KÖZHELYEINK ÚJRAGONDOLÁSA

Térségünkben 1989 után nemcsak a kincstári kinyilatkoztatásokban, hanem szé­lesebb rétegek vágyaiban is megfogalmazódott a remény, hogy a kommunizmus felszámolásával megnyílt az ún. „Európa-ház” felé, s hamarosan mi is része­sei lehetünk a kapitalizmus áldásainak. Noha e remények időközben megfakultak, s egyre több a kiábrándult hang, sokan a mind súlyosabb problémákat akcidentális jelenségeknek (áthidalható érdekkülönbségeknek, esetleges fejlődésbeli eltoló­dásoknak) tekintik, amelyeket néhány évnyi, legfeljebb a bibliai negyven évig tartó kitartó igyekezettel le lehet győzni. Nyugat-Európa már ki is találta a tetszés szerint évtizedekre vagy évszázadokra tervezhető régi-új függőség csalafinta társasjátékát: az egyre újabb szervezetek, társulások — különféle előfeltételektől függő, ám az áhított céltól inkább távolító, mint közelítő — tagságának helyi vetélkedőjét, ami a résztvevőket a játszótárs kiütésének nemes versenyére sarkallja. Ez a sajátos játsz­ma néhány nem firtatott axiómára épül, amelyet mindegyik résztvevőnek — afféle játékszabályként — el kell fogadnia.
anomáliák, anómiák és abnormitások
Ezek az axiómák a francia forradalom idejétől lettek Közép- és Kelet-Európában is a posztfeudális kor jelszavaivá, s csak kevéssé módosultak-bővültek a 20. század során. Alapvetésük a „szabadság–egyenlőség–testvériség” elválaszthatatlannak tet­sző hármasságában fogalmazódott meg, de egyúttal a nyomban citoyen-re és bourgeois-ra hasadt polgár kettősségét is megragadta. Tocqueville elemzése óta köz­hely, hogy a polgár mint bourgeois a hármas követelményből az egyenlőséget tekin­tette igazán fontosnak, s arra próbálta felépíteni a jogrendet, az intézményrendsze­reket és a piac ideális világát; a szabadság, jobban mondva a mások szabadsága oly sok ráfordítással járó és igen gyanús szférája rendszeridegen elemként egyre inkább az anomáliák, anómiák és abnormitások terepe lett, amellyel a szociológia és a szociálpszichológia mellett leginkább a rendőrség foglalkozik. A polgár tehát távlatos karrierjének kezdetén széthasadt önnön felére, ám Platón „hímnő” emberével szemben e furcsa és torz lény egyáltalában nem érzi megfosztottságát és nem sóvárog másik fele után. És máris itt vagyunk az első közhelynél, amely mintegy generálja a származtatott közhelyek nagy részét.

A nyugati (vagy most már északinak is nevezett) mozgásformát innen a keleti (vagy délnyugati?) végekről ugyanis nem a megfelelő kategóriákkal közelítjük. Pol­gárról beszélünk ott, ahol legjobb esetben is csak bourgeois van, s piaci rendszert emlegetünk, holmi szabad versenyről ábrándozva ott, ahol rendszerré válva már több mint egy évszázada (valójában a kapitalizmus kezdetei óta) politikával, állam­mal, pártokkal és monopóliumokkal összefonódott — braudeli értelemben vett — kapitalizmus uralkodik. Egyszer érdemes lenne megvizsgálni, hogy Martinovicséktól Eötvöséken és Adyn keresztül Bibóig és tovább hogyan alakult ki nálunk a máig szívósan tovább élő elsődleges és sokadlagos feudális elemek és a szocializ­mus kísértete közötti kétfrontos harcban megfogalmazódó polgári társadalom soha nem realisztikus, mindig idealizált vagy félreértett fantáziavilága.

