Petrik Iván

KRAMOLIN ALAJOS UTCA 6. SZÁM

2010 augusztus

KRAMOLIN ALAJOS UTCA 6. SZÁM

Sok mindennel próbálkoztam már életem során – a medvecukortól a vizes papucsig –, amivel kétségbeesésbe taszíthattam magam. Bánatos férfikoromba érve, a kikötő sarkába tolt, horgonyát vesztett, elhagyott hajóként, más elfoglaltságok után néztem. Váratlanul segítségemre sietett hirtelen megromlott látásom. A gyöngeség, hogy mindent újra fel kell fedeznem. Szabad ösvényeket, rejtekutakat. Igen, rejtekutakat abban a parkban, amelynek homályos körvonalai csak lassan bontakoznak ki előttem. Hosszú ideig az sem biztos, hogy ezek a körvonalak összeállnak valamivé, és ha összeállnak, valóban kényelmes park lesz-e belőlük, nem pedig szeszélyes dzsungel. De ha park, hát park. A platánok, bukszusok, filodendronok és még inkább az ugyanott ugyanolyan gazdagon burjánzó járványok, háborúk között könnyű eltévedni. Még akkor is, ha ezekben a járványokban, háborúkban most nem hal meg senki, hiszen ezek csak olyan járványok, háborúk, mint a cédulák öreg bútorokon valamelyik régiségkereskedésben. Talán a Kramolin Alajos utca 6. szám alattiban. Vagy mégis inkább mellette. Akárhogyan is, az ár nem olvasható rajtuk, csak az, hogy már eladták őket. De ne is gondoljunk erre, ahogy nem gondolunk arra a térre, amibe ez az utca (a Kramolin Alajos utca) pár kanyar után majd belészalad, s ahol a nemrég megérkezett fényképész szaladgál fel s alá. Maradjunk az utcán, ami itt kint inkább hosszan elnyúló, kényelmes lépcsősor. Kifut a városból, fel a hegyre, a kilátóhoz. Könnyű séta esik rajta, de egy séta még nem megoldás, bár kezdésnek és befejezésnek sem rossz.

egy újabb ösvény

Miután visszaértünk a városba, szomorúan váltunk el egymástól, pedig semmi okunk nem volt a szomorúságra, és ebből a csendes lézengésből hazaérni is jó. Picit megnyugodni, csak magunkban beszélni, keresni kényszeresen tágra nyílt szemmel egy újabb ösvényt. A telefoncsörgésre felvettem a kagylót, de ugyanazzal a mozdulattal ijedten le is tettem. Azonnal újra megszólalt a készülék. Másodszorra sem szóltam a kagyló egymás mellé vert sötét gödreibe, ahonnét lassú mérgezésként ömlöttek ki a suttogó szavak: a kilátó mögötti völgyben…

horus tenyfekezo 41

A kilátó mögötti völgyben a gyógyfürdőt 1863 áprilisában avatták fel. Kezdetben megelégedtek egy aprócska, egyszintes épülettel, ami csak annyiban különbözött bármelyik más félreeső fogadótól, hogy vastag deszkákkal körbefogva meleg, zöld vizet felfogó medence tátogott mellette. Ebben mártózhattak meg, akik véletlenül idetévedtek. A víz azonban valóban gyógyító erejűnek bizonyult, aminek híre kelt, először csak a környéken, a megyében, aztán feltünedeztek az ország távolabbi vidékein lakó vendégek is. Pár év múlva bővíteni kellett az épületet, és amikor a tizedik évfordulót ünnepelték, senki sem ismert volna rá az első építés rozzant házacskájára. Ekkor alakították ki a zenetermet. (Mit? A zenetermet.) Tágas helyiség az épület északi szárnyában, nagy ablakokkal, kijárással a teraszra. A négy sarokba egy-egy életnagyságú szobrot helyeztek el. A következő század elejére azonban gyorsan divatjamúlttá vált, az emberek inkább táncolni akartak. Sok munkával nem járt, átalakították táncteremmé. A szobrokat kipakolták az épület mögé, a személyzeti bejáróhoz. Ott ácsorogtak ezután télen-nyáron, egykedvűen, mintha koncert után lennének, fehér márvány mozdulatlan zenészek. Hangszereiket úgy ölelték magukhoz, mintha elcsigázottságukban támaszkodnának rájuk. Elfelejtették őket, por ült meg rajtuk, levelek halmozódtak a lábaikhoz, de a hangszerek aranyozása az idő múlásával is élénk maradt. Talán ez a csillogás igézte meg az egyik vendéget, név szerint Kobalth Tamást, a híres kalandor könyvelőt… (Kit? Na jó, igaz.) Talán ez a csillogás igézte meg a kertet rendben tartó és a ház körül dolgozgató mindenest, az idősödő, társtalan férfit, aki egy semmitmondóan fényes délutánon a legszélső szobrot magával vitte. Nem cipelte messzire, csak a hegy aljában lévő kis fészerig. Ide állította be az ajtó mögé. Napokig rá sem nézett, és nagyon meglepődött, amikor egy este, semmitől sem tartva betoppant az összetákolt faépületbe és rábukkant szomorú zenészére. Hát mihez kezdjek veled? – kérdezte a szobortól alig titkolt ellenszenvvel. Később rákiáltott: Mit akarsz itt?! Mert tényleg nem tudta, mitévő legyen a szoborral. Félt is, hogy majd keresni fogják. Az értékét nem tudta megítélni, de egy szobor mégiscsak olyasmi, ami túlmutat az ő életén. Ráadásul lopta. Nem hagyta nyugodni a gondolat: lopott, méghozzá olyasvalamit, aminek nem tudta hasznát venni. Ettől még mérgesebb lett, és ezután ha a fészer környékén járt, haragra gyúlt, s már messziről átkozta a szobrot. Ha rányitotta az ajtót, üvöltött. Te innen-onnan szalajtott istenbarma! Hogy ott dögölnél meg, ahol vagy! Aztán egyszer egy jó nagyot belerúgott. A szobor, a hangszerét magához ölelő férfi, némán eldőlt.

