KOZMIKUS EMBERARC
1999 október
Az ezredvég szellemi fejlődését egy roppant különös, mégis csak kevesek által tudatosított eseménysorozat teszi botrányossá: a természettudomány rendre azokat az alapokat rombolja le – a rá jellemző szenvtelen módszerességgel –, melyeknek létét köszönheti.
A modern tudományos kutatás azzal vette kezdetét, hogy az objektumot, a megfigyelés tárgyát élesen elkülönítette a szubjektumtól, a megfigyelés alanyától, s az utóbbit megpróbálta, amennyire csak lehet „kiküszöbölni”. Előfeltevéstől mentes, ellenőrizhető, egyértelmű ismeretre törekedett, megpróbált megszabadítani bennünket antropomorf képzeteinktől. Az ember a számtalan galaxis egyikének perifériáján a számtalan csillag egyike körül keringő számos bolygó egyikének lakója. Helyzete semmiféle vonatkozásban sem kitüntetett. Okoska hangya, aki parányból akkor válhat önnön világának Teremtőjévé, ha a szellem káprázataitól megszabadulva tárja fel s állítja a maga szolgálatába a természet „objektív” törvényeit. Ez a program az elmúlt néhány száz esztendőben tényleg káprázatos tudományos-műszaki teljesítményeket eredményezett.
semmibe foszlott
A „természet fölött aratott végső győzelem” előestéjén azonban az objektum és a szubjektum elkülöníthetőségének káprázata egyszerre semmibe foszlott. Kiderült, hogy a mért jelenség és a mérőeszköz kölcsönhatásban állnak egymással. Amit mérünk, az soha nem magának a jelenségnek, hanem a mérőeszközzel való kölcsönhatásának a mértéke. A „szubjektum” mint a természettudomány objektivitását megzavaró tényező, a mérőeszköznek a mért jelenségre való befolyása révén (a mérés „tárgyilagosságát” súlyosan megzavarja és épp az emberi tudás alapjainál) váratlanul ismét visszatért a képbe.
A hangya-metafora is tévesnek bizonyult. A 20. század derekán kiderült, hogy bizonyos értelemben mégiscsak a „középpontban” vagyunk. A táguló Világegyetem összes galaxisa tőlünk távolodik. Igaz, ennek a ténynek a hatását semlegesíteni látszott annak felismerése, hogy a központi státus nemcsak minket illet meg, hanem az Univerzum minden más objektumát is. A Világmindenség olyan különös képződmény, melynek minden pontja középpont gyanánt viselkedik. Ez a meglepő eredmény bizonyos geometriai evidenciákkal is egybevágott. A kör kerületének, illetve a gömb felületének is minden pontja középpont: azaz pontjaik az adott (egy-, illetve kétdimenziós) tér minden irányában azonos távolságra vannak közvetlen szomszédaiktól.
Számos természettudós fejébe szöget ütött a fizikai állandók értékeinek meghökkentő mérvű összehangoltsága. Evidenssé vált, hogy ha ezeknek az állandóknak az értékeit akár elképzelhetetlenül kis mértékben is módosítanánk, nem alakulhatnának ki a szén alapú élet megjelenésének „kozmikus lehetőség-feltételei”. Világegyetemünk tehát „emberarcú”: egyrészt „összeegyeztethető megfigyelőként való jelenlétünkkel”, másrészt olyannak kell lennie, hogy „fejlődésének valamely stádiumában megengedje megfigyelők kialakulását”.
Székely László Az emberarcú kozmosz című kitűnő könyve[1] éles logikával, hatalmas tárgyismerettel és nagy polémikus erővel veszi sorra az emberarcú világegyetem elmélete mellett és ellen szóló érveket. Végkonklúziója (mely a könyv hátsó borítóján is olvasható) a következő: „Az, hogy valóban emberarcú-e a kozmosz az általunk bevezetett metaforikus értelemben, nem tudhatjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy mai természettudományos ismereteink alapján akár tetszik ez valakinek, akár nem – ilyenként mutatkozik meg számunkra… Ugyanakkor …az antropikus hangoltságok jelenléte teljesen független attól, hogy az antropikusan hangolt összefüggésekre létezik-e természettudományos magyarázat vagy sem. A kozmosz emberarcúságára vonatkozó állítás ezért nem távolítható el természettudományos alapon, ezt csupán a természettudomány lerombolásával, az általa nyújtott világkép jelentőségének tagadásával tehetnők meg.”
