Kovács Gábor

SZELLEMTÖRTÉNET ÉS ÖKOLÓGIA 

SZELLEMTÖRTÉNET ÉS ÖKOLÓGIA 

Kultúrkritika és szellemtörténet

A spengleri történelemfilozófia a szellemtörténet egyik legjelentősebb teljesítménye. Oswald Spengler (1880–1936) intellektuális szocializációja a születése előtt kilenc évvel – a porosz-francia háború után – létrejött német császárság sajátos légkörében megy végbe: látásmódját alapvetően meghatározza a korszak légköre.[1] Koncepciója a korabeli kultúrkritikának nemcsak része, hanem egyik vezérszólama. Ez a kultúrkritika heterogén, számos, nemegyszer egymásnak ellentmondó forrásból táplálkozik. Németország Európa egyik középpontja – a másik a viktoriánus Nagy Britannia –, és a német kulturális transzfer meghatározó. A szellemtörténeti megközelítés a kultúrkritikai történelemfelfogás jellegzetes eleme.[2] A Spengler-féle cikluselméletben a kultúrák, illetve a belőlük kinövő civilizációk alapvető sajátossága a szellemi attitűd, amely a természeti környezettel szembeni alapbeállítottságból fakad.[3] Spengler az ősszimbólum fogalmával írja le a kultúrák lényegét, egyedi karakterét, és nemcsak gazdasági, társadalmi alrendszereiket, de a bennük élő individuumok világlátását és gondolkodásmódját is jellemzi.[4] A Nyugat alkonya 1918-ban megjelent első kötetének – amelyhez képest az 1922-es második kötet, a pszeudomorfózis teóriáját és a nagyon lényeges technikafilozófiai alfejezetet leszámítva, túl sok gondolati újdonságot nem hoz – tartalomjegyzékét látva sem kétséges a szellemtörténeti beállítottság. A gondolatmenetet megalapozó százoldalas bevezetőt – amely a történeti morfológiának nevezett módszer vázlata – tudományelméleti, matematikafilozófiai, művészettörténeti, moralitás- és politikatörténeti eszmefuttatások követik, és az utolsó, a Fausti és apollóni természetismeret fejezet ismét csak a tudományelméleti és módszertani problematikához tér vissza. Különösen szembetűnő a művészettörténet dominanciája. Itt is az analogikus megközelítést alkalmazza, és különböző, teóriája szerint azonos életstádiumokon átmenő kultúrák művészeti megnyilvánulásait vizsgálja, a portréfestészettől a szobrászatig.

A szövegen átsüt az esztétikai-művészetfilozófiai problematika iránti szenvedélyes érdeklődés. Művét nem szakfilozófiai traktátusnak szánja; a világtörténelem morfológiája átlépi a bevett műfaji határokat. Thomas Mann – az ő viszonyulás-története is tanulságos, hiszen néhány év alatt a lelkes elragadtatástól jut oda, hogy Spenglert Nietzsche okos majmának nevezi – jó érzékkel tapint a műfaji újítás lényegére. A Nyugat alkonyát intellektuális regénynek nevezi, olyan könyvnek, amely egybeolvasztja a tudományos megközelítést a fikcióval, a történelmet élettel telíti; legfőbb sajátossága a metaforikus, szuggesztív nyelvezet, amelyben a fogalmi elemzést háttérbe szorítja a képi ábrázolás.[5]

a világtörténelem morfológiája

Spengler arroganciába hajló magabiztossággal saját teljesítményét a történelemírás kopernikuszi fordulataként aposztrofálja, amely szakít az Európa-centrikus felfogással. Önmeghatározását a 19. századi progresszivista-teleologikus történelemfilozófiákat elvető, s azokat ciklus-elmélettel helyettesítő korabeli korkritika összefüggésében kell értelmezni. A spengleri történelem-morfológia alaptézise szerint a kultúrák olyan zárt entitások, amelyek között nincs és nem is lehetséges átjárás: ősszimbólumukból sajátságos, csak az illető kultúrára jellemző vallás, tudomány, művészet, filozófia, gazdasági és politikai rendszer következik. Újra és újra leszögezi, hogy ezek megértése csak az adott kultúrán belül élő számára lehetséges. Ez szükségképpen fölveti a metodológiai-hermeneutikai kérdést: mit is jelent akkor a történetíró esetében a megértés, képes-e a történész túllépni a tényeket regisztráló pozitivizmuson, miképpen lehetséges egyáltalán a világtörténelem morfológiája?[6] Spengler nézete szerint – ami a lineáris világtörténelem elvetéséből következik – a kultúrák időbeli egymásutánisága valójában nem lényeges, mert nem egy akkumulatív történelmi időről van szó, hanem egymásmellettiségről. A morfológiai alaprajz azonossága – ami a koncepció alap-előfeltevése, nem vezethető le magából a teóriából – valójában egyidejűséget jelent. Ezt a biológiai alapú növény-metafora támogatja. Esetleges, hogy a mezőn szárba szökkenő növények nem egy időben fejlődnek; a lényeges a sajátos genetikai kódjuk következtében létező formák egymást követő fejlődési stádiumainak párhuzamossága: ez alapozza meg, hogy Spengler számára az analógia az elsődleges történelem-megismerési eszköz.[7] A történésznek így hát ezek összehasonlító biográfiáját kell megírnia; ez azonban nem lehetséges fogalmi gondolkodással; ehhez az organikus logika beleérző módszerére van szükség. Ez pedig művészi képességeket követel.

