KÜLÖNÖSEN MAGAS REGISZTERBEN

(elveszít)

Ez így nem megy, mondta Sándor Pali, dramaturg kell nektek. Akkor már hónapok óta jártunk a nyakára egy forgatókönyvvel, a legelső, komplett százoldalasunkkal, és a naiv hittel, hogy ez a filmterv végre áttöri a falat, amely minket, filmhíradósokat elválaszt a játékfilm bevehetetlennek tűnő fellegvárától. Pali sebtiben elhadart egy telefonszámot, amelyet igyekeztem memorizálni. Ő a világ legjobb dramaturgja, tette hozzá, szólok majd neki, hogy megkeresitek.

rátelepedni

Talán nem felejti el, tényleg felkonferál minket a világ legjobb dramaturgjának, számoltam be még aznap Osvát Andrisnak, bár ebben azért nem voltam olyan biztos. Nem igazán rajongtam az ilyesféle telefonokért. Felhívni egy ismeretlen embert, rátelepedni, szívességet kérni, habogni, motyogni, jaj!

Másnap mély levegőt vettem. A hölgy a vonal másik végén egy ideig hallgatta ügyetlen makogásomat. Tudja mit, szólt bele a sokadik végtelen körmondatomba, ha le tudja tenni a könyvet a filmgyár portájára, hagyja ott, én délután magamhoz veszem, éjszaka elolvasom, és reggel, ha jó maguknak, találkozunk valahol és megbeszéljük.

Akkor, hiszen életemben először beszéltem Bíró Zsuzsával, csak azt éreztem, hogy ezúttal valaki olyannal hozott össze a jószerencsém, aki földöntúli beleérző képességekkel rendelkezik, ám évekkel később rádöbbentem, hogy ez így pontatlan. Zsuzsa maga volt a testet öltött, háromdimenziós Empátia.

Persze rohantam a forgatókönyvvel a filmgyárba, ha jól emlékszem, még biggyesztettem is néhány soros levélkét a dossziéra, amelyben elnézést kértem a sűrű javításokért, a golyóstollal, nehezen olvasható kiegészítésekért.

Másnap pontban kilenckor tárcsáztam. Szörnyű dolog történt, vágott Zsuzsa a dolgok közepébe, fatális, megbocsáthatatlan! Van másik példányuk? Miből? – nyekegtem én. – Hát a forgatókönyvből! – Miért? – faggatóztam. – Ó, úgy restellem, a dosszié ott maradhatott a fülkében. Minden bizonnyal. – Miféle fülkében? – hitetlenkedtem – Tudja, az Oktogonon van az a telefonfülke, onnan hívtam valakit tegnap este, a forgatókönyv a kezemben volt, erre határozottan emlékszem, vagy a hónom alatt, vagy egy nejlonszatyorban, mindegy, valószínűleg a szatyorban, de este mikor hazaértem, már nem találtam. Elvesztettem a könyvüket! Borzasztó! Elsüllyedek! Ugye, van másik példányuk?

ezer bocsánat

Volt másik példányunk. Zsuzsa sóhajtott, bevallotta, hogy a fél éjszakát átvirrasztotta, olyan bűntudata volt, ám ha hajlandóak vagyunk ezek után még szóba állni vele, akkor vigyük fel hozzá a Gábor Áronba a könyvet, most, azonnal, ő majd helyben, figyelő szemeink előtt végigolvassa, utána megbeszéljük, közben főz nekünk egy isteni kávét, szóval bocsánat, bocsánat, ezer bocsánat.

Hát így ismerkedtünk meg.

Később kiderült, hogy a tárgyak elvesztésében nagymester. Toll, sál, orvosi diagnózis, pénztárca, útlevél, bármi, ami fontos, köddé-füstté vált a kezében, hogy aztán talán megtalálja valahol, felsikkantson, boldogan ölelje magához, és veszítse el újból. Az a forgatókönyv soha nem lett meg, sokszor viccelődtünk, hogy ha Oscar-díjasok leszünk, az a szerencsés flótás, aki a hetvenes évek végén, Pesten egy fülkében megtalálta, és megőrizte, dollármilliókért kínálja majd egy aukción.