Nyilván­valóan jelentős különbségek vannak a Maine-en, Tönnies-en, Weberen, Sombarton és Bibón pallérozódott értelmiségi víziók és a vállalkozói világ népies elképzelései között. Feltétlenül közös azonban bennük, hogy a Nyugatról alkotott kelet-közép-európai elképzeléseket át- meg átszövik az ideologikus elemek, amelyek bizonyos közös polgári hagyományokat és polgári értékeket társítanak hozzá, s a francia forradalom hármas jelszavából elsőnek elhagyott „fraternité”-re gondolva a Nyu­gattól bizonyos kötelességeket kérnek számon, úgy tekintve rá, mint idősebb és gazdag fivérre, akinek eltévelyedett, de a közös asztalhoz immár visszatérő ifjabb testvérét segítenie kellene. Ebben a megközelítésben valóban érthetetlen, hogyan játszhatja a polgárosult Európa a mindenbe beleszóló, feltételeket szabó, de semmit sem tevő kibic szerepét a jugoszláv tragédiában, s miért használja ezt a térséget a másutt már fölhasználhatatlan szellemi, technológiai és egyéb végtermékei szemétlerakatának. Ám ez a megközelítés teljesen jogosulatlan. Etikai értékszempon­tokat nem szabad a gazdasági és a politikai érdekek világába belevinni. Nyugat-Európa tárgyal velünk, de úgy, ahogyan a kora kapitalista Hollandia és Anglia tár­gyalt „partnereivel” a Nyugat- és a Keletindiai Társaságok révén. A különbség csak annyi, hogy a korábbi — mellesleg rendkívül költséges — közvetlen gyarmati függés helyett most a Valutaalap és a Világbank kölcsöne révén sokkal kisebb ráfordítással sokkal szorosabb és biztonságosabb függést lehet létrehozni. Ez való­ban a tőkés világrendszer rendkívül ügyes modernizációja (modernizálása) volt, és ezzel a kulcsfogalommal eljutottunk a második nagy közhelyhez.
zsákutcás fejlődés
A naiv és reflektálatlan szemlélet ugyanis minden további nélkül hajlandó egyen­lőségjelet tenni a kapitalizmus/kapitalizálódás, a polgárság/polgárosodás és a mo­dernség/modernizáció (modernizálás) közé. Ez korunk egyik legnagyobb csapdá­ja, s hogy mennyire nemcsak elméleti, hanem húsba vágó gyakorlati kérdés, azt Latin-Amerika, Ázsia és Afrika számos országának eddigi zsákutcás fejlődése meggyőzően bizonyítja. A mi régiónk számára pedig a bolsevik birodalmiság összeomlása után kialakuló törzsi háborúskodás, a megoldatlan nemzeti, kisebbsé­gi problémák s a szükségképpen torz kapitalizálódás már látható jelei egyaránt példázzák azt a paradoxonnak látszó történelmi jelenséget, hogy polgárság nélkül is be lehet vonni egy régiót a kapitalizálódás folyamatába, amely a legtöbbször azt jelenti, hogy bizonyos kapitalizált enklávék kialakítása mellett a fogyasztás bi­zonyos szféráját „modernizálni” lehet.

Ám e folyamatnak nem kell előfeltételeznie és nem kell indukálnia polgárságot, csupán fogyasztókat, akik elfogadnak bizonyos játékszabályokat. A tőkés világrendszerbe kapcsolt periférián vagy félperiférián a masszív bourgeois réteg létrehozása sem szükségszerű: a latin-amerikai, afrikai, indiai-pakisztáni tapasztalatok szerint elegendő néhány szektort kapitalizálni, s tő­kés enklávékat létrehozni. Ez következik a kapitalizmusnak abból a mélyen gyöke­rező tendenciájából, hogy alapvetően az egyenlőtlen fejlődésre épít, és szüksége van a braudeli „infraökonómia” világának nem-kapitalista, de attól meghatározott, kizsigerelt és eltorzított szférájára. Jánossy Ferenccel szólva: „A kapitalizmus legjellemzőbb vonásait… nem a tőkére és a bérmunkára való szétválasztottság hatá­rozza meg, mint gyakran feltételezik, hanem a szétválasztódás egyre tágabb terüle­teket, újabb és újabb lakosságrétegeket elérő folyamata.” Ugyanezt I. Wallerstein kiélezettebben úgy fogalmazza meg, hogy a kapitalizmus egyáltalában nem egyenlő a szabad bérmunka alkalmazásával; állandó felhalmozási folyamata éppenséggel a „nem szabad munkaerő” állandó újratermelésétől függ. Számot kell tehát vetni azzal a súlyos ténnyel, hogy a tőkés világrendszer centruma kíméletlen „moderni­zációt” ír elő a fejletlen régió számára, de a „modernizáció” nem jelent sem sza­bad bérmunkára épülő tőkés termelést, sem társadalmi méretű polgárosodást, sem polgári kultúrát és értékrendet. És itt újabb közhelyekhez érkezünk: sokak számára még ma is úgy tetszik, hogy a polgárság elképzelhetetlen adekvát politikum, intéz­ményrendszer és kultúra nélkül.
a művészet áruvá változott
A polgárságnak a kultúra iránti negatív vagy közömbös viszonyát Hegeltől kezd­ve Tocqueville-on, Burckhardton át a frankfurti iskoláig sokan és meggyőzően leír­ták és bizonyították. Tocqueville-t idézve: „A demokratikus nemzetek … azokat a művészeteket fogják inkább művelni, amelyeknek rendeltetése, hogy az életet kellemesebbé tegyék, s nem azokat, amelyek az élet megszépítését célozzák.” Ez a kultúrát pusztán forgalmazandó terméknek tekintő álláspont egyértelműen követ­kezett egy olyan rendszerből, amelyben — tendenciáját tekintve — minden, így a művészet is, áruvá változott, s ezáltal a legfőbb értékmérő a csereérték lett. A bourgeois-vá vált polgár tehát egyáltalában nem tekinthető a kultúra letéteményesé­nek és a történelemtől felkent istápolójának. Ezt a múlt században már közhellyé vált megállapítást azért kell hangsúlyozni, mert ma számosan az ellenkezőjét próbálják közhellyé tenni.

