A NYOMOLVASÓ

Hát így vagyunk, H.!

Hazaértem. Ez az egy szó biztató is lehetne, kifejezhetné elégedettségemet, sőt, örömömet, hogy megérkeztem – de nem biztató, és hiányzik belőle az öröm és az elégedettség.

Egy öreg nyomolvasó jól teszi, ha akkor is a háta mögé kukkant, ha történetesen saját háza saját ajtajának zára kattan mögötte. Azon veszem észre magam, hogy jó néhány perce álldogálok a küszöbön, és bámulom az előtér sötétségében úszó szürke árnyakat. A vadonban akkor is kiismerem magam, ha az eget felhők torlaszolják el, de idegenként járok-kelek a születésem óta ismert ház díszletei között.

Díszletek. Erről van szó! Hiába erőlködöm, egyetlen emlék sincs, ami hozzájuk köt: a szüleimtől örökölt, Noé korából származó tölgyfa szekrények, az étkezőasztal és a királyi trónushoz hasonlító, mozdíthatatlan székek élettelen, hideg tárgyak. Nincs, ami átmelegítené ezeket.

mindenre felkészül

Ideje beljebb kerülnöm, invitálom magam. De nehezemre esik a mozgás, H.! Hajnaltól cserkésztem az erdőben – a Fekete nyiladéktól, amelybe a rénszarvasok meghalni járnak, fel a Medve-szurdokig –, tetőtől talpig sár, szutyok és száraz fenyőtű borít, nem csoda, hogy elnehezültem. Aki még nem próbálta, fogalma sincs, milyen megerőltető a télvégi vadon felpuhult útjain gyalogolni, az ismétlőfegyver és a hátizsák súlyáról nem is beszélve. Hogy minek egy nyomolvasónak fegyver? Ráadásul egy ilyen nagyvárosi darab, amely huszonöt töltényt tárol, és a vadlibaraj közepéből is kiemeli a leggyöngébb húsú szárnyast? Nem árt, ha egy öreg nyomolvasó mindenre felkészül, ezt mondtam ma a seriffnek is, mikor találkoztunk a vadon ember nem járta helyén, a Csontváz-fennsíkon.

Igen, a seriff. Amikor megpillantottam, eszembe jutott, milyen keveset tudok róla – most meg, hogy leraktam vállamról a sok, gyaloglásban eltöltött idő terhét, arra gondolok, hogy ez nem igaz. Épp eleget tudok róla, csak valamiért nem törődtem vele. Az öreg nyomolvasó mindig távolabbi jelek után kutat, mert úgy véli, elég tapasztalt, hogy a legkézenfekvőbbekkel ne törődjön, és mindjárt az összefüggések után vesse magát.

A derekam sajog, a fejem zúg a széltől; mint egy öreg fa, amely egyre nehezebben tartja magát a szélviharban. A seriff nyugatról jött, én keletről; de ez nem számított, hiszen én az egész délelőttöt szakadatlan csavargással töltöttem. A hegytetőre ellenkező irányból érkeztünk, ennyi az egész. Egyszer csak ott volt: ugyanolyan hangtalanul tűnt fel a platón, mint tette azt két éve a megyében, közvetlenül a Minden Idők Legpusztítóbb Orkánját követő héten. Állítólag kitűnő ajánlólevelei voltak; állítólag hat számjegyre rúgó adósságai, amelyek elolvadtak, mire átvette hivatalát, és elkezdte a nyomozást családom gyilkosa után. Egyetlen szóval se kérte a segítségemet, H.! Mintha a Gyilkos keresése a magánügye volna; kipipálandó feladat vagy befoltozásra váró lyuk azon a csizmán, amit a Gyilkos viselt, és aminek a nyomait megtaláltam a helyszínen, az asszonyom elejtett edényéből kiszóródó lisztben. Nagyon keskeny, már-már nőies volt az a nyom, H. – és én nemrég felfedeztem! Néhány másodperccel azelőtt, hogy a seriff a Csontváz-fennsíkra érkezett. Állt és figyelt. Néztem kemény, széltől cserzett arcát, és mosolyogtam. Nem először kereszteztük egymás útjait, ám ő mindig úgy viselkedett, mintha a találkozás a véletlen műve volna. Soha egyetlen célzást el nem ejtett nyomozásomról, és arról sem, hogy ő nyomoz. Mit is hozhatnék fel ellene? Semmit. Valóban semmit?