(ellop)

Három vagy négy évvel később szótlanul hajtottam át a városon, Zsuzsát szállítottam haza a Gábor Áronba az egyik kivégzésünk után. A Hunniában az volt a szokás, hogy a forgatókönyveket, időközönként egy ítész csapat, a stúdiók köré tömörült rendezők, írók, dramaturgok bírálták el a végső döntések előtt, vagy inkább közben. A mi Osvát Andrissal közösen megszült könyveinket kíméletlen alapossággal ezeken a szeánszokon ítélték halálra immár negyedik éve. Nem volt kegyelem.

Ültünk az autóban a ránk telepedő szürkeségben Zsuzsa lakása előtt, vigasztalhatatlan voltam. És akkor Zsuzsa előkotort a zsebéből egy összegyűrt papírdarabkát, kisimítgatta. A legrosszabbat, hálisten, megúsztuk, mondta, és felolvasott a fecniből. Megsemmisítő mondatok sorjáztak benne a forgatókönyvünkről, amelyet aznap délután megbíráltak. Elloptam Z.-től – kuncogott Zsuzsa –, tudja, mikor kiment a mosdóba. Rémlett valami. Z., a tüzes tekintetű filmrendező azon a délutánon idegesen babrált az iratai között, keresgélt egy papírdarabkát, dühösen odébb csapta a füzetét, és tényleg, ő speciel aznap nem csatlakozott a ledorongolók kórusához. Csak úgy elcsente? – csodálkoztam Zsuzsára. – Igen, emlékszik, mellette ültem, belepislantottam a jegyzeteibe, láttam, csupa-csupa szörnyűség, így aztán, mikor kiment pisilni, becsúsztattam a táskámba, ő legalább ma nem kárált.

Zsuzsa az utcai lámpa tompa fényében még közelebb emelte a szeméhez Z. jegyzeteit, és sorolta az aznap papíron maradt dörgedelmeket. Lehetetlen volt nem röhögni! Sikongatva, a műszerfalat csapkodva viháncoltunk. Rosszkedv elfújva. Bíró Zsuzsi, mint bagdadi tolvaj!

Sok-sok évvel később az anyám elmesélte, hogy azokban az időkben, amikor minden este Zsuzsa lelki fröccseire szorultam, hogy valahogy túléljem a folyamatos elutasításokat, felhívta őt egy ismeretlen. Bíró Zsuzsa vagyok, mutatkozott be, ez egy bizalmas beszélgetés lesz, szigorúan titkos, anyák egymás közt. Meg akarta nyugtatni a mamámat, mert tisztában volt azzal, hogy ezek most keserű, embert próbáló évek, és neki is kell némi biztatás. Péter filmhez jut majd, ígérte, nem szabad elszontyolodni. Működött benne egy radar, vagy szentimentálisabban fogalmazva, tévedhetetlenül tudta, mi rejtőzik egy anyai szív legmélyén.

(aggódik)

A San Sebastian-i filmfesztiválra mindkettőnket meghívtak. A filmünk versenyen kívül szerepelt, nem kellett izgulni. Ellenben ötcsillagos szállóban laktunk, telepakolták a zsebünket a város legmenőbb éttermeibe szóló ebédjegyekkel, szóval az élet császárai lehettünk volna.

melyik nyelven

De Zsuzsa úgy utazott el Pestről, hogy éppen azon a napon egyik fiánál ijesztőnek tűnő betegséget diagnosztizáltak. A második reggel mellénk telepedett Zanussi, a híres lengyel filmrendező. Kifigyelte, hogy Zsuzsa a portásokat angolul és franciául faggatja, mennyibe kerülne egy telefonhívás Budapestre. Akkor még nem létezett mobil, és kettőnknek összesen ötven dollár sem cincogott a zsebében. Zanussi és Zsuzsa először megállapodtak, melyik nyelven értekeznek egymással. Az angol és francia mellett a német is szóba került.

Zanussi úriember volt. Néhány mondatban magasztalta a magyar filmművészetet, majd suttogva a tárgyra tért. Felfedezett egy fülkét, közölte bizalmasan, mert ebből a flancos hotelből tilos telefonálni, méregdrága. Előhúzott a zsebéből egy érmét, ötpesetást, letette az asztalunkra. Térképet is hozott, félrelökte a teáscsészét, tüchtig módon beikszelte hol, melyik utca sarkán található az istenadta fülke. Ezzel az ötpesetással, súgta, a végtelenségig lehet interurbán hívásokat bonyolítani! A világhírű lengyel rendező ezután felállt, kezet csókolt Zsuzsának és angolosan távozott.

