KULTÚRA ÉS TUDATALATTI AZ ÖKOLÓGIAI ELMÉLETBEN
1998 szeptember
Bizonyos mértékben minden új elmélet alkalmazza a meghaladni kívánt modellek fogalmait és következtetéseit. Talán öntudatlanul cselekszünk így, de a környezeti elméletek körében különösen fontos, hogy minél inkább tartózkodjunk ettől, hiszen a környezeti problémák a múltban megalapozott gondolatokból és tettekből fakadnak. Bár a világ és önmagunk megtapasztalása bizonyos értelmezések szerint együtt jött létre, a legtöbb környezettel foglalkozó írás csak a világ megtapasztalásával foglalkozik, és figyelmen kívül hagyja a modern szubjektivitás lehetséges következtetéseit. Írásomban ahelyett, hogy külön elméletet állítanék fel a ma divatos fogalomalkotások segítségével, megkísérlem átgondolni a környezeti elmélet néhány alapvető pszichológiai előfeltételét, hogy némi helyet teremtsek, ahol az elmélet továbbfejlődhet a jelenlegi ideológia asszimiláló hatalmán túl. Pontosabban azt feltételezem, hogy ha a személyiséget egyszerre tekintjük autonómnak és differenciáltnak, valamint a kulturális és természeti kontextusban feloldódónak, akkor talán módot találhatunk, hogy kapcsolódjunk a természetes világhoz és így a természetes rendnek megfelelő emberi adottságok teljesen kifejlődhetnek.
antropocentrikus hübrisz
Bár a környezeti elmélet főbb megközelítéseinek kritikája nem fér írásom keretei közé, néhány különleges kikötésük ide kapcsolódik. Vegyük például az ökológiai meglátásokon alapuló elméleteket. Gyakran kritizálták, hogy az ökológiát mint a környezeti elmélet alapját használják, mivel ragaszkodik a fennálló tudományos paradigmákhoz, és így kényelmesen beilleszkedhet a technológiai és gazdasági struktúrákba. Az ökológia asszimilációja egy alapvetően mechanisztikus paradigmával állandósítja a humán és biológiai tudományok szétválását, és elfedi a környezettel és a személyiséggel kapcsolatos kérdések megértéséhez szükséges kulturális dimenziókat. A kortárs kritika szerint a társadalomtudományok — különösen a szociális konstrukcionizmus és a posztmodern elmélet — biztosnak vesznek egy biológiai, energiát és nyersanyagot nyújtó világot, és egyre inkább csak egy diszkurzív valóságot mondhatnak magukénak, amely az emberi nyelvben összpontosul — talán ez az antropocentrikus hübrisz alapvető eleme. A környezeti elmélet csak akkor szabadulhat ki ezeknek a modelleknek a szorításából, ha képes túllépni a „természet” és a „kultúra” kiagyalt ellentétén.
Az is problémát jelent, hogy a környezeti elmélkedések nagy része a jelenleg divatos ideológiák individuális mellékízét állandósítja. Ez a megközelítés nem azért problematikus, mert a személyes identitás és autonómia tiszta értelmét feltételezi, hanem mert magában foglalja az egyéniség nárcisztikus jellegét, amelyben a szoros összefüggésben lévő tendenciákat frusztrálja a kulturális szerkezetek szegényessége. A személy fogalma „a tudatosság, érzelem, ítélet és tett jellegzetes egésszé összeálló, dinamikus központja, amely szemben áll minden hasonló egésszel és a társadalmi és természeti háttérrel”, írja Geertz „meglehetősen különös elképzelés a világ kultúráinak kontextusában”. Habár a személyiségnek ez a jellege fokozatosan fejlődött ki az európai történelem során és gyakran összehasonlították a más társadalmakban működő formációkkal, általában még a társadalomtudományokban is azt a következtetést vonták le, hogy ez valahogy „természetes” vagy „elkerülhetetlen”.
Vegyük például Garrett Hardin figyelemreméltóan alapos és rendíthetetlen elemzését a „közlegelők tragédiájáról”, amelyben a „racionális” egyén viselkedését pusztán az érdekei határozzák meg. Más szóval elfogadja az egyén szüntelen elidegenedését környezetétől — és nincs szó személyes kötődésről, érzelmi érdekeltségről vagy folytonosságról a közvetlen környezettel kapcsolatban. Számos etnográfiai tanulmány bizonyítja azonban, hogy ez korántsem világméretű jelenség. A személyiségnek ez a változata egy gazdasági rendszerrel együtt alakult ki, amely a természeti világ kifosztásán nőtt fel; elfogadása pedig biztosítja, hogy a felmerülő forgatókönyvek a pesszimista és a totalitárius között váltakozzanak. Fel kell ismernünk, hogy egy környezetileg egészséges világban az egyén „nemcsak a természetbe közvetlenül beolvadt lény, hanem a természeten belül egy kultúrában létező lény”, és ezt a kultúrát nem a szűk emberi képességek elvont, intellektuális térré bővítésének kell tekinteni, hanem alapvető médiumnak, amely a világhoz köt minket.
