KRONOKRÁCIA

Az Államéletrajzok érdekes olvasmány. Mondhatnám azt is, hogy szórakoztató, s ezzel nem a történelmet minősíteném, sokkal inkább annak szemlélőit.

Azokat, akik egy bizonyos lencsén keresztül látják az eseményeket, és azokat, akik – úgymond – a történelem csinálása közben az előbbiek által alkotott világot tartják magukra érvényesnek.

Mégsem állítja senki, hogy rajtunk kellene nevetni. Sőt azt sem, hogy bármin is lehetne anélkül, hogy kívül helyeznénk magunkat a történéseken, mondván: örültem a szerencsének, hogy az idő folyama egybeesik a saját életemmel, én azonban valami más vagyok. Feltételezni, hogy az irónia embere az ember maga, hogy a szemlélődő és szórakozó egyed elválasztható a tevékenytől és az átélőtől – ez, csak ez tenné nevetségessé a történelmet.

fellazítja csodálóinak érzékeit

Itt van például Kronos esete. Kronosé, aki a történelmi kor kezdetét jelenti, s akinek az alakja az emberek képzeletében egyértelműen összekapcsolódott az aranykor vágyképével. Ő az a figura, akinek a felidézése fellazítja csodálóinak érzékeit, és a fantázia birodalmát teremti meg nekik, mely a régmúltat mindig élővé varázsolja. Rettenetes az ő alakja, mert sarlóval az apját csonkítja meg; de mosolygásra késztető is, hisz Uranos véréből az Erinnyseket zúdítja a saját fejére: a sorsot hívja ki maga ellen. Ami történetének szemlélőjét fölényhez juttatja: Kronosban az előrelátás képességének hiányát fedezheti fel. S ez a gyarló tulajdonság nagyon emberközelivé teszi. A másik dolog gyermekeinek elnyelése. Semmissé akarja tenni a maga teremtette világot azzal, hogy önnön személyén kívül nem óhajt teret engedni a létnek (l. még: Földényi F. László: A lélek szakadékai), de ezzel óhatatlanul is Polyphémost előlegzi, aki a magát Senkise-nek nevező Odysseust szándékozik felfalni. Mítoszukban közös, hogy mérhetetlenül sebezhetők, kijátszhatók lesznek, amikor saját integritásukat a semmi felemésztésével próbálják helyreállítani.

Az aranykor uralkodója a történelmet kezdi meg országának felépítésével, s ez az uralom – mint maga a történelem – nagyon is emberi. Túl sok ez ahhoz, hogy a hatalom milyenségét és az állam alkotójának alakját magyarázók képzeletét ne nyűgözze le újra és újra, s ne térjenek ahhoz leírásaikban minduntalan vissza. A kötetben szereplő Athéni állam, melyet sokan Arisztotelésznek tulajdonítanak, Peisisztratosz tyrannisát hasonlítja össze a Kronos nevével fémjelzett korral. Ugyanott (Plutarchos feljegyzésével), illetőleg Hérakleidés Lembos kivonatában – immár kimondatlanul – Théseust találjuk hasonló helyzetben: azonos feltételeket teremt a népeknek a gyülekezésre, s az egyenlőség alapján egyesíti őket.

Egyik esetben sem szabad valamiféle demokratikus, az egyenlő jogok rendszerén alapuló államberendezkedésre gondolnunk. A hatalom kevesek kezében van, aki vagy akik viszont lehetőséget biztosítanak a többségnek az elfogadható, a későbbi időszakokhoz képest zavartalan életvitelre. Az uralkodó, a zsarnok felvirágoztatja népét, de egyúttal (többé-kevésbé önkényes) hatalmat gyakorol felette; mindketten jól járnak. Az „igazságos Mátyás” képzetek sem az anarchia felelősség nélküli szabadságára való boldog emlékezésből fakadtak. Mátyás adói súlyosak voltak, s ezt az alattvalók a bőrükön érezték. De az elődökhöz és az utódokhoz viszonyítva észszerű volt ez az uralom számukra, az igazságosságnak és a törvények betartásának fogalma és gyakorlata nem zavarodott annyira össze.

