Kováts Albert

Tabán

1995 április

Tabán

„Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi il­lemkódex értelmében megmutatni valamit, ami nincs.”
Szerb Antal

Az a völgyhajlat, amelybe később a Tabán települt, paradicsomi vidék lehe­tett egykor, az ősi időkben. Valóban, nem erősség, harcias hódítók elleni védelem céljára, de békés lakóhely alapítására ideális terep. Próbáljuk meg elképzelni a változatosan tagolt tájat, amelynek hajlásait még nem fedik el épületmonstrumok, s a fejlődés és szükség által odatelepített „műtárgyak”, vasbeton lábakon járó utak. A Nap-hegy felől lágyan ereszkedik alá a völgy. A mai Várhegy már meredekebb, de barátságosan emelkedő, míg dél felől különösen váratlan a Gellért-hegy szikla­meredélye. A három magaslat a meghitt otthonosság érzetét adja a völgy karéjá­nak, melynek alján békés patakvíz kanyarog s torkollik a vidéket kelet felől le­záró folyamba. Ez a patak ugyan nem mindig békés, később az Ördögárok nevet kapja, dehát ördög nélkül igazi Paradicsom sincs. A névre – már történelmi idők­ben – többszörösen is rászolgált a vízfolyás a szorosan köréje települt lakosok vagyonában okozott pusztításával. (Régi adatunk nincs az Ördögárok, a középkor Kovácsi-patakja magaviseletéről.) Fontos meghatározói a tájnak a mai napig a hő­források is, melyek a korai időkben langymeleg, télen gőzölgő mocsarat alkotva folyatták tartalmas vizeiket a Dunába, míg a régi letelepülők valamelyike a for­rásokat be nem foglalta.
szór­ványos leletek
Ez a természeti környezet szinte a XIX. század végéig megrendszabályozatlan maradt, ám az idők múlásával az ember számára vonzó egyéb feltételeket is ka­pott. A Duna partján vonult és keresztülhaladt a vidéken az ősi észak-déli keres­kedelmi és hadiút, s éppen itt, ahol a folyam összeszűkül, keresztezte a hagyo­mányos átkelőhelyet. Ilyen kedvező körülmények alapján sejthetnénk, de szór­ványos leletek bizonyítják is a hely ősidőktől lakott voltát. A legkorábbi kőépület nyoma a rómaiaktól maradt; őrtorony alapjai közel a patak torkolatához. A katonai építmény nem sarzsi nélküli tagja volt a limes Duna-jobbparti erősség-láncolatá­nak, hanem szemközt Contra-Aquincum ellen-erődjével, annak párjaként az átke­lőhelyet védte. Nem tudjuk, milyen alkalmatosság, hajóhíd, netán ácsolt fahíd szol­gálta itt a birodalom hadmozdulatait. (Északabbra, a Hajógyári-sziget és a Viza­fogó között, bizonyos cölöpmaradvány-leletek alapján, állandó római fahidat felté­teleznek a régészek.) Itt nem találtak hídra utaló jeleket. A völgyben élt kelta (era­viszkusz) és római őslakosság településének helyén létesült tatárjárás előtti közép­kori magyar falu neve Kis-Pest, majd Kelenföld. Ez időből templom és kőházak alapfalait tárták fel; de minden bizonnyal rejt román kori köveket a tabáni plébá­niatemplom is. A település út- és utcahálózata a természeti adottságokhoz, az Ör­dögárok kanyarulataihoz, a Duna-part vonalához és a terep egyenetlenségeihez al­kalmazkodott. Ezt a legalábbis középkori utcahálózatot, s a közéje ékelődött töm­bök helyét a Tabán minden hányattatáson át megőrizte. Ez is az egyik ős-oka lett aztán a fejlődő nagyváros és a negyed kiáltó ellentétének.

