Kutas József

HULLÁMVASÚTON

2011 április

HULLÁMVASÚTON

Mostanában sokat gondolok rád, H.

Nem normális, sőt, talán nem is felfogható, hogy egy negyvenöt éves, vonzó nő Veled foglalkozik, és legtitkoltabb gondolatai és álmai közé is beenged – igaz, póráz és szájkosár kötelező, hogy viccelődjem kicsit, de nem kívánom senkitől, hogy normálisnak tartson.

a tekintet-ajánlatok szabadpiacán

Mindig akkor követek el hibákat, ha elbizonytalanodom magamban. Jól tudom, a tekintet-ajánlatok szabadpiacán mennyit ér szürke szemem, hajam, peckes járásom és a mellem. Nem vagyok jégkirálynő, de nem ugrom a mérkőzés kezdetét jelző sípszóra sem. Előbb megnézem, kinek a szájában van az a síp. Nem vagyok könnyű préda, és a hivatalban is mindenki tudja, mit kaphat Angélától, és mit nem. Ez férfiakra is, nőkre is vonatkozik.

Egy ideje – egész pontosan, amióta napvilágra került férjem hűtlensége – szabadon élek, úgy suhanok át (főleg: férfi) életeken, mint kulcslyukon a szél. De máig a férjem nevét viselem. Így kényelmesebb.

Tudod, H., nem könnyű nekem az irodai fizetésből fenntartani egy panellakást; ha Tamás nem szúrná le szépen azt a fix összeget… De ez nem tartozik senkire. A barátnőimre sem.

Bevalljak valamit, H.? Mostanában mintha nem lennének barátnőim. Legfeljebb Andrea – de Andrea nem Magyarországon él, így nem kell kényes kérdésekben állást foglalnia, megmaradhat a pazar pszichés VIP-páholyban, amit jó néhány négyzetkilométernyi sós víz választ el a játéktértől.

Mi tagadás, jókora kosár rágcsálnivaló csontot dobtam a baráti falka közé, és nem érdekel, csócsálják-e még, vagy megfeledkeztek rólam, rólunk és a kátyúba futott házasságunkról.

Amikor megtudtam (egy lelkes cimbora jóvoltából, aki régóta ácsingózott utánam), hogy Tamás évek óta – egészen pontosan nyolc és fél éve – találkozgat (heti rendszerességgel) Krisztinával, és ezeket a randevúkat üzleti útjai ürügyén bonyolítja, mint a regényekben, valóban azt hittem, hogy vége a világnak. Egy hétig sírtam, aztán egy hétig azt hittem, még sírok.

Két éve más ember voltam, ma már nem sírnék. Most olyan vagyok, mint a kiskölyök, aki felszállhatott Élete Hullámvasútjára, s onnan fentről vigyorog le a liftező, elmosódó világra – persze néha vége a menetnek, és várni kell, míg a következőre felkerülhetek.

Láss csodát! Most itt ülök egy Székesfehérvárra tartó vonaton, finoman sminkelve, frissen mosott hajjal, tizenöt éves lányom csúfondáros, búcsúzó mosolya lebeg a szemem előtt, és bámulom a korai szürkületben elsuhanó vidék fantomházait, kísértetdombjait és koponyahegyeit.

Szerda késő délután lévén sokan vannak körülöttem – jelenlétük tart benn az emberbolyban, együtt úszom és lélegzem velük, szinte védőköpenyként viselem őket – ellened, H. Tudod, várakozni kell két röpülés között a szigorú jegypénztár előtt.

Székesfehérváron Zolival találkozom. Zoli a Mostani Nagy Szerelem, az Álompasi. Legalábbis így kezdődött. Pontosabban egy ernyővel kezdődött, amit fölém tartott a zuhogó esőben, azután egy taxival, egy gyertyafényes vacsorával a Corinthia Grand Hotelben, és így tovább.

könnyek és szemrehányások nélkül

Elém jön a pályaudvarra, esetleg valamelyik emberét küldi elém, ha hirtelen felhalmozódtak volna a tennivalók az Aranybika Szállóban, ahol ő a résztulajfőnök, és utána – kitalálhatod. Semmi különösre ne gondolj, H.!, épp csak annyi, amennyi egy férfi és egy nő között kialakult kapcsolat fenntartásához szükséges, ígéretek, fogadkozások, könnyek és szemrehányások nélkül.