Spengler gátlástalanul és következetesen lépi át a tudomány és a művészet közötti demarkációs vonalat, ezzel szükségképpen kihívja maga ellen a szaktudomány többségének dühödt kritikáját. De vannak kivételek: Georg Simmel, aki halála előtt nem sokkal olvassa el az első kötetet, ugyanúgy nagyra értékeli Spengler teljesítményét, mint Eduard Meyer, a neves ókortörténész, mindketten briliáns szintézisnek tartják A Nyugat alkonyát. A Logos című folyóirat 1921-es különszámában azonban szaktudósok – filozófusok, történészek, művészettörténészek – próbálják darabokra szedni a könyv első kötetét. A mű népszerűségének ez nemigen árt; az Alkony a háború utáni évek bestsellere, a szerző pedig a korszak esszé-filozófiájának sztárja – Hermann Keyserling mellett. Az 1922-es kiadás előszavában büszkén „német filozófiának” minősíti művét, holott a hatás nem korlátozódik Németországra. A közép- és kelet-európai – köztük magyar – recepció mellett nem marad el az angolszász sem. A húszas években az angol fordítás utat nyit Amerikába. A német anyanyelvű Lewis Mumford az amerikai megjelenése alkalmából hosszú esszét ír.[8] Értékelése erősen kritikai – a világháború utáni német rebarbarizálódás tünetének látja Spenglert –, de a szintézis jelentőségét nem vitatja. Valójában Spengler nagy hatással van rá. Az 1934-es Technics and Civilisation gondolatmeneteiben jól követhető a Spenglertől kapott inspiráció. Mindenekelőtt a szellemtörténeti beállítottság.


Organicitás és szellemtörténet a spengleri morfológiában

De Spengler viszonya a szellemtörténethez jóval összetettebb és ellentmondásosabb annál, mint ahogy első benyomásra tűnik, illetve amit általános recepciója sugall. Amikor a címben az organicitás és szellemtörténet fogalmait állítom szembe, alapvető ambivalenciára utalok. Ezt maga Spengler is jelzi, a morfológia terminusában ugyanis ott a kettősség, amely Spengler történelemszemléletének alapvető sajátossága: szorosan és elválaszthatatlanul összefonódik a szellemi tartalmak által meghatározott és mozgatott, folyamat-szerű történelem leírása egy biologizáló-naturalizáló történelemszemlélettel. Sajátos teljesítménye egy olyan konstrukció, amelyben lehetségessé válik a két, egymást opponáló perspektíva összeolvasztása. Szellemtörténet és naturalizmus ambivalenciája a korabeli kultúrkritikai kontextusban gyökerezik: a Darwin-féle evolúciós biológia és a századvégi életfilozófia sajátos összefonódásából. A biológiai és életfilozófiai inspiráció kettőségére Spengler is rámutat a már említett 1922-es kiadás előszavának végén: „… szükségét érzem, hogy újfent megemlítsem azoknak a nevét, akiknek szinte mindent köszönhetek. A módszert Goethétől vettem, Nietzschétől pedig a kérdésfelvetéseket (…)”[9]. A módszer a Goethe-féle morfológia, amely az élő természet és az emberi történelem egymást követő kulturális alakzatainak a megismerését tűzi ki célul; összeköti a természettudomány és humán tudomány szféráját.[10] Spenglert intellektuális szocializációja úgyszólván predestinálja a kettős látásmódra. Az irodalom, a művészet, a történelem és a filozófia kérdései iránti szenvedélyes érdeklődés kiegészül természettudományos – matematikai és biológiai – képzettséggel. Elveszett 1904-es disszertációjának témája a látás szerepével foglalkozott az állatvilág fejlődésében.[11] A biológiai problematika választása nem afféle kötelező egyetemi ujjgyakorlat. 1931-es, Az ember és a technika című könyvének gondolatmenetét erősen naturalisztikus, biológiai eszmefuttatás alapozza meg, amelyben – ellentétben A Nyugat alkonya technikafilozófiai alfejezet szellemtörténeti megközelítésével, amely szerint a modernitás technika iránti szenvedélye a fausti civilizáció dinamikus-agresszív beállítódásából ered[12] – a technika a ragadozóként definiált ember biológiai felépítésének következménye.[13]

a technotudomány papja

A Nyugat alkonya első kötetének utolsó fejezete az apollóni és a fausti – az antik és a modern – természetismeretet hasonlítja össze, s a két természettudományos paradigma eltérését a két kultúra egymást tagadó – statikus test, dinamikus tér – ősszimbólumából vezeti le. A természettudományt a vallási mítosz sajátos megjelenési formájaként mutatja be. A második kötet végén, a technológiafilozófiai alfejezetben erről bővebben ír. A fausti kultúrkör tudósa itt a technotudomány papjaként jelenik meg, aki parancsolni akar a természet erőinek; de míg Faust ezt mágikus formulákkal teszi, a modern tudós-technikus a kapcsolótábla előtt állva gombokat nyomogat. Az ember és a technika című könyvének kiindulópontja egyértelműen naturális-biológiai. A technika a ragadozó ösztön következménye, hiszen az ember ragadozó.[14]

A technika az állatvilág túlélési stratégiájának alapvető eleme. A könyv bizonyítja, hogy Spengler történetfilozófiájában később elhalványodott a kulturális sorsszimbolikára épülő szellemtörténeti módszer, és erősödött a biológiai-naturalizáló megközelítés. A technikai evolúció itt a biológiai evolúció folytatása. Persze nem szakított a szellemtörténettel, ahogy fogalmaz, a „vér és szellem vikingjeire” volt szükség, akiket a felszálló ágban lévő kultúra belső dinamizmusa hajtott.[15] Megismétli A Nyugat alkonya gondolatát, hogy a tudomány a vallásból nő ki. Érdekes eszmefuttatását a középkori szerzetesrendek szerepéről a technológiai fejlődésben Lewis Mumford is beépíti 1934-es könyvébe.[16]