1501taban2

Az első durva beavatkozás, amely a környéket érte, a törökkel szemben vívott felszabadító várostromok járuléka volt. A mind jobban előnyomuló ostromlók új és új árkokkal dúlták fel ágyúállásaik számára a helység földjét; a másik oldalról pedig a várvédők ágyúgolyói rombolták földig, ami még megmaradt. Mai neve ekkor ragadt a negyeden. A török Debaghane (Tímártelep) szó szlávos elferdülé­sével lett a Tabán. A török időkben élénk közelkeleties község hamarosan feltá­madt romjaiból. A visszafoglalás után betelepülő szlávok pedig főként szerbek vol­tak, akik a hely másik nevéhez is hozzájárultak: a Rácváros névadói.

Az átkelőhely és a Duna-parti főút találkozása elsőrendű éltetője volt a környék­nek századokon át. A kereskedelem, az ipar s a vendéglátás különféle formáit kötötte ide a forgalom. A török uralom idején kiépített fürdők vonzása is nagy volt. A XIV. század végi középkori hajóhídról csak feltételezéseink vannak, a 140 évig fennállott török koriról már több szemtanú elbeszélése maradt ránk. Ez a híd elpusztult a felszabadító harcokban, s a helyén csak repülőhíd (egy kompféle) létesült. A reformkoron át egészen a Lánchíd megnyitásáig létező nevezetes hajó­hidat 1767-ben állították fel (s persze minden késő ősszel le is bontották). Budán előbb a Rudas fürdő közelében, majd a mai Ybl Miklós térnél volt a hídfő, Pes­ten a Türr István, később a Deák Ferenc utca tengelyében.
természeti csapások
1850-ig hordta tehát az utazókat, az árusokat, a vendégeket a hajóhíd; eddig tartott a Tabán igazi fénykora. Az új, állandó híd elvonta a forgalmat a városrész­ből, s ettől kezdve a központi szerep elvesztése, a középkorias zsúfoltság, a meg­élhetési nehézségek mind-mind a hanyatlást siettették. Még az évente szokásos gellérthegyi húsvéthétfői „népünnep” s a szüreti mulatságok is fokozatosan ki­mentek a divatból. A természeti csapások sem voltak ritkák. A sokat emlegetett 1810-i tűzvész négyszáz házat perzselt fel; Virág Benedek lakhelye is odalett. Az elpusztult barokk házak ekkor még újjáépültek copf és klasszicista stílusban, de az alsóbb, értékesebb fertályokon újabb károkat okozott az 1838-as jeges árvíz. Ám a legnagyobb szerencsétlenséget sok baj és bosszúság forrása, az Ördögárok okozta, s már a hanyatlás időszakában. Az 1875-ös nyári felhőszakadáskor a ki­áradt patak házakat sodort el, vagyonokat pusztított el. Az 1880-as évek filoxera-járványa pedig a végső csapások egyikeként szőlősgazdák és kapások százainak a jövedelmét tette semmivé, és sokszáz éves budai bortermelő hagyományt sza­kasztott meg. A helyi tradíciót még ezután is – tudja Isten, honnan való borral – a tabáni vendéglők és kocsmák tartották fenn, amíg lehetett.

1501taban10

„…Ó, ti kedves korcsmaudvarok odaát a Tabánban, ahol filagóriát vagy ártatlan kertecskét épít a télen ujjaival malmozó Sauwirt az élet örömeit ócska hordók tartalmában keresgélő polgároknak; zöldléces virágállványok, amelyek a sváb csapos mocskos ujjai alatt növekszenek, hogy később pi­henőhellyel szolgáljanak egy szőke vagy barna női fejnek, amely elámult egy cigarettát sodorintó kézen vagy egy pomádés hajfrizurán; – ó, ti kis budai menedékhelyek a városi élet elől…”

Az idézet természetesen Krúdyé. Mindenekelőtt a nézőpontja tűnik fel: „odaát a Tabánban”. Az író Pestről tekint a túlpartra, az író Pesten ír, ott intézi ügyes­bajos dolgait. Miközben, úgy látszik, mégsem érzi magát igazán otthon a pesti oldalon, hiszen máshová vágyódik „a városi élet elől”. Amely városi élet a maihoz képest jó levegőjű, csendes, tempós városi lét volt. Dehát Krúdyra egész életében ez a nyughatatlan kettősség volt jellemző, amely örökké a nagyváros és a vidék között ingáztatta. Ezért érezte magát a legjobban az átmenetekben, a kisváros vi­lágában, vagy azokon a szigeteken, amelyek a városi környezetbe ékelődve a nyu­galmat jelenthették. Ezért tudott meleg szavakkal szólni a Margitszigetről meg Óbudáról, s ezért ”menedékhely” a Tabán is.