Minden együtt van ahhoz, hogy az ilyen uralkodók az istenség képét öltsék magukra, vagy legalábbis isteniek legyenek, azaz különbek az embereknél. Platón a Törvényekben azt állítja, hogy Kronos daimónokat helyezett az emberek fölé, városaik élére, akik a béke, a jog és a törvény virágzását idézték elő, s ezzel boldoggá tették őket. Isteniek azért voltak, mert nem ösztöneik vezérelték őket (Platón szavaival: nem voltak lelkükben a vágyak és gyönyörök rabjai). Minden jó uralomnak tehát a Kronos alatti életet kell utánoznia a halhatatlan alkotórészek kiemelésével: „azt nevezve törvénynek, amit az ész kiszab és előír” (Törvények / IV. kv., 713c–714a).

nehéz megállítani

Az észt azonban nehéz megállítani. Valamilyen szempontból szinte bármi észszerűnek nevezhető. A felfokozott törvényalkotás a hatalom túlburjánzását okozhatja, s ez nemkívánatos eltorzulásokra vezethet. Az államot nem elég megalkotni: élni is kell benne – Lukianos a legalkalmasabb és egyúttal a legborzasztóbb büntetést eszeli ki a Törvények Platónja számára: halála után a maga alkotta államban, a saját alkotmánya és törvényei szerint köteles élni (Igaz történetek 17.). Kronos uralmában éppen az a jó, hogy az élet észszerű, de nincs túlszabályozva: igazi élet, melyben a mindennapok is ünnepnek számítanak. Kronos a kellemes lét feltételeit teremti meg, aranykora a vigalom, a zene ideje. Az életnek dallama van. A törvény (nomos) tényleg a lanttal kísért énekhez hasonlatos (Törvények / VII. kv., 799e); a baj akkor kezdődik, ha a dalokat is az állam határozza meg, mint Platónnál.

„Platón Törvényeihez viszonyítva Jonathan Swift maga a Mikulás” – írja, jogosan, Joseph Heller. Platón Törvényei azonban nem Kronos törvényei; a gátjaszakadt, mértéktelen „ész” uralom egyáltalán nem nevezhető észszerűnek. Kronos istenisége behatárolt. Ő csak egy mintát mutat, amelyet az emberek követhetnek, s csak rajtuk múlik, hogy aszerint élnek-e. A történelem tovább szaladt, Zeus korában Kronosnak nincs szava. Azonkívül, hogy emlékezteti az embereket arra, hogy milyen volt az élet az ő idejében, az aranykorban (Lukianos: Beszélgetés Kronosszal 7.), nincsen semmiféle hatalma, nem tudja befolyásolni az eseményeket.

A „villámát rázogató Zeus” korszakában csak rövid ideig uralkodik: a téli napforduló idején, a Saturnáliákon (december 17–24. körül). Akkor is korlátozott jogkörrel: amit megtenni képes, a pillanatnyi egyenlőség, az evés-ivás, a vigalom, zene és tánc birodalmára érvényes.

