Levendel Júlia

KÖZBEN KINÉZ

2006 november

KÖZBEN KINÉZ

Előrehajló felsőteste vonalát nézem, éjszaka van, fél kettő, úgy gondolom, rövid alvás után felriadt, járkált ide-oda a hálószobájuk, a fürdőszoba meg a konyha között, mezítláb, ne ébressze fel a feleségét, megállt a nyitott erkélyajtóban – telehold van –, aztán kilépett, két-három mély légvétel után enyhült a felriadást kísérő szorítás-fuldoklás. Ezekkel az előzményekkel nem sokat gondolok, már ott látom az erkélyen, úgy dől előre, hogy a fejét nem hajtja meg. A nyakánál kis homorulat, furcsa kampóféle – árnyképszerűen látom, s így még groteszkebb; nem fáj?, kérdezhetném, de nem kérdezek semmit, ő majd úgyis kinéz, el kell fordítania a fejét – merre? –, hogy tekintetünk találkozzon, s én erőltetett öngúnnyal próbáljak – nem is kitérni, azt nem lehet, de valamit mégis válaszolni, talán hogy: ne, ezt a pillantást ne! Így, ilyen számonkérően és szomorúan csak teremtőjére néz az ember, de hát mi vagyok én?, ne, komolykodásunkkal ne legyünk nevetségesek!

esemény-moslék

Miért? Nem nevetséges a mi kettősünk? Egy ilyen nap után, a sűrű esemény-moslékba merülés undorától és a kivergődés mámorától terhelten és ajzottan, amibe még önhitt kiválasztottság-tudat is csak-csak belejátszik, mert efféle kalandsorozat tényleg nem mindenkinek adatik – egy ilyen nap után…

cavael2

Kilenc óra után pár perccel Hajnal Márton Budagyöngyén a villamosmegállóhoz sietett, a bevásárlóközpont és a benzinkút között vágott át, már látta feltűnni a Hűvösvölgy felé tartó 56-ost, de aztán csaknem elszalasztotta, mert az öregembertől négy-öt lépésre lecövekelt.

Sok év telt el, mióta hatalmát vesztette, és az idő kegyetlenül elbánt vele – Hajnalt a ráismerés első pillanatra megütötte: „még él”?, szörnyű volt a kísértet-feltűnés, s még inkább a saját közönségessége, meg a nyomban összeálló jelenet is: az aggastyán gyámoltalanul, egyet-egyet csosszantva lépett, tántorogva markolta a levegőt, hályogos szemmel és nyilvánvalóan hályogos tudattal, a forgalom veszélyeinek kiszolgáltatva kóválygott – úgy tűnt, át akar menni a gyalogátkelőn. Ő is a villamoshoz? Aligha képes fellépni a kocsi lépcsőjére. Akkor hová? A túloldalon nincs más, csak a villamosmegálló. De akárhogy is: Hajnal látta őt, s hogy egyedül van és segítségre szorul. Máskor meggondolás nélkül átvezeti, ha szükséges, vissza az öreg lakásához, el a hozzátartozójához, a boltba, a gyógyszertárba, most meg dermedten bámulta csak az erőtlen – talán ha homályos foltokat látó – vénséget. Képtelen volt hozzá lépni, megszólítani vagy megérinteni. Nem tehet úgy, mintha nem tudná: ez a nyomorulttá lett ember mégiscsak egy korszak emblematikus figurája. Harminc évvel ezelőtt még rettegett és rosszindulatáról híres vezető, azt beszélték, moszkvai emigrációja idején feljelentgette magyar elvtársait, ’56 után szenvedélyesen uszított a Nagy Imre-kormány tagjai ellen, s talán a Snagovba hurcolás is az ő ötlete volt. Állítólag Kádár is félt tőle, s apránként, óvatosan zöttyentették ki a hatalomból. A nyolcvanas évekre azonban híre sem igen maradt, és az évtized derekán megjelent sokszerzős, a népi demokrácia történetéről szóló könyv nagy merészen a háttér-szereplők közt emlegeti.

