Kricsfalussy Beáta
Szentgyörgyi Zsolt

A VÁGY, HOGY INDIÁNOK LEHESSENEK

2012 július

A VÁGY, HOGY INDIÁNOK LEHESSENEK

Amerika felfedezését követően, évszázadokig megoszlott Európa véleménye a kontinens őslakosairól. Abban ugyan mindenki egyetértett, hogy az indiánok alapvetően különböznek az európaiaktól, de hogy ez a különbség pozitív vagy negatív előjellel értendő-e, azt ki-ki a civilizációról és az ember szerepéről alkotott fogalmai alapján határozta meg.

heroikus személyiség

Thomas Hobbes a civilizáció nagyszerűségét bizonyító ellenpéldaként gondolt a civilizálatlan indiánokra, Rousseau viszont éppen a civilizáció által okozott változásokban vélte megtalálni az emberiséget sújtó legfőbb bajok okát. Charles Dickens azt hangoztatta, hogy az indiánok kegyetlenek, álságosak, tolvajok, gyilkosok, állatias szokások rabjai, sőt, tulajdonképpen kártékony vadállatok. Baudelaire ellenben fontosnak tartotta kiemelni, hogy míg a technikai fejlődés egyre önállótlanabbá és kiszolgáltatottabbá tette a fokozódó specializáció miatt egyre szűkösebb keretek közé szorult modern embert, az indián autentikus, önálló, heroikus személyiség, egyszerre harcos, költő, pap, orvos, sőt dendi, akinek természetes kíváncsisága és a szükségszerűség következtében átfogó ismeretei vannak az őt körülvevő világról.

A felvilágosodás racionalista optimizmusa a tudomány és a kapitalizmus keresztezését az emberiség felemelkedésének legfőbb eszközeként vizionálta, és az indiánok egyáltalán nem illettek ebbe a jövőképbe. A 19. század közepére a technika térhódítása Észak-Amerikában is feltartóztathatatlanná vált, amint azt a berlini születésű amerikai festő, John Gast Amerika fejlődése című alkotása is érzékelteti.

Amerikai őslakosok, Wikimedia Commons

A vászon központi figurája a fejlődést reprezentáló fehér tógás nőalak, körülbelül 30 fokos szögben előredőlve, magabiztos mosollyal siklik az égbolton nyugat felé. Jobb kezében könyvet tart, amely az oktatás szimbóluma és nemzeti felvilágosodásunk tanújele, míg a bal kezével letekeri és kifeszíti a telegráf vékony drótját, melyen az ország egész területére eljutnak az információk” – magyarázta a kép megrendelője, bizonyos George Grofutt.[1] Előtte telepesek vonulnak, és a háta mögött, tehát a festmény jobb oldalán, ami a kontinens keleti részének felel meg, mindenfelé szembeötlő változások tapasztalhatók a fokozatosan kiderülő égbolt alatt: nyüzsgő nagyvárosok, hidak, vasútvonalak épülnek. A kontinens nyugati felét ábrázoló bal oldalon pedig fejvesztve menekülnek az indiánok és a bölények, ám mint azt a fejük felett tornyosuló viharfelhők sejtetik, nem sok jóra számíthatnak.

És valóban. Mire John Gast festménye elkészült, a betelepülők lélekszáma a kontinens nyugati részén is meredek emelkedésnek indult, és hamarosan „olyan sűrűn voltak az emberek – panaszolta Big-Foot Wallace, a legendás vadnyugati hős –, mint a disznónyomok a kukoricagóré ajtaja előtt.” Ezzel párhuzamosan a bölényeket a kipusztulás fenyegette. Egykor több tízmilliós állományuk az 1880-as évekre néhány száz példányra zsugorodott. A több évszázados genocídiumot és az Európából behurcolt betegségeket túlélő indiánok – mint a fejlődés útjában álló, retrográd elemek – végérvényesen rezervátumokba kényszerültek.