A polgárságnak a politikumhoz való ugyancsak ambivalens viszonyát a Gramsci nyomán elindult kutatás vizsgálta meg alaposan, s ennek során mélyrehatóan ele­mezte az újabbkori európai fejlődést az abszolút monarchiától a 19—20. századi német, francia, olasz, de akár a klasszikus polgárinak tekintett angol történelem meglepő tanulságaiig (1. egyebek között N. Poulantzas és P. Anderson munkáit, de idevág A. Gershenkron több nagy hatású tanulmánya is).

Ezek az elemzések döntő pontokon szakítottak a Marx által megfogalmazott, ám a nem-marxista tudo­mányos kutatásban és köznapi tudatban is közhellyé vált nézettel, hogy a gazdaság szférája mint túlsúlyos mozzanat (mint alap) több-kevesebb automatizmussal meghatározza a politikum (mint felépítmény) szféráját, s ennek során a gazdaság hozza létre a maga számára a neki megfelelő jogrendszert, intézményrendszert, oktatást stb. A történeti elemzések ezt az elképzelést lényeges pontokon cáfolták, s a továbbiak különösen Közép- és Kelet-Európa történetének legújabb tanulságai­val tehetik még konzisztensebbé és baljósabbá e képet (ennek szellemében érthe­tőek pl. nálunk a nem-polgári új politikai elit vallásilag tételezett, ,,küldetéses” refeudalizációs törekvései).

A polgárság nem képes, vagy nem is akar polgári politikai rendszert létrehozni, s emiatt a legújabbkori európai fejlődésen belül a gazdaság és a politikum szférái között jelentős eltolódások léptek föl — legtöbbször az utóbbi túlsúlyával és hege­móniájával. Kiderült, hogy ami a 18. századi orosz viszonyokkal és a bonapartizmussal Marxnál még anomáliaként szerepelt, az az abszolút monarchiáktól kezdve (tehát lényegében a kapitalizmus genezisétől) a landlordizmustól meghatározott angol politikumon, a német és olasz fasizmuson, a spanyol francoizmuson át a francia bonapartizmusig a nyugat-európai fejlődés „normális” útja, amelynek jellemzője az volt, hogy a tőkés gazdaság mozgása s a polgárság társadalmi élettere, különösen válsághelyzetben, a nem-polgári uralkodó rétegek politikai hege­móniáján belül zajlott.
birodalmi kereteken belül
Ezzel a — hosszabb történelmi távlatban nem is olyan sajátos — társadalmi jelen­séggel függ össze az a történelmileg igen figyelemreméltó és a polgári köztudatban általában mellőzött tény, hogy a nyugat-európai történelem túlnyomó része úgyszól­ván a 20. század közepéig birodalmi kereteken belül zajlott (gondoljunk az angol, a francia, a spanyol, a portugál, a belga birodalmakra és az állandó olasz és német birodalmi aspirációkra), amelyeknek a katonai és politikai vezetői túlnyomóan nem-polgári rétegekből kerültek ki. Európa legújabbkori történelmének e rendkí­vül fontos jelensége érthető módon nem vált sem a történészek, sem a mindennapi tudat közhelyévé. Manapság, amikor oly nagy figyelmet fordítanak egyesek oly kevés szakmai eredménnyel a szovjet típusú birodalmiság bizonyos elemeinek bemutatására, fontos lenne alaposan megvizsgálni a nyugat-európai birodalmiságok természetét (sokrétű összefüggésüket a polgári meg a tőkés fejlő­déssel), továbbá a birodalmi hagyományok továbbélését.

