MŰHELYTÁRSAM 16.

Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.

„Egyre több olyan reklámot gyártanak, amely az adott termék, vagy a terméket előállító cég környezetbarát mivoltát hangsúlyozza. Az öko- és biotermékek státusszimbólummá is váltak, a bennfentesek között egyfajta ítéletet jelentenek (nekem fontos a környezet kérdése). Az ökoépítész, hallom egy szakmai kiállításon a tárlatvezetőtől, a tájat is megválasztja, nemcsak a házat építi. De hány embernek telik ma tájra? A zöld tudás és a zöld fogyasztás különbsége nem elhanyagolható tényező. Aki műanyag tálban keveri a tésztát, nem azért teszi, mert megveti a kézzel faragott, öblös fatálakat, hanem mert másra nem futja neki. Akinek a fürdőszobájában bio-szemránckrémet pillantunk meg, arról még ne feltételezzünk emelkedettséget. Egyszerűen csak meg tudja fizetni, és az öregedéstől ugyanazzal a félelemmel menekül, mint a ’kommersz vásárló’.”

Szvetelszky Zsuzsanna: A natúrhatnám polgár, 2003/9

Ahogy a századfordulón a „greenwashing” szó hivatalosan is belibbent az angol nyelvbe, a nagy Oxford szótár tette egyértelművé, hogy a visszaélés a fenntarthatóság címkéjével nem a nyolcvanas évek múló jelensége volt. A környezettudatosság egyre nagyobb reklám, és azért lehet reklámot csinálni belőle, mert borogatást kínál a bolygó pusztulása felett érzett tompa bűntudatra. Legalábbis azok számára, akik megengedhetik maguknak a különféle zöld termékeket, hiszen bizonyos szempontból az ökobűntudat is luxuscikk: ez a feszengés azoké, akik úgy gondolják, tehetnének valamit, és aggasztja őket a feltételes mód.

méltánytalansági elmélet

A környezettudatosság kérdése újfajta hierarchiát állít fel, amelyben látszólag a lelkiismeret és a társadalmi szerepvállalás határozzák meg az egyén értékét, az igazságtalan ítéletet pedig úgy próbáljuk elkerülni, hogy elegánsan lecsippentjük a diskurzusról azokat, akik számára a „zöld életmód” soha nem volt opció. A társadalom nem várja el mindenkitől a bekapcsolódást, meghagyja presztízskérdésnek. A hátrányos helyzetű embernek pedig esélye sincs a környezeti cselekvésre. Hogy is vásárolhatna újrahasznosított anyagból készült bakancsot, amikor azzal van elfoglalva, hogy minden gyereke lábát cipő fedje? Nemhogy a „zero waste” szellemiségében, de a maga számára fenntartható fogyasztásban sem gondolkodhat, önhibáján kívül rövid távú tervezésre kényszerül. Hiába is számolgatná – Terry Pratchett^[1] méltánytalansági elmélete nyomán –, hogy 10 év távlatában mennyi pénzt pazarol el, amikor egyetlen jó minőségű termék helyett újra meg újra megveszi és elhasználja az ócskát. Ahelyett, hogy összeroskadna a kalkuláció eredményei alatt, a mostra figyel, és megveszi, amit megvehet. Nincs olyan, hogy befektetés. A befektetéshez tőke kell. A háztetőt napelemmel beborító család megérdemli az elismerő pillantásokat, de „teljesítménye” morális szempontból nem összemérhető a más vagyoni helyzetben lévőével. A környezettel törődésnek feltételei vannak: a saját jelenen túli homályos vízió akkor jöhet számításba, amikor a legalapvetőbb szükségletek nem szenvednek hiányt.

1. A Terry Pratchett-idézet, ami angol nyelvterületen „boot theory” néven vált ismertté:

   Vimes úgy okoskodott, hogy a gazdagok azért olyan gazdagok, mert sikerül kevesebb pénzt költeniük. Vegyük például a bakancsokat. Ő havonta 38 dollárt keresett, nem számítva a járadékot. Egy pár igazán jó bőrcsizma 50 dollárba került. De egy pár megfizethető csizma, ami nagyjából egy vagy két szezont átvészelt, aztán pokolian átázott, amikor a kartonpapír felmondta a szolgálatot, mintegy 10 dollárba került. Vimes ilyenfajta bakancsokat vásárolt, és addig hordta ezeket, amíg a talpuk olyan vékony nem lett, hogy a ködös éjjeleken pusztán a macskakő tapintásából meg tudta állapítani, hogy Ankh-Morpork melyik részén jár.
   De az a helyzet, hogy a jó bakancsok éveken át kitartottak. Akinek volt 50 dollárja, olyan pár csizmát kapott, ami 10 év múlva is szárazon tartotta a lábát, míg a szegény ember, aki csak olcsó bakancsokat engedhetett meg magának, ugyanannyi idő alatt már 100 dollárt költött csizmákra, mégis vizes volt a lába.
   Ez volt Samuel Vimes kapitány „bakancs” elmélete a társadalmi-gazdasági méltánytalanságról. ↑

kép | vecteezy.com