hasznos alattvalók

Pedig az Amerikába érkező angol kolonisták jelentős része sokáig úgy hitte, hogy fejlettebb technikájuk ellenállhatatlan csáberő lesz majd az őslakosok számára, és miután belátják a civilizált életforma felsőbbrendűségét, könnyű lesz keresztény hitre téríteni őket, és rávenni, hogy – mai szóhasználattal – a társadalom hasznos tagjaivá váljanak (értsd: az angol kolónia számára hasznos alattvalókká). A salemi boszorkányüldözésekről elhíresült Cotton Mather még 1721-ben is felettébb csodálkozott, hogy mindez mégsem így történt. „Bár látják, hogy olyan emberek érkeznek közéjük, akiknek a ruhadarabjai sokkal kényelmesebbek és elegánsabbak, mint a durva állatbőrök, amelyek szinte alig takarják testüket; akik mindenféle nagyszerű tárgyakkal teli házakban laknak, amelyek jóval túlragyogják koszos és sötét wigwamjaikat; és látják, hogy ezek az emberek olyan fákkal, gabonafélékkel, hasznos állatokkal népesítik be földjeiket, amelyek ezelőtt teljesen ismeretlenek voltak számukra, ám mindez a legcsekélyebb hatással sincs rájuk. Nem ébred bennük ambíció, hogy maguk is ilyen irigylésre méltó körülmények közé kerüljenek, és nem kíváncsiak a vallásra, amely mindezekkel együtt jár” – ecsetelte értetlenül.

Tény, hogy a függetlenségi háborút megelőzően nagyon kevés indiánt sikerült megnyerni a civilizáció ügyének.[2] Mint arról számos korabeli szerző beszámolt, még a korán a nyugati értékekhez szoktatott, és legodaadóbb nevelésben részesített indián gyerekek is előbb-utóbb rendszerint megszöktek vagy felnőtté válásuk után visszatértek az övéikhez, és örök búcsút intettek a civilizált életformának.

Cotton Mather és a hozzá hasonlóan gondolkodók azonban ennél is megmagyarázhatatlanabbnak és felháborítóbbnak tartották, hogy sok fehér telepes szintén lemondott a civilizáció előnyeiről.[3] Egyszerűen elszöktek a kolóniák fennhatósága alá tartozó területekről, és a szigorú büntetéseket kilátásba helyező tiltások ellenére csatlakoztak az indiánokhoz. Vagy ha indián fogságba estek, a békekötéseket követő fogolycserék alkalmával úgy döntöttek, továbbra is fogva tartóik között maradnak.

Indián törzsfőnökök, Wikimedia Commons

„Sokukat sem az érvek, sem a könyörgés, sem barátaik és rokonaik könnyei nem vettek rá, hogy elhagyják új indián barátaikat és ismerőseiket. Azok közül pedig, akiket a rokoni ölelések mégis rábírták, hogy hazatérjenek, rövid időn belül számosan belefáradtak életformájukba, visszaszöktek az indiánokhoz, és életük végéig velük maradtak” – írja New York későbbi kormányzója, Cadwallader Colden az 1699-es francia-irokéz békekötés kapcsán az indián fogságba esett francia foglyokról. Ami pedig az angolokat illeti, jellemző, hogy amikor 1764-ben Henry Bouquet ezredes Pennsylvaniában legyőzte a delaware és shawnee indiánokat, erős őrizet mellett kísérték a későbbi Pittsburg helyén álló Fort Pittbe a kiszabadított angol foglyokat, mivel az ezredes tapasztalatból tudta, hogy „legtöbbjük, kiváltképpen azok, akik már régóta az indiánok között élnek, az első alkalmat meg fogják ragadni, hogy elszökjenek.”[4]

Persze a kiszabadított franciák és angolok korántsem a hagyományos értelemben vett foglyok voltak, hiszen a fogolytartás Európában és a világ más, fejlettebb részein megszokott formái és technikái jórészt ismeretlenek voltak a primitív társadalmakban. A fogva tartók és a foglyok közötti sajátos kapcsolatra utalva Colden is a foglyok új barátaiként és ismerőseiként említi az indiánokat, de valójában helyesebb lett volna új rokonokról beszélni. Az észak-amerikai indiánok között ugyanis elterjedt szokás volt az életben hagyott foglyok adoptálása, sőt, gyakran éppen az volt a fogolyejtés legfőbb motívuma, hogy a harcok vagy más okok következtében elhunyt családtagokat pótolják.

beilleszkedtek

Az újdonsült családtagok számára ez nyilván sokkhatásszerű változást jelentett, így óhatatlanul felmerül a kérdés: milyen okok játszottak közre abban, hogy sokan közülük mégis meglepő gyorsasággal beilleszkedtek az indián közösségekbe? És miért döntöttek aztán amellett, hogy végleg lemondanak régi életükről, családjukról?