A századfordulóra ért el Budapest, különösen a pesti városrészek fejlődése olyan mértéket, hogy a változatlan, elmaradt Rácváros feltűnően kirítt társai, a fővárosi negyedek közül. Érthető, ha a „bérpalotákkal” szegett Körút, a viszonylag for­galmas Belváros világa, Juhász Gyula „bús Babilona” erős kontrasztként hatott a falusiasan gunnyasztó Tabánhoz, különösen a Gellért-hegyre és a Nap-hegyre kapaszkodó felső részeihez képest. Kárpáti Aurél szemével így fest ez az ellentét – most Buda felől nézvést:

„Alig öt percnyire innen csillog a Duna s benne a pesti oldal szelíd ívben hajló lámpasora: azon túl a legrafináltabb élet folyik. Ott börzespekulációkkal, esztétikával, dekadens szerelmekkel, a pénz lázával törődnek az emberek, Rabindranath Tagoreról és Ady Endréről beszélnek, Strauss Richardot hallgatják és az albániai táviratokat olvassák; írók, uzsorások, grófok, stréberek, jóllakot­tak és éhesek, milliomosok és szocialisták, összevegyülve népséggel és katonasággal, zavaros, nyug­hatatlan káoszban gomolyognak, tülekednek és hullámzanak, itt pedig a Kék ördögben gitár mellett énekli valaki Csokonai ábrándos dalát Tihanynak riadó leányáról s az üvegburás kerti gyertyatartók körül mosolygó kövér polgárok József császárról mondanak csintalan anekdotákat, békésen csendít­vén össze poharaikat.”

1501taban11

A tabáni vendéglők kerthelyiségei, úgy látszik, az írók alapélményei közé tartoz­tak. Tehát békés pohárcsendítés. De hiszen a tízes években vagyunk. Buda fogal­ma általában véve is a nyugalmas, békés időtöltéssel azonos a kortársak szemé­ben, s ez a nézet a Tabánt illetően kitartott egészen addig, amíg csak létezett.

Ez a tavasz is, mint megannyi
Pesten telik le, nem Budán.

– ez baljóslatnak szánt megállapítás Szép Ernő Szomorú tavaszi dalában.

Ébredni mindig álmatag Budán
S hídra lépni kora délután
Pest, Pest felé, hív a napi robot,
S lelked tüze lassacskán ellobog.
„vigalmi” jelleg
Ez pedig Gellért Oszkár álláspontja a két part viszonyának kérdésében (Kapun ki, kapun be). Igen, „hídra lépni”! A Tabán leghatásosabb csábvonása minden más budai „enyhhellyel” szemben az lehetett, hogy könnyen megközelíthető volt a munkában megfáradt pesti polgár számára. 1903-tól már állott az Erzsébet híd, melyen át egyenesen a Tabán szívébe vezetett az út. Tíz évig ugyan még csak séta- vagy kocsiútként, a villamos csak azután indult meg az Attila út irányába. Vonzerő volt természetesen a Rácváros hagyományosan „vigalmi” jellege is, mind­ez azonban már csak látszat-fellendülést hozott, amelyből az ottlakók kevésbé, inkább a múzsák húztak hasznot. A folyó átlépésével viszonylag gyorsan lehetett pihentető vidékre cserélni a „metropolist”. Ennek a lehetőségnek, meg a város­rész XVIII–XIX. századi hangulatának köszönhető, hogy a Tabán a XX. század első évtizedeiben a tiszta egyszerűség, a nyugalmas merengés hona, a visszavá­gyott ifjúság, sőt, mint Kosztolányinál, a jelennel szembeállított, idealizált múlt jelképe lett az irodalomban.

Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma,
a buta „modern technika” korában.