Másnap aztán, uzsgyi, vissza Pestre, kialvatlanul (talán kielégületlenül is, ki tudja, Zoli hány konyakot iszik első osztályú vendégeivel), hogy fél nyolckor fülig érő szájjal toppanjak be drapp kiskosztümömben az irodába, ahonnan fél ötig ki se teszem a lábam.

Hogy megéri-e?

Nem tudom, csak csinálom. Rövid, de annál intenzívebb boldogságokra vágyom, könnyű száguldásokra a semmiben, és mohón fogadom el az élettől, amit eddig megtagadott. Most én válogathatok. Viszont a szünetek szörnyűek, igaz, nem tartanak sokáig… A testem nyugodt, a lelkem nem. Egyelőre felüdít a kaland, a rám váró pazar vacsora, a csillogó hoteldizájn, a korallvörös szőnyegen lépdelő urak és hölgyek finom tánca, ez a könnyed vonulás a virtuális karib-tengeri éjszaka felé, ahogyan vitorlás hajók hattyúi úsznak el a naplementében… és Zoli, amint hátrafésült hajjal… hagyjuk! Néha lehangol a brillantin illata, és az sem lendít a dolgon, hogy Zoli ilyenkor Travoltára hasonlít.

Ő sem tud megmenteni tőled, H.

Ma szerda van, és holnap csütörtök.

Tíz perce szálltam le a vonatról, Zoli még sehol. Máris azon tűnődöm, megnézzem-e, mikor indul vissza vonat, de egyelőre az Aranybika képe, és benne Zoli marasztal. Nem hoztam könyvet – járművön úgysem olvasok; van töprengenivalóm elég.

sarokba szorítottság

Még sohasem jártam így. Elmondom, H., mi történt a Nagykanizsa felé tartó sebesvonat másodosztályú, nemdohányzó szakaszán. Eleve utálom a modern kupék berendezését: a túlságosan szűk tér a sarokba szorítottság érzetét kelti bennem, a keskeny folyosó mentén megbúvó ülések láttán kiver a hideg veríték, talán mégis érvényesítetnem kellene a jogsimat, hiszen Tamás is, Zoli is nemegyszer megkínált autóval, sőt, Ádám is… de róla később, H. Még csak most lépek be a (hullám)vasúti kocsiba.

Még szerencse, hogy a Délinél szálltam fel, így viszonylag nagyok az esélyeim az alkalmas támaszpont megtalálására. Menetiránynak háttal nem tudok utazni. Az ülések megrakva férfinéppel – mint fecskék a szeptemberi villamosvezetéken, ücsörögnek. Ideiglenesen megbénít tekintetük össztüze.

Ösztönösen összefonom a karomat, majd leengedem, mert ezzel épp ellenkező hatást érek el: nemhogy elterelném, inkább magamra vonom a figyelmet. Nem bánom, de ennyi férfi… érzem, ahogy öltöztetnek-vetkőztetnek. Gyorsan leülök az ablak mellé, és jobb arcomat a hideg üvegnek szorítom. Kis, teknőczöld Budmil hátizsákomat leengedem két bokám közé. Ez még a szakiskolából visszamaradt szokás; sok cuccomat lopták el annak idején a székem mellől vagy a támláról. A Déli pályaudvar népe közben nyugtalanul futkos a sínek között, mint a szörpbe dobott szívószálakon a hangyák. Becsukom a szemem, és kizárom tudatomból a tömeget. Halványan érzékelem, hogy valaki leül mellém. Az alagutat is sikerül átszenderegnem, azon ábrándozom, ami majd ma este történik (messzebbre nem tekintek), de öt perc múlva, még Kelenföld előtt kénytelen vagyok kinyitni a szemem, mert a vonat rázkódása kényelmetlen emlékeket idéz. Elég nekem a valóság – hunyorogva térek vissza belé – az sem érdekel. Még Zoli sem, akiért oda-vissza utazom három órát (a pesti bumlizást nem számítva). Igen, kicsit nyűgös lettem, és a kis bosszúság is bosszúság – próbáltam érzékelni hosszú, erős ujjait a testemen, de nem ment. Az arca sem ugrott be. Alig emlékszem a vonásaira.

