’ELÉG VOLT A VALÓSÁGBÓL: ÍGÉRETEKET AKARUNK!’ – 2.

Az egyetemes, a polisz tagjaként élvezett politikai szabadság helyébe csoportszabadságok, csoportprivilégiumok mozaikja lép; ez emlékeztet a premodern, középkori európai társadalmak viszonyaira, ahol minden csoportnak megvolt a neki járó partikuláris szabadsága, privilégium formájában. A középkor végén ezek szintetizálódtak a politikai társadalom – a societas civilis – az állammal szemben élvezett egységes szabadsággá. Úgy tűnik, napjainkban sikerül ezt az utat visszafelé megtenni. Az egy és oszthatatlan emberi méltóság oszthatóvá és felosztandóvá vált: a melegek méltósága, a feketék méltósága és így tovább: újabb és újabb identitáscsoportok lépnek fel követeléseikkel. Mert hiszen az ’ember’ fogalma elvont, nem élhető át a mindennapokban abban a fájdalmas konkrétságban, mint a csoportidentitások. Ám ez naturalizálja a politikát: az vagy, ami vagy, a magad biológiai-pszichikai mivoltában: az identitáscsoportok ennek elismerését követelik, lefordítását a jogok absztrakt nyelvére. Az egyén individuális autonómiájának státusza problematikus ebben a koncepcióban. Szemben a modern demokrácia egyénének pozíciójával, akinek státuszát – elvileg, hisz a gyakorlatban nyilván nem mindig van így – az egymást követő politikai konfliktusokban az individuális politikai döntések sorozata határozza meg. Az identitáspolitika univerzuma kollektivisztikus: az identitás-csoporthoz tartozás az egyén autonóm döntése: ám utána a csoporthoz tartozásnak van primátusa. Konkrét helyzetekben – a jelenlegi viszonyok között, amikor a csoportidentitások elsődleges terrénuma a különböző digitális közösségi platformok virtuális tere – ez az éppen aktuális véleményvezérek álláspontjához igazodik; a megkérdőjelezés a csoportból kitaszítás-kiközösítés veszélyét hordozza.

valóságátalakítás

Nagy kérdés, miképpen tudják a politikai elitek és az általuk működtetett államok kezelni az új helyzetet. Van-e elegendő elszántság, cselekvési képesség és vannak-e a kezükben eszközök – ennek a három tényezőnek a kombinációja a hatalom – a politikai demokrácia revitalizálására. Az esélyek jelen pillanatban sehol nem túl jók. Sokkal könnyebb álmokat ígérni a fogékony politikai fogyasztóknak, mint nekifogni a valóságátalakítás irdatlanul nehéz és közvetlen politikai haszonnal nemigen kecsegtető műveletének.

Nem kétséges, hogy a modern demokrácia válsága mostanság pergő filmjének stáblistáján a technológiát a főszerepet játszó színészek között kell keresni.^[1] A respublika közös nyilvánosságának terét szétdaraboló identitáspolitika destruktív potenciálja aligha teljesedhetett volna ki enélkül. Az internet kezdeti időszakában jelent meg a hálózati én fogalma, amely korabeli kommunikációelméleti diskurzusban a magába zárt karteziánus ego börtönéből szabadulás lehetőségét ígérte, s egy új közösségiség perspektíváját villantotta fel.^[2] A digitális technológia azóta eltelt három évtizede alatt az új közösségiség ígérete átalakult a közösségi platformok megalapozta új digitális én valóságává, melynek kiindulópontja – szemben a karteziánus ego ’gondolkodom, tehát vagyok’ tételével – a ’lájkolnak, tehát vagyok’ maximája.^[3]

A kilencvenes évek elején a világháló a szabadság természetes médiumának tűnt – a digitális demokráciát a valóságos világ politikai demokráciáját kiteljesítő lehetőségek között tartották számon. Ezzel szemben napjainkban különféle autoriter rendszerek használják hatalmuk megerősítésére. Nem is olyan régen Bill Clinton amerikai elnök még mélyen abszurd és megvalósíthatatlan ötletnek tartotta a kínai elgondolást, hogy cenzúrázni lehet az internetet. Aztán mi történt? Az oligarchikus rezsimek ma széltében-hosszában alkalmazzák Oroszországtól Iránig. S messze nem az információhoz jutás akadályozásáról van szó; a legvészterhesebb fejlemény a polgároknak eladdig csak a represszív rezsimek álmaiban szerepelő átfogó megfigyelésének valósággá válása.^[4] A kínai modell működését mutatja be egy közelmúltban készített dokumentumfilm.^[5]

