FORDÍTOTT NAP

Az osztály elcsendesült. Az első emeleti termet csak a beszabadult légy döngése töltötte meg. A zümmögés friss, hideg hangja legalább megtörte a némaságot.

Fordított nap volt ma a Nógrád megyei általános iskolában. Az első négy órát önként jelentkező tanulók tartották. A pocakos, medvemozgású igazgató a múlt heti értekezleten még bizonytalankodott:

– Nézzetek körül, kollégák! Nem azt teszik máris a gyerekek, amihez kedvük van?

Súlyos tekintete alatt lehorgadtak a fejek; csak a szőke Hajnal Ági nézett vele farkasszemet. A nyugdíj előtt álló igazgató komoran folytatta.

– Gondoljunk bele: mivel töltik a felsősök a szüneteket? Hány nyolcadikosunk folytatja tanulmányait gimnáziumban vagy szakközépiskolában? Hányszor gyűltünk össze fegyelmi tárgyalásra ebben a szobában? A legutolsó szülői értekezleten hány szülő vett részt osztályonként? – Az igazgató végigsimított tar koponyáján, és monoton hangon darálta: – Tanulóink a szüneteket ősszel, tavasszal fémhulladék, télen tűzifa gyűjtésével töltik. Három gyerek tanul tovább, a többi befejezte tanulmányait. Huszonkétszer találkoztunk itt, kollégák, hozzáteszem – megköszörülte a torkát –, nem emlékszem, hogy a kiszabott büntetéseknek bármi hatásuk volt. Három szülő tiszteli meg osztályonként az értekezleteket. Kérdem tehát: tartsunk-e fordított napot? Kérem, a szavazás előtt vegyétek fontolóra a kockázati tényezőket.

A légy kámforrá vált. A levegő lassan átforrósodott, s az alig másfél tucatnyi gyerek igyekezett a hangárszerű helyiség árnyékos felébe húzódni.

A harmadik órát tartották a nyolcadikos osztályban. A harminc centi magas, mini dobogón, a tanári asztalnál hosszú hajú, barna lány ült, vizsla szemmel figyelte társait. Néha komolykodva kinyitotta az osztálynaplót, a tankönyvet forgatta.

A korábbi két óra (biológia és matek) felülmúlta a várakozásokat. A diákok felkészültek, az idő nem ugratással, alvással, bosszantással telt. Az igazgató kitartóan járta a folyosókat, bekukkantott az ajtókon. Nem talált kivetnivalót.

A szünetekben aznap is elindultak a gyerekek a roncstemetők, hulladékfarmok felé, hónuk alatt nejlonszatyorral. Az igazgató tűnődve nézte a távolodó csapatot. Húsz éve kormányozta az iskola hajóját (ezt szerette hangsúlyozni az értekezleteken), abban a meggyőződésben, hogy egyszer csendes, termékeny partszakaszra lel, ám évről évre rosszabb lett a helyzet: mindig a túlélés volt a tét.

Eleinte hajmeresztő ötletnek tartotta a pályakezdő testnevelő tanár ötletét, a fordított napot. A szőke, lófarkas, mozgékony Hajnal Ági rögtön elnyerte a gyerekek bizalmát. Közösen tisztították meg az udvart a szeméttől, lecsutakolták a kerítést, és otthonról hozott darabokkal pótolták a hiányzó rácsokat. Apró tangazdaságot hoztak létre. Ági néni kerékpártúrákat, hétvégi kirándulásokat szervezett. Színjátszó szakkört indított. Ragaszkodott a napi háromszori étkezéshez, és lelkiismeretesen látogatta a hegyoldalba bújó, kátránypapír tetejű házakat.

Laura irodalomórára vállalkozott, noha eddig egyetlen kötelező olvasmánnyal sem tudott megbirkózni. Nemcsak a helyesírással állt hadilábon, hanem a hangos olvasással is. De szerette a verseket és a rövidebb történeteket. Esti Kornélról írt fogalmazását megtapsolták a színjátszó szakkörön.