A polgárságnak a kultúrához, a politikumhoz és az intézményrendszerhez való ambivalens vagy közömbös viszonya arra figyelmeztet, hogy a kapitalizmussal sem jött létre olyan társadalmi struktúra, amelyet homogén, szerves totalitásnak tart­hatnánk, vagyis amelyen belül a különböző mozzanatok — gazdaság, politika, kul­túra — valamilyen polgári értékrend köré szerveződnének. Ha erre az utóbbira rákérdeznénk, akkor a válaszadást valószínűleg mindegyik társadalomtudomány előzékenyen a másiknak engedné át, s nem biztos, hogy ezért a tudományokat kellene elmarasztalnunk. Ebben az összefüggésben én csupán egy körülményre szeretnék rámutatni. A történelmi prognózisokban az egyik legnagyobb horderejű melléfogást, tudjuk, Marx követte el, amikor az abszolút és a relatív elnyomorodás föltételezése alapján bipoláris osztályfejlődést tételezett föl, amelyen belül a mun­kásosztály nincstelenségéből következően szükségképpen forradalmasodik, s mi­vel nem veszíthet semmit, ezért alapvető változásokra orientált. Tudjuk, hogy Marxszal szemben Tocqueville-nak volt igaza, aki a múlt század harmincas évei­ben[1] szerzett amerikai megfigyelései alapján előre látta a középosztályosodást mint a polgári demokráciák egyik alapvető tendenciáját, s azt is vilá­gosan fölismerte: a középosztályok elég tehetősek lesznek, hogy ellensze­güljenek minden — előre nem látható következményekkel járó — változásnak.

Tocqueville arra a paradox következtetésre jutott, hogy a demokráciát létrehozó pol­gárság jellegénél fogva konzervatív és változásellenes; egyik legfőbb követelése a rend és a biztonság, s ennek érdekében — és ez a polgári korszak mélyebb elem­zésének másik nagy paradoxona — készségesen veti alá magát az erős államnak, amelynek elhalásáról Adam Smithtől Marxon át Leninig oly sok csacskaságot olvashattunk értelmiségi „wishful thinking” gyanánt. A rendpárti, konzervatív, tu­lajdonát féltő polgárság tette lehetővé, hogy a helyi közösségek, helyi autonómiák, „a szabadság kis körei” Nyugat-Európában sem izmosodnak látványosan, ellenkezőleg: a társadalom egyre fokozottabb államosítását figyelhetjük meg az utóbbi két évszázad során.
sietős intézkedések
Ez a magyarázata, hogy Nyugat-Európa oly nyugtalanul figyeli a váratla­nul keblére boruló torzonborz, kiszámíthatatlan viselkedésű kelet-európai sógor problémáit, ez teszi érthetővé, miért nem vállalja ezeknek a problémáknak a túlnyomó részét, s miért tesz sietős intézkedéseket, hogy ne „gyűrűzzenek be” hozzá e térség akut problémái. Ugyanakkor ez magyarázza azt is, miért üdvözli óriási örömmel az olyan államiságot, amely konzervatív, biztosítani látszik a rendet, s aláveti magát a nyugati feltételeknek.

És itt kell a legszebben hangzó, de legkevésbé igaz közhelyet eloszlatnunk: a két fél, a nyugat-európai kapitalizmus és a magyar politikai elit oly nagy egyetérté­se egyáltalában nem a polgárság megizmosítására és uralomra juttatására szerve­ződött, csupán bizonyos érintkezési formák, bizonyos típusú kapcsolatok polgárság-közömbös modernizációjára.

Ez a rendet, stabilitást, problémamentességet igénylő konzervatív nyugat-euró­pai kapitalizmus ugyanis ideális partnert talált a hatalomra jutott, antiliberális, feudális hagyományokat vállaló, bevallottan nem-polgári politikai elitben, amely készséggel elismeri a kint feltételeit, hiszen azok kiválóan egybevágnak a saját érdekeivel. Hisz ezek lényegüknél fogva összeegyeztethetetlenek az erős pol­gárság kialakulásával. Világosan kell látnunk azonban, hogy az utóbbi négy esz­tendő — polgárosodás szempontjából — teljességgel negatív történései nem, vagy nem csupán egy nem-polgári párt kényéből fakadnak: a ma érvényesülő nem-pol­gári politika — ha nem is a régi színvonalon — olyan hagyomány utódja, amely a szegényes, kezdet kezdetétől torz és oly sokszor visszafejlesztett magyar polgá­rosodás történetét végigkísérte és meghatározta.

[1] A tanulmány a 20. század végén jelent meg, tehát a szerző a 19. századra gondol [a szerk.]

kép | José Luis Vilar Jordán, lensculture.com