a sima pusztulástól lealázottan

Hajnal se szerzőként, se szerkesztőként, sehogy, még négerként sem akart részt venni annak a könyvnek a munkáiban, de a megtorlás csupán az akkoriban szokásos szerződéses munkaviszony megszüntetésére, külföldi tanulmányút megtagadására, szigorúbb cenzúrázásra szorítkozott, és fel sem rémlett a lehetőség, hogy itt kell majd látnia ezt a szereplőt, a sima pusztulástól lealázottan, hogy bár most is közös világburokban léteznek, döntési és cselekvési lehetőség már csak neki jut: segíteni vagy sorsára hagyni. Legyűrni az undorát, eltolni a tudását és az ítéletét, s emberségesen – jóságosan? – a gyámolítandó mellé állni, vagy makacsul őrizni mindkettőjük méltóságát – vagyok, aki vagyok, és ő is az, aki, a halálig az, mindörökké? –, méghozzá úgy, hogy nem használja ki és nem növeli az aggastyán elesettségét, nem lesz emelkedett az ő rovására.

A jelenés, az egész jelenet villanásnyi. Egy virágmintás otthonkában és nyűtt papucsban szaladó-lihegő asszony lecsapott az öregre – „miért nem szólt? …az istenért! …hogy megijesztett!” –, és Hajnal a villamosból visszanézve óriásinak látta a gondozónőt, a benzinkútnál és a bevásárlóközpontnál is nagyobbnak. Mintha ölben vinné az aggastyánt, mintha köténybe nyalábolt tűzifára hajolna. A háta egy pillanatra eltakarta a Rózsadombot.

cavael3

Hűvösvölgyben Hajnal még buszra szállt, gyalogolnia aztán már nem kellett, a 64-es szinte a falusias kúria előtt állt meg. Sokadszorra találkozott itt tanítványaival – a vendéglátó lányon kívül három állandó résztvevője volt ennek a második éve havonta rendezett privát kurzusnak, nyolcan-tízen gyakran előfordultak, többször akadt még alkalmi látogató is, s mert az összejöveteleknek volt valami illegális felhőburka, képtelen ostobaságok, feltételezések és vádaskodások is keringtek róla az egyetemen – így épülnek a legendák. Nem baj. Ezzel a doktori vizsgára készülő kis csoporttal egyszer a tizenkilencedik meg huszadik századi szabadság-értelmezésekről beszélgetve idézte Hajnal Vörösmartyt, hogy „végtére is, aki akarja a szabadságot, annak hinnie is kell azt”, hozzáfűzve, hogy talán nemcsak a szóhasználat, a nyelvi ízlés változott, Vörösmarty csakugyan „hitt” a szabadságban, míg manapság a kifejezés túlságosan patetikusnak tűnik, mert a fogalomhoz kötő érzület is más. „Én például szabadságfüggőnek tudom magamat”, mondta, s kínos volt, hogy az elmaradt nevetés, a bármilyen felszikrázás magyarázkodásra késztette. „Mint a szenvedélybetegek”. Szégyellte a hirtelen támadt távolságot. Előbb gyanakodott a saját kiöregedésére, mint a hallgatók korlátoltságára és érzéketlenségére, ezért is handabandázott olyan nekihevülten: minden mozdulata, szava integetésnek hatott, már-már mentésért esedező kalimpálásnak, kiáltásnak a szakadék túloldalára, s aztán megmámorosodott, mikor az egyik, már gimnáziumban tanító lány élesen kérdőre fogta: vajon ő hajlandó volna-e kilépni az egyetemi keretek közül, és minden pozíció, bármilyen csekélyke jövedelem nélkül, pusztán meggyőződésből tanítani. Mulatságos volt, nagyon is romantikus, tizenkilencedik századi a lelkes „igen”-je. A lány pedig felajánlotta, hogy pesthidegkúti házukban tarthatnák a szabadegyetemi szemináriumokat. A sebtében kialakított működéshez Hajnal javasolta: az első alkalomtól legyen befogadásra nyitott a társaság, bárki hívhasson vendéget, és ne legyen semmiféle szekta-szabályzat. „Próbáljuk meg, lehet-e”. Ebben maradtak.