ősérzés parlagias megfogalmazása

Goethe azért alapvető jelentőségű Spengler számára, mert természetszemléletét a Darwin-féle evolúciós elmélet ellen használhatja. Szerinte a darwini teória a 19. századi gazdaság működésmódjait leíró közgazdaságtan fogalmi apparátusát vetíti az állatvilágra: „Ez az a nézet, melyet Darwin – Malthuson keresztül – lehengerlő sikerrel magyarázott bele az állatvilágról alkotott képbe. A darwinizmus nemzetgazdaságtani eredetét az a tény bizonyítja, hogy ez a rendszer, melyet az ember és a magasabb rendű állatfajok hasonlósága alapján gondoltak ki, már a növényvilágra sem érvényes (…) A „darwinizmus” (…) azoknak az egymástól fölöttébb különböző s egymásnak ellentmondó nézeteknek az összessége, melyekben csupán az a közös tényező, hogy az oksági elvet az élővilágra alkalmazzák (…) – Ami Darwintól származik, az csupáncsak a „manchesteri iskola” rendszere, melynek népszerűségét a latens politikai tartalom magyarázza. (…) A fejlődéseszme Goethénél fenséges és organikus, Darwinnál lapos és mechanikus, az előbbinél élmény és szimbólum, az utóbbinál pedig megismerés és törvény; ott benső beteljesedést, itt „haladást” jelent. A létért folyó harc darwini gondolata − melyet ő nem a természetből „olvasott ki”, hanem abba vetített bele – amaz ősérzés parlagias megfogalmazása csupán, amely Shakespeare tragédiáiban a nagy valóságokat egymással szembefordítja. Amit Shakespeare – mint sorsot − bensőleg szemlélt, érzett át s színpadi figurákban realizált, azt itt oksági összefüggésként fogják fel, s a célszerűségek felületes rendszerébe foglalják.”[17]

Mumford Darwinról írott esszéjében lényegében változatlanul átveszi Spengler kritikáját.[18] De ami számunkra ebből érdekes, hogy Spengler a darwini teória értelmezése körüli, akkor már több évtizedes diskurzushoz szól hozzá. A fajok eredete 1859-es megjelenése után először a viktoriánus Nagy Britanniában, majd sokszor másutt is, dühödt és személyeskedő vita indul. Két nagy irányzat áll egymással szemben. Az egyik – a természetes kiválasztódás fogalmát helyezve a középpontba – az evolúciós folyamatot mechanisztikus világkép keretein belül értelmezi. Ebben az evolúciós változás a külső természet következménye. Spengler vitriolos hangon utasítja el az értelmezést. Számára a Goethe-féle pre-darwinista felfogás a mérvadó, amely a morfológiai változások mögött az élő természet belső dinamikáját látja.[19]

A goethei inspiráció mellett a másik lényeges forrás az életfilozófia. S nem csupán a Nietzsche-féle változat. Az élő szervezetek belső dinamikája által irányított evolúció koncepciója Henry Bergson életfilozófiájára támaszkodik. Bergson neve nem szerepel A Nyugat alkonyában, sőt, Spengler tagadja, hogy a francia filozófus hatott volna rá. De dokumentálható, hogy tudott Bergsonról, ismerte könyveit, volt, amit könyvtárból kölcsönzött.[20] Bergson teremtő evolúcióról szóló tézisével érveltek a természetes kiválasztódás interpretációját elutasítók. Spengler összeházasítja a Goethe-féle morfológiai koncepciót az életfilozófiai nézettel. Ennek eredménye a sajátos fogalmi apparátus, középpontban az Élet, az Éberlét, illetve a Létrejövés és Létrejött ellentéttel. Létrejövés és Létrejött dichotómiája alapján tesz különbséget a természettudományok és a humán tudományok között.

Az ok–okozati séma használata az élettelen természet szférájában jogosult, de alkalmatlan az élő természet értelmezésére, amelynek eseményei nem ok–okozati viszonyban vannak, hanem egyfajta, az élő rendszerek belső dinamikájából táplálkozó, organikus teleológiai szemléletmód alapján értelmezhetőek.[21] A történelem a létrejövés világa. A kultúrák élete az organikus létrejövés terepe, a történelmi változások organikus jellegűek. Egy történelmi eseménynek nem egy előző esemény az oka. A változás lefolyásának módját az adott kultúra sorseszméje határozza meg: az adott kultúra állapotváltozásait a csak rá jellemző ősszimbólumból lehet megérteni. De itt is megvan a Spenglerre jellemző szellemtörténeti és naturalizáló szemléletmód egyidejűsége. Például a növény metaforát használja: a kultúrák egyszerre összetett, az ősszimbólumból levezethető jelképes rendszerek és az Élet talajából fakadó, abból táplálkozó növényi organizmusok, szárba szökkenésüket, kivirágzásukat és elhervadásukat a magban lévő génprogram szabályozza. Vagyis a történelem megismerése nem diszkurzív gondolkodás keretében történik, inkább intuícióra, beleérző képességre van szükség, amely az emberismeretnek is sajátja. A kultúrák – ismét egy metafora – élő egyéniségek. A Nyugat alkonya ezek biográfiájára vállalkozik. A civilizációtörténet Spengler számára műalkotás, amihez nem elegendő a tudományos képzettség. Spengler szereptudata erős szépírói ambíciókkal párosul: erről tanúskodik több – kéziratban maradt – drámája és egy regénytöredéke.[22] Jóllehet A Nyugat alkonya első kötetének megjelenése után egyetemi katedrát is kínálnak neki, a művész és a magántudós kettősségét egyesítő életformáját sohasem adja fel, ebben egy örökség segíti. A tudós és a művész szerepeinek egybeolvasztása, a tudomány és a művészet határterületén tartózkodás, a hivatalos tudományossággal szembeni averzió a századforduló környékén szocializálódó kultúrkritikai értelmiségi szereptípus jellegzetes vonása.[23] A szereptudat lényeges komponense a prófétáé, ami Spengler esetében kiváltképpen erős. Személyében a fatalista próféta jelenik meg, aki nem a végítélet elkerülését akarja elérni megtérés vagy konverzió révén, hanem az elkerülhetetlen fátum elfogadását hirdeti, annak akarását prófétálja.

