KÖZJÁTÉK

Gondosan kiterítette az újságot a járdán, ahogy régen a szobafestők letakarták a parkettát, mielőtt munkához láttak: a dupla oldalak éppen csak érték egymást; egyetlen napilapból csinált futószőnyeget, öt-hat méter hosszan – senki sem kérdezte, mire készül, miért akadályozza a forgalmat. Kikerülték. Egy kisfiú megállt, addig nézte a rejtelmes műveletet – csak a betonra terített lapokat, ahogy nyúlik-nyúlik az újságtészta, mi lesz belőle?, és nem a sovány, szakadt, középkorú férfit, negyven- vagy hatvanéves?, nem számít; ritkás haja hosszan, zsírosan lelóg, homlokán sötétlila zúzódás –, míg a hajléktalanforma intett neki, néhány morranással meg is erősítette, hogy tegye az újságra a hátizsákját; a gyerek akkor szótlanul megrázta a fejét és ijedten elszelelt. Pedig a különös installáció-készítésnél is feltűnőbb volt, hogy ez az ember csinálja. Baktatott, vánszorgott inkább errefelé; nemcsak a szemétbe dobott palackok alján talált italoktól, dülöngélhetett az éhségtől, gyengeségtől is. Egy kuka tetejéről elvette az újságot – miért?, de még ment tovább, át a zebrán is, aztán egyszer csak megtorpant, mint aki végre rátalált a helyre – az elásott kincs lelőhelyére vagy a föld varázserejű pontjára –; a tekintete azonban nem lett élénkebb; a mozdulatai és az arckifejezése-tartása sehogyan sem illett össze, és láthatóan nem volt tudatában, ő maga sem érzékelte, hogy szokványos hajléktalan-tompasága ellenére belefog valamibe. Nejlonszatyrát a házfal mellé tette, így két kézzel csinálhatta ezt a ki-tudja-mire-jó terítést. Nehézkesen hajolt le, de mintha pontos utasítás, sőt, térkép szerint dolgozna: itt kell és éppen ezt a lappéldányt kiteríteni – úgy tűnt, ennyi legalább kétségtelen.

összeolvadt

Hogyhogy senki nem figyelt rá? A mocskos zöld pulóver és a még mocskosabb barna nadrág, a mezítlábra vett lifegő szandál, meg az erőtlen, lassú járás persze észrevétlen maradhatott, beolvadt az utcaképbe, ahogy nem megállásra, még mosolyra-legyintésre sem késztet manapság senki emberfiát egy alkalmi, utcai művész. De hogy a két, merőben különböző figura – a tipikus hajléktalan és a tipikus utcai művész – egyben jelent meg, mondhatni összeolvadt, erre felneszelhettek volna az arra haladók: babakocsit toló fiatal nők, suhancok, szerelmespárok. De senki sem állt meg – mintha már ott se volna, csak valami újságszemét, undorító cipőmaradvány.

A szétteregetés után kellett volna pár nehezék, legalább oda, ahol az újságlapok összeértek, középre vagy a két szélénél, néhány ruhacsipesz is megtette volna, hogy az esetleg feltámadó szél vagy az autók és a gyalogosok keltette örvények, a mégoly kicsi légmozgások se sodorják arrébb a papírt, de nem volt semmije, a gyerek az iskolatáskával eliszkolt, a nejlonszatyorban nyilván nem akadt alkalmas tárgy – semmi se akadt, az egész nem tűnt nehezebbnek, mint egy-egy elfújható lap –, és nem volt a közelben kurkászható kuka, kő vagy üres üveg; a járdán és a parkoló autók mellett csak kutyaürülék, fagylaltmaradvány, pici gombócba gyűrt jegy, blokk, porba ragadt rágógumiköpet. Bambán nézte a művet, de mégiscsak nézte egy darabig. Büszkeség vagy elégedettség nélkül – még mindig kitalálhatatlan volt, hogy értelmes céllal vagy vaktában, csak úgy ügyködött. Kapott-e megbízást, s a megbízó ellenőrzi-e a munkát, s ha igen, vajon így-úgy megfelelőnek találja-e vagy teljesen elhibázottnak. Megmondhatatlan. Hisz állt csak görnyedten az újságszőnyeg előtt, és fölülről, különösebb kíváncsiság nélkül vette szemügyre.

