A JÁTÉKOS
2011 október
Három hete kezdődött. Vagy jóval régebben.
Sohasem elégített ki az esti játék, inkább izzította szenvedélyemet, és gyakran már délelőtt vakpókert játszottam szobámban, a középre állított fésülködőasztal mellett. Egyszerűen elképzeltem három partnert. Ifjúkorom első sikerei óta eleget próbáltam ezt.
Esős délelőtt volt, az ablakot kettős függöny takarta: a víz és a csipke. A szobában lámpa világított, igaz, alig erősebb a szentjánosbogár fényénél. Lehet, hogy káprázat volt, s az egészet a rossz fényviszonyok idézték elő?
Három nyolcast tartottam a kezemben és két bubit: egy káró és egy kőr. Kissé kába voltam az időtől és a félhomálytól. Ezzel magyarázom, hogy a kőr bubi, a leomló hajú ifjú lassan felemelte csípőre támasztott jobb kezét, és felém intett. Üdvözölt vagy ismerkedni akart? A bubik afféle nem nélküli, semleges teremtések – a kőr bubi pedig mindig is korán elhalt Júlia húgomra emlékeztetett. Eldobtam a lapot, a mosdónál felfrissítettem magam, majd visszatértem. A jelenség megismétlődött. De nem a felső alak, hanem tükörképe, a lenti világhoz tartozó kacérkodott velem. És azzal a titkos mozdulattal köszöntött, amit csak Júlia és én ismertünk.
borzot űzök
Azóta mindennap más és más figura bukkan fel ifjúságomból, és már nem érik be az integetéssel. Magukkal visznek. Újra részt veszek a régi kalandokban: borzot űzök, ócska ladikban evezem Júliával vagy a káró bubi unokaöcsémmel. Az ősz szakállú, méltóságteljes treff királlyal, apámmal, vad kacsára vadászom a folyónál. A lap a földnyelven álló házakkal három napja tűnt fel a pakliban. A házikókra hatalmas nyárfák árnya borul. Itt töltöttem a gyermekkoromat. úgy ismerem a helyet, akár a tenyeremet. A lap két hármas és két bubi kíséretében jelent meg. A lenti világ újra és újra magához hív.
Ma egész délelőtt a tiszta, hűvös tájakon csatangoltam, hol egyedül, hol családom tagjaival. Teáztunk is a krepp függönyök mögött, a dohszagú szobában, amely őrizte a legutóbbi zöldár emlékét, öreg, ragadós kártyából jósoltunk egymásnak, és anyám úgy kacagott, ahogyan nagy nyereményeim után szokott. A nyárfák alól messze lehetett látni, és egyszer mintha felsejlett volna a dobozváros képe, ahol utoljára megszálltam.
Laura, a háziasszonyom már-már lakatost hívott, hogy rám törjék az ajtót, mert semmilyen kérdésre nem válaszoltam. Azt hitte, rosszul lettem, meghaltam, pedig csak másutt voltam.
Júlia könyörgött, hogy ne menjek vissza, de szelíden kiszakítottam magam, megcsókoltam, és azt mondtam, látjuk még egymást. Tudtam, nem hisz nekem, fél, hogy végleg el akarom hagyni. Én nem félek, úgy sejtem, eztán bármikor megeshet, hogy eltűnök.