A kulturális elszegényedés környezeti jelentősége világosabbá válik, ha a kultúrát a szimbolikus antropológia nyomán a különböző jelentések hálójának tekintjük, amely képes felerősíteni, kifejezni és kontrollálni a génjeinkkel örökölt alapvető emberi képességeket. Geertz szerint „kétségbeesetten függünk” a központi ideg- rendszerrel együtt kifejlődött kulturális szerkezetektől, hiszen nélkülük viselkedésünk „a céltalan tettek és kirobbanó érzelmek puszta káoszává” degradálódna, az egyéniség lehetséges, összefüggő aspektusai összezsugorodnának és individuális „ösztönökként” vagy „szükségekként” testesülnének meg. A mitológiák, rituálék és vallások elvben összekötik az egyébként elszigetelt szubjektivitást és az idegen, értelmetlen világot, és a „kultúra kontra természet” paradigmával ellentétben feltételezik, hogy a „természetes” én szükségképpen „kulturált” is.
erkölcsi implikációk
Függésünk a kulturális szerkezetektől azonban sebezhetővé tesz bennünket, amikor ezeket „egzotikus” formák bitorolják. Politikailag és gazdaságilag szívósabbak lehetnek, de tudnunk kell, hogy a természeti világ és önmagunk integritása árán sikeresek. Ezt tekintetbe véve figyelmet kell fordítanunk a pszichológiai és környezeti folyamatok egybefonódó szálaira a modernitás leleplező történelmében. Ebben a történelemben a modern világ létrehozásáért küzdő tudományos és gyarmatosító felfedező jól ismert tetteit alátámasztotta a gyarmatosítás kevésbé nyílt formája — a tudat csendes kisajátítása és egybehangolása az új, materiális, matematikai világrenddel, amelyből szinte teljesen hiányoznak a Dewey megfogalmazásában „isteni műtárgynak” tekintett természettel kapcsolatos erkölcsi implikációk.
Ennek eredményeképpen a környezeti elmélet gyakran ugyanazon a tudaton szűrődik át, amelyből a megoldásra váró környezeti problémák fakadnak. Mint azt Mary Midgley is megjegyezte, az etikai elmélet olyan fogalmakat hangsúlyozott, mint a kötelesség, jog, erkölcsiség és igazság, amelyek csak a szabad és racionális egyének közti kapcsolatokra utalhatnak. Következésképpen a környezeti mozgalmat irányító érzéseket, intuíciókat és meglátásokat is „racionálisnak” tekintik ahelyett, hogy mitikus, spirituális vagy rituális formában fejeznék ki ezeket. Az ebből következő problémákat jelzi, hogy nehezen tudjuk igazolni intuícióinkat a vadon „valódi értékével” kapcsolatban. Minden elmélet, amely a „civilizált” emberi racionalitás határmegvonásából és priorizációjából ered, szükségképpen nehezen tudja meggyőzően támogatni a világ ,,vad”, nem emberi aspektusait, hiszen természetéből fakadóan becsmérli azokat. Pragmatikusan azt mondhatjuk, hogy a racionalitás és az érzés szétválása megismétlődik egy szenvedélyes, de néha következetlen, az ipar ellen reakciósan, ám hősiesen tiltakozó, de valójában hihető alternatívát felmutatni nem tudó aktivizmus és egy intellektuális elmélet között, amely távol tartva magát a cselekvéstől, igyekszik megszabadulni a fennálló metafizikai következtetésektől.