Ez a feltevés egy hívő embert lelkesedéssel tölthet el, egy természettudományos műveltségű ateista számára kész botrány. Az állandók ilyen mérvű véletlen összehangolódásának a priori valószínűsége ugyanis gyakorlatilag nulla. Az „emberarcúság” tehát úgy is értelmezhető, hogy a fizikai Világmindenség egyenesen azért jött létre, hogy számunkra lakóhelyül szolgáljon, sőt, hogy világunkat – valaki – éppen ránk való tekintettel rendezte be olyannak, amilyen.
A hagyományos műveltségű természettudósok az emberarcú Kozmosz elméletét mint a korábbi antropocentrikus világkép feltámasztásának tudománytalan kísérletét utasítják el. Székely László ellenérveiket imponáló tájékozottsággal és fogalmi szigorral cáfolja. Megrója őket naivitásukért, féligazságaik abszolutizálásáért. A balhé zömét a természettudomány laikusok körében is jól ismert sztárjai, a divatos tudománynépszerűsítők, a fizikus Hawking és Davies, illetve a biológus Dawkins viszi el. A szerző alapvető ítéletével mindenképpen egyet kell értenünk: „…kultúránkban, melyet a természettudományos gondolkodás dominál, maga a teleologikus érvelés és szemléletmód a tudományos szemléletmóddal szemben elmaradott, hibás, misztikus-okkult, és ezért a modern világfelfogáshoz képest alacsonyabb rendű világszemléletként jelenik meg” (163), pedig „a fölvilágosodás mítoszával szemben… a természettudományos ismeretek nemhogy nem rombolták le a keresztény hit alapjait, hanem éppenséggel gazdag tudásanyagot szolgáltattak ahhoz, hogy ez a hit a természet oldaláról új érveket kapjon.” (188)
metafizikus eltévelyedés
A baj csupán az, hogy Székely László a posztmodern filozófia néhány fogalmát maga is éppoly reflektálatlanul építi be érvrendszerébe, mint a fent említett természettudósok a sajátjaikat. Nemcsak a véletlen fogalmának szélsőséges (posztmodern) értelmezését fogadja el, a tér háromdimenziós jellegét is evidenciának tekinti. És semmiféle fenntartást nem jelent be a végtelen kategóriájával szemben. Sőt azokat, akik e fogalmak egyikét-másikát megkérdőjelezik (a „számmisztikus” Eddingtont például), maga is misztikus, okkult, metafizikus eltévelyedésben marasztalja el.
A valószínűség fogalmával Székely külön fejezetben foglalkozik. Maga is pontosan érzékeli a valószínűség matematikai és természettudományos fogalma közti feszültséget: ,,…bár a valószínűség természettudományos fogalma teljesen legitim fogalomnak tűnik”, s eszerint „a valószínűtlen, de nem lehetetlen események véletlenszerűen ugyanúgy (kiemelés B. B.) realizálódhatnak, mint a nagy valószínűséggel bírók, a valószínűség fogalmának ezen sajátosságára hivatkozó természettudományos magyarázat mégsem tűnik kielégítőnek.” Matematikailag tökéletesen lehetséges, hogy ha kiejtem a kezemből a poharat, az ne a földre essen, hanem fölszálljon a levegőégbe, de ha ez bekövetkezne, aligha akadna természettudós, aki arra hivatkozna, hogy egy nagyon kis valószínűségű esemény megvalósulásával (azaz levegőmolekulák elképzelhetetlen tömkelegének – véletlenül – azonos irányú elmozdulásával) állunk szemben, inkább azt kutatná, milyen (a gravitációval ellentétes és annál intenzívebb) erő ragadta ki kezemből a poharat.
