Kovács Gábor

ERŐSZAK ÉS CIVILIZÁCIÓ

2004 április

ERŐSZAK ÉS CIVILIZÁCIÓ

„Ha békét akarsz, készülj a háborúra!” – vélték a rómaiak. S valóban: az emberiség története egyben a háborúk története is. A több ezer éves sumer agyagtáblák ugyanúgy ezt látszanak bizonyítani, mint a párizsi diadalív. Első pillantásra különbséget legfeljebb a méretekben és az eszközökben találunk. Amikor az egykori sumer uralkodó harminc emberrel elfoglalta a szomszéd várost, ugyanúgy a négy világtáj büszke urának tekintette magát, mint millióknak parancsoló és bonyolult katonai technológiákat birtokló utódai.

lélektelen gyilkoló robot

A miértre sokféle válasz adható. Van olyan nézet, hogy a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad, mások szerint „civilizációs vívmány”. Mindkét vélemény mellett lehet érvelni. Nemrég olvastam a Magyarországon járt neves etológusnő fejtegetéseit, aki szerint a csimpánzközösségek egymás közötti viszálykodása voltaképpen a háború előképe, tehát ha kollektív tébolyról van szó, akkor ez állati, prehumán létünkben gyökerezik. Ezzel szemben Lewis Mumford úgy tartja, hogy nincs háború az óriásgép, vagyis az állam nélkül, melynek leghatékonyabb megjelenési formája az érző, eleven egyént lélektelen gyilkoló robottá lefokozó hadigépezet. Úgy véli, hogy a történelem hajnalán, az egyiptomi Óbirodalomban négy alapvető feltételre volt szükség ahhoz, hogy ez az óriásgép megszülessék: egyrészt olyan vallási koncepcióra, amelyben az isteni autoritás megkérdőjelezhetetlenné tette az istenkirály döntéseit, másfelől olyan bürokráciára, amely ezeket a döntéseket közvetítette és végrehajtatta, harmadrészt az írásra, arra a technikai eszközre, mely nélkül a bürokrácia olajozott működése elképzelhetetlen, végül, de egyáltalán nem utolsósorban engedelmes dolgozókra, akik erőszak vagy megfelelő kondicionálás révén lemondtak sajátos, egyéni céljaikról, és élő hús-vér gépalkatrészekké váltak. A négy tényező bármelyikének hiánya a gép leállását eredményezte. A szerkezet hatékonyságát a produktumon lehetett lemérni: békeidőben a megépített piramis konstrukciójának pontosságán és az építmény monumentalitásán, háborúban pedig az elfoglalt terület nagyságán és a megölt ellenség számán.

A háború lényege az erőszak. A hadviselés során azonban az erőszak racionalizálódik, eszközzé lesz valamilyen cél eléréséhez. Ez persze nem mindig van így: a háború eszközből nagyon könnyen öncéllá válik, s bekövetkezik a kollektív őrület időszaka. Guglielmo Ferrero éppen így különböztette meg a civilizációkat: mennyire képesek a félelemből fakadó erőszak humanizálására és megszelídítésére, vagyis a háború korlátozására, pusztításának minimalizálására. Ferrero kiindulópontja antropológiai: az ember félelemmel teli lény. A félelem alapja az ember haláltudata. Az ember a világmindenség egyetlen olyan lénye – mondja –, akinek tudomása van a halálnak arról a sötét éjszakájáról, amelybe az élet rohanó folyója az örökkévalóság óta beleömlik. A haláltól rettegő ember képzelete elsötétíti az univerzumot: fiktív lényekkel és gonosz erőkkel népesíti be. A legnagyobb félelem forrása azonban a másik ember: mert ez az egyedülálló lény hatásos eszközöket képes készíteni az élet kioltására.