A szétválás megszüntetése alapvető fontosságú az egyéniség és a bioszféra integritásához. A személyiség központi szerepét Warwick Fox „transzperszonális ökológiája” tárta fel. Véleménye szerint szükség van egy „kiterjedt, mező-szerű” énre, amely képes a széles értelemben vett azonosulásra. Ez az alapja annak a felismerésnek, hogy „minden entitás egy egyenként kibontakozó valóság aspektusa”. Az ilyen kijelentések bizonyos szempontból azért is problematikusak, mert a világhoz való viszonyunk összezavarodott a határok visszamenőleges eltörlésével és az egyéni identitás elvesztésével az „arctalan, kozmikus pempőben”. Az is nehezen érthető, hogy a köztünk és a természeti világ aspektusa közti hasonlóságon alapuló megközelítés hogyan vezethet a másság fokozott tiszteletéhez.
szimbiotikus újraegyesülés
Az igény, hogy válasszunk az identitás tiszta jelentéséhez kapcsolódó elszigeteltség és a kozmikus egészben eltűnő identitás között, csak abban a metafizikában létezik, amely nem veszi figyelembe az integratív kulturális szerkezetek iránti igényt és a bennük lévő lehetőséget, hogy formát adjanak a tudat szűk látókörén túli tudásnak. A tudat és a tudatalatti szubjektivitás egyaránt alapvető aspektusainak tekinthetők, így az autonómiát érzékelő tudatunkat kiegyensúlyozza az integratív kulturális szerkezet által közvetíthető, kevésbé tudatos meggyökerezettség. Az etikai elmélet közhelyszerű elképzelése a racionális autonóm egyénről és a tapasztalat tudatalatti dimenziójának ehhez kapcsolódó tagadása megdöbbent minket a „szétválás-kontra-egyesülés” metafizikai dilemmájában, és így Christopher Lasch fogalmával élve „vagy úgy oszlatjuk szét a feszültséget, hogy megpróbáljuk teljesen önellátóvá tenni magunkat, vagy az élet ősforrásával való szimbiotikus újraegyesülésről álmodunk”. Az én és a természet többi része közötti válaszfalak megingatásán vagy eltörlésén alapuló elméleteket tehát úgy értelmezhetjük, hogy felforgatja az ipari civilizáció hirdette önellátást, miközben ugyanabban a dualisztikus metafizikában marad.
Egészséges visszatérésünket a természeti világba legjobban nem is az egyesülés szóval jelezhetnénk, inkább a kapcsolat fogalmával, elérésében pedig az integratív kulturális szerkezetek segíthetnek. A természet világában, akár személyes életünkben, az ember saját, külön egyéniségének tiszta érzékelése az érett kapcsolatok előfeltétele, hogy felismerjük a különbséget magunk és a másik között, miközben tiszteljük a másikat. Paradox módon annak is feltétele, hogy átmenetileg egyesüljünk a másikkal. Ez a paradoxon azonban felületes, hiszen a fontos kapcsolatok dinamikusak, felismerik a különválás és a kapcsolat közti kölcsönhatást. Egy statikus, szavakon alapuló elmélet nem mutathatja be megfelelő módon ezt a dinamizmust, és ezért szükségképpen a dualisztikus „szétválás-kontra-egyesülés” nézőpontot fogja megtestesíteni. Sem a természeti világot, sem az ént nem lehet formalinban tartósítani vagy filmen rögzíteni, életerejüket a folyamatos mozgás és a határtalanság ábrázolja leginkább — ezek az egyszerű, statikus jelentéseken alapuló, racionális elmélkedés keretein belül nehezen megfogható minőségek.
Nem kell lemondanunk különállásunkról, inkább az én fogalmát és a vele kapcsolatos tapasztalatainkat kell kibővítenünk, hogy a lét tudatalatti, kapcsolatteremtő, szimbolikus dimenzióit is tartalmazza. Ehhez a szubjektivitás kifejlesztése szükséges és egy nyelv, amely figyelembe veszi, hogy fogalmaink szó szerinti értelme mögött szimbolikus jelentéshalmaz áll, és ennek segítségével túlléphetünk a tudatosság mesterséges határain és elhasznált módszerein. James Hillman megfogalmazásában: „ha a használatunkban lévő szavakat kétértelműként kezeljük és ismét metaforának tekintjük, visszaadhatjuk számukra eredeti titokzatosságukat.”
Pragmatikusabban azt is mondhatjuk, hogy szakadék tátong az egoisztikus én túllépése iránti igény intellektuális felismerése és megvalósítása között. Mivel hiányoznak a kifejező kulturális szerkezetek, az „önmegvalósítás” hasonló ahhoz, mint amikor valaki a saját (pszichológiai) hajánál fogva húzza ki magát a sárból. A szimbolikus tudatosságot, ha nem akarjuk, hogy tiszavirág életű legyen, kulturális formákban kell stabilizálnunk.