Életfilozófia és ökológia

A természet, illetve a természettel alakított viszony lényeges eleme a spengleri kultúrmorfológiának.[24] A századfordulós kultúrkritikai narratíva jellemzője az ökológiai szenzitivitás, amelynek kifejezése jellemző az adott gondolkodóra.

a neander-völgyi ember fetisizmusa

Ernst Haeckelt, a korszak meghatározó biológusát és társadalmi aktivistáját, az ökológia fogalmának megalkotóját figyelemmel követi a biológiai stúdiumokat végzett Spengler. A Nyugat alkonya első kötetében kétszer is hivatkozik rá.[25] Először egy művészettörténeti-művészetfilozófiai gondolatmenetben, amikor Haeckel nemzedékéről ír. Másodjára kritikusan említi. Egy lábjegyzetben, amely a főszöveg vallásfilozófiai – a különböző kultúrák istenfogalmát tárgyaló – eszmefuttatáshoz tartozik. „(…) megállapítható, hogy az a töretlen hit, mellyel pl. Haeckel viseltetett az ’atom’, ’anyag’, ’energia’ szavak iránt, lényegében nem különbözik a neander-völgyi ember fetisizmusától.”[26] Haeckel az 1931-es Technika-könyvben is szerepel, itt is kritikával illeti. „Az ember nem együgyű, nem ’természete szerint jó’ és buta, s nem az a technikai érzékkel felruházott félmajom, amilyennek őt Haeckel leírta, és Gabriel Max megfestette. E karikatúrára még rávetődött Rousseau plebejus árnyéka. Ellenkezőleg, életének taktikája szerint pompás, bátor, agyafúrt és borzalmas ragadozó. Élete támadás, ölés és pusztítás. Uralkodni akar, mióta csak a földön él.”[27]

A korabeli életfilozófia kiemelkedő képviselője Ludwig Klages.[28] Neve nem bukkan fel az A Nyugat alkonyában, viszont számos alkalommal feltűnik Spengler levelezésében. Először Manfred Schröter filozófusnak írott 1921-es levelében.[29] Spengler beszámol arról, hogy elolvasta a Logos folyóirat erősen kritizáló számát az Alkony első kötetéről. Az őt támadó szerzőket nemes egyszerűséggel névtelen senkiknek bélyegzi, akiket teljesítményük a legkevésbé sem jogosít fel, hogy szakmájuk nevében beszéljenek. A levél végén megkérdezi Schrötert, olvasta-e Klages könyvét. Hogy melyik műről van szó, nem derül ki; csak vélelmezhető, hogy az ebben az évben megjelent Az öntudat lényegéről című kötetre gondol. Aztán Nietzsche testvérének, Elisabeth Förster-Nietzschének küldött levélben említi. Ismét egy Klages-könyvről van szó; nagy valószínűséggel a Nietzsche filozófiájáról szóló kötetről. Spengler itt sem tagadja meg önmagát: azt írja a szerzőről, hogy Nietzschéből, a nagyformátumú filozófusból hozzá hasonló iskolamestert farag.[30] Ugyanez a hang egy másik, Elisabeth Förster-Nietzschének írt levélben: itt Klagest megvetően igazi professzornak titulálja, aki Nietzschét is erre a színvonalra próbálja lerángatni.[31] De A Szellem mint a Lélek ellenfele című Klages-könyvet nagy műként értékeli, s hozzáteszi, hogy jóllehet ő maga nem osztja alapvető nézeteit, kétségtelen, hogy Klages a tudományos pszichológia terén toronyként emelkedik ki a korszak katedratudósai közül.[32]

Az elismerő hangot az alapvető életfilozófiai fogalompár használata magyarázza. A lélek és a szellem oppozíciója A Nyugat alkonya gondolatmenetének is alappillére.[33] A kultúrában a természeti környezettől elválaszthatatlan, a kozmosz erőiből táplálkozó lélek testesül meg, míg a civilizáció korszaka a gyökértelenné válás, az élő valóságtól elszakadás, a megkövesedés időszaka: legsajátabb teremtménye a modern metropolis kősivataga az uniformizált létet élő nagyvárosi tömeggel.[34]

ökológiai szenzitivitás

Vajon Spenglernél megvan-e a vitalista koncepcióban gyökerező ökológiai szenzitivitás? Kétségkívül lehet találni – később látni fogjuk: félrevezető – szöveghelyet, amely ezt látszik alátámasztani. A technológia által teremtett uralmi civilizáció ökológiai következményeinek aprólékos listáját kapjuk Az ember és a technika című kései könyvében: „A világ mechanizálása veszedelmes túlfeszültség állapotába jutott. Megváltozott a Föld arculata, ideértve a növényeket, állatokat, embereket. Néhány évtized leforgása alatt eltűnt az erdők nagy része, átalakult újságpapírrá. Ez aztán oly klimatikus elváltozással járt együtt, hogy már egész népességek mezőgazdaságát fenyegeti a pusztulás; számtalan állatfaj, mint amilyen például a bölény, egészben vagy részben kiveszett; egész népfajok tűntek el, példái ennek az észak-amerikai indiánok, az ausztráliai őslakók.