A vonat ringatózott, én meg bánni kezdtem, hogy megint kihagytam a normális ebédet. Magam alá húztam zsibbadó lábamat, s hála az alakformáló kocogásnak, visszatér belé az élet. Irigylem az alkalmazkodóképességét. A lábszáramban mintha kis macskák mászkálnának. Mulatságos.

Ja, igen, a szomszéd! A férfi látszólag mozdulatlanul kucorog mellettem, de csak látszólag. Hamarosan megállapítom, hogy ő se különb a Deákné vásznánál, szakasztott olyan, akár a többi hím, laposan pislog felém. Nem is felém, a testem felé. Óriási különbség; na jó, nem is olyan óriási. Lélekben megvonom a vállamat. Ez se nagy ügy. A mellettem ülő, erősen kopaszodó, velem nagyjából egykorúnak látszó, vállas férfi szemüvege fedezékéből tíz másodpercenként vet egy-egy tétova pillantást a mellemre, de mondom, nem törődöm vele. Isten ments, hogy megfosszam az ingyenmozitól. Kétségtelen, elkapom az efféle nem tolakodó tekinteteket! Mit elkapom, gyűjtöm! Amíg Tamás bennem élt és én őbenne – utóbb látszott csak lelakott albérletnek az egész – ezek a pillantások nem léteztek. Sok minden más sem létezett. Hagyom tehát, hogy a férfi lopva nézegessen. Én másé vagyok, barátocskám. Hogy pontos legyek: másoké.

És itt jön a vallomás ideje, H. Nem mintha szégyellném. Nem is örülök neki. Így alakult. Zoli mellé úgy egy hónapja belépett Ádám. A múlt szekrényéből került elő, talpig fegyverzetben (házasságomat megelőzően több évig éltünk együtt), és akkora mosollyal, hogy körbekerülte a koponyáját. Igaz, hogy neki is, akárcsak Zolinak, létezik tőlem távoli életében egy család, feleséggel és gyerekekkel, ám ez is hidegen hagy: a hullámvasút tetejéről nem látod, mit esznek a lenti büfében. Megtanultam, hogyan kell mostanában előkelően közömbösnek lenni, királynőien udvarias pózokat sajátítottam el. Adakozó, sikkes és elegáns lettem, nagyvonalú, ugyanakkor nagyigényű is, hiszen nem érem be akármilyen szállodával, akármilyen öleléssel. Ragaszkodom szerelmi életem szépérzékkel berendezett szintjeihez. De nem árulom magam, H. A nevemmel nem találkozhatsz sehol. Nem is olyan régen „szabadpiacról” írtam, de hát az is csak értelmezés kérdése. Nem vagyok könnyen kapható. Az ár (ha van tarifám egyáltalán) nem pénzben vagy csilivili holmikban határozható meg, voltaképpen Zoliba is, Ádámba is szerelmes vagyok – mi ebben az érthetetlen? Mindketten kapnak belőlem, akár egy helyes kis bőségszaruból.

Nagy Szerelem? Az meg micsoda? Utánaszámoltam, hogy amikor Tamás először megcsalt, én még fülig szerelmes voltam belé. Nem érhet szemrehányás, H. – de akkor miért kacérkodom Veled? És miért fojtogat a sírás, miközben az Aranybika második emeleti lakosztálya felé tartok?

a szívem sarkában kuksolt

Bal oldalamon ismerős zúgás, majd klattyogás zavart meg. A kopaszodó férfi laptopot varázsolt elő az ülése alól, felhajtotta, beüzemelte. A betűk nagysága meglepett, vagy kétszerese a szokásosnak. A férfi írt, közben megfeledkezett a keblemről, én kissé előretoltam a felsőtestem, mintha nyújtózkodnék, egy hajtincset a fülem mögé tűrtem – semmi. A férfi gépelése nem puskaropogáshoz, inkább puha szárnycsapdosáshoz hasonlított – valahol talán vadlibacsapat húz a magasban? Elhúzódtam mellőle, egészen az ablak mellé, és változtattam nézőpontom szögén. A férfi egészen elfogadható külsejűnek tűnt. Újra visszavackoltam. Még maradt egy félórám. Síráskényszerem elmúlt, de nem véglegesen, csak visszahúzódott, valószínűleg a szívem sarkában kuksolt, és körbe-körbe kémlelt, mikor és merre törhet újra elő. A férfin nem volt gyűrű, és nem az a fajta, aki a gyűrűjét a nyakába akasztva viseli. Már teleírt egy oldalt – lehet, többet is? Feltűnés nélkül próbáltam olvasni. Közben átcikázott agyamon a gyanú, hogy azért használ ekkora betűket, mert tudja, hogy szemüveg nélkül nem látom. Ismer engem? Itt azért még nem tartunk, ugye, Angéla drágám?