Nem hihette, hogy repülni fog vele, hogy az ívek újra vágatlanná lesznek, s a föld mélyéből feltörő gázféle megemeli, középtájon majd dagadozik, mint szélben a vitorlavászon, mint egy lepedő. Kétséges volt, látja-e egyáltalán, amit néz. De látnia kellett, mert kisvártatva javított az alakzaton. Összébb csúsztatta a lapokat, hogy az újságszőnyeg ne legyen embermagasságnál hosszabb. A saját méretére szabta, s akkor csakugyan ráült. Előbb felhúzott térddel gubbasztott, aztán kinyújtotta a lábát; fedél nélkül élő így sohasem látható, mégis, mintha keresné a kevésbé kényelmetlen helyzetet – vagy mutatványhoz készülődött?; levette a szandált, kétfelől a lába mellé tette, s még mielőtt hátradöntötte a felsőtestét, még azelőtt, hogy ráfeküdt a papírra, mondhatni engedelmesen rásimult, a nyomtatott betűk testesedni és mozogni kezdtek. Nemcsak a hirtelen megnőtt, mohón ágaskodó „C”-k és „S”-ek, a „Z”-k és „J”-k akaszkodtak rá, átfurakodtak a ruhán, kullancsként be a bőre alá, a kampótlan „K”-k, „R”-ek, „F”-ek éppúgy nyüzsögtek rajta, a kettévált ,,CS”-k, „NY”-ek és „TY”-k talán kétszeres igyekezettel kapaszkodtak felfelé, a háta alól özönlöttek ki – a nyomás fel-felemelte a férfi derekát, olyankor tömegesen zúdultak ki, másztak az oldalán, taszigálták, lökték egymást, mind helyet akart magának – felszabadultan, megelevenedve immár nem híreltek-hirdettek semmit, csak nyomakodtak, mint a vályú elé engedett állatok. Ellepték a fekvő ember karját, mellét, ágyékát, óriás betű-giliszták borították a zúzott homlokot orrot, szájat, a régen halott szemet. Hersegtek és pattogtak; néhány perc alatt – másodpercek voltak csak? – felzabálták a felszabadítójukat, aki végül mégiscsak készségesen, közönyösen adta magát nekik. Nem hagytak belőle semmit, még fog- vagy csont-leletet se. A nejlonszatyor ottmaradt a fal mellett – elviszi talán egy hasonszőrű. A szakadt szandál lefogta a lapokra hullott tegnapi újságot – ezek még maradnak. Eltakarításukhoz a holnap, holnapután, valamikor erre vezényelt utcaseprő kell, mert járókelő efféléhez nem nyúl. Különben egyetlen járókelő nem látta, nem hallotta a gyorsan pergő közjátékot, noha nem lehetetett láthatatlan, és hallhatatlan is alig. Nem levegőnek nézték, hiszen senki nem ment neki, meg nem taszította, senki rá nem lépett – kikerülték. Elhaladtak mellette, beültek a járda mellett parkoló autóba, vagy épp kiszálltak belőle, ott húzott el, éppen mellette, két rendőr is filmekből tanult sheriff-lazasággal-biztonsággal; a járdadarab egy hatemeletes házhoz tartozott, az egyik földszinti ablakban szőke lány könyökölt, lent a kapu nyílt és csukódott, öregasszony botorkált az övénél kisebb szatyorral, sokan telefonáltak, ahogy elsiettek – ebben a kora délutáni időben nem volt néptelen a közlekedési csomóponthoz vezető, amúgy is nagy forgalmú utca. A szandál- és újságszemetet többen észrevették – valaki talán lerúgja majd a járdáról, le a járdafal mellé, az úttest szélére, hogy legalább ne fönt csúfoskodjon. Cipője orrával pöccinti. Vagy belerúg.

De a közjáték észrevétlenségéért senki nem hibáztatható. Senki, mert egyetlen elhaladó sem akadt, akivel akár a következő sarkon nem történhetett volna hasonló.

kép | Pablo Picasso művei, wikiart.org