Minden szervezet a túlburjánzó szervezés áldozatává válik. A mesterséges világ befonta és megmérgezte a természetet. A civilizáció maga is gépezetté vált, és mindent gépszerűvé tesz, vagy akar tenni. Már csak lóerőkben gondolkodunk. Nem tudunk a vízesés mellett elmenni úgy, hogy azt gondolatban át ne alakítsuk elektromos erővé. Nem vagyunk képesek látni a mezőn legelésző csordát úgy, hogy ne gondolnánk a húsállomány értékesítésére. (…) A technikai gondolat megvalósulást követel magának, akár van értelme, akár nincs.”[35]

A szöveg kísértetiesen rímel Ludwig Klages 1913-as A Föld és az ember című előadásának gondolatmenetére. Joggal feltételezhető, hogy Spengler ismerte ezt a könyvformában csak 1929-ben kiadott művet, és az egyezés nem véletlen. Klages előadása ökológiai szempontból alapszöveg. Megelőlegezi a mélyökológia alapvető állításait. Az előadás eredetileg a hesseni Hohen Meißner hegyen szervezett ifjúsági találkozón hangzott el. A gondolatmenet felütése a hatalom- és sikeréhes, a ’haladás’, a ’kultúra’ és a ’személyiség’ hamis és üres jelszavaitól elbűvölt modern civilizáció bűneinek aprólékos számbavétele. Klages hosszasan sorolja a kihalt vagy a pusztulás szélére sodort állatfajokat, nem feledkezve meg a valamennyi kontinensen egyre nagyobb ütemben zajló erdőpusztításról. A bűnösök között megjelenik a modern divatipar, számos prémes állat és madár eltűnésének vétkével. Szó van a gyárakként működő bálnavadász-hajókról: ezek az utóbbi években közel ötszázezer bálnát dolgoztak fel, s hamarosan a Föld legnagyobb emlősei csak kiállítási tárgyakként léteznek. De nem feledkezik meg az elefántokról sem: ők azért váltak veszélyeztetett fajjá, mert agyaraik a biliárdgolyók alapanyagául szolgálnak: Klages idézi az elriasztó statisztikát, hogy évente nyolcszázezer kilogramm elefántagyart dolgoznak fel ebből a célból. És persze nemcsak az állatfajok kiirtásáról szól, hanem a természeti népek legyilkolásáról és megtizedeléséről a világ minden sarkában, beleértve Európát is: a Balkánon a szerbek az albánokat, Európa utolsó természeti népét gyilkolják.[36]

A látleletből vitalista fogantatású ökológiai kultúrkritika rajzolódik ki. A Föld élő egész: egy nagy élőlényekkel, növényekkel és állatokkal utazó bárka – az élő kozmosz része.[37] A modern civilizáció ősbűne Klages szerint az, hogy véget vet ember és természet szerves összetartozásának; a természetet halott nyersanyagnak tekinti, amelyet tetszés szerint használ. Az élő természet organikus formáit geometrikus formák váltják föl: hamarosan az egész Föld egyetlenegy Chicagóvá válik. Az előadásból az is kiderül, hogy Klages a globalizációkritika – a weimari Németországban ez az amerikanizmus kritikájaként ismert[38] – egyik első képviselője. Klages bírálja Nietzsche teóriáját a hatalom akarásáról. Az ember az akarat kreatúrájává silányul: célja az élet elpusztítása. A lélekkel teli világ deszakralizálódik – ezt nevezi Max Weber a modern világ varázstalanodásának –, az élet szürkévé és uniformizálttá válik; a modern emberek többsége valójában nem él, csupán létezik.[39] A modern techno-tudomány – a kereszténységgel és a kapitalizmussal szövetségben – fő ágense ennek a destruktív folyamatnak. A kereszténység azért Klages egyik fő céltáblája, mert szerinte a keresztény szeretet jelszava az európai modern civilizációnak a természet és az Európán kívüli népek elleni agresszív-imperialista attitűdjét elfedő álarc: Istent, a világot és az embert élesen elválasztó kozmológiája és haladáselvűsége miatt döntő szerepe volt a varázstalanítási folyamatban. A komor zsidó-keresztény Isten elpusztította a régi, vidám és életszerető istenekkel teli archaikus világot. A koncepciónak Klagesnél számos helyen határozott antiszemita konnotációi vannak:[40] ezek azonban ebből az előadásból hiányoznak.

erős feminista attitűd

Klages szerint a természet elleni agresszióhoz a technológia eszközöket szállít. A kapitalizmus pedig a profitelvű instrumentális racionalitást. De zavarba ejtően sok egyéb aktualitás is föllelhető Klages filozófiájában: például az erős feminista attitűd. A szellem és az általa mozgatott modern világ erősen macsó jellegű – patriarchális, szakállas Atyaistenével –, szemben az archaikus, lélekkel teli világgal, a matriarchális mítoszokkal és a Földet Magna Materként tisztelő kultuszokkal. A klagesi kozmológiában a szellem mintegy kívülről tör be a kozmikus szeretet által mozgatott, lélekkel teli világba. A régi és az új harca folyik tehát – nem morális jó és rossz küzdelme, hanem a kozmikus princípiumoké. Ebben a kozmikus háborúban kell a német ifjúságnak állást foglalnia! Végül az előadás a csodaszerű változás reményének mélyen romantikus képével fejeződik be: az új, ám nagyon is ősi Nap végül majd előbújik a távoli, mennydörgést visszhangzó hegycsúcsok mögül, a kék egekbe felszárnyal a fehér galamb, a Földet beragyogja az égi fény.[41]

Spengler ambivalenciája: vitalizmus és determinizmus

Osztja-e Spengler a vitalizmusból kinövő ökológiai érzékenységet? A válasz: nem. Kétségtelenül ambivalens: a modern metropolisz iránt érzett mély megvetése dacára igenli a civilizációt. Ha igeneljük a fát, akkor meg kell ízlelnünk annak gyümölcseit is! Ez magyarázza az ellentmondást, hogy miközben a modern gépi civilizáció természetpusztító következményeinek kimerítő leírását kapjuk, semmi kétséget nem hagy afelől, hogy ugyanakkor szívből igenli a technológiai civilizációt, amely mindennek okozója. A német ifjúságot ő – Klagesszel ellentétben – a legkevésbé sem akarja eltántorítani a modern világtól. Az egyébként letűnőben lévő kultúra iránti nosztalgiát kifejező Alkonyban leírja, hogy milyen nagyra tartja a modern techno-tudomány teljesítményeit.[42] A mű második kötete kultúrkritikai keretbe ágyazott fatalista krédóval zárul, az utolsó mondat pedig a nyomatékosító latin nyelvű Seneca-idézet. Az ember vagy magához öleli civilizációjának végzetét, aktívan részt véve annak kiteljesítésében, vagy passzív elszenvedője lesz.