Valójában végtelenül tehetetlen. Ezt ő is bevallja Lukianos paródiáiban. Mégsem ajánlatos sajnálkoznunk felette, kész farkasfogát is kimutatni, ha arra kényszerül, vagyis ha kicsiny hatalmát veszély fenyegeti, illetve ha nem tartják be rendelkezéseit. A Kronosólon sorain sarlójával fenyegeti a törvényszegőket; a Levelezés Kronosszal második és harmadik levelében viszont sokkal félelmetesebb és alattomosabb módszereket alkalmaz. A szegényeknek azt írja, hogy a gazdagok sorsa nem is olyan irigylésre méltó, hiszen éberen kell figyelniük például arra, hogy a nép ne higgye el a rágalmazóknak, hogy tyrannisra törnek. A gazdagoknak pedig azt válaszolja: tegyetek jót a szegényekkel, mert így népszerűek lesztek, s az ilyesmi sokat megér. Azaz burkoltan a hírnév, a közkedveltség iránti becsvágyat próbálja meg bennük felébreszteni, melytől – a gazdagok gőgjét és hírvágyát beleszámítva – szinte egyenes út vezet a népszerűség kihasználásáig, a(z eleinte a) népre támaszkodó tyrannis felépítéséig. A császárkori Kronos (Lukianos a 2. század második fele körül alkotott) a tankönyvszerzők által oly lelkesen magasztalt kiváló római (emberi) módszert alkalmazta: megosztotta alattvalóit, egymással fenyegette őket, s így akarta saját uralmát megszilárdítani.

a szelíd zsarnok

Ez a történet két szempontból is tanulságos számunkra. Az egyik a szelíd zsarnok mítoszának a képtelensége. Az egyeduralkodónak szüksége van arra, hogy hatalmát – legalábbis kezdetben – sokan támogassák, illetve, hogy később is csak kevesen fordulhassanak ellene. Ennek érdekében a széles tömegek igényeinek kielégítését helyezi előtérbe, viszont érdektelenné teszi őket a politikában. (A kettő egyébként több ponton keresztezi egymást.) Az egyén számára ezzel mégsem leplezheti uralmának igazi önkényét, mert aki magát a törvények fölé helyezi, lépten-nyomon megsérti azokat. Az idilli béke tehát viszonylagos: nincs jogbiztonság. A lukanusok állama kellemes intézmény lehetett – sugallja Hérakleidés Lembos (48.) –, de királyuknak, Lamiskosnak a középső lábujja olyan volt, mint a farkasé. Bele van építve a rendszerbe a rettenet.

A másik tanulság bizonyára nagy örömére szolgálna az Államéletrajzok arisztokratikus szemléletű íróinak is. A történelem azt mutatja, hogy a tyrannisszal, a zsarnokuralommal fenyegetőzés számos esetben jó eszközt szolgáltatott a visszaéléseknek az ostrakismos, a cserépszavazás megrendezésében. Mintha ilyesmire figyelmeztetne bennünket a nemrég kiadott Államéletrajzok kötetének (ford.: Ritoók Zsigmond és Németh György) címlapja is, híven a benne idézett görög gondolkodók demokrácia-felfogásához. Nem mind arany, ami fénylik, legyen az akár történeti kor, akár annak vezéralakja.

Ha elfogadjuk Platón javaslatát, és az államokat isteneikről nevezzük el (Törvények / IV. kv., 713a), korántsem biztos, hogy ezzel pozitívan értékeljük azokat. A kronokrácia fogalma ez esetben Kronos istentől nyerné el tartalmát, és ő az, aki hagyja a dolgokat a maguk útján menni. Ezzel az események szükségképpen kicsúsznak az irányítása alól, s ez ellen az ivadékok felfalása sem jó orvosság. A világ egész egyszerűen már meg van teremtve; tagadni innentől kezdve lehetetlen.

Kronos uralma nem rémuralom, de lehetőséget teremt arra. Éppenséggel még elviselhető, sőt, a hatalmukkal handabandázó zsarnokok zeusi korából nézve kifejezetten kényelmes időszak. De ,,a Történelemben nem lehet árral szemben úszni, nem lehet Kronos elvtárs menetét feltartóztatni”, állapítja meg Vargas Llosa. Más szóval: történelem van, történelemnek lennie kell. Ha történelem van, bármily nevetséges is olykor, akkor államok is vannak, az államokban pedig emberek. S ha ez a néhány feltétel adott, mindig lesznek Államéletrajzok.

kép | Kay Sage művei, wikiart.org