DIDERGŐ KIRÁLY

A királyi kastély egy pusztaság közepén állt. A síkság helyén hajdanán dús erdő lombosodott. Minden kivágott fa alatt halott emberek fekszenek, mesélte apám, aki tavasszal rám parancsolt, vegyem fel a piros nadrágot, és jelentkezzem az udvar belső palotaőrségénél. Engedelmeskedtem. Elhagytam a burjánzó vadont, a fák alatt rejtőző árnytereket, hogy szolga legyek a didergő király várában. Integető szüleim képe a palota küszöbéig kísért.

Azóta itt vagyok. A jéghideg falak között nehezen múlik az idő. Az inasok selyempapucsban siklanak a tükörfolyosókon, és a reggeli ébresztőt érckürt helyett zúzmarás lanton játsszák.

Három évet töltöttem a jégvirágos termekben, mire Krajcár miniszter felfigyelt rám, és előléptetett. Közölte: mostantól a király belső szolgái közé tartozom. A többiek jogosan irigykedtek és fújtak rám, mert a birodalom tekintélye elegendő ahhoz, hogy cselédei esetleg otthont találjanak a szomszéd uralkodók aranyfácános udvaraiban – akkor aztán megtalálom számításomat, és szüleim segítségére lehetek.

nyugtalan vagyok

Utolsó napomat töltöm őrségben, örülnöm kellene, de nyugtalan vagyok. Nem kapok hírt a szüleimtől. A postás kürtje kétnaponta repeszti szét a csendet a kastély körül, de nem nekem szól, pedig ugrásra készen várom.

Felkerestem Ferkét, az istállófiút, egyetlen barátomat az udvarban, aki szintén szenved a magánytól. Ő tanította nekem a „fordított észjárást” (semmi sem fontos, ami annak látszik); ő verte koponyámba a régi közmondás igazságát: Lassan járj, tovább érsz! A tanács hasznos, mikor átizzadt hátasról kiabáló hírnök dörömböl a vaskapun.

Az istállóműhely előtt ciprusok cukorsüveg alakú árnyékai álltak őrt. Cingár és szófukar barátom a sarokban üldögélt. Posztópapucsa hegyét éhes egér, a fény rágta.

– Ez aztán a hír – mondta flegmán, és tiszteletemre megemelte a Pénelopé-módszerrel foltozott zekét (amit megvarrt, tüstént lefejtette, nehogy új munkába kelljen fognia). – Bár nem a legjobb.

– Hogy érted ezt? ­– hüledeztem.

Végigmért, és új szálat húzott a tűbe.

Cseresznyepiros vászonnadrágot viseltem, könnyű meggybordó zekét, kék selyempapucsot. Elfintorodott.

– Remélem, tudsz melegebb ruhát keríteni… Ott megvesz az isten hidege.

– Miért?

Úgy pillantott rám, mint néha makacs lovaira szokott.

– Hát miért didergő király az úr? Állandóan fázik. Hiába ölt magára annyi ruhát, amennyit a csontja elbír, issza a forró puncsokat és leveseket, hozat messze földről sárkányköveket, tömi drága cédrussal és a szegények fáival a cserépkályhát, semmi sem segít.

Vállat vontam. Az őrség nem panaszkodhatott. Szobáink, a fedett folyosók meleget sugároztak; főzelékünket tűzforrón tálalták a lányok.

Néztem barátomat, de gondolataim elcsámborogtak. Egyre jobban aggódtam szüleim késlekedő levelei miatt. Apám sohasem tartozott a tintapazarlók közé.

Fiam, ezúton tudatlak, hogy a tölgyest, amit úgy szerettél, tövig kivágták. Nem tudom, mi lesz velünk. A föld olyan üres, mint a koldus tenyere. Becsüld meg magad. Ha a király úr közelébe kerülnél, gondolj a birtokra! Apád.

De mióta a kisbirtokon megszaporodtak a királyi ellenőrök, felhagyott a körmöléssel. Szegény anyám vért izzadt egy-egy sorral is.

Kedves fijam, mi jolvagyunk, apád nyűglődik a derekával, a dijót leszedtük, sajnos, csak egy fa maradt. Csókol anyád.

Ferkó eltolta magától a zekét, és úgy tett, mintha munkáját vizsgálgatná – valójában engem tartott szemmel.

A torony tetejéről halk dallam szólt.

– Vacsoraidő – szólt Ferkó.

Félredobta a ruhát, grimaszolt, és kisántikált az istállóból.

Bő három órám volt az első szolgálatig, gondolkodhattam barátom mondatain.

Valóban kitüntetés ért az áthelyezéssel, és jobb dolgom lesz a belső palotában? Tudok-e változtatni szüleim életén?

A didergő király megfagyasztotta országát. A parasztok ímmel-ámmal túrták a földet, a jóllakás reménye nélkül. A kereskedők csüggedten házaltak sovány gebéik hátán, míg a kimerültség le nem nyomta őket egy mérföldkőre. A nemes urak halálsápadtan üldögéltek citadelláikban, várva a királyi biztosokat, akik számba vették javaikat.

De eddig olyan jól ment minden! Hirtelen visszakívántam a palotaőrök piros nadrágját – az ám! Fel kell keresnem az udvari szabót az egyenruhámért!

Felugrottam, kiügettem az udvarra.

szemrehányó síremlékek

Az első sarkon megcsapott a csigalépcsők felől áradó hideg. A vár csúcsán lengő lobogó dermedten csüngött alá. Az ég ólomszürke. A kövek szemrehányó síremlékek.