félelem-koncepció

Ehhez a félelem-koncepcióhoz szervesen kapcsolódik a civilizációról adott definíciója. A civilizáció lényege nem a technikai tökéletesedés folyamata: ha van egyáltalán értelme a haladás szónak, akkor az nem föltétlen köthető össze a technikai és tudományos fejlődés kétségtelen tényeivel. Ha összevetjük a civilizáció és a haladás fogalmát, azt találjuk, hogy mindkettőnek van közös eleme: a javítás eszméje. A kérdés azonban éppen az, hogy mire vonatkozik ez a javítás. Ferrero szerint az adott civilizációban jelenlevő félelemmennyiség csökkentése jelenti az illető civilizáció javítását, ebben áll a haladás lényege. Másként fogalmazva: a civilizáció a bátorság iskolája A különböző civilizációkat összehasonlítva: azt lehet fejlettebbnek tekinteni, amelyik előbbre jutott a félelem visszaszorításában. A különböző civilizációk más és más szférában tettek kísérletet a halálfélelemből származó félelemmennyiség csökkentésére: a hinduizmus és buddhizmus az individuális életet illúziónak nyilvánította, azaz a filozófia és a vallás eszközeivel vitte végbe a „félelemtelenítést”, míg az európai civilizáció a hatalom legitimitási elveinek kidolgozásával.

Ferrero szerint lényeges, hogy nemcsak a vallásban, hanem a politika területén is vissza lehet szorítani a félelmet. A kínai történelem bizonyos szakaszait leszámítva ez kizárólag Európában történt meg. Bibó István – éppen Ferreróra hivatkozva – maga is osztja ezt az elképzelést: „Az, hogy a szabadság és félelemmentes nyugodt értelem uralmát állandósítani, intézményesíteni lehet, lényegileg két nagy kultúrkörben vetődött fel. Az egyik a görög-római kultúrkör, a másik a kínai. Ebben a kettőben jelentek meg olyan politikai ideológiák, olyan politikai gyakorlatok, amelyek megszüntették az emberiség történetét – ahogy azt Ferrero megjelöli egy helyen – a zsarnokságok egyhangú változásává tenni, és helyette olyan kísérletekké váltak, amelyek megkísérelték a hatalmat tartósan, intézményesen humanizálni, moralizálni, szabadságelemekkel kontrollálni, és végül végső célként felszámolni.”

A politika szférája Ferrero és Bibó szerint azért kiemelt jelentőségű, mert a halálfélelem legkártékonyabb kompenzációs formájának az emberek közötti harcot tartják. A hatalmat, mint a probléma elsődleges orvosságát, természetesen minden emberi közösség fölfedezi, ez az orvosság azonban ambivalens hatású. Egyfelől csökkenti a félelem következményeit, másfelől maga is félelmet gerjeszt. A hatalom ugyanis a kényszerítés eszközeinek birtoklását és alkalmazását jelenti. A döntő kérdés ezért az, hogy miként tud a hatalom ebből a rossz körből kitörni. Ez úgy lehetséges, hogy megpróbál bizalmat kelteni maga iránt. Ennek a módja pedig, hogy bizonyos alapelvek szerint veszi át a kormányzást, amelyekhez a későbbiekben is ragaszkodik.

Ezek a legitimitás azon elvei, melyek a kormányzó kisebbség hatalomgyakorlási módját a passzív többség számára törvényesnek tüntetik föl. Ha a többség törvényesnek tekinti a hatalmat, el is fogadja: ezzel pedig nő a bizalom és csökken az adott társadalomban létező félelem mennyisége. A legitim hatalom pedig inkább hajlik arra, hogy békében éljen szomszédaival, mint az illegitim, amely éppen örökös belső bizonytalanságát akarja kompenzálni a háborús kalanddal.

párbajszerű háború

Nagyon is kétséges persze, hogy a tétel, mely szerint az európai civilizáció története az erőszak és a háború háttérbe szorításának a története, mennyiben állja meg a helyét. Magának Ferrerónak is erős kételyei voltak, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen műveit a második világháború árnyékában, a totalitárius diktatúrák fénykorában írta. Amikor a harcoló felek – a 18. század játékszabályok által korlátozott, párbajszerű háborúival ellentétben – nem tettek különbséget civilek és katonák között, amikor az európai civilizáció feltalálta a nagyüzemszerűen működtetett halálgyárakat.