rezzenéstelenül

A fáradtság eluralkodik rajtam, csaknem ledönt a lábamról. Gondolataim szüntelenül vissza-visszatérnek a szirttetőre, a seriffhez és ottani önmagamhoz. Ő majd húsz évvel fiatalabb nálam, és sovány, akár azok a csontok, amelyek a finom por borította fennsíkon hevernek, bezzeg én kövér vagyok, mint a medve nyáron. Úgy nézett, mintha nem értené, miért kószálok ezen a kísérteties helyen, a valaha fürge vagy veszélyes állatok szellemei közt, én ugyanígy bámultam vissza, rezzenéstelenül, miközben az számra toluló, goromba kifejezésekkel birkóztam. Mióta jár a sarkamban? Ha ezt megválaszolom, arra is felelhetnék, hogy miért. Igaz, miért is, H.? Csak van valami oka, hogy az embergyűlölő hírében álló seriff, akit soha senki nem szólít a nevén, szinte keresi az alkalmat, hogy összefuthassunk! Ha jól emlékszem, a két év alatt ez volt az első alkalom, hogy ilyen kietlen vidéken randevúztunk. Többek között ezért se árt, ha a huszonöt töltényes puska ott van az öreg nyomolvasó kezében. De ez is csak most, itt, a házban lesz egyértelmű.

A seriffről (az állítólagos híreken kívül) a helyi kocsmában, az Aranymosóban se tudnak sokat. Még a mosogatólány, a mindenkori pletykafészek sem. Mara annyit mondott vállvonogatva, hogy „ennek az embernek nyomja valami a lelkét”, és máris futott vissza a poharaihoz. Mindenkinek nyomja valami a lelkét – ettől még nem kellene utánam koslatnia. Mit ártottam én neki? Csak nem zavarja, hogy nem hagyom annyiban családom lemészárlását és éjjel-nappal a Gyilkos nyomait keresem? Felkeltettem az érdeklődését, mondták az Aranymosóban. Meglásd, Ted, egyszer rád teszi a vasat, ugratnak, milyen vasat, kérdem vissza ártatlanul, és hogyhogy rám teszi. Vigyorog mindegyik, mint a fakutya, és emeli a poharat, de én átlátok a szitán, tudom, mi jár a fejükben. Micsoda nagyszerű móka lenne, ha az öreg Ted kifogná a szelet a seriff vitorlájából azzal, hogy hagyná kifogni magát a tóból, ilyen és más, hasonló szójátékok keringenek a borzas kobakok mélyén, mint barlangban a füst.

Mi tagadás, a mai találkozás a fennsíkon nem volt ínyemre. A seriff túl hirtelen bukkant fel, semhogy elhiggyem a véletlen szerepéről előadott mesét.

A seriff nem tud hazudni – legalábbis kis dolgokban. Azt állította, egy farmról elbitangolt üszőborjú után eredt (a legközelebbi farm félnapi gyaloglásra esik: nekem, a gyakorlott talpalónak, nem a borjúnak), de útközben elvesztette a nyomot, és azért mászott fel a meredélyen, hogy tájékozódási pontokat keressen (az ég tiszta, uram, egy foltnyi felhő sincs rajta, a nap kéklő korongja is látszik, a csecsszopó is hazatalálna). A szemén láttam, hogy nem mond igazat, és mozdulatai is elárulták. Ahogyan egyik zsebéből a másikba gyűrte a kesztyűjét, felért egy vallomással. Ráadásul nem bírta sokáig a mozdulatlanságot, és beszéd közben fel-alá sétált a fennsíkon – azért volt ez furcsa, mert ritkán, sőt, talán sohasem volt alkalmam egész alakját szemügyre venni. Hol egy asztal mögött ült, hol sűrű bozótosban ütköztünk össze, vagy egy kocsiból hajolt ki. Alaposan végigpásztáztam. Tip-top, mint mindig: fekete bőrdzsekije makulátlan, a bal zsebre tűzött csillag akár a Fiastyúkról is pottyanhatott volna. Csizmája, ha nem is vadonatúj, csillog-villog, mint a bordélyház kilincse, így mondják az Aranymosóban. Tagadhatatlanul vonzza a pillantást ez a lábbeli. Egészen keskeny, már-már nőies szabású, de valóban látszik, hogy nem mai darab. Ott és akkor arra gondoltam, jó volna látni a talpát – ám a seriff szakadatlanul beszélt és beszélt, és mindig úgy fordult, hogy szembe kerüljön velem. Nem szakítottam félbe, belementem a játékba. Ameddig a seriff csak a száját és a csizmája talpát koptatja, nem érdekel. Azért meglepődtem, amikor kijelentette, hogy életében először fordul elő a Csontváz-tetőn. Szó nélkül hagytam, mert lekötött, hogy kitérjek udvarias, sima kérdései elől. Egy öreg nyomolvasó sohasem követhet el ilyen hibát – de már nagyon elegem lett belőle. Neki is tiszteletben kellene tartania az én határaimat! Eddig soha semmi bajom nem volt se vele, se elődjével, a bumfordi Billel, aki a vadonon végigzúgó őszi viharban, rejtélyes körülmények között vesztette életét, két évvel ezelőtt – ketten talán könnyebben jutottunk volna a Gyilkos nyomára. Hazafelé erről-arról gondolkoztam, hogy eltereljem figyelmemet a föld felé húzó fáradságról. A törvény házát is csupán látásból ismerem. Nem mindegyik nyomolvasó képes megmaradni a rend és bűn közötti, hajszálvékony egyenesen, én azonban igen. És ezzel a seriff is tisztában van, hiába jégarcú fajankó, akkor is tudnia kell, hogy semmit nem tud felhozni ellenem. Se vagyonnal, se ellenséggel, se baráttal nem rendelkezem, kerülöm a viszályokat, és a politikába a kisujjamat se mártom bele. Arról pedig nem tehetek, hogy valami rejtélyes oknál fogva bosszantja, sőt, ingerli tüntető kívülállóságom. Talán én vagyok az egyetlen a körzetében, aki nem fizetett neki egy italt, amikor a megye áthelyezte hozzánk.