– így kezdi a költő Ének Virág Benedekről versét. A „szent öreg” a múlt század első évtizedeiben az Apród utca 10-ben lakott. Nem maradt belőle más – mármint az egykori költőből –, mondja a vers, mint „Egy kis küszöb s egy villamos­megálló”. Ebben a tökéletesebb múltban

Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen.
Köröttem – essős vízfestmény – Tabán
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.

– véli Kosztolányi Dezső egy kis topográfiai csúsztatással (tudniillik nem volt tabáni; egy kicsit északabbra, a Logodi, majd a Tábor utcában lakott, igaz, ha­sonlóan nyugalmas környéken). A fővárosi születésű Heltai Jenő a mulandóságot elvesztett otthonainak számbavételével tapasztalja meg. Nem áll már a városma­jori, az „Ország-úti”, a kőbányai ház. Ámde

Nagynéha még találkozok velük,
mikor régen múlt ifjúságom
regényes, vad Tabánját járom éjjel
s embernemjárta utcáin bolyongok
magamban, árván, hazajáró lélek.

– írta (Éjjel, a házak…). A városrész tehát, mint a múlt rezervátuma, zárványként foglal magába s konzervál régi időket. Összesűrítheti más városnegyedek letűnt világát is, kirívó ómódisága, kopott külseje azonossá teheti megfakult emlékek­kel. – Évekkel később, amikor már a budapestiek sem láthatják többé, s kilo­méterezrekkel távolabb, az emigrációban is feldereng a Tabán képe, és itt is az ifjúsággal és a múlttal összefüggésben.

Mert arra jártatok fiatalon,
Elsírdogálsz egy régi albumon,
Hogy soha többé meg nem láthatod
Azt a tabáni kicsiny ablakot
S a cukrászdát Budán.
Horgonyt vetett a szíved ott talán
És nem ereszti messzire Tabán?

– kérdezi Lányi Saroltának ajánlott versében Balázs Béla (A cukrászda Bu­dán). – Most ismét Kárpáti Aurél. Egykorú (1913) tudósítás a későbbi emlékek helyszínéről.

„…míg csendesen bandukolok lefelé a Hadnagy-utca kongó kövein, kissé elszomorodva gondo­lok rá, hogy nemsokára vége lesz itt mindennek, muskotálybornak, romantikának és tücsökmuzsi­kának. Átjön ide is a budapesti barbár, csákányt fog ezekre az apró, csupa stílus házakra és agyon­üti Biedermeyer urat. Amerikai körutakat épít a Tabánból, beülteti kétoldalt gipszből és hózentrá­gerből összekomponált utálatos bérkaszárnyákkal, házmesterekkel, poloskákkal és egyéb kultúrin­tézménnyel s tíz év múlva itt, ezen a helyen, ahol most majd kitörtem a lábam, rendőr fog állani egy ragyogó ívlámpa alatt és fölírja gyors menésért a 107. számú autótaxit.”

Tessék eldönteni, mi ez? Ős-környezetvédő nyilatkozata, realista helyzetfelmé­rés, vagy értelmiségi nyavalygás? Esetleg színtiszta irodalom? Mindenesetre érde­kes olvasmány. Nekem legjobban a gyors menés tetszik. És érdekes adalék, ho­gyan visszhangozhattak a városrendezési tervek a tízes években. Húsz évvel ké­sőbb, amikor már lezajlott a visszacsinálhatatlan, hasonlóan (bár kissé tömöreb­ben) vélekedik Szerb Antal, s a neofrivol hangvételen is átüt a sértettség:

„Vár, bástyasétány. Csodálatos, ez még megmaradt. Pedig ezt is lebonthatták volna, mint a Ta­bánt, mert ez is szép.”

Az irodalmi példák talán fényt vetnek arra, hogyan és miért is alakulhatott ki a Rácváros némiképp idejétmúltan romantikus, idealizált, „biedermeier” fogalma. Ez a máig is élő nosztalgikus megközelítésmód mindjárt a kezdeteknél kitermelte a maga érzelgős, giccsbe hajló válfaját is. Egy bizonyos Balázs Dezső 1905-ben:

A bástyasétányon a padra írtam:
Jogász vagyok s a lelkem csupa dal
És este a vén Tabánba besírtam:
Miért szomorú, aki fiatal?

