MŰHELYTÁRSAM 9.
„A kozmikus időbe helyezkedés vagy a kozmikus idő távlatának felmérése az emberek többségétől teljesen idegen. Az ember feladata, hogy önmagát belehelyezze legalább az egyéni idő folyamatába és viszonylag egységes képet alkosson saját magáról. Az egészséges, akinek emlékei vannak. Akinek nincs tudomása saját múltjáról, nincsenek emlékei, annak jelene sincs, nem önálló személyiség. És ha az egyénnek nincs legalább hozzávetőleges elképzelése a jövőről, csupán elüti az időt, tervei, céljai és emberhez méltó jelene sincsen.
Korunk egyik nagy tévedése a kizökkent idő kultusza. Az örökké fiatal vagy fiatalos felnőtt, aki nem fogadja el az idő múlását, egy idő után a görcsös tagadás foglyává válik, gyakran inkább nevetség, mint tisztelet a sorsa. A fiatalság hajszolása idővel a haladás gátjává válik és megtagadja a megérés és megértés kegyelmét. Ilyenkor elszáll az egyén felett az idő, holott az idő sodrával kellene együtt haladnia.”
Cselik Ágnes: Az idő tagadhatatlan személyessége, 2018/11
Az idő, az örök rejtély. Úgy hiszem, tudom mi az, ám amikor megkérdezik, nyomban kiderül, hogy ez csupán illúzió – mondja az ókor végének nagy filozófusa, Aurelius Augustinus, ismertebb nevén Szent Ágoston. Valami alapvetően megváltozott a modern ember időhöz való viszonyában, pontosabban abban a módban, ahogyan megéli az időt. A megélt idő társadalmi konstrukció. A huszadik század emberének kellett először a változással szembesülnie. Két híres könyv tanúskodik erről. Az egyik a század szépirodalmának alapműve: Marcell Proust: Az eltűnt idő nyomában. A regényfolyam első kötete 1913-ban jelent meg. A másik a század filozófiájáé: Martin Heidegger: Lét és idő, 1927. Proust könyve az első világháború előestéjén született, míg Heideggeré egy bő évtizeddel utána. A Nagy Háború – így maradt meg a történelmi emlékezetben a kataklizma, ami jóvátehetetlenül széthasította az idő szövetét. Összefércelni többé már nem lehet. A baj megesett. Míg az 1789-es francia forradalom az archaikus, a körbe forgó időt rombolta le, addig a világtörténelem első totális háborúja a progresszió lineáris idejének gyilkosa volt.
az elidőzés képessége
Walter Benjamin híres történetfilozófiai képe a történelem angyaláról, amely a jövőnek hátat fordítva rohan előre az időben, s szemét a maga mögött hagyott múltra szegezve romokat, pusztulást, hullákat lát csupán, a nagy időtörés utáni korszak emberének alapélményét formálta érzékletes képpé. Bele vagyunk vetve a pillanatba, elszakítva múlttól és jövőtől. Az időhöz való viszonyunk radikális megváltozásának jele a gyorsulás, a változások tempójának megállíthatatlannak tetsző fokozódása. Vita van arról, hogy ez oka vagy csak tünete a változásnak, de hát ez mindegy is. Kiveszőfélben van az elidőzés képessége – és hát sajnos, a lehetősége is. Pörögj, szerezz új meg új élményeket, ne állj le soha! Ez a hiperglobális kései modernitás életfilozófiájának első számú maximája!
A baj persze éppen az, hogy valójában nincsen itt szó semmiféle életfilozófiáról: ahhoz meg kéne állni, szemügyre véve magamat a mögöttem levő múlt és az előttem álló jövő perspektívájából. Az élményhajszolás nem enged teret az idő megtapasztalásának: az időfolyam egymást követő összefüggéstelen pillanatokra esik szét — az értelemteliség tapasztalata ritkán adatik meg korunk emberének. A Covid-járvány idején úgy tűnt, lehetőség kínálkozik egy civilizációs pályakorrekcióra. Aztán az illúzió hamar tovatűnt – rossz álom emléke maradt csupán, amelyet száműzünk a társadalmi és egyéni tudatalattiba. Úgy fest, az emberiség – persze ilyen nevű politikai és morális szubjektum nem létezik – némiképpen hasonlít a Bourbonokhoz. Róluk azt mondták a napóleoni időket követő restauráció idején, hogy semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Nos, korunk embere – aki a heideggeri Akárkiből (das Man) időközben selfie-idiótává lényegült át – semmit sem tanul, ám mindent elfelejt.