, Doris hófehér köténye mögé. Itt nem zavar senki, nyugodtan elmélkedhetem Punxsutawney különös dolgairól. Hogy itt mindenki ismer mindenkit. Még a mormotafesztiválon is, ahol különben vadidegen emberek futnak össze, hogy messzemenő következtetéseket vonjanak le egy helyes kis állat mozdulataiból, tehát még a fenyőfákra erősített, csattogó hangot adó, színes zászlók alatt felsorakozott tömeg is úgy viselkedik, mint egy család a vacsoraasztalnál.

A hamutál, akár egy ereklye, amit túlságosan tolakodó embertársaink ellen fejlesztettek ki Punxsutawney-ban, megvéd attól, hogy belemerüljek ebbe az embertóba. Nem is hinnéd, H., milyen nagy kedvem volna kitolni velük – tüntető közönyöm védi őket. Hiszen bármit megtehetek! Tegnap-tegnap leugrottam a főtér kora gótikus óratornyának a legtetejéről – és másnap a „Hé, hétalvó…!” mondatra nyitottam fel szememet.

Elvárhatnám, H., ha már ilyen pompás tréfát eszeltél ki, hogy legalább némi emlékeztető maradjon a tegnap-tegnapokról: nyom, amivel visszatalálok az elhagyott idő erdejébe. De semmi. Se sérülés, se tárgy, semmi. Amit „ma” teszek, olyan állandó és annyira maradandó, mint a vízre rajzolt ördögnégyszög vagy a spenótzöld háttérre vetített kumuluszfelhők árnyékai. Úgyhogy, H., te sem vagy tévedhetetlen. Amennyiben engem emlékoszlop szerepre szántál, a jelen hús-vér obeliszkjének, akin nem fog az idő, elmondhatom, hogy szándékod – tisztességtelen volt, viszont gonosz – nem érte el a kívánt célt. Hogy halhatatlan lettem, a te szempontodból tragikus tévedés és megbocsáthatatlan bűn. Bumeráng lettem neked, H., mindennap visszajövök, és kupán talállak. Lefogadom, ugyanaz vagyok neked, mint nekem a Doris arcán éktelenkedő, icike-picike petty. Eltüntethetetlen, de én felhívom a figyelmet magamra, hátha megunod a szórakozást, és visszatérhetek a régi országútra, ahonnan felkapott valami hurrikán.

Doris harminckettedszer slattyog el az orrom előtt, tekintetét ráveti a hamutálra. Hidd el, H., mindent kipróbáltam már, míg megértettem, hiába: akármit csinálok Doris hamutáljával, ő végigjárja a harag, az elkeseredés, a csalódottság, a megbántottság, az ingerültség, a bánat, az elégedetlenség, a felháborodás, a keserű kijózanodás, a bosszúálló düh, a kiábrándultság, az öröm és a felszabadultság lépcsőfokait, és mindig ugyanoda érkezik.

Megigazítja kötényét (arca az átélt érzelemtől függően változtatja színét), majd szelíden ennyit mond:

– Még mindig nem jön a barátnője, Phil.

– Nem várok senkit, Doris – válaszolom szertartásszerűen.

Ma franciakrémest kérek tőle, forró áfonyadzsemmel, hozzá vajas rétest és brazil kávét Kingston rummal, csipetnyi vaníliával.

– Attól, hogy nem vár senkit, még befuthat a barátnője.

Úgy beszélgetünk, mint két jó barát, csakhogy ő legfeljebb két órája ismer engem (leszámítva a televízió időjárás-jelentéseit), én pedig… nem tudom, mennyi ideje. Kettőnk között az idő láthatatlan és egyre mélyülő szakadéka ásít. És ásít az a férfi a sarokban, aki szemlátomást egy jól sikerült éjszaka utóhatásaival küzd, arca-orra vérvörös, szeme táskás. Úgy döntök, vele folytatom a mai napot. A büfében szinte mindegyik vendéggel kikezdtem már; a hetyke szőke cicával, aki olyan orrhangon beszél, hogy franciának érteni; a kosztümös tanárnővel (ő délről érkezett megsimogatni a helyes kis állatot, de nem engedték a közelébe, Bethy a neve és leszbikus); a ronda, középkorú férfival, akinek sötétkék a borostája; Rudolffal, aki nem rénszarvas, hanem kifutófiú a szemközti lapnál, és az ellenszenves kuncsaftok újságjainak címlapját szereti megcsonkítani. A fiatal párral, akik percenként összevesznek és kibékülnek valami semmiség miatt. A mózesi szakállú, vén keresztrejtvényfejtő úrral, vagy a kedvencemmel, Sumák bácsival, aki imádja felbosszantani Dorist: elemeli a kávé mellé adott, papírba csomagolt cukrot, és szemrebbenés nélkül azt hazudja, hogy nem kapott, vagy zsebre vágja a kiskanalat, esetleg telemorzsálja az abroszt. Sumák bácsi vigyori képű, tükörsimára borotvált arcú emberke, olyan nagybácsi lehet, aki rokonai pumpolásából él.