Harmadik lehetőség nincsen: „Számunkra azonban, akiket a sors ebbe a kultúrába és alakulásának ebbe a pillanatába helyezett, amelyben még a pénz aratja utolsó győzelmeit, és amelyben öröksége, a cezarizmus, némán és feltartóztathatatlanul közeleg, nos számunkra csupán szűk körben jelöltetett ki az akarás és a szükségszerűség iránya, mely nélkül élni sem érdemes. Sok mindent nem választhatunk szabadon, de azt igen, hogy a szükségszerűt tegyük-e vagy semmit. Márpedig az a feladat, amelyet a történelem szükségszerűsége írt elő, mindenképpen teljesül – ha követik, az egyesekkel, ha nem, ellenük. Ducunt fata volentem, nolentem trahunt.”[43]

  1. A szerző a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófia Intézetének főmunkatársa. Az írás A szellemtörténet műhelyében című, a Debreceni Egyetem, BTK, historiográfiai munkacsoportja által szervezett, 2021. december 14-i műhelykonferencián elhangzott előadás jelentősen bővített változata, és a „sensus communis” hagyománya a magyar gondolkodásban: A filozófia és a nyilvánosság tere; nyilvános filozófia, nemzeti filozófia, nemzetkarakterológia című NKFIH/OTKA – azonosító szám: K 135 638 – projekt keretében készült.
    Spenglerről számos kitűnő monográfia áll rendelkezésre: Csejtei Dezső–Juhász Anikó: Oswald Spengler élete és filozófiája. Máriabesnyő, 2009. H. Stuart Hughes: Oswald Spengler: A Critical Estimate [Twentieth Century Library] New York: Charles Scribner’s Sons,195; Anton Mirko Koktanek: Oswald Spengler in seiner Zeit, München: Verlag C.H. Beck, 1968; Detlef Felken: Oswald Spengler. Konservativer Denker zwischen Kaiserreich und Diktatur. München: Verlag C. H. Beck, 1988; John Farrenkopf: Prophet of Decline. Louisiana State University Press, Baton Rouge, 2001. A közelmúltban egy számos szerzőt felvonultató kötet értékelte újra Spengler teljesítményét kortárs perspektívából: Sebastian Fink – Robert Rollinger (Hrsg.): Oswald Spenglers Kulturmorphologie. Eine multiperspektivische Annäherung. Wiesbaden, 2018. David Engels belga ókortörténész Spengler analogikus módszerét rehabilitálja a késő római köztársaság korának válságát és az Európai Unió krízisét egymás mellé állító művében, amely magyarul is megjelent: David Engels: A birodalommá válás útján: az Európai Unió válsága és a római köztársaság hanyatlása. Fordította Horváth Márta és Csősz Róbert. Budapest: L’Harmattan, 2017. David Engels a különböző kultúrák és civilizációk komparatív kutatását célul kitűző Oswald Spengler Society elnöke. https://www.oswaldspenglersociety.com/the-society A Társaság folyóirata: https://www.oswaldspenglersociety.com/online-journal
  2. Erős Vilmos: A szellemtörténet. Valóság, 2008/5, 20–35.
  3. Csejtei Dezső–Juhász Anikó: Filozófiai elmélkedések a tájról. Attraktor, Máriabesnyő, 2012, 65–94.
  4. „Az egyik lélek Asz-dúrban hallgatja a világélményt, a másik pedig f-mollban; az egyik eukleidészinek érzi, a másik kontrapunktikusnak, a harmadik pedig mágikusnak. A legtisztább analitikus tértől s a nirvánától ősszimbólumok egész sora vezet a legkézzelfoghatóbb attikai testiségig, s ezek mindegyike képes arra, hogy tökéletes világformát képezzen önmagából. Amilyen távoli, sajátos és megfoghatatlan – eszméi alapján – az indiai vagy a babiloni világ az őket követő öt vagy hat kultúra emberei számára, ugyanolyan felfoghatatlan lesz egyszer a nyugati világ is a még meg sem született kultúrák embereinek. (…) Az antik kultúra lelkületét, amely az érzéki-jelenvaló egyedi testet tette a kiterjedt ideáltípusává, mostantól fogva apollóni léleknek kívánom nevezni. (…) Ezzel a fausti lelket állítom szembe, melynek ősszimbóluma a tisztán határtalan tér, „teste” pedig a nyugati kultúra (…) Apollóni a mezítelen embert ábrázoló szobor, fausti a fúgaművészet. Apollóni a mechanikus statika, az Olümposzi istenek érzéki kultusza, a politikailag különálló görög városok, Oidipusz végzete és a phallos-szimbólum; fausti Galilei dinamikája, a katolikus és protestáns dogmatika, a barokk kor nagy dinasztiái kormánypolitikájukkal együtt, Lear sorsa és a Madonna-eszmény Dante Beatricéjétől kezdve a „Faust” második részének lezárulásáig. (…) Az egyiptomi létezés a vándor létmódja, amely mindig egy és ugyanazon irányba tart; kultúrájának egész formanyelve ennek az egyetlen motívumnak az érzéki megjelenítését szolgálja. Ősszimbólumát – az Észak végtelen tere s a test antik szimbóluma mellett – leginkább az út szóval lehet érthetővé tenni. Ez ugyanis fölöttébb különös s a nyugati gondolkodás számára nehezen felfogható módozatot jelent, azt ti., hogy a kiterjedés lényegéből egyedül a mélység irányát emelik ki. (…) Mialatt azonban az egyiptomi a vasszükségszerűséggel előírt úton halad végig, addig a kínai mintegy keresztülvándorol világán; éppen ezért útja nem simára csiszolt falak kőszorosán át vezet az istenséghez vagy ősei sírjához, hanem magán a barátságos természeten keresztül kanyarog. A táj egyetlen más kultúrában sem válik ilyen mértékben az építészet sajátképpeni anyagává.” (Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I. Fordították: Juhász Anikó, Csejtei Dezső. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1994, 297–298, 307–308, 309–310.)