De miért is mondom én ezeket, H., a küszöbön állva, kalapban-kabátban, mintha nem erre, hanem arra mennék?

hideg rettegés

A Csontváz-fennsíkon eltöltött idő az oka, mi más. Amíg a seriff fel nem tűnt, gondolatok és érzések nélkül bolyongtam az eltűnt évek tanúinak csontjai között; nem a lábam, nem a szívem, nem az eszem vitt, hanem a borzongás. Ezer formájában láttam már a halált, H.; szörnyű és kevésbé szörnyű formájában mutatkozott előttem; állatok múltak ki, emberek költöztek át a másvilágra a szemem láttára – egy öreg nyomolvasónak nem szabad elbizonytalanodnia az elmúlás ártalmatlan bizonyítékai láttán, még akkor sem, ha az a fajta testetlen, hideg rettegés tör rá, mint akkor, ott, a Csonttetőn. A szél mellbe taszított, majd átölelt, mint egy régi ismerős, aki örvend a viszontlátásnak. A kék napfény villózva törte apró darabokra a levegő rétegeit, és a távoli völgyben óvatosan vándoroltak a vadak: szemem egyik sarkából a másikba. Mintha elvesztem volna egy másik, nálam hatalmasabb és erősebb világban. A vén csapdaállítók szerint ennek az alaktalan érzésnek a magány az oka – szerintem viszont a bosszúvágy és a bánat.

A nyakigláb seriff éppen akkor trappolt fel a lélekszakító ösvényen, amikor már csaknem találtam valamit. Valamit? Bizonyítékot; egy nyomot a csonttörmelék között. A seriff csak ingadozott ott, a meredek szélén, a sziklaszegélyen, és fejét félrebillentve figyelte, miben mesterkedem. Ő legalábbis azt hitte, mesterkedem valamiben. Kénytelen voltam felhagyni a kutatással és szóba elegyedni vele. Mindenesetre éjszaka, amikor a hold kiteríti fényneműjét a tájon, visszamegyek… vissza én. Ez a seriff valóban azt hiszi, hogy feladom? Mennyire nem ismeri ember az embert, H.!