Furcsa, hogy a bástyasétány itt is összetalálkozik a Tabánnal. Az út innen minden­esetre egyenes a silány operett- és slágerszövegek felé. A „vén Tabán” és a lélek, amely dalból van, azóta száz helyről ismerős. – Bodrogh Pál verséből, a Tabán­korszak legvégéről azért érdemes idézni, mert mint az állatorvosi ló az összes kórt, ez minden érzelmes közhelyet és elmaradhatatlan kaptafát összefoglal a vá­rosrészről (A haldokló Tabán):

Kis ósdi házak… csöppnyi kertek…
Zegzugos utcák… vén anyó…
Pár fűszál… kőkereszt… óh jertek,
Itt megpihenni jaj be jó.
Itt bolygok én és óh be régen
Itt bandukolt a dédapám –
Viharzó város tengerében
Te csönd szigetje, vén Tabán.

A szerző azonban még két új elemmel képes bővíteni a divatos motívumok sorát. Az egyik:

Itt-ott kis állvány… rajta vászon,
Dúsfürtű ifjú festeget;

Poéták s piktorok tanyája,
Óh múzsák berke, vén Tabán.
érzelmességre fogékony kispolgárság
Aminek legfőbb bizonyítéka, ugyebár, maga a vers. De ami a festőket illeti, való­jában kevés jelentős művészt ihlettek meg a macskaköves, meredek utcák, a hámló falak. Inkább a korszak kváziművészetét jelentő tömegáru, félgiccs gyakori témája a „Holdvilágos utca a Tabánban” és a többi. Éppen addigra volt kialakulóban a műkereskedelem, mire a kifejezetten ábrázoló, motívumfestő művészet mint mű­vészet tökéletesen túlhaladottá vált. Így aztán a rangos művészet nem tekintette dolgának a „pittoreszk” témák helyszíni rögzítését, a „képkereskedők”, kerete­zők pedig az olcsó divatos témával, „eredeti olajfestményekkel” a kevésbé igé­nyes, érzelmességre fogékony kispolgárságot célozták és találták meg még a Tabán pusztulása után is. Kivétel természetesen itt is akadt: Nemes Lampérth József. 1915-ös háborús sebesülése után Budapestre kerülve a következő években több ta­báni témájú rajzot és festményt készített; életművének és az aktivizmusnak fontos és szép alkotásait. De az ő célja sem a látványhű dokumentálás volt; a Rácváros látványa nála éppúgy a dinamikus térképzés és a monumentális formaépítkezés ürügyéül szolgált, mint Párizsé vagy Kolozsváré. A fotográfia viszont csak doku­mentálni akart, többnyire üzleti céllal, például levelezőlapnak készült, mégis sok esetben művészetté vált – gondoljunk csak Klösz mester felejthetetlen képeire. – De következzen még Bodrogh Pál utolsó közhelye. A múlton való borongás­hoz legvégül az elmúlás, sőt a „kimúlás” édesbús hangulata társul.

Ám egyszer véget ér a nóta,
A végzet mindent elsodor;
S ki itt állsz századévek óta,
Maholnap rád kerül a sor.
A csákány döng, a balta koppan,
Kimúlsz egy zordon éjszakán –
De színes képen, víg dalokban
Örökkön élsz majd, vén Tabán.

Ez az a népszerű közhangulat, amely részben az irodalom, részben a könnyű mű­fajok s a giccs alkotta kép nyomán a városrész lebontása után is csakugyan to­vább élt. Mindenesetre ritkaság, hogy egy szinte nyom nélkül eltűnt városrész em­léke annyira eleven maradjon évtizedek múltán is, mint a Tabáné. De kárpótlásul is a klapanciákért, hallgattassék meg Szerb Antal, mit is mond városrészünkről a marslakónak (1935):

„Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hívoga­tólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt.”