  5. „(…) a kritikai és költői szféra összeolvadásának vagyunk tanúi, amelyet már romantikusaink elindítottak, és nagy lökést adott neki Nietzsche ismeretelméleti lírájának jelensége. Ez a folyamat elmossa a határt tudomány és művészet között, a gondolatot élményszerűen vérrel telíti, az alakot átszellemíti, és olyan könyvtípust eredményez, amely ma nálunk, ha nem tévedek, uralkodik, és amelyet ’intellektuális regénynek’ lehetne nevezni (…) Okvetlenül idetartozik, már csak irodalmi fénye és kultúraábrázolásainak intuitív-rapszodikus jellege miatt is az ALKONY, amelynek hatása mind közül messze a legszenzációsabb volt, és amelynek persze még az a ’történelmi pesszimizmus-hullám’ is segítségül jött, amely Benedetto Croce szavával ma átcsap Németország fölött.” (Thomas Mann: Spengler elméletéről. in: Holmi, 1995 júl., 1029. Fordította Győrffy Miklós)
  6. Csejtei Dezső–Juhász Anikó: Oswald Spengler élete és filozófiája, 86–88.
  7. „Holt formák megismerésének eszköze a matematikai törvény, eleven formák megértéséé pedig az analógia.” (A Nyugat alkonya I. 20.)
  8. Lewis Mumford: Spengler’s „The Decline of the West” In: Cowley, Malcolm & Smith, Bernard: Books That Changed Our Minds. New York: Doubleday Doran & Company, [1939] 1970, 217–238.
  9. A Nyugat alkonya I., 9–10.
  10. Arnold Bergstraesser: Die Epochen der Geistesgeschichte in Goethes Denken. Monatshefte, Vol. 40, No. 3 (Mar., 1948), pp. 127–136.
  11. Anton Mirko Koktanek: Oswald Spengler in seiner Zeit, 67.
  12. „Kifürkésztük a természet folyamatát, és emlékezetünkbe véstük a jeleket. Eszközökkel és eljárásokkal kezdtük utánozni, melyek a kozmikus taktus törvényeit használják fel. (…) Erre az alapzatra épül rá mármost a magaskultúrák technikája, melynek rangjában, színében és szenvedélyében e nagy élőlény egész lelkülete kifejezésre jut. az antik ember (környezetében eukleidészi módon elmerülve) a technikának már a gondolatától is irtózik. (…) Ehhez képest a fausti technika valami egészen más: a harmadik dimenzió teljes pátoszával – már a gótika legelső napjaitól kezdve – azért nyomul be a természetbe, hogy uralkodjon fölötte. Itt és csak itt magától értetődő a felismerés és a felhasználás között a kapcsolat. Az elmélet kezdettől fogva munkahipotézis. Az antik gondolkodó csupán „szemlélődik”, ahogy Arisztotelész istene, az arab alkimistaként varázsszer után kutat, a bölcsek köve után, mellyel a természet kincseit fáradság nélkül birtokba veheti, ezzel szemben a nyugati a világot saját akarata szerint irányítani akarja. (…) A kínai kultúra annak idején majd’ mindegyik nyugati találmányt felfedezte – köztük az iránytűt, a távcsövet, a könyvnyomtatást, a puskaport, a papírt, a porcelánt −, de a kínai mintegy kihízelgi a dolgokat a természetből, nem követ el erőszakot rajta. Jól érzékeli tudásának előnyét, használja is, de nem ront rá a természetre, hogy kizsákmányolja.” (A Nyugat alkonya II. Fordította Simon Ferenc. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1994, 717–718, 718. 87. lj.)
  13. Kovács Gábor: ’A szervestől a szervetlenig és vissza. Az organikus és a mechanikus fogalma Oswald Spengler kultúrmorfológiájában’. In: Uő: A kiborg és az emberi állapot. Budapest: Liget, 2021, https://konyv.ligetmuhely.com/konyv/a-kiborg-es-az-emberi-allapot-e-konyv/
  14. Márpedig az ember ragadozó. Olyan kifinomult észjárású gondolkodók, mint Montaigne és Nietzsche mindig is tudták ezt. (…) Csak a fennkölten komoly idealista filozófusoknak és más hasonló teológusoknak nem volt bátorságuk ahhoz, hogy kimondják ezt, holott titkon, magukban ők is tisztában voltak vele.” / Oswald Spengler: Az ember és a technika. Adalékok az életfilozófiához. In: Uő: Válságok árnyékában. Filozófiai írások. Fordította Csejtei Dezső és Juhász Anikó. Noran Kiadó, Bp., 2013, 114./
  15. Uo. 140–141.
  16. Lewis Mumford: Technics and Civilization, London: George Routledge & Sons, Ltd. 1934, 12–17.
  17. A Nyugat alkonya II., 579–580.
  18. Lewis Mumford. The Condition of Man. New York, Harcourt, Brace & Company, 1944, 349–350.
  19. Detlef Felken: Oswald Spengler. Konservativer Denker zwischen Kaiserreich und Diktatur, 52; Anton Mirko Koktanek: Oswald Spengler in seiner Zeit, 152–153.
  20. Anton Mirko Koktanek: Oswald Spengler in seiner Zeit, 315–316.
  21. Csejtei Dezső–Juhász Anikó: Oswald Spengler élete és filozófiája, 79.
  22. Anton Mirko Koktanek i. m. 114–127, 239.
  23. Lásd: Kovács Gábor: A kultúrkritikus értelmiség szerepei: specialista helyett generalista. Liget, 2021/8, 42–69. https://ligetmuhely.com/print/2021-08-LIGET-folyoirat.pdf