az idő semmiféle sebet nem gyógyít be

Amikor Hajnal megérkezett, hatan voltak már – fél tucat, regisztrált magában, és nyomban utálta a szenvelgő észrevételhez társuló, szavakig sem jutó képzeteit –, azt mondták, várjanak kicsit az esedékes dolgozat felolvasásával, mert valószínű, hogy legalább ketten még befutnak. A bemelegítős várakozást töltötte be Hajnal meséje a budagyöngyei látomásról. Legalábbis szentül hitte, hogy már képes mesélni és oldottan társalogni – nemcsak a nyomorult-gonosz öregemberről, hanem a saját habozásáról: hozzálépni vagy se, segíteni vagy se; „szerencsések vagytok-e – kérdezte mégiscsak teátrálisan –, hogy már nem tudjátok, évtizedeken át milyen szerepe volt? Történész persze nem tarthatja szerencsének az ismerethiányt… de nem erről van szó…” – „hanem miről?”, kérdezte a mindig édesre-babásra sminkelt, s mégis mindig mogorva lány. A szájára kent lilás-rózsaszín festékben nyomot hagytak a fogai. Vad karcok. De mert gyakran előfordult, hogy kötözködve belevágott még a felolvasásokba is, Hajnal gyanútlanul válaszolt; „indulatokról… pontosabban indulathiányról… azért mondtam, hogy másról van szó, mert a saját mondatom közben éreztem, milyen rossz kifejezés a ’nem tudjátok’… dehogynem… tudnotok kell… tényszerűen tudni, ami egyébként nem kavarhat már bennetek olyan indulatokat, mint bennem… De mielőtt emlékeztetnél a saját monomániásan ismételgetett meggyőződésemre, hogy az idő semmiféle sebet nem gyógyít be, vagyis az időmúlás önmagában nem old meg semmit, gyorsan megerősítem… most is, hogy valóban nem. Pontosan így gondolom, és nem is látok ebben ellentmondást… vagy az ellentmondás csak látszólagos… normális embert a múltbeli… még a régmúltbeli események és szereplők is… lehet, megindítanak… bár ez meg rettentően finomkodó szó… szóval ha a régen elpusztultakat elevenségükben, testiesen érzékeli is valaki… igazán testiesen… színnel, szaggal, formával… nem is feltétlenül megindító testiességgel, mert lehet, hogy inkább büdösnek és rondának kell érezni, de… nézd, abban biztos vagyok, hogy az elevenség-érzet nem a történész kiváltsága… én például inkább azért lettem történész, mert a szokásosnál elevenebb bennem a múlt… persze egy idő után meghatározóan hat már a beállítódás, a gyakorlat… egy idő után nincs is értelme mérlegelni, mi minek a következménye, mi volt előbb vagy mi volt a kiváltó… Különben meg hajlok arra, hogy ezt az elevenítési képességet erkölcsi minimumnak tartsam… különösen mióta történész vagyok… szóval jó régen… Hányszor láttam, hogy a megdermesztett, tárgyiasított múlttal milyen galádul lehet elbánni… gyakran nem is alattvalói buzgalom vagy szolgalelkű félelem hajt erre… elegendő a gyenge képzelet, a szűkös érzelmi háztartás… hanem most aztán csakugyan nem erről volt szó… mondhattad volna, hogy nem… Szépen elkanyarodtunk… miért prédikáltam?… igen… tudom… hogy egy bármilyen tájékozott és érzékeny huszonévesnek mégsem tartozott az életéhez… én meg, noha nem találkoztam vele…”