A valószínűség fogalmával (mint a fenti példa is mutatja) súlyos problémák vannak. Már az sem egészen világos, nevezhető-e egy megvalósult eset véletlennek (értsd: ok nélküli „okozatnak”)? Van-e egyáltalán olyasmi, amit „objektív véletlennek nevezhetnénk? Közismert, hogy Einstein a valószínűségi magyarázatokat haláláig nem tudta elfogadni, a mikrofizika határozatlanságait sem a fizikai jelenségek objektív meghatározatlanságának, hanem számunkra ismeretlen, de létező tényezőknek, ún. rejtett paramétereknek tulajdonította. Halála után kísérletileg is sikerült igazolni, hogy a mikrofizikai jelenségek mögött nem rejlenek rejtett paraméterek, s ma már egyetemesen elfogadott nézetnek számít, hogy a természet alapjelenségei „objektíve meghatározatlanok”.
Az Aspect-kísérlet azonban csupán a háromdimenziós paradigma keretei közt tekinthető valóban kizáró jellegűnek. G. J. Gorelik: Miért háromdimenziós a tér? című könyvében olyan értelmezési lehetőséggel is találkozunk, mely a valószínűségi jelleget a rejtett paraméterek hiányában is megmagyarázhatná: „Határozatlanságot, valószínűségi jellegű törvényeket kellene várnunk, ha kiderülne, hogy a világ egy ötdimenziós nézőtér, a téridő pedig egy négydimenziós vetítővászon.” (88. oldal)
ki kell lépnünk
Székely egy lábjegyzet erejéig elfogadja a magasabb dimenziós terek matematikai lehetőségét is, de kétségbe vonja, hogy az ilyen tereknek volna „fizikai jelentése”. Azt azonban nem mondja meg, mit kellene „fizikai jelentésen értenünk. Nyilván azt, hogy „kísértetileg kimutatható”. Csakhogy ha a fizikai tér valóban négydimenziós lenne, a negyedik dimenziónak „kísérletileg” szükségszerűen kimutathatatlannak kellene maradnia. Az elektromágneses hullámok ugyanis egy dimenziót – épp azt, amelyikben terjednek – nem képesek letapogatni, márpedig a természeti jelenségek fizikai „kimutatásának” más lehetősége elvileg nincsen! Az egydimenziós térben kísérletileg csupán nulladimenziós (pontszerű) objektumokat mutathatunk ki. A kétdimenziós térben (ugyanezen módszerrel) csupán egydimenziós objektumok (egyenesek) észlelhetőek, a háromdimenziós tér már kétdimenziós objektumok észlelését is lehetővé teszi. Ahhoz ugyanis, hogy egy bizonyos dimenziót teljes egészében érzékelhessünk, ki kell lépnünk az adott dimenzióból. Következésként a negyedik dimenziónak, ha a tér négydimenziós lenne, nem lehetne „fizikai realitása”. Ez azonban közelről sem jelentené azt, hogy a negyedik dimenzió „metafizikailag” ne létezne.
Hogy mindezek hipotézisek? Valóban azok. Csakhogy hipotézis gyanánt is jóval megalapozottabbak, mint Székely érvei, aki a mikrofizikában és a mezőelméletekben bevezetett és alkalmazott többdimenziós terek problematikáját (ezek átfogó ismertetését lásd: Michuo Kaku: Hyperspace. A Scientific Odyssey Through Parallel Universes, Time Warps and the Tenth Dimension, Oxford University Press, 1994) azzal söpri asztal alá, hogy azok a makroszkopikus tér háromdimenziós jellegét nem érintik. De hát elképzelhető, hogy az Univerzumnak két – egymástól független! – tere volna?