1501taban9

Namármost, ehhez, ugye Szerb Antal tündérsége kell, hogy megírja a tárgyhoz való érzelmi kötődését egyfelől, de ugyanebben a néhány sorban éreztesse a do­log visszáját is, esetleges humorát, és semmi esetre se zárja ki másféle megközelí­tésmód lehetőségét. A modernség jelenik meg, kérem, a maga bonyolultságában a Rácváros impresszionista, szecessziós, miegyéb ábrázolásai után. De nézzük, milyen másféle képe lehetett a Tabánnak a kortársak szemében még. Az igazság­nak is, de Krúdynak is tartozunk azzal, hogy ezt a másik képet az elsősorban múló hangulatok, álomszerű gondolattársítások és nosztalgikus múltbavágyakozás írójaként félreismert Krúdy Gyula szavaival mutatjuk meg.

„…a kanyargós utcákon, ahol olyan némák a házikók, mintha itt mindenki hangtalanul szülné meg gyermekét, nesztelenül talpalná cipőjét, a boldogtalanok nem mernek hangosan siránkozni, és a szerelmesek mindig csak egy falból kiálló, öreg kampós szegre irányítják szótlan tekintetüket, ahol már a nagymama is befejezte életét… Ó, ti hamvazószerda hangulatú, nagypéntekiesen bús­komoly utcácskák a Tabánban, ti voltaképpen a szemérmesen surranó szegénység utcái vagytok.”

– írja Krúdy ugyanabban az 1926-ban kiadott kötetében (Aranyidő – A templá­rius), melyből a kezdő idézet is származik. Fölösleges bármit is hozzátenni. És még egy utolsó Krúdy-kiáltás 1930-ból, novellairodalmunk ormairól:

„Torkonragadt sóhajtáshoz hasonló kéményfüstök, föld alatti tetszhalottéhoz hasonló nyögések, a varrógép pergésébe fulladt zokogások, holdvilágnál született csalékony és a nappali világosságnál hirtelen megöregedett s tehetetlen álmok, nevüket is elfelejtett bánatok, céltalan csavargások és még céltalanabb üldögélések hazája, Tabán!” (Utolsó szivar az Arabs Szürkénél).
könnyű múzsa
Melyek mármost a tények, amiken ez a szemlélet alapszik? A Tabán hanyatlá­sával együtt járt, hogy egyre igénytelenebb lakosság keresett itt szállást, illetve, hogy eredeti lakói mind jobban lecsúsztak. Rétegződött a szegénység: a legmaga­sabban megtelepültek éltek a legnyomorúságosabban; minden közmű, csatornázás híján. Nem csupán a mosóteknő leve volt az, ami a macskakövek közt csordogált. A „festői sikátorok”, a túlpartról mutatós „fecskefészkek” világának másik né­zete volt ez. „Minden művészet összefogott, hogy a Tabán dicsőségét zengje. A kár csak az, hogy a Tabán egykori komoly udvarlója, a városépítészet jelenleg hallgatag; helyébe a könnyű múzsa jött” – panaszolja ugyancsak 1930 táján Sik­lóssy László, aki városrendezési szempontból és a főváros egészének gondjai közé illesztve veszi szemügyre a kérdést.

„Amikor komoly veszély kezdte fenyegetni ezt az ösztönösen festőivé alakult városrészt, fes­tőink és költőink rávetették magukat erre a témára – írja –, amely nem volt ismeretlen nagya­páink és dédapáink korában sem, csakhogy ők Ponson du Terrail… témákat találtak a Tabánban, a prostitúció és bűnözés fészkében.” „A Gellérthegy felé húzódó rész… a borzalom és betegség tanyá­ja volt.”

