KÜLÖN-NÉMET

O heilig Herz der Völker, o Vaterland
Allduldend gleich der schweigenden Mutter Erd’
Und allverkannt
(Friedrich Hölderlin: Gesang des Deutschen)

---

A fényképen a berlini földalatti vasút egyik megállójának lejárata. Berlin, a harmincas évek, fény, esőtől ragyogó utca, autó és hotel, Unter, éjszaka, Iejárat. Ragyogó lejárat. Mindenkinek, akit illet, megvan a maga emléke-képe Németországról. Az S-Bahn, ahogy átkanyarodik a város közepén húzódó, homokkal felszórt, széles, halott zóna fölött a Friedrichstrasse felé. Egy Beethoven-vonósnégyes, Mozart malackodó levelei, Königsberg és a hamburgi kikötő. Megérkezel Drezdába: és nincs ott a város. A Potzdamer Platz: és ott semmi nincs. „Stilizált ország (…) amelybe Caspar David Friedrich éppúgy beletartozik, (…) mint Heinrich von Kleist, Richard Wagner vagy a szerelmi halál” (174.). Johannes Brahms Német requiemje éppúgy, mint a tengerpart homokján ordítozó sörhasú németek. Fölmentél-e egykor, valamikor, a Fal mellé leállított emelvények egyikére, hogy átnézz oda, túl, vissza magadra? „Egy dán rendező számára, ha körbe akar nézni Európában, Németország az első állomás”, írja Földényi F. László Lars von Trier: Európa filmjéről. Ha körbe akarunk nézni, érteni valamit Európából, azt gondolom, a németekből kellene megértenünk valamit.

Mindenkinek van véleménye, a maga véleménye a németről. Kinek micsoda, gyanú és megértés. Németezés. „A német”, ilyen durván, mert lehet durváskodni, s ha lehet, akkor szokás is. Mintha ezzel kapcsolatban felmentést kaptunk volna.

Ez, így, és kész, ilyen egyszerű. Most így van, mert így alakult.

Érzésből fölmentve.

Mert egyesek, akadnak olyanok, akik nem haragból, nem, hanem elméleti meggondolásokból, tehát előbb elmagyarázzák, el kell magyarázniuk maguknak, miért csinálnak: valamit, el is magyarázzák, megokolják, hogy miért, aztán megölnek, vagy inkább leölnek más embereket, egyet, hatot, egymilliót, és a legnagyobb ilyesmi, megfontolás, terv, végrehajtás és magyarázat néhány német nevéhez, a németek egy csoportjához, tehát a németekhez, Németországhoz kötődik. Ez így történt, így van és így is marad, és nem lehet semmit mondani: magyarázat, pontosítás, ellene, méltányosság, semmi ilyesmit. „Ha nem egy olyan országról lenne szó, amely mindenben a legmagasabbra helyezte a mércét, s amely ugyanakkor mindig a legmélyebbre bukott” (175.): ámde ez éppen az az ország. Talán annyit lehet hozzátenni csak, nagyon ridegen, hogy akkor tehát jól van ez így nékik. Nincs helye, nem kell helyet szorítani semmi pontosabbnak.

Fölmentve: de igazából mi alól is? Ki által? Nem túl könnyű így mentegetni magunkat?

kényelmesen

Nem könnyű: de szembenézni, az mintha lehetetlen volna. Az a lehetetlenség, ahogy a megtörténttel kezdeni mit se tudó, az olyan-amilyen múlttal, saját tradíciójával, tehát saját magával szemben értetlen, érzésekből fölmentett derék német értetlenül nézi saját édes fiacskája náci badarságait. (Érzelmek zűrzavara, 190.) Apátlan nemzedékek, általános elapátlanodás. „Egy átlagos mai nyugatnémet értelmiségi minden tétovázás nélkül maszkot ölt magára. Maszkot, amely azt hivatott mutatni, hogy most végre levette eddig viselt álarcát” (160.), írja Földényi Kertész Imre Sorstalansága kapcsán. Ha tehát a német értelmiségi nem azokat a kliséket, rendes kis közhelyeket kapja a múltjával kapcsolatban, amik között megtanult kényelmesen, és „a kétely legcsekélyebb árnyalata nélkül” (91.) ellenni, azt képtelen elviselni. „Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik”, ezt, nékik, Kertész Imre olvassa fel, szép nyugodtan, ők pedig nem győzik cserélgetni az álarcaikat.

Külön út. Az Egy fénykép-könyv a külön útról, „a tökéletes magárautaltságról” (57.), a szabadságról szól. Arról szól, hogy nem „lehet” (tudjuk, mindent lehet!) a megtörténteket, a szörnyű történést, csak úgy a gonoszra fogni. A gonoszra, mely kívül áll. Mert nincs kívül a gonosz, és csak: ha szembenézünk, külön-külön mindenki magába, akkor van némi esély. „A szabadságnak (…) éppen ezzel a mély Énnel, a Magával kialakított egészséges viszony az elemi feltétele” (93.).

Mert vannak: külön utak. A mai magyar irodalom németjei – kérdezzük csak Kertészt a Parsifalról, olvassuk Tandori és Márton László fordításait, Ungváry Rudolfot, Nádast, Esterházyt – ezek a külön-németek, épp mert nagyon is nem azok, csak úgy megengedik maguknak, hogy „elfogultságok nélkül” írjanak.

apró kis dolgok

Az Egy fénykép Berlinből radikálisan pontos. Valaki halk, visszafogott hangon szólal meg egy izgatott, jó szándékú, de szánalmasan hamis kórusban. Szép könyv, szép, veszélyes mondatokkal. Kockázatos. Földényi mondatai körbefonnak és beszippantanak. „Egy idegen dolog (…) létét, írja, csakis akkor tudom csodálatosnak látni, ha az adott pillanatban öntudatlanul a saját létezésemen is elcsodálkozom” (38.). Apró kis dolgok, az utcán saját vérében térdeplő férfi, éneklő néger a buszon, egy apáca pillantása, egy film vagy festmény részlete, és egyszerre a legmélyebbre kerülsz, a felszínitől hirtelen a középpontba, középre visz. „Semmi fölött nem siklik el, mert mindent egyformán súlyosnak tapasztal” (163.). Azután otthagy, benn, magadra és magaddal, kétség, ő pedig most már odébb áll, és nem is néz oda. Valami mást néz, tágra nyílt szemmel, más kicsi valamit, mert meglátja ott is a lejáratot.

felső kép | Fortepan / Preisich család