egy megkezdett történet

Letettem a telefont. Jó ideje nem szólt bele senki. A történet folytatását Kovács Marci barátom a Kakukkban még aznap este elmondta, jóllehet halvány fogalma sem volt róla, hogy egy megkezdett történetet mesél.

horus tenyfekezo 29

Ide figyelj, komám, annyit te is tudsz, hogy leléptünk, amint lehetett, aztán jöttünk toronyiránt haza, keresztül a hegyeken. Az utakat persze elkerültük, de én ismerem az erdőt, minden fát, minden bokrot. Amíg lehetett, a gerincen jöttünk, és csak akkor ereszkedtünk le, amikor már elég közel voltunk. De a városba még nem mertem bejönni. Bujkáltam itt a környéken, kint a gyógyfürdőnél, meg arrafelé több helyen. De pont a fürdőbe nem mentem be, mindig volt ott valaki, felismerhettek volna. Megkerültem inkább a kis hegyet megint, és a fészerhez jutottam. (Ez volt hát a másik rejtekút. Mit beszélsz? Ide figyelsz te egyáltalán? Tudod, melyik fészerről beszélek? Na, jó.) Szóval elég rosszul voltam. Nem ettem napok óta és meg akartam szabadulni a ruháimtól, a városba, mondom, még nem mertem bejönni. Benyomtam az ajtót, és ott is van a fészer. Gondoltam, hátha találok valamit enni. Persze kaja semmi, egy kis kenyérhéj sem. Akkor kezdem feltúrni a szekrényeket, ládákat, kosarakat ruha után. És a Marci nagy kezeivel úgy kapkod itt a Kakukkban, mintha éppen most keresne civil ruhát a fészerben. A fürdőből odahordtak sok minden limlomot. Valami színtársulat jelmezeit is, úgyhogy nem kellett sokáig keresnem, a nagy mosodai zsákból kifordult a földre egy halom ruha. De valami háborús darabot játszhattak legutoljára, mert csupa egyenruha volt benne, meg ilyen fátyolos királykisasszony-jelmezek. Férfiruha semmi más. Képzelheted! Éppen meg akarok szabadulni az egyenruhámtól és csak egyenruhát találok abban a rohadt házban. Bárhova nyúlok, mindenhol egyenruha, vagy ilyen flitteres női báli ruhák. Röhögtem kínomban, aztán meg szétdobáltam mindent. Erre elájultam vagy elaludtam, nem tudom már, csak arra emlékszem, hogy kelek fel és valaki fekszik mellettem. Meg sem ijedtem, meg sem lepődtem. Rágyújtottam azzal a szívinfarktus előtti nyugalommal, amit nem lehet elmesélni, és megfordulok, hát látom, hogy csak egy szobor. Bedöntötték a fal mellé a szalmára, mintha pihenne. Mérgemben ráhúztam valami tüllszoknyát a fejére, meg az ujjai közé tettem a csikket…

izgatottan szaladgál

A Kakukk bezárt, Kovács Marci esküdözött, hogy másnap este elmeséli, hogyan jött le a városba, de akkor engem már más érdekelt. Láttam megérkezni a fényképészt, láttam, ahogy izgatottan szaladgál ide-oda a városban. A szállodába, a rendőrségre, a kávéházba, a gyógyszertárba, a pályaudvarra, a templomba. Fel s alá egész nap. Közben több embert is megállított, magyarázott nekik valamit nagy hangon. Néha kiabált. Néztem a fényképészt az ablakomból, és amikor esteledni kezdett, felhívtam megint Z-t. Kértem, hogy találkozzunk és hozza el a fényképet is. Meg szeretném nézni még egyszer. A temető bejáratához beszéltük meg a találkozót. El akartam kerülni, hogy akár csak véletlenül is, összeakadjunk a megkergült fényképésszel.

horus tenyfekezo 58

Z. pontos volt, én késtem kicsit. Tudsz valamit? A negatívokat keresi. Nem fogja megtalálni? Néztük egy darabig szótlanul az égbe szökkenő kapu két oldalán ácsorgó krizantém-árusokat. Miért olyan fontos ez neki? Fél, hogy megbolondul – mondta csendesen Z., és előhúzta a képet. A kezembe vettem és jó alaposan megnéztem. Ő úgy emlékszik, egy női ruhába öltöztetett szobrot fényképezett le. Bólogattam. Hallottam erről valamit. Elfordultam, visszaadtam a fényképet. Közben elindultunk, sétáltunk át a temetőn az alsóvárosi bejárathoz, de a szemem előtt továbbra is a heverő katona lebegett, azon járt az eszem. Az előhívás után az emlékezetet elmosó, a látványt kijavító ténykép nem tudta máshogy megérteni saját jelentőségét, csak úgy, ha élettel tölti meg a feldőlt szobrot. Így lett a szoborból fixíroldattal életre festett, s azon nyomban papírba ölt katona. S ebben az új, megelevenedett valóságában hordozott magában valamit mindazok sorsából, akiknek közük volt hozzá. A tolvajé volt a félszeg mozdulat, amivel mintegy véletlenül magához ölelte a hangszerét. A katonáé a ruhája és a kipihenhetetlen fáradtság a szalmakupacon. A fényképészé pedig a tekintet céltalan áthatósága. A fenyegetés vagy biztatás, hogy valaki mégis mindig mindent (jobban) lát.

kép | Hórusz Archívum