Pedig a háborús válságokkal beköszöntő európai középkorvég véres századai után sokan gondolták, hogy a népeket összekötő békés kereskedés finomítja majd az erkölcsöket, pallérozza az elméket, véget vet az örökös háborúskodásnak. Míg Hobbes úgy találta, hogy az általános ellenségeskedésnek csak egy szörny-állam, az emberben rejtőzködő agressziót megfékező leviatán vethet véget, addig Montesquieu-nek meggyőződése volt, hogy a kereskedelem civilizálja a vad erkölcsöket, s a barbár népek szégyenbélyegévé változtatja a háborút. Az efféle vélekedések nem is alaptalanok. Az újkori Európában ugyanis egy addig ismeretlen civilizációs fordulat következett be. A modernitás korszakába lépő kontinensen a premodern társadalmakra jellemző nemesi-katonai elitek kénytelenek voltak átadni helyüket a kereskedőknek és vállalkozóknak, a nemesi becsület meghátrált a békés vagyongyűjtést közjóként megjeleníteni tudó polgárerény előtt. Hogy ez mit jelentett, azt szemléletesen ábrázolta Cervantes Don Quijote alakjában. Úgy látszott, hogy az agresszivitással összefonódó nemesi becsület helyett az emberi méltóság lesz a születő modern társadalom központi értéke. A kettő közötti különbséget Peter Berger amerikai szociológus így látja: „A becsület és a méltóság egyaránt olyan fogalom, amely hidat ver az én és a társadalom között. Miközben mindkettő nagyon bensőséges módon tartozik az énhez. (…) Végtére is, mi hát a különbség a társadalmi én eme két fogalma között? (…) A becsület fogalmából következően az identitás lényegileg, vagy legalábbis jelentős mértékben intézményes szerepekhez kötődik. Ezzel szemben a méltóság modern fogalma szerint az identitás lényegileg független az intézményes szerepektől. (…) a becsület világában az egyén azonos a címerpajzsát díszítő társadalmi szimbólumokkal. A lovag valódi énje akkor nyilvánul meg, amikor valamennyi hatalmi jelvényét magára öltve kilovagol a csatatérre. Ezzel szemben egy nővel az ágyban fekvő meztelen férfi az ént alacsonyabb valóságfokon jeleníti meg. A méltóság világában, a modern felfogás szerint, az emberi kapcsolatokat irányító társadalmi szimbolizmus csupán álruha. A címerpajzsok eltakarják a valódi ént. Eszerint éppen a meztelen férfi, és még sajátosabb módon a szeretkező meztelen férfi az, aki sokkal valóságosabban nyilvánítja ki önmagát.”

Aztán persze hamarosan kiderült, hogy a kezdeti remények túlzottak voltak. A modernitás nemcsak az individuum emberi méltóságát találta fel, hanem a nemzetállamot is, és az előbbit nem habozott alárendelni az utóbbinak. Lehet, hogy a kereskedelem békésebbé tette az embereket, de nem tette békésebbé a megszülető nemzeteket. Jelezték ezt már a 17. század két legpolgárosultabb nemzetének, az angolnak és a hollandnak egymással vívott kereskedelmi háborúi is, a kontinens nagy részén pedig abszolutizmus, nemzetállam, merkantilizmus és modern technológia együttműködésének eredményeként újjászületett a Mumford-féle óriásgép, mégpedig nagyobb hatékonysággal, mint valaha. A 19. század szédítő technikai fejlődése ugyancsak ezt a gépezetet erősítette, s az első világháború okai között – a Bibó István által oly ragyogóan elemzett – a nemzetállami frusztrációk és politikai hisztériák mellett ott volt a gazdasági versengés, új piacok és érdekszférák szerzésének vágya. A balul sikerült békeszerződések egy új háború sárkányfogveteményének bizonyultak: a második világháború ebben az értelemben valóban nem volt más, mint az első világháború utolsó csatája.