(Mellékesen a telefonfülkék Zsuzsa életében irracionális jelentőségűek. Herskó disszidálása után a hetvenes években Zsuzsa úgy beszélt hetente Stockholmmal egy pesti peremkerület viharvert fülkéjéből, hogy egyetlen érmét elég volt bedobnia. Cserébe tudomásul kellett venni azt az aprócska tényt, hogy a belügy lehallgató szobáiban megállás nélkül forognak a magnószalagok.)

Mi mindenesetre délután ki-kirándultunk a Zanussi által megjelölt helyre. Jó másfél órás út volt, máig nem tudom, a világhírű lengyel filmrendező miképpen szerezhette meg az ingyenes telefonhívások talpalatnyi oázisának helyét egy idegen országban. De működött! Zanussi ötpesetása összekötötte San Sebastiant Budapesttel legalább negyven percre. Zsuzsa újjászületve lépett ki a fülkéből. Rémhír, avatott be, minden rendben, mehetünk a sárgadinnyénkhez. Akkorra már volt szerencsénk ahhoz az étteremhez, amelyben a város legfinomabb előételét szolgálták fel, mindkettőnk kedvencét, a pármai sonkát sárgadinnyével jégágyon.

Aznap estig rendben mentek a dolgok. Zsuzsa néha elkomorult, de ezt betudtam a pocsék filmeknek, amelyekre be-bejártunk, hiszen mégiscsak egy filmfesztivál vendégei voltunk. Másnap a reggelinél, miközben Zsuzsa elcsevegett Zanussival, már nem kerülhette el figyelmemet, mennyire remegő kézzel húzza elő pénztárcájából az ötpesetást, mutatja fel a világhírű lengyelnek, és milyen gondosan helyezi vissza az érmét az erszényébe. Ebédnél már párás szemmel ült, négy órakor felvetette, nem kísérném-e el a városszélre, a fülkéhez. Kiballagtunk. Egy közeli cukrászdában eltöltöttem háromnegyed órácskát, amíg Zsuzsa beszélt Budapesttel. Amikor kilépett a fülkéből öt centivel a föld fölött szállt, visszatért az arcszíne, indulhattunk a pármai sonkánkhoz.

telefonfülke-függő

És így ment ez hét napon át. A délutáni pesti hírek feltöltötték az akkumulátort, Zsuzsa pompás fénnyel világított, késő estére elhalványult, másnap reggelre percekre kihunyt, három óra körül pedig már tombolt benne az aggódás. Lényegében telefonfülke-függővé vált.

Az aggódás szintjének ezt a dagályát mindenféle családdal kapcsolatos ügy fel tudta benne korbácsolni. Amikor merengve a távolba nézett, és megjelent a tekintetében valami sürgető türelmetlenség, már kérdeztem is az okokra, sorolva a neveket: Andrisért, Petiért, Mártáért, Juliért nyugtalankodik-e, vagy később Gyuriért, Lizáért, Palkóért, sorban az összes unokáért. Miből sejti?, kérdezte. Pármai sonka sárgadinnyével jégágyon, emlékeztettem, és ő bólintott.

(ironizál)

Néha meg tudtam volna fojtani. Szívósan, irgalmat nem ismerően küzdött az igazáért, és mindezt a maga szelíd, ironikus módján, szinte bocsánatot kérve a megjegyzéseiért. Ritkán emelte fel a hangját. Ilyenkor általában két nevet harsogott. Az egyik ismert magyar filmrendező volt, nevezzük itt Edgarnak (olyan nevet választok, amelyet nem lehet konkrét személyhez kötni), a másik egy akkoriban roppant divatos író, akit azonban mindketten, kegyelem nélkül lesajnáltunk.

Ez olyan edgardos! – kiáltotta, ha már végleg kifogyott az érvekből. Vagy amikor kíméletesebb akart lenni: ha mindenképpen Edgar babérjaira vágyik, akkor csinálja csak… Az volt a bosszantó, hogy az esetek túlnyomó részében – mindben? – igaza volt. Az ízlése egy atomóra precizitásával működött.

Néha Hamari úrnak szólított. Ez azt jelentette, hogy a könnyebbik utat választottam, túl gyorsan, munka és szenvedés nélkül szerettem volna túllendülni egy akadályon. „Hamari!”, kiáltotta, és legyintett. Meg voltam semmisítve. A végső csapást is elhelyezte olykor. Ezt Edgar is így oldaná meg, amikor „hamari” üzemmódba kapcsol, mondta, és nagy ritkán hozzáfűzte, hogy már bocsásson meg.