Papucsom sima talpa megcsúszott egy jéghártyán, hanyatt vágódtam. Tarkómat beütöttem a falba. Néhány percre bizonyára elvesztettem az eszméletemet – a kábulat álomhoz hasonlított: otthon voltam, szüleim birtokán. Az óriási fák felől árnyékok léptettek az udvar felé, a levegőt kedves kiáltások irdalták. És én? Csatakos pónin ültem, és fakarddal csapkodtam a napraforgók fejét.

A lant hangja ébresztett.

Nagy nehezen két lábra küzdöttem magam, folytattam utamat a rőfösház felé. Anyám levelét mondogattam magamban. Mi az, hogy: utolsó diófa? Három éve búcsúlakomámat a százéves, fekete törzsű fák alatt rendeztük. Akkor ittam először szeszes italt. Apám nem méhsörrel vagy eperbóléval traktált, hanem igazi bordóival koccintottunk.

Gyalogoltam a síkos köveken a szabómester felé, sajgó tarkómat tapogattam, és bosszankodtam.

Hát nem mindegy, miért didereg a király? Ő a király, akkor fázik, amikor akar!

Úgy elfutott a pulykaméreg, hogy a rőfösház lelógó címere homlokon kólintott.

Már csak ez hiányzott. Amint Ferkó végez az evéssel, okvetlenül felkeresem. Szeretnék választ kapni néhány kérdésre.

Az őrség éjfél utáni beszélgetésének zöme a királyról szólt. Miért nem figyeltem jobban?

Egyikünk sem hitte, hogy az uralkodó jókedvében kucorog naphosszat a pokolbeli kandallók előtt. Voltak köztünk fázósak, akik két kapcát húztak a papucsba, és dupla mellénybe öltözködtek (Krajcár minisztert soha nem lehetett látni fülessapka nélkül), ám a lobogó tüzek mellett hamar átmelegedtünk – kivéve a belső szolgákat!

 

Örömöm elillant. Krajcár emberei nyáron is reszkettek, alig tudták megtartani a forró boros kelyhet, és addig tapogatták a tűzhelyek falát, míg bőrük felhólyagzott… Erről nem szólt a miniszter úr egy mukkot sem.

– Mi járatban? – riasztott fel a szabómester barátságosan. – Ó, gyere csak, gyere! Nagy megtiszteltetés ám az úr mellett szolgálni!

– Csak ne fázna annyira – szaladt ki számon meggondolatlanul.

A mester (kövér, vörös képű öregember) orrára tolt szemüvege fölül rám tekintett:

– Tudod te, miért citerázik az úr?

– Dehogy tudom!

– Ha tudnád, vigyáznál a szádra – folytatta hümmögve.

Egy magas polcról narancssárga fénynyalábokkal horgolt egyenruhát ráncigált le, és a pultra helyezte. A gúnyához villogó pengéjű hosszú tőr tartozott.

– Nesze! – körülkémlelt. – Nem ismered a legendát?

– Sok mese kering a várban róla – feleltem óvatosan, mert mintha kis gyertya gyulladt volna odabent. – Elpusztítja az országot, csakhogy felmelegedhessen…

– Csitt! – mondta a szabómester. – Ne kiabálj. Meghallhatják. Ne szólj szám…

– Nem fáj fejem – egészítettem ki, ámbár a kijelentés nem volt igaz.

monogramos gerendák

Koponyám több, önálló életet élő részre szakadt: az egyikben hónom alá szorítottam a ruhacsomagot, hogy a függöny mögött átöltözzem. A másikban a búcsúebéden trónoltam; a harmadikban anyám zokogott, mert a királyi ellenőrök lajstromba vették az udvarház cédrustetejét, és lefoglalták a mi RC monogramos gerendáinkat. A negyedikben a sápadt Ferkót cipelte a jégmintás udvaron két palotaőr; majd suttogva elmondott mesét hallottam egy kislányról, aki meglágyítja a király szívét, hogy ne cidrizzen annyira, s jóvá változzon.

A távolban a postás kürtje recsegett. A váron kívül szabad volt használni, mert elriasztotta az éhes farkasokat.

Elkészültem. A ruha pompásan illett sovány termetemre.

A hosszú tőr hüvely nélkül himbálózott oldalamon, minden forgásnál nagyot koppanva térdemen.

– Azt nem kell hordanod – intett a mester. – Nem előírás. Most menj, mert elkésel!

A szabadba érve orra buktam az udvar közepére tornyozott tűzifában, és csúnyán

megütöttem magam. A farakás reggel még nem volt itt. A szállítók önnön legendás gyorsaságukon is túltettek. A kisebb-nagyobb rönkök hatalmas szálfákat koronáztak, dértől szürkén.

A mester utánam kiáltott, ám figyelmemet a felém kanyarodó bohócruhás, szakállas postás kötötte le; fekete szalaggal átkötött tekercset lóbált felém. Két kézzel kaptam a levél után.

Az írás nem tűnt ismerősnek.

…Fájdalommal tudatom, hogy drága szüléidet halálos baleset érte, amikor…

A száraz anyag kihullt a kezemből, és egyszerre megláttam a gerendákon kanyargó jeleket: RC.

A szikla tetejére épített váron jeges szél húzott át, megpendítette a fehér érckakast, megütötte a fagyott zászlót. A hosszú tőr megzörrent derekamon, mikor a didergő király palotája felé indultam.

Későre járt. Ideje volt átvennem a szolgálatot új hivatalomban.

felső kép | Simon & His Camera, flickr.com