Manuel Castells, akinek nevét Az információ kora tette közismertté, 2012-ben írt egy könyvet, mely a következő hosszú címet viselte: A harag és a remény hálózatai. Társadalmi mozgalmak az Internet korszakában.^[6] A művet az előző év, a 2001-es ún. arab tavasz eseményei ihlették, mikor egy sor arab országban politikai válságba torkolló tüntetések törtek ki a helyi autoriter rezsimek ellen. A tömegmozgalmaknak nagyon hathatós segítséget jelentettek a különböző digitális platformok a megmozdulások szervezésében – ennek módozatait mutatja be és elemzi a könyv. Ma, egy évtizeddel később, jól látható a szomorú végkifejlet. A régióban nem köszöntött be az olyannyira áhított demokrácia; a régi rezsimek megbuktak ugyan, de helyükbe hasonlóan autoriter kormányok léptek, vagy pedig – lásd Líbia – anarchia és a hadurak harca követte a zsarnok eltűnését.

körforgás

Hannah Arendt különbséget tesz felszabadulás és a szabadság megalapozása között.^[7] Az első a régi elnyomó, autoriter rezsim elleni sikeres lázadás – ám ez csak az első lépés, mert ezt követnie kell a másiknak, a szabadság megalapozásának, amely a régi zsarnoktól megszabadulás mámorító, de szükségképpen illékony érzését a szabadság politikai intézményeire alapozott, azok által biztosított tartós állapottá teszi. Az emberiség politikai története azt bizonyítja, hogy a két egymás utáni lépés megtételére nem minden társadalom képes. A történelemben se szeri, se száma a zsarnoki hatalmak elleni sikeres fölkeléseknek, ám az esetek túlnyomó többségében – néhány szabad hónap vagy év után – visszatért a represszív hatalom. Az antik és középkori politikai gondolkodás a politikai változások többnyire erőszakos és véres periódusait ezért nevezte revolúciónak – ezt az eredeti jelentést a magyar forradalom szó nem adja vissza –, vagyis körforgásnak. Számukra az volt a történelmi tapasztalat, hogy a szabadság állapota törékeny és átmeneti, s egy idő múlva a zsarnokság szükségképpen visszatér. A modern demokrácia politikai rendszere épp a rossz körből kitörést ígérte.^[8] A posztmodern politikai állapot sajnos, ezt látszik felülírni.

Manuel Castells A harag és a remény hálózatai után néhány évvel már újabb, végtelenül kiábrándult könyvet írt, amelyben rendkívül sötét képet fest a digitális technológia korának politikai valóságáról és a megoldást kínáló perspektíva hiányáról. Már a könyv címe is sokat mondó: Törés. Az alcím pedig tudatja, hogy mi ennek a törésnek az eredménye: ’A liberális demokrácia válsága’.^[9] A válság a kormányzó elitek és a kormányzott tömeg közötti törés következménye. A harag és a remény hálózataihoz képest radikális perspektívaváltást észlelünk. A korábbi műben az internet virtuális tere – a valóságos térrel összeolvadva – hibrid szférát teremt; ez olyan új típusú politika lehetőségét alapozza meg, amely meghaladja a modernitásnak a Habermas által leírt diszkurzív racionalitáson nyugvó, értékalapú politikáját. A technológia lehetővé teszi az érzelmi közösségi együttléten alapuló, érzelmi politikát: így a harag és remény alapozza meg a demokráciát.^[10]