Több mint negyven évig magáztuk egymást. Egyszer felvetettem, nem kellene-e áttérnünk a tegezésre, de szenvedélyesen tiltakozott. Az egyik forgatókönyvemben ki nem állhatott egy jelenetet. Partizánok szerepeltek benne, ezért úgy nevezte gúnyosan, a maga partizános sztorija. Folyamatosan emaileztünk a könyv kapcsán, minden esetben hangsúlyozta, hogy ez az én (a maga!) fejlövésem. Ennek a csatánknak az utóvédharcai közben írta: „megint gyilkos kedvem támadt a maga maradék partizán sztoriját kiirtani”, majd három héttel később, a győzelem pillanatában: „Zseniális, hogy kimaradt a partizánság”. Ízlésben nem ismert tréfát.

szőttük-fontuk

Pikáns, összetéveszthetetlen humorérzéke volt. Több mint tíz éven át ültünk délelőttönként Tóth Zsuzsánál, mi, a három muskétás, és Zsuzsa kifejezésével szólva szőttük-fontuk a történeteket. Boldog évek voltak. Fecsegtünk, politizáltunk, kiveséztük a kollégáinkat, beszámoltunk könyvekről, filmekről, frocliztuk egymást, és igen, a köztes időkben dolgoztunk is. A szeánszaink visszatérő eleme volt Tóth naivitásán ironizálni. A másik Zsuzsa egyébként lenyűgözően érzékeny, csodálatos tehetségű ember volt – de javíthatatlanul hiszékeny.

Egy televíziós sorozaton ügyködtünk, A lyoni omnibusz volt a címe. Rejtélyes fényképeket küldtünk ki íróknak, amelyek trambulinként szolgáltak nekik mininovellákhoz. Természetesen igyekeztünk mindent megtudni az éppen soron következő költőről, íróról. Egy apró termetű alkotó következett éppen. Tóth buzgott, rohangált a könyvespolchoz, felolvasott részleteket az illetőtől. Belém bújt a kisördög. Azt tudtad, fordultam Tóthhoz, hogy B. (nevezzük így az írót) a törpeszázadban szolgált? Ilyen van, hogy törpeszázad? – hökkent meg Tóth. Összenéztem Bíróval, talán még biccentett is, és azonnal kontrázott. A híres magyar törpeszázadot Kundera is megemlíti az egyik írásában, osztotta meg az információt. A hatvanas években ettől volt hangos a sajtó, replikáztam, összeszedték a kisnövésűeket, így segített rá Zsuzsa, a katonaköteles korba érkezett törpéket, tettem hozzá, mert bizony abban a korosztályban igen-igen megnőtt a számuk.

A történetünk egyre csak dagadt. Már szovjet mintákat emlegettünk, Sztálin hírhedt törpeszázadát, akik részt vettek Sztálingrád felszabadításában, miniágyukat, minirevolvereket, miniegyenruhákat, amelyeket a magyar ipar gyártott számukra az elmúlt években, úgy dobáltuk a labdát egymásnak Zsuzsával, mint a cirkuszi produkciónál szokták, a manézsban. Az lenne a legjobb, fordultam Tóth felé, ha felhívnád a Honvédelmi Minisztériumot, és megtudakolnád, mettől meddig szolgált B. a híres törpeszázadban. Zsuzsa már kereste is ki a telefonszámot, megvan – rikoltotta –, hívd. És Tóth felhívta a Minisztériumot, még azt is beadtuk neki, hogy emlékeink szerint egy Szilágyi nevű főhadnagy foglalkozik a hivatalban a törpékkel, és csak akkor robbant ki belőlünk a nevetés, mikor a telefonkezelő kapcsolta a hívást az azonos nevű tiszthez. Odaugrottam, és lenyomtam a Tóth ölében pihenő telefonkészülék nyelvét.

Zsuzsa kacagott. Elnyújtva, különösen magas regiszterben, új és új levegővétellel. Ezt az összetéveszthetetlen, felhőtlen nevetését soha nem szabad elfelejtenem.

kép | vecteezy.com

BÍRÓ ZSUZSA LIGETNÉL MEGJELENT KÖNYVEI