„Szerelem”, írta a férfi, aki nem sokkal előbb a mellemet gusztálta, vagyis úgy viselkedett, mint a többi normális ember. Aztán hátradőlt, nyitva hagyta az oldalt, időt engedett. Rövidre nyírt, fehér szakálla van. Valószínűleg ollóval vagdossa, mert a szálak nem egyenletesek. Mit írt a szerelemről? Kapkodva olvasom, és igyekszem felfogni a sorok értelmét. Mintha egy nőről szólt volna, aki válófélben két férfi között él, az egyikhez a teste, a másikhoz a szíve húzza. Az utóbbit Álmaim Férfijának nevezte, akire egész életében vágyott, mégsem lehet egészen az övé: az álomférfi nem fogja elhagyni három gyerekét. Hátradőltem. Blabla. Idegen szavakban elevenedtek meg a szorongásaim. És rögtön rákezdtem a védőbeszédemre. Én nem játszom a két férfimmal. Őszintén szeretem őket, kit-kit a maga terében és idejében. Különben is, a Tamás-féle gaztett után megérdemlek mindent, ami kárpótol a nyolc és fél éves hazugságért!

Mindenki azt kapja, amit érdemel? Ha jobban utánagondolok, szabadabb vagyok, mint amikor esténként ásítozva ültem a hitvesi ágyban, és vártam, mikor hív fel Tamás, hogy megint nem tölti otthon az éjszakát, és én visszarámolhatom a vacsorát a hűtőbe. Akkor meg mi van velem, H.? Hosszú az út Pestről Fehérvárig.

Mostanában sokat gondoltam Rád. Emlékszel, hogy három hete majdnem találkoztunk? Egy marék gyógyszer, egy üveg bor, egy hűs ágy és egy hideg hétvége ideális terep egy csodás randevúhoz – csakhogy a kislányom rosszul érezte magát az edzésen, és előbb hazajött. Ennyin múlt, hogy ma ne Zolival és holnapután ne Ádámmal (a péntek az övé, mert a neje megengedte, hogy a szombat hajnalt Gárdonyban, a horgászcimborákkal együtt, egy stégen ücsörögve várja) töltsem az éjszakát, hanem Veled. Idióta dolog volt, legjobb elfelejteni.

Egyszerre feleszméltem. Hová tűnt a férfi? És hol járok én? Kidugtam a fejem a folyosóra, és még láttam egy homályos alakot az átjáró végén. Csak nem menekül a piszok? De mi rémített meg? Ádámot láttam? Ő nézett rám kemény pillantással? Gondolkozz, Angéla! Mit keresne ő itt, a nagykanizsai vonaton? Ma szerda van, neki otthon kell ülnie, az asszony szoknyáján, bambulni a tévét egy pofa sörbe kapaszkodva…

A székesfehérvári peron olyan izgalmas, mint egy fogorvosi rendelő. Hajszál választ el, hogy utánanézzek a visszafelé tartó vonatnak. Sokba kerül ez Zolinak, az tuti!

Ez a várakozás.. Előkotrom a mobilt. A táska legmélyén hever, nem az oldalzsebben, szimpla óvatosság, de egész életem erről szól: az elővigyázatosságról, a tervezésről. Közben az jár a fejemben, milyen különös, hogy mindenki felszívódott mellőlem. Mindenkinek van hová mennie, bebújnia a jó meleg barlangjába?

madárijesztőfej-hold

A székesfehérvári peron csaknem teljesen üres, a pad jéghideg, Zoli sehol. Legalább telefonálhatna… néha a kopaszodó férfira gondolok, a szövegre, amelyben az álomférfit mintha Zoliról mintázta volna, azután magamra, megint a férfira, Zolira és a többiekre, egész farsangi felvonulás masírozik a fejemben, miközben egyedül vagyok, mint a madárijesztőfej-hold az égen. Unalmas. Még három percet várok, és illa-berek, nádak-erek.