cavael4

Ahogy Hajnal hirtelen megakasztotta magát, mindannyian a lány felé fordultak, még vendéglátójuk később érkezett barátja is. A fiú percekig állt Hajnallal szemben, nem vette le a vállára akasztott vászontáskát se. Igyekezett nesztelenül közeledni a kertben ülőkhöz, és intett csak, hogy hoz majd széket, igen, leül majd, később, ne foglalkozzanak vele, de amikor Hajnal olyan váratlanul-rémülten elnyeste a saját monológját, a leggyorsabban mozdult. Odalépett az akkor már rázkódva zokogó lányhoz; „Bogi, mi baj? Rosszul vagy?” A lány meg, mintha nem látná, nem hallaná, felugrott, és előrelökött kezével a fiú állába ütött. Öléből a földre hullott füzet, golyóstoll. Dúltsága – talán a szertelen-vad túlzás miatt, ahogy elkente arcán a rózsaszín meg fekete festéket, beleharapott a szájába, ökölbe szorította a kezét és a torkához kapott – megjátszottnak tűnt. Berohant a házba, otthagyva a megszédült, arcát tapogató fiút meg az egész kínosan, de nem megrendülten hallgató társaságot. A vendéglátó lány körbepillantott; „bemenjek?… úgy illik?… megnézzem?” És a tanácstalan csöndben, ami a napsütésnél is melegebben burkolta, és mind érezték, össze is hurkolta őket, a lány vállvonogatva felelt magának: „muszáj megnézni…” Jólesett, hogy senki se mondott semmi megítélőt, beérték, hogy egymás szemében láthatták az egyetértést. „Nem tudom, mi van vele… bezárkózott a fürdőszobába, azt mondta, ’hagyjál’… fogalmam sincs, mi ez…” Kifordított tenyérrel is jelezte, hogy többet nem tehet, megállt a kitárt üvegajtó előtt, mutatta: „nem tudom… fogalmam sincs…”, és jött vissza a körben ülőkhöz, de mielőtt eljutott volna párnával bélelt kerti székéig, őrjöngve kirontott Bogi. „Kiröhögsz most?… akkor minek hívtatok?… mi a fészkes fenének kellettem én?… szórakozni?… mire volt jó ez a provokáció?… hülye mese… hazugság… szemenszedett hazugság… csak hogy bekapom-e… láttam végig, hogy nekem szól a provokáció… láttam, és mégis bekaptam …én hülye, barom… sikerült nektek… tessék!… most lehet kéjelegni!… De mire jó az?”

józanító pofon

Hajnal felállt, megindult a tomboló lány felé, a harmadik lépésével egy ütemben, mintha táncolnának, Bogi az ajtóhoz hátrált; „hagyd abba!” Fel se emelte a hangját Hajnal, mégis józanító pofonként csattant a mondat. „Mondd meg, mi bajod!… Mivel provokáltalak… itt csak én beszéltem, tehát velem van bajod…”, s mert a lány újabb tombolásra készült, erélyesebben szerelte le: „elég!… állj nyugton, és mondd meg, mi bajod!”.

Gyerek-ijedtség bénította egy pillanatra, aztán sírni kezdett. Igazi sírás volt, a tanúskodóknak az előbbi jelenetnél kínosabb.

„Mi bajod?” Még nem lehetett enyhíteni a szigort. „Halljuk!”

A hangtörmelékből annyit értett Hajnal, hogy „a nagyapám… nem az én bűnöm… tudtad, hogy a nagyapám… nem én változtattam nevet… az apám… engem… nem kell… énnekem ehhez mi közöm…”

cavael5

Boglárka még állt és sírt, majdnem hangtalanul. Hagyta, hogy Hajnal megfogja a kezét és a székéhez vezesse. Hagyták mind, hogy a tanár vegye föl a fűbe hullott füzetet, tollat.

Abban a percben nem lehetett jobb ötlete – felesleges is tűnődni, mit mulasztott; talán az így-úgy, de akkor mindannyiukat elérő repeszektől kellett volna védeni? –, Hajnal leült, s a közjátékról mintha tudomást sem venne, korholta magát: „nem szép, hogy felborítottam jól bevált gyakorlatunkat. Vera, téged külön kérlek… ne haragudj rám… És most már egy percet se várjunk … Ugye, olvasol?”