az északi vadon valamelyik zugában

Kibontakoztam a borzongásból, és – emlékezetembe vésve a másodpercekkel ezelőtt látott nyomot – elindultam feléje. Ügyeltem, hogy puskámat még véletlenül se fordítsam máshová, csakis a föld irányába, mivel tudtam, milyen hamari keze van. A mosoly csak egy pillanatra halványult a képén, de ez is elég volt, hogy gyanút fogjak. Ez azonban társalgásunk hangnemén mit sem változtatott. Beszélgetésünknek ugyan semmi köze nem volt se hozzánk, se a kettőnk furcsa viszonyához, mégis felkavart. Ebben alighanem szerepe volt a nemrég átélt borzongásnak és a nyomnak is, amit egyelőre agyam legmélyebb zugába temettem. Először gondolkoztam el, vajon a seriff és az én utam nem ugyanoda visz-e; hogy a seriff valójában nem utánam nyomoz, hanem mellettem, sőt, előttem gyalogol. De miért? Mi a célja? És az oka? Valami oka kell legyen, hogy lépten-nyomon összefutunk az északi vadon valamelyik zugában! Az Aranymosóban és mindenütt a faluban tudják, mit, illetve kit keresek – a családom gyilkosát, aki hangtalanul és láthatatlanul jött le a hegyekből azon a két évvel ezelőtti éjszakán, hogy végezzen szeretteimmel. Milyen keserű fintora a sorsnak, hogy én éppen akkor egy sebzett hermelin nyomában jártam – azaz jártunk: én és az átkozott makacsságom és reményem, hogy elhagyhatjuk az eső és szél szaggatta vidéket!

Egész testemben reszketek, pedig a kandallóban pislákol a tűz, és a mohával szigetelt falak is tartják a meleget. A hegytetőn látott nyom, a seriff felbukkanása és a régi események felidézése akkora vihart támasztott lelkemben, amely mellett eltörpül a két évvel ezelőtti orkán. Forog velem a ház – életre kelnek a hideg, halott díszletek. Micsoda felfordulás! De nem szabad átengednem magam a tárgytombolásnak; meg kell őriznem józan eszemet, hogy összekapcsolhassam a nyomokat. Egy öreg nyomolvasó nem kezdhet ködös találgatásokba. Mindig abból kell levonnia következtetéseit, amit tapasztal. Még akkor is, ha már semmi kedvet nem érez mestersége folytatásához. Óvatosan leemelem a puskát, és a sarokba támasztom – majd újra felveszem, és úgy tartom, akár egy kisbabát, keresztben a karomon. A mozdulat ugyanaz, mint azon a borzalmas éjszakán. Először a feleségemet láttam meg, keresztben feküdt a fotelon, haja a földet seperte, hátborzongató krikszkrakszokat rajzolva a kiömlött lisztbe. Tizenhárom éves fiamat a konyhában találtam, a pult előtt hevert, öklében nyúzókést szorongatott… És miért történt mindez? Mert egy drága bundájú hermelint hajtottam, az összegyűjtött kollekció utolsó darabját! Abban a reményben hajszoltam az állatot, hogy elejtése és a kollekció értékesítése után szögre akaszthatom a puskát, és a prémekért kapott összegen elutazhatunk valahová, mi hárman – hátat fordítva mindörökre a hidegnek, a szélnek, az Aranymosónak, ahol természetesen nem fogadta kitörő hurrázás terveimet, ám az összes csapdaállító összefogott, hogy segítségemre legyen, a „ha már így döntöttél, Ted”-alapon.

A levegőt vérszag töltötte be. A lövések közvetlen közelről érték őket, és a bemeneti nyílások arról árulkodtak, hogy a Gyilkos gyors egymásutánban, kapkodva tüzelt. Nyom volt ez is… Agyam lapátkerekei most lassan forognak. Ideje is volt visszatérnem a valóságba – nem csupán testi értelemben. Házam fokozatosan, kétes méltósággal nyeri vissza régi alakját – a látvány nem tölt el se örömmel, se elégedettséggel. Akkor mivel? Mit érzek mindennap, amikor hazatérek? Hasonlót, mint a Csonttetőn: borzongást és furcsa, hideg iszonyt. S most különös izgalmat is, ami az öreg nyomolvasót elfogja a cél közelében. A halottak nem támaszthatók fel, a gyilkosok gyakran észrevétlenül járnak-kelnek közöttünk, akár a szellemek. Ahogy a seriff a fennsíkon. Hangtalanul és mintha véletlenül. Kalapjának tetején, a horpadásban akkor összegyűlt a napfény, s mint egy túlvilági tó, ragyogott. Most, hogy átléptem saját küszöbömet, és vége lett a napnak, tudtam, mi vár rám. Tudtam, de ez nem tartott vissza, hogy teljesítsem a kötelességemet. Ami ma történt a szirttetőn, véget vet az utóbbi évek kínzó bizonytalanságának; már csupán néhány lépésre vagyok a megoldástól. Vagy annyira sem. Egy öreg nyomolvasó megérzi, mikor lesz egyre frissebb és frissebb a nyom. És én most azt érzem, talán látótávolságba kerültem – a ház azonban, mint mindig, erősíti kételkedésemet. Miért éppen most érném el a célomat? Miért éppen most érnék a Gyilkos közelébe, olyan közel, hogy arcszeszének illatát is érzem?