A már idézett Crèvecoeur beszámol egy svéd és egy angol indiánnal történt találkozásáról, akiknek ő is feltette ugyanezeket a kérdéseket, és azt a választ kapta, hogy leginkább új életük nagyfokú szabadsága és a régi életükre jellemző, mindennapos kínzó gondok hiánya késztette őket erre a döntésre.

„Meggyőződésem, hogy azok a társadalmak (az indiánoké), amelyek kormányzat nélkül élnek, általában sokkal nagyobb boldogságot élveznek, mint az európai kormányzatok irányítása alatt állók” – jegyzi meg egyik levelében az Egyesült Államok harmadik elnöke, Thomas Jefferson. Jefferson úgy vélte, hogy az európai országokban a kormányzás ürügyén farkasokra meg bárányokra osztották a lakosságot, és hogy a bárányok sokkal jobban éreznék magukat egyedül, mint a farkasok gondviselése alatt, és bár kétségkívül igaza volt – különösen az első időkben –, Amerikában sem volt jelentősen jobb a helyzet.[5]

Amerikai őslakos nő és férfi, Wikimedia Commons

Az anglikán Virginia kormányzója, Sir Thomas Gates által 1610-ben bevezetett törvények értelmében halálbüntetésre számíthattak többek között mindazok, akik engedély nélkül kereskedtek az indiánokkal, elítélően nyilatkoztak az uralkodóról vagy a kormányzatról, rendszeresen elmulasztották vallásos kötelezettségeik teljesítését, vagy megpróbáltak elszökni a kolóniáról, és utódja, Sir Thomas Dale még tovább növelte a szigort. A puritán Massachusettsben pedig a kálvinista fanatizmus aprólékos műgonddal szabályozta a köz- és magánszféra valamennyi szegmensét,[6] és a szerteágazó rendelkezések betartatása érdekében az egyház hatásos besúgó szolgálatot működtetett.

Ha nem is ennyire extrém módon, de a 13 eredeti kolónia mindegyike autokratikus vagy teokratikus uralom alatt állt, és bár a körülmények kényszerítő hatására a szigor később nagymértékben enyhült, az őslakosok és a kolonisták többségének személyes autonómiáról, emberi jogokról, szociális igazságról alkotott fogalmai továbbra is jelentősen eltértek egymástól.

szociális egyenlőség

Már az Újvilág első krónikása, az itáliai születésű spanyol történetíró, Pedro Mártir de Angleria kiemelte az indiánok által élvezett – az európaiak számára legfeljebb az aranykorról szóló mítoszokból ismert – szabadságot, szociális egyenlőséget, és mindezt számtalan későbbi beszámoló is megerősítette. Íme, néhány példa:

„Az Öt Nemzet indiánjai[7] olyan nagyra becsülik a szabadságot, hogy semmiféle hatalmat nem gyakorolhat egyikük a másik felett és a rabszolgaság minden formáját száműzik földjeikről” – írja a már idézett Cadwallader Colden.

„Ezek az emberek (az indiánok) boldogabb és szabadabb életet élnek, mivel hírből sem ismerik azokat a gondokat, amelyek annyi keresztény elméjét kínozzák” – írja az angol kolonista, ügyvéd és író Thomas Morton.

„Elfogadhatatlannak tartják, hogy az egyik embernek többje legyen, mint a másiknak, és hogy a gazdagok nagyobb tiszteletben részesüljenek, mint a szegények. Azt mondják, a vadak elnevezés, amellyel illetjük őket, jobban illene ránk, mivel tetteinkben egyetlen bölcsességre utaló jelet sem találni” – írja a francia utazó és katona, báró Lahontan, majd néhány sorral lejjebb, így folytatja: „Rabszolgának bélyegeznek minket és nyomorultaknak hívnak, akiknek az élete mit sem ér. Azt állítják, hogy lealacsonyítjuk magunkat azzal, hogy engedelmeskedünk egy embernek (a királynak), aki teljhatalmat gyakorol felettünk.”