összejátszott

Kivételes szerencse, hogy aznapra éppen Jónás Vera készült vitaindító dolgozattal. A pici, törékeny fiatalasszony vagy tíz esztendeje, még másodéves jogászhallgatóként bekéretőzött Hajnal szemináriumára, a következő évben hivatalosan felvette a történelem szakot is – jó volt, hogy ránézhetett most Verára, figyelhette, ahogy nyugodtan kiveszi táskájából a narancsszínű dossziét, körbepillant – Bogi tekintetét is elkapná, de a lány, mint kifacsart médium, nem egészen éber –, megnyalja a száját, alig észrevehetően biccent felé; gyönyörű volt, ahogy készségesen játszott – összejátszott – vele ebben az alkalmi drámában, de ő a szeretetteli hála mellett mindjárt lelkifurdalást is érzett: vajon látható, hogy Vera kedvesebb számára, mint a többi tanítványa? Úgy tudta, vérbeli tanár nem kivételez és nem tesz különbséget, ő pedig mindig, egész tanári pályája során tett. Nagyon is tett. Mindig volt kedves és legkedvesebb tanítványa. Nem csaphatja be magát: volt, van, de becsülettel igyekezett elrejteni az érzelmeit. Most meg lelepleződött, mint Boglárka?

Egy oldalnyi szövegnél többet nem olvasott Vera. Akkor leengedte a lapokat, „inkább elmondom, hogyan akadtam nyomára… nem baj, ha most inkább ezt elmesélem?…” És a társaság rutinos látszat-figyelmén keresztülvágva – táncolva? – zsonglőrködött levéltári ínyencségekkel és pletykákkal. Rögtönzésével lepipálta – vagy tökélyre vitte? – Hajnal kezdeményezését. Mindenesetre ketten együtt, mintha tábortűz-maradványt taposnának, végképp megakadályozták a drámai kifejletet. „Ezt így nevezik… – magyarázta hazafelé Verának –, és olyan régen meg olyan sokszor szenvedek a drámai kifejlet elmaradása miatt, hogy amikor végre felsejlik, elhárítom… ijedten vagy rémülten… közönségesen… persze lehet, hogy így békésebb és kényelmesebb… legalábbis kulturáltabb volt a szeánsz, de azért csak ellaposodott… Fogadok, hogy Bogi eztán kerülni fog mindannyiunkat… és nem lepődnék meg, ha szabadegyetemünk is gyorsan kimúlna…”

cavael6

Éjszaka mégsem az elszalasztottakon füstölgött. Nem álmodott se vakon csoszogó rémről, se festéket síró lányról – talán nem is álmodott, csak felriadt, a telehold ezüstösre világította a kert fáit, a házfalat, a kerítést. Az erkélyen ülve mintha lebegne a szellősségben, cirregő csillagok és füves föld között. Ezüstösre világított felsőtestét nézem. Fél kettő óta figyelem, azóta három perc vagy három óra telt el – lassan három év, és tudom, hogy elfordítja majd a fejét, kinéz. Tudom, hogy most aztán elkerülhetetlen.

bolyongani így is lehet

Az efféle végül is elkerülhetetlen. Lehet lassítani, gyorsítani, halasztani – egyre megy. Tudható, hogy így van. Mégis. Sohasem szorongtam ennyire, hogy bekövetkezik, pedig mióta legelőször mókásan összenéztünk, és elhitettem vele, hogy bolyongani így is lehet, tudtam, a magam módján készültem is – szóval szorongtam.

Holott nem számonkérő, és semmiképp se szemrehányó a tekintete, van benne jócskán ámulat meg jóváhagyás is – utoljára, azt hiszem, úgy néz rám, ahogyan tükörképével szemezik az ember.

 

A Bolyongás hajnalban című novellafüzérből
kép | Rolf Cavael festményei, lempertz.com