Feltápászkodom (elcsípve Doris rosszalló pillantását, ami a mocorgásnak szól), és odafurakszom az idegen asztalához, mielőtt…

nem látják a rácsokat

… mielőtt Rita belép, és apró orrocskáját megdörzsölve kelletlen képet vág. Rita ki nem állhat, de a „tegnapi” hóvihar nem engedte, hogy elutazzunk. Itt ragadt velem: ő is, Larry is a keddi nap rabja; ugyanaz a ketrecünk, viszont ők nem látják a rácsokat. Szerintem a mormota sem látja saját ketrecének rácsait. A rácsok csak kívülről észrevehetőek.

Nem akarom, hogy Rita úgy tegyen, mintha valami gusztustalan férget kellene eltaposnia, ráadásul szandál nélkül. Tudod, H., néha eljátszom a gondolattal, hogy próbálkozom Ritánál… nos jó, hazudok, valamelyik nap meg is próbáltam. Pofon vágott. Azután nagyon csúnyán elküldött Floridába, ahol meleg van. „Másnap” még forróbb helyre. Bosszúból Larryt tüntette ki kegyeivel. Nem sorolom tovább. Felhagytam a próbálkozásokkal, inkább elkerülöm, bár, tudod, úgy érzem, csak ő tudná kinyitni ezt a ketrecet; ő talán tudja, hol a kulcs. Elvégre evett az almából, vagy nem? Végignézte néhány halálomat, nem igaz? Jó, egyikre sem emlékszik. De ki ismeri ki a nőket? Te igen, H.?

Odaérek a férfi asztalához. Még nem döntöttem el, mit tegyek (a tarkómat váratlan, hideg léghuzat csapja meg: ez az a pillanat, amikor Rita beviharzik a büfébe, és tűvé teszi értem a termet), úgyhogy rögtönöznöm kell. Kinyitom a számat, de a fekete-vörös úriember, akin, most látom csak, rozsdabarna kabát feszül, megelőz. Előbb rám néz, majd a hátam mögé, újra rám, és megcsóválja a fejét:

– Miért nem bánik vele tisztességesebben, Phil?

– Tisztességesebben? Kivel?

– Ne játssza az ostobát! Ne vesztegessük a drága időt – rám kacsint, és belekortyol a kávéjába. – Lássuk csak – felnyújtja hosszú, karomszerű mutatóujját, majd sorra kipattintja a többit is –, lássuk! Tegnap mi történt? Mivel sértette meg? A lábát ócsárolta vagy a mellére tett megjegyzést? És tegnapelőtt? Hm – mosolya egyre derűsebb –, azt állította, hogy Lord Byron, az ő kedvence, szennylapba se való verseket írt. Azelőtt ágyba akarta vinni. Azelőtt meg… ejnye, ejnye, Phil. Mikor nő be a feje lágya? Legyen hozzá kicsit kedvesebb, és meglátja, minden rendbe jön. Csak próbálkozni kell, kedves Phil. És most, ha megbocsát, mennem kell. Hoppá! Hát ott meg mi történik?

Hátrafordulok, és látom, hogy Rita, az alabástrom fehérségű, bársonyvörös asszisztens lezuhan az egyik székre, kezében a neked írt feljegyzéseimmel, H.; arca vörös, szája sarka remeg – de nem ez a lényeg. Hanem hogy széles mozdulattal leveri a hamutálat, és az apró darabokra törik; s Doris, miközben sikoltva arcához emeli a kezét, hófehéren suhogó kötényével letörli arca jobb feléről a pettyet. S én szinte hallom, H., miként mozdul meg a láthatatlan, halálos és hatalmas óra másodpercmutatója, hogy elindítson újra régi utamon, amin – ha egyelőre nem avatkozol közbe, H. – lesz társam, nem is akármilyen.

kép | Perle Fine művei, wikiart.org