demokratikus deficit

De mit jelent a háború ma, a globális posztmodern fogyasztói civilizáció korában? Aligha lehet erre a kérdésre egyértelmű és megnyugtató választ adni. Hiszen egyszerre igaz, hogy az 1945 óta eltelt több mint fél évszázadban nem tört ki újabb totális háború, és az, hogy ezt az időszakot helyi háborúk megszakítatlan sora jellemzi. Nem kétséges, hogy 1989, a kommunizmus összeomlása, a kelet-európai rendszerváltások új fejezet kezdetét jelezték a történetben. Az hamarosan kiderült, hogy a történelem végével kapcsolatos Fukuyama-féle millenniumi várakozás alaptalan, mert a hegeli fogantatású vízióval ellentétben nem következett be a liberális demokrácia globális diadala. Már csak azért sem, mert 1989 után nemcsak a kommunizmus vált a múlt kísértetévé, hanem bomlásnak indult a nemzetállam is. Utóbbi fejleményt eleinte zajos tetszéssel ünnepelték, de hamarosan kiderült, hogy liberális demokrácia és nemzetállam kapcsolata sokkal bensőségesebb, mint azt korábban hitték; a nemzetállam – sok tekintetben nagyon is örvendetes kimúlása – a liberális demokrácia legitimitását is meggyengítette. Sokat hallani ma demokratikus deficitről, és az utóbbi években divatossá vált a birodalom korábban porosnak és idejétmúltnak tetsző kérdése. De ami a háborút illeti: újabban egyre többször emlegetik a nácizmussal kokettáló Carl Schmittet, aki szerint a politika lényege éppenséggel az ellenség megnevezése: „A politikai gondolkodás és politikai ösztön (…) elméletileg és gyakorlatilag a barát és ellenség megkülönböztetésének képességén igazolódik be. A nagypolitika csúcspontjai egyúttal azok a pillanatok, amelyekben az ellenséget konkrét érthetőséggel ellenségként pillantják meg.”

Huntingtonnak a civilizációk háborújáról szóló elmélete bombasztikus és számos sebből vérzik, mégsem teljesen légből kapott. Az Amerikai Egyesült Államok – amelyet sokan valamiféle posztmodern birodalomnak tartanak – háborúinak, vagyis az 1991-es Öböl-háborúnak, a 2001-es afganisztáninak és a 2003-as irakinak kétségtelenül volt ilyen eleme is. A médiában ezek a háborúk úgy jelentek meg, mint amelyeket az euro-atlanti civilizáció univerzális értékei nevében vívtak az iszlám fundamentalizmus táplálta terrorizmus ellen. Ezekkel a háborúkkal a hadviselés új módja lépett színre, nevezetesen a technoháború, melyben a mindenható high-tech játssza a főszerepet. Interjúk és elemzések garmadáját lehetett olvasni és hallani arról, hogy az „intelligens” új fegyverek mennyire humánusak. A lelkesült beszámolókat hallgatva az embernek időnként az a benyomása támadt, hogy ezek az új típusú bombák és rakéták minden bizonnyal igazoltatják az eléjük kerülő delikvenst, s csak akkor ölik meg, ha az nem volt képes hitelt érdemlően bizonyítani személyazonosságát.

Mindenesetre tény, hogy az utóbbi években megváltozott a nyugati – ez persze ma már inkább tipológiai, mint földrajzi kategória – társadalmak viszonya a háborúhoz. Jelzi ezt, hogy az általános hadkötelezettséget a nemzetállam olyannyira jellegzetes intézményét – mind több helyen váltja fel a zsoldoshadsereg, amelyet persze – a political correctness követelményeinek eleget téve – immáron hivatásos hadseregnek neveznek, ezzel is kifejezve, hogy a dolog lényege a szakszerűség, és szemérmesen elhallgatva, hogy mi a tárgya ennek a szakszerűségnek. A katona azért hal meg, mert mint profinak adott esetben ez a dolga. De hogy ez a fejlemény a totális háborúsk lehetetlenné válásának a jele-e, ma még nem világos. Spengler annak idején úgy vélte, hogy a zsoldoshadseregek újbóli feltűnése az új cézárok korának nyitányát jelzi. Ki tudja. Az bizonyos: a háború így vagy úgy, de a jövőben is a civilizáció integráns része marad, s mint ilyen bármelyik alakváltozatában az egyéni élet és az emberi méltóság tagadása lesz: „Si vis pacem, para bellum.” (Ha békét akarsz, készülj a háborúra.)

kép | Maria Helena Vieira da Silva művei, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com