Mi volna, ha fognék egy taxit, és meglepném Zolit az Aranybikában? És mi volna, ha nem? Biztosan jó oka van, hogy nem jött elém – vagy elfelejtette? Esetleg egy göndör-bögyös szöszivel gabalyodott össze? Megunta ezt a „járatot”? Fél éve minden héten ez a módi: vasút, Fehérvár, haza hajnalban… és újra.

Egy hónapja pedig Ádám péntekjei… neve felidézésekor mintha halvány árnyékot pillantanék meg a lehető legtávolabbi lámpa árnyékában. Valóban ott egy árny. Mozdulatlanul áll. Férfi, nem vitás. Épp olyan fekete sapkát visel, mint Ádám szokott. Ő volna?

Az állomást a közelgő éjszaka nagy, egymásra borított paravánjai szegik körbe, egy ókori romváros díszleteiként sötétlenek a csillaggal meghintett égbolt álmennyezete alatt. Az északi légáramlatok felerősödnek, fázom. Este nyolc órára jár. Vonatom rég elhagyta az állomást, a Balaton felé robog. A megafon hallgat. Hallgat mindenki – várakozik.

Az a férfi ott továbbra is arctalan valaki. Ádám, az örökmozgó, a hajdani válogatott-kerettag jéghokis nem tudna ilyen sokáig várni. Már jó húsz perce ülök a hideg padon. Minden rád emlékeztet, H.; neked tetszene ez a hideg idill. Keressem meg a kopaszodó lovagot? Lehet, hogy Zoli és Ádám valahogy tudomást szereztek egymás létezéséről, és most pokoli tréfát eszeltek ki ellenem? Csakhogy, barátocskáim, Angélát nem olyan fából faragták, aki…

„Felhívom kedves utasaink figyelmét, hogy a hármas vágányon vonat halad át! Ismétlem! Felhívom kedves utasaink figyelmét, hogy a hármas vágányon vonat halad át! Kérem, vigyázzanak!” A hang a padom melletti oszlop tetejére szerelt hangszóróból szól. Szól? Rekedten és acsarkodva bömböl, fel is ugrottam első ijedtemben.

Balra sandítok, a jelzett vonat reflektorait keresem, már látom is, két sárga szem közeledik felém, kerek sárga szemek, akár a mesebeli sárkány szemei, hangját előreküldi, hadd száguldjon át a sík tereken, hideg és gonosz hang ez, kemény, mintha pikkelyek akadnának össze a gyilkos száguldás során, sziszegés hasítja ketté a csendet.

A vonat cseppet sem lassít, hiszen az állomás profi személyzete gondoskodott róla, hogy tiszta legyen a pálya.

Állok megbabonázva a fényszórócsóvák előtt, megdermedek, fürge testem lebénul – csak egy mozdulat kellene. De nem előre, babám, hanem oldalt!

visszahúz a valóságba

Mielőtt korrigálnám a meggondolatlan mozdulatot, valaki a hónom alá nyúl, és visszahúz a valóságba. A mozdulat nem tolakodó, hanem semleges: férfimozdulat, doktorosan finom, szinte sértő. Ha már tapogat, tapogasson tisztességesen.

Felkapom a fejem, kimeresztem képzeletbeli körmeimet, hogy az arcába marjak, de karom lehanyatlik. Utastársam, a kopaszodó férfi áll ott, és közelről néz a szemembe, nem kérdez, nem is vár választ, csak néz. A fehér gyengéden fénylik a székesfehérvári peron sötétjében, kissé rózsaszínbe játszik, mint a puncsos süti krémje.

Azután egy mosoly, egy kétértelmű szóvicc, majd még egy és még egy… tudod, H., ha jobban utánagondolok, a Vidámparkban mindig a bohócos sátrat kedveltem a legjobban. A hullámvasút kikészíti a gyomromat.

kép | jumpstory.com