rejtett fasizmus
A nem racionális tudás kifejezési nehézségének praktikus következményei vannak a környezeti vitában. Szigorúan racionális szempontból például elképzelhető, hogy egy bizonyos faj kihalásának csak roppant kevés káros következménye van, sőt, akár jótékony is lehet. A környezetvédők mégis szenvedélyesen védenék a faj jogát az életben maradáshoz — szenvedélyük abból az öntudatlan felismerésből származik, hogy a faj továbbélése metonimikusan az egész-séget képviseli, amiért harcolunk. Ha ezt belátjuk, elkerülhetjük az örökös vitát, hogy a fajokra vagy az egyedekre kell-e a figyelmünket fordítanunk, de vállalnunk kell az ebből következő felelősséget, hogy a fajok egocentrikus túlhangsúlyozása rejtett fasizmust is jelent. A vitának csak egy olyan tudatos nyelvhasználatban van értelme, amelyben a szavak tökéletesen elvesztették szimbolikus felhangjukat és mellékjelentésüket, hiszen ha az egyént metonimikusan értelmezzük, akkor szimbolikus értelmet kap, mint nagyobb, a tudatosság számára jórészt hozzáférhetetlen entitások, például fajok vagy ökoszisztémák képviselői, részei és megtestesítői. A nem racionális tudatosságot nem fejezhetjük ki a racionális fogalomalkotással vagy a nyelv szó szerinti használatával, hiszen az természetéből fakadóan tagadja ezt a lehetőséget. Csak úgy fejezhető ki, ha az egyéniséget egyszerre tudatosnak és tudatalattinak tekintjük, és a tudatosan megtapasztalt autonómiát kiegyenlíti a tudatalatti kontextusban gyökerezettség, amelyben az egyéniség másodlagossá válik az egészbe merülés mellett.
A tudat és a tudatalatti, az egyéniség és a világba ágyazottság közti egyensúlyt a kultúra testesíti meg számos társadalomban, a múltban és a jelenben egyaránt.
Az i.e. V. századi athéniek például hübrisznek tekintettek minden, a világi hatalmat és erőt nagyobbítani kívánó tettet, és úgy vélték, az istenek irigysége és az elkerülhetetlen nemezis sújt le a nagyravágyókra. A „környezeti etika” ily módon a születő egyéniségként megtapasztalt tudás és az öntudatlan tudatosság egyensúlyán nyugodott és a mitológiában testesült meg. A modern világban azonban oly mértékben azonosulunk a tudatossággal, hogy képtelenek vagyunk kifejezni a mítoszok igazságait. Így csak az a kellemetlen, gyakran tudatalatti érzésünk marad meg, hogy teljesen kifosztjuk a természeti világot. Mivel képtelenek vagyunk ennek a tudatnak formát adni, magunkon kívülinek látjuk és máshová vetítjük ki. Ahogy Luigi Zoja írja: „A határok fogalma a tudatalatti mítoszhoz tartozik, a tudatalatti mítoszok pedig egy sor kivetítésen keresztül jelennek meg: a határok így a tudományos adatokra vetülnek ki.”
Persze a tudomány valóban felfedezi a határokat és gyakran túl későn méri fel az áthágásukból fakadó következményeket, mint például az atmoszféra ózonrétegének esetében. A megfontolt környezeti etika a működő kulturális szerkezeteken alapszik, inkább megelőzi, mint enyhíti a problémákat. Zoja szerint a tudomány ugyan pontos adatokat szolgáltat, de „észrevétlenül eltávolít attól, amit tudunk… a tudományos ismeretek nemcsak a mítosz, hanem az emberi tapasztalat egészét összetartó pszichológiai erőt is lerombolták”. Míg a tudomány gyakran redukcionista, a kultúra inkább integratív és a tudásnak ezt a két módját kell egyensúlyban tartani, hogy a tudatos intelligencia és a szimbolikus tudatosság egységes kozmoszban létezzen, amelyben a rész folytonosan az egészre emlékeztet, az egész pedig a részben nyilvánul meg.
eleve elnyomó
A környezeti elmélet nagy része kritikus és dekonstrukcionista: megkérdőjelezi a történelmileg megalapozott magatartásformákat és tetteket, és bemutatja, miként fejlődtek ki a világ kifosztása során. Sokkal kevésbé sikerült a konstruktív fordulat elméletének (és gyakorlatának) megteremtése — mint például a pozitív jövőkép, a környezetileg elfogadható lét, és az azt fenntartó alternatív megoldások kifejlesztése. A jelenlegi dekonstruktív hajszában már maga a szerkezet szó is politikailag inkorrekt, így minden szerkezetet eleve elnyomónak tekintünk, az emancipációt pedig a kulturális szerkezetek hiányában vagy ellenében kifejlődő személyiség nárcisztikus megjelenési formájaként értelmezzük. Csak lassan fogadtuk el Geertz meglátását, hogy a szerkezet hiánya elnyomó, hiszen olyan űrt teremt, amelyet általában gazdasági vagy totalitárius ideológiák töltenek ki. Ha a környezeti tudatosság a megfelelő megjelenési formák hiányában nem képes kifejeződni, akkor továbbra is csak a fennálló világ ellen fog tiltakozni, de ha nem fojtjuk el, pozitív képet adhat a lehetséges világról. Az ilyen víziókra pedig szüksége van a környezetvédelemnek, ha nem csak az ipari gépezet elleni tiltakozással akar foglalkozni.