1501taban6

A főváros kezdettől fogva a bontásban látta a megoldást. De bizonyos alakítá­sokat a természeti környezeten és bontásokat a városképileg és – rendezésileg leg­kritikusabb helyeken a fejlődés már korábban kierőszakolt. Az Ördögárok bebol­tozását az 1875-ös budai felhőszakadás és a nyomában keletkező pusztító ár vál­totta ki, amely tóvá változtatta a Vérmezőt és a tabáni völgyhajlatot. A Margit híd megépítése (1876) után vetődött fel a Budai körút kétségkívül ésszerű eszméje. Ennek azonban főként a Nap-hegy és a Vár közötti házak állották útját. A kisajá­títások sok tárgyalást és tervezést követve csak 1910-ben indultak meg, ám a nagy­szabású munkálatok véghezvitelét, mint annyi mást, megakadályozta a világhá­ború. A hidak most is, mint egykor, sorsdöntő módon szóltak bele a táj életébe. A Ferenc József (Szabadság) híd építése kapcsán tűnt el például a hídfő útjában álló, rozzant Sárosfürdő (1896), s ez indukálta a nagyvárosias Gellért fürdő meg­építését. A mai Gellért rakpart kiépítése, a hegy aljának csinosítása a már koráb­ban eltüntetett Kelenföldi sornak nevezett „rovottmúltú” házsor helyén ugyancsak a két híd folyó, illetve várható építésének volt a következménye. Amikor pedig el­készült az Eskü téri híd, ahogyan kezdetben az Erzsébet hidat nevezték, akkor elodázhatatlanná vált a szemközti hegyoldal rendezése, a mállékony sziklák meg­erősítése. Mai szemmel bámulunk, hogy mi minden középítkezésre volt pénz a századfordulón! A Szent Gellért szobrot például, amelynek felállítását összekap­csolták a hegyoldal egyéb munkálataival, Ferenc József „ajándékozta a magyar múlt dicsőítésére a magyar nemzetnek” – kilenc más szoborral egyetemben. A Monarchia egyik fővárosához illő városképformálás, díszlépcsők és falak, sétányok és parkok, a Duna mentén épült bérházak, a hidak drága és előkelő eklektikája kétségkívül elütött a háttérben szendergő falusias negyed jellegétől. Környezete kinőtte a Tabánt, le kellett vetkőznie. Nem a „szocialista ember” alakította át a természetet és nem is durván, mégis, a XX. század elejére éppen az a természe­tes fejlődés, melyet a Tabán központi fekvése magyaráz, a természet-meghatározta települést város-meghatározta tájjá formálta. Talán ennek a felismerésnek is része van abban, hogy számos nagyszabású Tabán-terv ellenére – Budai körút torony­házakkal, gyógyszálló-negyed –, a parkosítás elképzelése győzött.
budai lokálpatrióta

A végső bontási periódus 1932 és 35 között volt. Ekkor egy keskeny Duna-parti rezervátum kivételével folyamatosan tüntették el az épületeket. Ebben az idő­ben, 1933/34-ben fényképezett egy ismeretlen amatőr fotós, hogy az utolsó pilla­natban rögzítse üveglemezein, ami még látható a pusztuló városnegyedből. Úgy tetszik, nem fotóművészi, hanem dokumentáló elszántság vezette, talán elsősorban a régi építészeti formák iránti érdeklődés. A kétszáznál több felvétel azt a törek­vést tükrözi, hogy lehetőleg minden házról maradjon kép. Hogy ebben az alapos munkában mennyire ösztönözte a művészet vagy a „könnyű múzsa” által képvi­selt Tabán-kultusz, nem tudhatjuk. Talán egykori szűkebb otthonához ragaszkodó budai lokálpatrióta hagyatékát látjuk, talán csak egy nem mindennapos fotó-té­mára rákapott amatőr munkáit. De kíváncsi volt, s szerencsénkre kamerájával az udvarok mélyére is benézett. Egyes helyeken a pusztulás képét láthatta, másutt meg a még csendesen vegetáló hétköznapok jeleit. Érdekességük a fotográfiáknak, hogy míg a szakirodalom a városnegyed lebontását 1933-ra befejezettnek tudja, addig a precízen datált és feliratozott képek tanúsága szerint ez évben, de még ’34 elején is számosan laktak a megroskadt házakban, s működtek üzletek, ven­déglők. Az élet nem egycsapásra, hanem fokozatosan távozott a Tabánból. A fény­képeken egy napjainkra már végképp eltűnt, a második világháborúban tovább pusztított negyed utolsó napjai láthatók; 1933 nyara, ősze. Krúdy május 12-én halt meg.

Képek: fortepan.hu | tabananno.blogspot.hu | taban-galeria.blogspot.hu | filmhiradokonline.hu