A való világ valószínűtlenségével kapcsolatos nehézségeknek a természettudósok a világok sokaságának hipotézisével próbálják elejét venni. Ezzel szemben azonban már a végtelenség fogalom paradox jellege is óvatosságra intene. A fizikai világra e fogalom semmilyen vonatkozásban nem tűnik alkalmazhatónak. Világunk nemcsak véges számú elemi részecskéből épül fel, de stabil elemi részecske is csupán három van. Az elektromágneses sugárzások hullámhosszai is véges mérettartományt fednek le. Univerzumunkban a térnek és az időnek is van felső és alsó határa. A végtelenség-fogalom csupán egy nyitott világmindenségre lenne alkalmazható. De az, hogy világunk nyitott, egyáltalán nem evidencia. Legalább annyi érv és bizonyíték szól ellene, mint mellette. Arról nem is beszélve, hogy azok az ellenérvek, melyeket Székely a világok sokaságának hipotézise ellen felsorakoztat, egyáltalán nem meggyőzőek. Az, hogy a világegyetemek sokasága metafizikai fogalom, semmilyen vonatkozásban sem érv, hiszen korábban maga Székely bizonyítja, hogy a természet legalapvetőbb kérdései nem oldhatóak meg természettudományos („fizikai”) alapon. Az meg, hogy „a világegyetem fogalmából következőleg csak egyetlen világegyetem létezhet”, játék a szavakkal.
A „végtelenség” fogalom kérdéses jellege viszont közismert, s ez a szóban forgó hipotézist magát is kérdésessé teszi, hiszen egy véletlenül „emberarcú” világ egy lényege szerint „embertelen” világhalmazban csak akkor lehet szükségszerűen (1-es valószínűséggel) jelen, ha abban minden lehetséges világ jelen van. A „mindennek” itt a „végtelen számú”-val kell szinonimnak lennie. Ha véges számú lehetőség van, az emberarcú világ jelenléte nem magától értetődő, ugyanúgy magyarázatra szorul, mintha csak egyetlen Világmindenség volna.
Van azonban egy lehetőség, melyet Székely alig érint. Ez úgy fogalmazható meg, hogy a Világmindenség szükségszerűen olyan, amilyen. Nem lehet más. Ez a hipotézis a mai természettudomány és filozófia számára egyaránt képtelenségnek tűnik. Pedig nem az. A matematika alapentitásai szükségszerűek. Nem lehetnek mások, csak olyanok, amilyenek. Ha a világ matematikai alapelvek szerint épül föl, akkor magának a világnak is szükségszerűnek kell mutatkoznia. Márpedig az Univerzum matematikai szerkezete annál nyilvánvalóbb, minél alapvetőbb szinteket vizsgálunk, a mikrofizikai jelenségek szintjén már a matematikai leírás a jelenségek megértésének egyetlen adekvát eszköze. Vajon a legalapvetőbb fizikai mennyiségek nem tekinthetők-e matematikai természetűeknek?
a világ jelenségei
A gondolat nem is előzmény nélküli: Püthagorasz óta szinte folyamatosan jelen van az emberi gondolkodásban. Platón Timaioszának alaptétele, hogy a világ jelenségei elemi matematikai szerkezetekre vezethetők vissza, épp a legnagyobb elméket keríti újra és újra hatalmába. Galilei, Kepler, Faraday, Einstein, Eddington, Heisenberg mind-mind erősen kötődtek egy ilyen feltevéshez.
Úgy tűnik: Székely feltevéseivel ellentétben elképzelhető egy olyan alapvető elmélet is, mely a természeti törvényeket a matematika alaptörvényeire vezeti vissza. Ez esetben megszűnhet a természettörvények „szükségszerű esetlegessége”. A természetfilozófia alapjává ismét egyfajta számmisztika válik. Igaz, a számmisztika emlegetése tabu; kevés dolog létezik, amivel egy szakembert könnyebben fel lehetne ingerelni. De én úgy vélem, Bertrand Russellnek van igaza, aki úgy véli: „a szenvedélyesség az észszerű érvek hiányának mércéje”. Persze a matematika eredete egy ilyen elmélet lehetségessége esetén is megmagyarázhatatlan maradna. A számrendszer alapszámain túl, ahogyan azt a görögök is világosan látták, már csak Isten arcvonásai derengenek.
-
Áron Kiadó, Budapest, 1997, Tények és érvek sorozat ↑