A törzsi kultúrákban néha meglehetősen kifinomult kapcsolatokra bukkanhatunk az egyén, a társadalom és a természet között, és ez is bizonyítja, hogy nem feltétlen velejárója a személyiség és a természeti-társadalmi rend összefonódásának az egyéniség elvesztése. Ahogy Geertz írja: „Az emberré válás egyenlő az egyéniséggé válással, hiszen kulturális minták segítségével válunk egyéniségekké… amikor formát, rendet, célt és irányt adunk az életünknek.” Csak az iparosodott világban tekintik az egyéniséget a kulturális mitológiák és tradíciók iránti nonkonformizmusnak. Ez a feltételezés rendkívüli módon meggyengíti az ént, amely a kereskedelem nyomása és a nárcisztikus divat befolyása alá kerülhet, és ezáltal a természethez fűződő viszonyunk csak értetlen kizsákmányolásból áll. Ideális esetben a mítoszok, rituálék és vallásos hitek képesek kifejezni a szubjektivitást, hogy az inkább tükrözi a természeti szerkezetet, mint szemben áll vele.
Egy egészséges kultúrában a bennünk lévő vadság/másság a természeti világ párhuzamos aspektusait tükrözi. Míg azt mondhatjuk, hogy ezek a tükröződések a tudaton kívül történnek, azt is meg kell jegyeznünk, hogy a tudatalatti részben az ehhez hasonló tükröződések tagadásából áll, hiszen a tudat és a tudatalatti megkülönböztetésének hajlama főleg történelmi és kulturális gyökerekből ered. Amikor a tagadás megtörténik, a világ látszólag élettelenné és formátlanná válik, a szimbólumok birodalmának integritását felváltja az eltorzult tudat és tudatalatti. A természet lerombolásával párhuzamosan így bekövetkezik egy rejtett, pszicho-kulturális pusztítás is. Ha azonban a környezeti elmélet képes felismerni és magába olvasztani a tapasztalat szimbolikus, metaforikus dimenzióit, talán mélyebb empátiát érezhetünk a természet iránt.
az ember integrálódik a természetbe
A dinamikus szubjektivitás hiánya miatt az egoista határainkon túli rend zűrzavarosnak tűnik — a természetet például kaotikusnak látjuk, amelyből hiányzik a belső rend és értelem; az én nem tudatos aspektusait „primitívnek” és „civilizálatlannak” véljük, mint a freudi ösztönént. A radikális környezetvédelem alapvető tételévé kellene tenni, hogy a természet alkotja és foglalja magában az embert és nem fordítva. Egy környezetileg egészséges világban az ember integrálódik a természetbe, a „szimbólumok erdejébe”. A tudat számára láthatatlan ez az erdő, és éppen ez a láthatatlanság a természet és saját integritásunk lerombolásának alapja, ebből fakad az összes pszichológiai, társadalmi és környezeti probléma.
A természet elpusztítása egy hosszú történelmi dráma látványos végső felvonása. A tudatos értékelésre és ellenőrzésre, sőt, „megmentésre” törekvő környezeti etika iránti igény talán téves, hiszen feltételezi a drámából származó rendet és az azt fenntartó társadalmi kontrollt. Eugéne Gendlin is hasonlóan érvel: véleménye szerint, ha feltételezzük, hogy a jelenleg elnyomott érzelmi, intuitív vagy spirituális tapasztalat szükségszerűen néma, akkor tiltakozás nélkül elfogadjuk a nyelvi és fogalmi rendet, amely elnémítja. Pszichológiailag és környezetileg az egyik legkártékonyabb feltételezés, hogy legőszintébb tapasztalataink rejlenek a legmélyebben bennünk, és ezért a legkevésbé alkalmasak kommunikációra a kinti világgal.
A környezeti elmélet rendkívül fontos szerepet játszik a definíciók megkérdőjelezésében és a szimbolikus szerkezetek legitimálásában, és segít felismerni, hogy milyen fontosak a szimbolikus jelentést hordozó rituálék és mitológiák.