A Törésben korábbi reményeinek zátonyra futását dokumentálja a szerző. Időközben az arab tavasz dühe és reményei nem bizonyultak demokratikus politikai berendezkedések alapköveinek. Most az ún. nyugati világ politikai intézményeinek a válsága kerül a gondolatmenet központjába: USA, Franciaország, Spanyolország. Castells keserűen állapítja meg, hogy a hálózati társadalom – amely már az információ koráról szóló műnek is kulcskategóriája – a legkevésbé sem hozta meg az olyannyira remélt újszerű politikai demokráciát. Éppen ellenkezőleg! A kortárs politika a valóságban a multimodális média által meghatározott formában és módon létezik.^[11] Az alapelv, hogy a politikai üzeneteknek a lehető legegyszerűbbeknek kell lenniük. Az üzenetek legfőbb hordozója az emberi arc – a cél az archoz társítható pozitív és negatív érzelmek felkeltése. Előbbiek a propagált politikát megtestesítő személlyel való azonosulást akarják megteremteni, utóbbiak a politikai ellenfél iránt érzett haragot és gyűlöletet. Valahogyan úgy, ahogyan azt Orwell az 1984-ben leírja: a napi Két Perc Gyűlölet összejöveteleinek csúcspontjaként a rendszer főellenségének, Emmanuel Goldsteinnek az arca jelenik meg a képernyőn.

Merthogy – folytatja Castells – a modern idegtudomány bebizonyította, hogy a politika alapvetően emocionális jellegű; ez persze mélységesen irritálja a klasszikus racionalista paradigmában gondolkodókat, akiknek nézeteit azonban a legkevésbé sem támasztják alá a kortárs politika legújabb fejleményei.^[12] A politika fogyasztóinak emocionális benyomásai a közösségi média fragmentizált tereiben közvetlen, reflektálatlan véleményekként jelennek meg, amelyek aztán dühödten csapnak össze, ahogyan korábban a futballmeccsek szemben álló szurkolótáborainál tapasztaltuk.

Az ún. botránypolitizálás, vagyis az ellenfél lejáratása azért vált dominánssá – így Castells –, mert a negatív üzenetek befolyásoló ereje ötszörösen meghaladja a pozitívakét. A végeredmény paradox módon a botrányok kiváltotta felháborodás eltűnése, egyfajta közömbösség. Ha a mi hősünkről is kiderül, hogy éppolyan korrupt, mint ellenfele, akkor azt mondjuk: na jó, édes Istenem, de mégiscsak a mi kutyánk kölyke, lehet, hogy lop, de hát a másik is; miért is ne szavaznék rá? Akárhogyan is – vonja le a konklúziót Castells – a politico-digitális kakofónia legrémisztőbb és vészterhesebb hozadéka az, amit az igazság-utániság (post-truth) korszakának szokás nevezni; az igazság és hamisság közötti különbség eliminálása, illetve a különbségtétel képességének vészes erodálódása.^[13]

szisztematikus hazugság

Ez nyilvánvalóan nem új fejlemény: a technológia inkább egyfajta nagyítólencseként egy korábban is létező jelenséget nagyít fel.^[14] Érdemes elővenni Hannah Arendtnek a politikai hazugságról úgy fél évszázada írott szövegeit.^[15] Arendt kiindulópontja a totalitarizmus természetéről kifejtett koncepció. A totalitarizmus a szisztematikus hazugság segítségével a valóság szövetének újraszövését kísérelte meg, egy álvalósággal próbálván meg helyettesíteni a tényekre, a valóság kikristályosodási pontjaira épülő emberi világot. A totalitárius kísérlet bukása végül is arról győzte meg Arendtet, hogy ez akkor szükségképpen kudarcra volt ítélve: a szisztematikus hazugság a totalitárius rendszerben nem tudott olyan pszeudo-világot teremteni, amely stabilitásban felvette volna a versenyt a megsemmisíteni akart valósággal.

Ám látja, hogy a probléma bizony poszt-totalitárius konstellációban is létezik. A Hazugság a politikában c. esettanulmányban a vietnami háborúval kapcsolatos dokumentumok nyilvánosságra hozatala kapcsán vizsgálja a politikai hazugság működésmódjait a hetvenes évek elejének demokratikus Amerikájában. De már a korábbi, az Igazság és politika c. írása is felveti a kérdést, hogy demokratikus politikai körülmények között hogyan jelenik meg az image-gyártás formájában a szisztematikus hazugság problémája. Kérdése: „ha a modern politikai hazugságok oly nagyon megkövetelik a tényszerűség egész szövetének teljes átrendezését – mondhatni egy más valóság megteremtését, amelybe öltési hiba, hézag vagy nyiladék nélkül illeszkednek, ugyanúgy, ahogyan a tények illeszkednek bele eredeti közegükbe – mi áll az útjában annak, hogy ezek a történetek, image-ek és tényszerűtlenségek a valóság és a tényszerűség alkalmas pótlékaivá váljanak?”^[16]