az én szemem megszokta

A seriff semmivel össze nem téveszthető hamamelisz arcszeszt használt. Magam elé vetítem a tekintetét. Nincs könnyű dolgom, mert úgy helyezkedett, hogy az égről áradó fény hátulról érje, ám az én szemem megszokta kiválogatni a félhomályból a fontos dolgokat. Az a tekintet hideg volt és halott. Míg a szavak a betöltött hivatásból fakadó kötelességtudattal itatódtak át, és a mondatok látszólag az elvégezendő feladatokról szóltak, a vad táj dicséretét zengték, a szemek élettelenek maradtak. S úgy ragyogtak, akár a tó a kalapmélyedésben.

Nehéz léptekkel sétálok a fotelhez. Lábammal vitetem magam, az egyedül töltött két év alatt kialakított rutin kormányoz. Még véletlenül sem érek semmihez. Életem a házban alig néhány négyzetméterre korlátozódik. Szégyellném, ha olyan tárgyakat érintenék, amelyek tanúi voltak a gyilkosságoknak, és amelyek ma tanúi tehetetlenségemnek. De ma befejezem! A puskát a kanapéhoz támasztom, közel, nagyon közel.

Azon a szörnyű estén indián esküvel fogadtam, hogy bosszút állok családomért. A szikszikau eskü kegyetlen. Pihennem, sőt, aludnom vagy ennem se volna szabad, míg a gyilkosok el nem nyerik büntetésüket. A Gyilkos hangtalan volt és láthatatlan. Ölt és rabolt: elvitte a prémkészletet. Ölt, hogy rabolhasson. Azóta csak ténfergek a díszletek között, ő elveszett a szélben.

A fotelbe rogyok, és igyekszem egy öreg nyomkereső higgadtságával gondolkodni. Nézem az emeletre vivő lépcsőt: a korlát megroggyant, kifelé csüng, a ház hátsó traktusára vezető bútorösvényeket vastag por borítja, szinte fehér, akár a hó. Vagy a csonttörmelék ott fenn, a fennsíkon!

És ekkor felszínre tör.

Már a küszöbön tudtam; már akkor tudtam, mit látok, amikor megpillantottam az évek alatt lerakodott csontpor alatt azt a lábnyomot! Keskeny lábnyom, szinte nőies, és jól kivehető talpán a lyuk, ami, lehet, nem is lyuk, hanem anyaghiba… És a seriff tekintete! Hogy hipp-hopp, egyszerre kifizette az összes tartozását! Ó, hogyan lehettem ilyen bolond! A platóról szinte az egész környék szemmel tartható – hiszen azelőtt ezért szerettem odafent, s két év óta most először merészkedtem oda, talán mert testem-lelkem úgy eltörődött a küszködés közben azon a felpuhult úton, hogy agyam átugrotta az időt, akár a nyúl a vizesárkot. Vajon miféle szellem vezetett oda ma délután? A gyanú?

És a seriffet? A hamari kezű, hórihorgas seriffet, akinek nem fizettem egy pofa italt az Aranymosóban?

fától fáig lopakodva

Ülök a fotelben, és méricskélem az ajtót. Milyen egyszerű az egész! És milyen nyomorúságos! Mindjárt vége lesz. Mindjárt, Ted, csak türelem. Mehetsz asszonyod és fiad után. Ha kis szerencséd van, és előbb emeled fel a puskát, magad elé küldesz valakit, hogy keresse ő az utat – bár ezúttal egészen biztos, hogy az a valaki nem utánad, nem mögötted, nem is előtted fog ballagni. Másfelé visz az ő útja. Nem volnék öreg nyomolvasó, ha nem venném észre, hogy fától fáig lopakodva követ. Hagytam, hadd tegye, ami a dolga. Én is tenni fogom, ami az enyém. Jöjjön hát a seriff, ha akar. Hiába ismeri a járást – két év nem olyan hosszú idő –, a félhomályra nem számít: a kandalló tüze épp arra elég, hogy lássam, amit látnom kell: őt. És a csillagot a bőrkabát bal oldalán. Az ismétlőfegyver pontosan huszonöt töltényt tartogat – ha ennyire nem is lesz szükségem, nem árt, H., ha egy öreg nyomolvasó mindenre felkészül.

kép | jumpstory.com