Mikor bejelentette, hogy irodalomórát tartana, a kövér, trombitahangú magyartanárnő homloka elsötétült. Keskeny száját összeszorította, szeme gúnyosan villant, aztán csak bólintott. Azt akarta, hogy Laura megint megszégyenüljön?

– A mai órán Radnóti Miklóst vesszük – mondta Laura, és megfogta a tankönyvet.

– Kilóra? – kérdezte Zsombor, a bátyja, és az osztály felnyihogott.

– Nem kilóra, te hülye – kiabált Laura, kiesve szerepéből. – És ne szólj közbe, mert…

– Mert mi lesz? Elveszed az ellenőrzőmet?

A rongyfesztiválon szerzett textilfüggönyök meglebbentek, a helyiséget hűvös légáramlat járta át. A magyar írók és költők arcképcsarnokával tapétázott falon árnyékok lépdeltek végig.

Laura látta, hogy a magyartanárnő az utolsó padban kényelmetlenül mocorog. Megrémült. Még csak tíz és fél perc telt el az órából. Már bánta, hogy elvállalta a magyarórát. Tarthatott volna tesit vagy éneket, s akkor Zsombor annyit óbégat, amennyit akar. Az irodalomért azonban nem kapkodott senki.

Nagyot nyelt, zúgott a füle, nem is hallotta, min nevetgélnek a koromfekete, óriási termetű Báló-ikrek. Ha Zsombor nem marad veszteg, mind a ketten bajba kerülnek.

Az asztalra koppintott. Ügyelt, hogy a mozdulat félreérthetetlenül a sajátja legyen. A Báló-ikrek elnémultak.

– Nem fogom elvenni az ellenőrződet.

– Jó, mert nincs is itt. És nem megyek haza érte.

Valaki megint röhögött.

Laura nem nézte, ki volt. Zsombor egy hét múlva tölti be a tizenhatot, hétvégén apjukkal együtt árkot pucol a városban, hogy a család segélyhez jusson. Ő jövőre a háziasszonyképzőben szeretné folytatni. Talán ezért haragszik rá a bátyja?

– Radnóti Miklós – mondta remegő hangon. Miért éppen a tanárnő kedvenc költőjét szemelte ki? – Nyissátok ki a könyvet a 81. oldalon! A Hetedik ecloga.

Megvárta, míg a könyvek suttogása alábbhagy, és halk hangon olvasta.

– … s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés, barakk oly lebegő… – felpillantott, mert a mocorgás megzavarta.

– Tanárnő, kérem – szólt a bátyja –, a barakk az az Obama?

A feszültség hangos roppanással szakadt át. Az orvtámadás telibe talált.

A nevetés mélyről tört elő, s noha a legtöbben nem értették, miről van szó, a közös hangulat magával ragadott mindenkit. Az utolsó asztal felnyögött a rátámaszkodó magyartanárnő alatt. A hangorkán közepén is tisztán hallatszott: ahogy felkászálódott, súlyától megreccsentek a parkettadarabok.

Laura Zsomborra nézett – de nem találta sehol. Testvére eltűnt a Báló-ikrek mellől. A két fekete fiú egyszerre emelte fel a fejét. Szétterpeszkedtek, hogy elfoglalhassák Zsombor asztalát. Laura sejtette, hogy bátyja az ikrek szorításában meg sem tud többé mukkanni.

Báló Matyi felemelte a kezét.

– Olvashatok, tanárnő, kérem?

A nevetés elhalt. Matyi a legrosszabb olvasó volt az osztályban. Laura biccentett. A könyvlapok megelevenedtek.

– Ro-rongyossan és ko-ko-pasz, kopaszon, hor-horkolva repülnek…

Az utolsó asztal mellett ott állt a magyartanárnő. Tanácstalanul pásztázta az osztályt. Mégsem állíthatja meg az órát, csupán mert a fiú nem onnan folytatta, ahol abbahagyták. Visszaereszkedett.

Az ajtó mögött hallgatózó igazgató folytatta körútját a néma, fényfoltos épületben.

kép | adobe.com