A félévszázaddal korábbi kérdés ma aktuálisabb, mint valaha: tényleg, vajon mi áll az útjában annak, hogy az immáron a mesterséges intelligenciák által nagyüzemileg elállított hazugságtömeg ne lépjen az igazság és a valós tények helyébe? Sokan úgy vélik: nincs ok aggodalomra, segítségünkre sietnek azok a mesterséges intelligenciák, amelyeket a fake news, a hazug hírek leleplezésére fejlesztettek ki. Ez összhangban van a technológiai civilizáció azon alapdogmájával, hogy minden probléma technológiai jellegű, ezeknek mindig van – sőt kizárólag csak ilyen van – technológiai megoldása. Az interneten könnyű rátalálni a Sensity nevű cég által létrehozott mesterséges intelligenciára, amely képes szétválasztani az ocsút és a búzát, vagyis felismerni a hamis hírt.^[17] No de mi ennek a következménye? Az, hogy – amint azt a katonai technológiák története bizonyítja – a védekező és támadó eszközök állandó, soha véget nem érő versengése következik; a fejlettebb hazugságleleplező mesterséges intelligenciák olyan hazugsággyártó programok kialakítását ösztönzi, amelyek lebuktatására még jobb hazugságleleplező masinákra van szükség: és így tovább, a végtelenségig.^[18]

A probléma ezzel az, hogy itt már nem az ember a végső instancia igazság és hamisság eldöntésének a kérdésében: nem marad más számára, mint hinni a hazugságfelismerő mesterséges intelligenciának. Vajon olyan nagyon különbözik a jelenkor emberének ez a léthelyzete az antik görögétől, aki a delphoi jósdához fordult, amikor valami igaz dolgot akart tudni a jövőről? Immanuel Kant híres szövegének felütésében a következőképpen határozza meg a felvilágosodást: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! merj a magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata.”^[19]

szétválaszthatatlanul

Ám úgy tűnik, hogy egy újabb korszakváltás történt: a posztfelvilágosodás korszakába lépett a világ.^[20] Amikor a mi Bibó Istvánunk azt írja, hogy a világban való tájékozódáshoz két dolog szükségeltetik, a gondolkodás bátorsága és a valóságérzés épsége, akkor Kant nyomdokain jár. A baj az, hogy abban a jelenlegi konstellációban, melyben a politika és a technoszféra szétválaszthatatlanul összefonódott, igen-igen nehéz a két feltétel teljesítése a közösségi média egymástól elválasztott buborékjaiban tájékozódni akaró ember számára. Valójában a helyzet nagyon hasonlatos ahhoz, amit Stanislaw Lem 1971-es szatirikus disztópiájában, A futurológiai kongresszusban festett meg. A történetben a világot hatalmas gyógyszergyártó cégek uralják. Az uralkodó elit különböző pszichoaktív szerekkel manipulálja az emberek valóságérzékelését. A különféle dolgok birtoklásának illúzióját speciális drogok használatával lehet elérni. A valóságos világ reménytelenül sivár, de a drogok biztosítják a legpompásabb luxus-javak birtoklásának hamis, ám a valóditól nem megkülönböztethető illúzióját. Ezzel sikerül megóvni a túlnépesedett bolygót azoktól a társadalmi feszültségektől, amelyet a javak egyenlőtlen elosztásából fakadnak. Ám legalább a vezetőknek tisztában kellene lenniük azzal, hogy milyen is a világ valójában. Ennek módja azonban nem a drogoktól való tartózkodás, hanem egy olyan drognak a beszippantása – zseniális a fordító, Murányi Beatrix magyarítása – amelynek ocsudin a neve, merthogy ennek hatására a használó felocsúdik a hamis valóságból.^[21]