Indián kongresszus, Wikimedia Commons

Az indiánok életének viszonylagos gondtalanságához az is nagymértékben hozzájárult, hogy a reformáció óta járványszerűen terjedő neurotikus munkamánia és ennek egyenes következménye, a materiális vágyak végtelenségig fokozódása, valamint az ezzel járó frusztráció és egyéb pszichés kínok ismeretlenek voltak körükben. „Ezekben az erdőkben nem uralkodik a két zsarnok – nevezetesen az ambíció és a kapzsiság, amely sok európai számára pokollá és kínszenvedéssé teszi az életet” – állapítja meg a jezsuita Paul Lejeune 1634-ben a kanadai indiánok között végzett megfigyelései kapcsán.

bőségesebben étkeztek

A modern, ökonomikus emberrel szemben – az antropológus Marshall Sahlins kifejezésével – az indiánok a nem-ökonomikus típust képviselték. Használati tárgyaik a környezetükben bőségesen fellelhető közönséges alapanyagokból, egyszerű technológiával készültek, így mindenki számára könnyen hozzáférhetőek voltak. Élelmük javát a mezőgazdaság biztosította (legalábbis az Észak-Amerika keleti felén élő indiánok nagy részénél), melyet vadászattal, valamint gyűjtögetéssel egészítettek ki, és ez a stratégia olyan sikeresnek bizonyult, hogy jóval bőségesebben étkeztek, mint a kor európai lakossága.[8] Könnyen kielégíthető szükségleteik felszabadították őket a felhalmozás, a túltermelés, a tulajdon szakadatlan gyarapításának igénye alól, így több idejük és energiájuk maradt az élet más, a modern korban mindinkább elhanyagolt területeire figyelni.[9]

Persze naivitás azt gondolni, hogy Észak-Amerika indiánjainak élete felhőtlen idill volt, mindenesetre bizonyos, hogy akiknek alkalmuk nyílt első kézből megtapasztalni az európai civilizációt, illetve ennek Amerikába importált változatát, valamint az indiánok életét egyaránt, sokan ez utóbbit részesítették előnyben. Döntésük saját társadalmuk hatásos kritikájaként és az Európában zajló elméleti vitához kapcsolódó, szignifikáns gyakorlati tettben megnyilvánuló hozzászólásként értelmezhető. Hobbesszal, Dickensszel és a közvéleménnyel ellentétben a renegátok valószínűleg úgy ítélték meg, hogy a fejlődés minden valós és állítólagos vívmánya ellenére az emberi boldogság számára alkalmasabb közeg az őslakosok prehisztorikus alapokra épülő társadalma, mint a civilizáció zárt, szisztematikus, túlszabályozott és merev viszonyai.[10]

Sziú indiánok, Wikimedia Commons

Említést érdemel, hogy a festő John Gast interpretációjától eltérően Lewis Mumford szerint az indiánokat később elűző és élőhelyüket elfoglaló, nyugat felé tartó telepesek sem elsősorban a haladás előőrsei, hanem menekülők voltak, akik „inkább választották az élethosszig tartó veszélyt, heroikus munkát, nélkülözést, nehézségeket, küzdelmet a természet erőivel, mint hogy azokkal a feltételekkel fogadják el az életet, melyeket az ipar nyüzsgő méhkaptáraiban kínáltak nekik. Kétségkívül azóta is sokan vélték, vélik úgy, hogy a korábbi optimizmus nem egyszerűen erősen túlzó, hanem teljeséggel megalapozatlan volt. „Hogy az ember bedőlt a Haladás délibábjának – az legalábbis nevetséges színben tünteti fel igényét az éles észre” – írja (például) Cioran.

 