  24. Az addigi történetírás egyik alapvető hiányosságának látja, hogy nem ágyazza be az emberi történelmet a tájba: „Éppígy hiányzik a táj történelme (tehát a föld, a növénytakaró és az időjárás története), amelyen az emberek történelme öt évezrede zajlik. Hiszen az emberek történelme igencsak nehezen lenne elválasztható a táj történetétől; ezer szállal, annyira szorosan hozzá, hogy enélkül az élet, a lélek, a gondolkodás sem lenne érthető.” (A Nyugat alkonya II., 59. 10. lj.)
  25. A Nyugat alkonya I., 406, 624.
  26. i. m., 624.
  27. Oswald Spengler: Az ember és a technika. Adalékok az életfilozófiához. In: Uő: Válságok árnyékában. Filozófiai írások, 119.
  28. Az utóbbi években határozott érdeklődés van – Németországon kívül is – Klages nagyszabású életműve iránt. Néhány mű: Paul Bishop: Ludwig Klages and the Philosophy of Life. A Vitalist Toolkit. London and New York: Routledge, 2018; Reinhard Falter: Ludwig Klages. Lebensphilosophie als Zivilisationskritik. München: Telesma-Verlag Karl Heinrich Klein, 2003. Nitzan Lebovic: The Philosophy of Life and Death. Ludwig Klages and the Rise of a Nazi Biopolitics. New York: Palgrave Mac Millan, 2013; Jason Ā. Josephson-Storm: The Myth of Disenchantment. Magic, Modernity and the Birth of the Human Sciences. Chicago&London: The University of Chicago Press, 2017, 213–226.
  29. Oswald Spengler: Briefe 1913–1936. München, Verlag C. H. Beck, 1963, 180.
  30. Uo. 516.
  31. Uo. 537.
  32. Uo. 605.
  33. „S ez a jövő: civilizáció a kultúra helyett, külső mechanizmus a benső organizmus helyett, az intellektus mint lelki kövület az elhaló lélek helyett. (…) „A lélektől áthatott létet valamennyi civilizációban felváltja a szellemtől áthatott lét (…)” (Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I., 554, 560.)
  34. A nagyváros mint a civilizáció kiteljesedése egyben a vég kezdete: „A kezdeteknél, ahol ma a civilizáció virágba borul, a világváros csodája, a formátlanság hatalmas, kőből épített jelképe áll – félelmetesen, hivalkodóan, öntelten terpeszkedve. Magába szippantja a magatehetetlen vidék létáramlatait: embertömegeket, amelyek, mint homokbuckák az egyikből a másikba szóródnak, vagy mint a homokszemek csordogálnak csak a kövek között. (…) A legművibb, a legkiagyaltabb ez, ami csak emberi szem napvilágán valaha is megjelent; kísérteties és valószerűtlen, mely majdhogynem túl van már a kozmikus alakzatok minden lehetséges formáján. (…) Volt kor, amikor egyedül vagy majdnem egyedül a pénz politizált. De mihelyt a kultúra ősi rendszereit szétrombolta, kiemelkedett a káoszból egy irtózatos hatalmú, minden változás ősokáig lenyúló új nagyság: a cezarikus ember. Benne véget ér a pénz mindenhatósága. A császárkor – éspedig minden kultúrában – a szellem és a pénz politikájának a vége. A vér erői, az eredendő élet ősi ösztönei, a töretlen testi erő ismét átveszik régi uralmukat. A rassz tisztán és ellenállhatatlanul tör elő: a legerősebbek győznek – a többi zsákmányul esik. A rassz magához ragadja a világuralmat, a könyvek és a problémák birodalma megdermed vagy feledésbe süllyed.” (A Nyugat alkonya II., 621– 622.)
  35. Oswald Spengler: Az ember és a technika. Adalékok az életfilozófiához. In: Uő: Válságok árnyékában. Filozófiai írások, 114, 116.
  36. Ludwig Klages: Mensch und Erde. In: Mensch und Erde: Sieben Abhandlungen. Eugen Diederichs Verlag, Jena, 1929, 25.
  37. Uo. 21. Ennek az élő kozmosznak a princípiuma az érosz, a szeretet. Erről szól Klages egyik legismertebb könyve: Vom kosmogonischen Eros. München: Georg Müller, 1922.
  38. A fogalom történetéhez lásd: Philipp Gassert: Amerikanismus, Antiamerikanismus, Amerikanisierung. Archív für Sozialgeschichte, 39, 1999, 531–561.
  39. Ludwig Klages: Mensch und Erde. In: Mensch und Erde: Sieben Abhandlungen, 29.
  40. Nitzan Lebovic ezt a kérdést az életfilozófiai tradíció egészére feltéve vizsgálja: The Philosophy of Life and Death. Ludwig Klages and the Rise of a Nazi Biopolitics, 1, 4, 14, 21–2, 24, 27–28, 29. 33, 91, 121, 160, 172, 207.
  41. Ludwig Klages: Mensch und Erde. In: Mensch und Erde: Sieben Abhandlungen, 41
  42. „Kedvelem a matematikai és fizikai elméletek mélységét és finom árnyaltságát; ezekhez képest az esztéta és a fiziológus kontárnak tűnik. Elcserélném a mai, iparszerűen űzött művészet minden díszes kacatját, a festészetet és az építészetet is beleértve, egy gyors gőzhajó, egy acélszerkezet vagy egy precíziós gép tökéletesen tiszta és nagyfokú intelligenciáról árulkodó formáiért vagy bizonyos kémiai és optikai eljárások kifinomult eleganciájáért.” (A Nyugat alkonya II., 89)
  43. Oswald Spengler: A Nyugat alkonya II., 727–728. Az idézet magyarul: „Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják.”
kép | Ivan Marchuk művei, wikiart.org