BIBLIOGRÁFIA
(Az első három mű kivételével a többi mind megtalálható az interneten)
Mann, Charles C.: 1491: New Revelations of the Americas before Columbus (2005), Knopf Mumford, Lewis: The Future of Technics and Civilization (1986), Freedom Press 
Sahlins, Marshall: Stone Age Economics (1976), Aldine Transaction 
Axtell, James: The White Indians of Colonial America (1975)
Baudelaire, Charles: Notes nouvelles sur Edgar Poe (1857)
Colden, Cadwallader: The History of the Five Indian Nations of Canada (1767)
Crèvecoeur, J. Hector St. John de: Letters of an American Farmer (1782)
Dickens, Charles: The Noble Savage (1853)
Duval, John C.: The Adventures of Big-Foot Wallace (1870)
Hudson, William Henry: Idle Days in Patagonia (1893)
Jefferson, Thomas: Notes on the State of Virgina (1781)
Lahontan, Louis Armand de: New Voyage to North-America (1703)
Morton, Thomas: New English Canaan (1637)
Rothbard, Murray: Conceived in Liberty (1975)
JEGYZETEK
[1] A karikába csavart telegráf drótot a könyvet tartó, behajlított jobb kezének könyökhajlatára akasztja, onnan tekeri le és installálja valamiképpen a háta mögött kisarjadó telegráf oszlopokra.
[2] Bob Black szerint az önszántukból civilizált életformát választó indiánok éppoly kevesen voltak, mint azok a németek, akik a berlini falon át nyugatról keletre akartak szökni.
[3] „Több ezer európai vált indiánná, és nincs rá példa, hogy akárcsak egyetlen bennszülött is úgy döntött, európaivá válik” – írja például Hector St. John de Crèvecoeur, a francia-amerikai író és farmer.
[4]  Az éjszaka leple alatt végül mégis többen megszöktek. Sokan pedig, akiknek ez nem sikerült, napokig enni sem voltak hajlandók bánatukban.
[5] Jefferson, aki saját bevallása szerint a rabszolgaságot „visszataszító bűnnek” tartotta, maga is rabszolgatartó nagybirtokos volt. Monticello nevű birtokán 110-130 fekete férfi, nő, gyerek élt és dolgozott, akik közül élete során mindössze kettőt, a végrendeletében pedig hármat szabadított fel. Ezzel egyébként korántsem lógott ki a sorból, hiszen az Egyesült Államok első 18 elnöke közül 12-nek voltak rabszolgái. Az amerikaiak Európáról alkotott kedvezőtlen véleményét az európaiak hasonlóval viszonozták. A francia író, Joris Karl Huysmans például úgy vélte, hogy Amerika egyetlen hatalmas fegyenctelep, és bizonyos szempontból neki is igaza volt.
[6] Néhány példa: nem csupán a női ruhák ujjának hosszát, de még az ujjak szélességét is rendelet írta elő, és szigorú büntetésben részesültek azok is, akik az utcán dohányoztak vagy az Úr napján frivolan rövid sétát merészeltek tenni. Nem csoda, hogy a szokásos bibliai neveken kívül elterjedt keresztnév volt a Patience, Fear és a Silence is (türelem, félelem, csend).
[7] Az Öt Nemzet indiánjai a mohawk, oneida, onondaga, cayuga és seneca indiánok által alkotott Irokéz Konföderáció tagjai voltak.
[8] A táplálék minősége, mennyisége szoros kapcsolatban áll az átlagos testmagassággal. Az indiánok magasabbak, erőteljesebb felépítésűek voltak. Daliás termetükről számos korabeli beszámoló említést tesz. (Egy anekdota szerint, amikor egy Amerikából Európába érkező látogató megpillantotta Michelangelo Dávidját, így kiáltott fel: Uramisten, egy irokéz!) Európában viszont az iparosodás térhódításával a lakosság jelentős hányadának kevesebb és rosszabb minőségű táplálék jutott. A statisztikai adatok szerint a 18–19. században Európa csaknem minden országában alacsonyabbak voltak az emberek, mint a 14–15. században.
[9] A modern szemlélet szerint az ember szükségletei határtalanul nagyok, és a jólétet a fogyasztás mennyiségével mérik. Minél többet fogyasztunk, annál jobban élünk – vélik a közgazdászok, így végül az élet legfőbb céljává a fogyasztás növelése vált. A prehisztorikus szemlélet szerint viszont a jólét maximalizálása éppen az igények minimalizálásával érhető el. Az ipari forradalom előtt az utóbbi hozzáállás volt a jellemző, és elszórtan máig fennmaradt. Az indiánok különösen csökönyösen ragaszkodtak ehhez az állásponthoz. Harold Osborne: Bolivia: A Land Divided című könyve szerint az Andokban élő indiánok még a 20. század közepén sem éreztek késztetést, hogy mezőgazdasági felesleget termeljenek és az eladásból származó bevételből modern fogyasztási cikkeket vásároljanak. 1954-ig (amikor a könyv megjelent) mindössze a tömeggyártás két terméke terjedt el szélesebb körben közöttük: a varrógép és a bili.
[10] Nyilván az angol író, W. H. Hudsonhoz hasonlóan vélekedtek: „az az ember, aki úgy végzi földi pályafutását, hogy leesik a lováról vagy elsodródik és vízbe fullad, miközben egy megáradt patakon próbál átkelni, nagy valószínűséggel boldogabb életet élt, mint akivel gutaütés végez az irodában vagy az étkezőben.”
felső kép | Severo ute törzsfőnök és családja, Wikimedia Commons