A magyar glóbusz: a ’valahol utat vesztettünk’ makacsul visszatérő életérzése

Amikor a magyar politikai viszonyokról és kilátásokról töprengünk, mindig számításba kell vennünk azt a világ-konstellációt, amelynek politikai vetületeiről szól ennek az írásnak az első, nagyobbik fele. Triviális megállapítás, bár gyakorta megfeledkeznek róla: a magyar politikatörténet – hasonlóan a gazdaság-, társadalom- vagy kultúrtörténethez – csak a külvilághoz való viszonyában értelmezhető. Valamikor a 18. század végétől ez a viszony – hasonlóan Kelet-Európa többi országához – a modernizáció kontextusába ágyazódik és az elmaradottság problémájaként jelenik meg. Másként fogalmazva: az Európa nyugati feléhez való viszonyról van. Ezt kétféle, egymást opponáló narratívában értelmezik; végigtekintve a magyar eszme- és ideológiatörténeten egyfajta váltógazdálkodás van a kettő között. Az egyik, a mintakövetésé: ez az elmaradottság-élményre válaszként a nyugat-európai modellek honosításában, adaptációjában látja a követendő utat. A másik az ún. öncélú fejlődés narratívája: eszerint a magyar történelmi út annyira sajátos, hogy az idegen modellek nem életképesek Magyarország számára.

Bár a két narratíva szemben áll egymással, a gyakorlatban nem teljesen zártak egymás számára: tulajdonképpen egy spektrum két szélső álláspontját jelenítik meg. A politika dimenziójában a kétféle megközelítés az univerzalista liberalizmus, és a lokálist preferáló konzervativizmus szembenállásaként jelenik meg. A – már mögöttünk hagyott – klasszikus modernitás harmadik nagy ideológiája, a szocializmus eredendően univerzalista, de különböző megjelenési formáiban újra és újra felmerül a lokális és univerzális dialektikája. A modellkövetés általában akkor válik problematikussá, amikor a nyugati liberális modell válságba kerül. Ez történt a két világháború között, amikor a hamar véget érő vidám 1920-as évek után jött az 1929–33-as gazdasági világválság, melynek következményeként a liberális univerzalizmus egy csapásra avítt, idejét múlta és molyrágta öreg ideológiának tűnt, míg a felemelkedő totalitarizmusok életerős, a jövőbe vezető ideológiának. Kelet-európai perspektívából nézve úgy látszott, hogy kétféle Nyugat van: az öreg, hanyatlónak tűnő liberális Nyugat és az új totalitárius Nyugat, melynek Németország a megtestesítője.

Szekfű Gyula híres mondata – amely eredetileg a Magyar Nemzetben 1943-ban megjelent cikksorozatának címe volt: ’valahol utat vesztettünk’, visszatérő módon újra és újra időszerűnek hat az éppen aktuális válság. A görög monda Sziszüphoszát juttatja eszünkbe, akit arra ítéltek az istenek, hogy újra meg újra megpróbálja a domb tetejére felgurítani a sziklát, de sohasem jár sikerrel, mert az újra meg újra visszazuhan a lejtő aljára – mindig újrakezdi, mindig ugyanaz a végeredménnyel.

1979-ben látott napvilágot az annak idején csak szamizdatban, az ún. második nyilvánosságban kiadott Bibó-emlékkönyvbe írt híres Szűcs Jenő híres tanulmány, amely utóbb aztán állami kiadónál is megjelent 1983-ban, a Gyorsuló idő című, kitűnő írásoknak helyt adó sorozatban: Vázlat Európa három történeti régiójáról.^[22] Az írás a jövendő változások előérzetében fogant: a szerző – nagy történész elődjét, Hajnal Istvánt és Bibót az Immanuel Wallerstein-féle világrendszer-elmélet fogalmi keretében továbbgondolja. Az államalapítás utáni ezer évet az európai történelem kontextusába helyezi. Ez magában foglalta a gazdaság- és társadalomtörténetet, politikai eszmetörténetet és politikatörténetet. Az európai civilizáció ezer évét állam és társadalom viszonyának szemszögéből tekinti át, és úgy találja, hogy e tekintetben három európai régiót lehet megkülönböztetni. A mintaadónak tekinthető nyugat-európai régió sajátossága a középkori politikai teológia societas civilisének – a modernitás századaiban végbemenő, de a premodern előzményekben gyökerező – emancipációja a politikai hatalomtól. Kelet-Európában – nála ez nagyjából a későbbi orosz birodalom területe és a Balkán – ez nem következik be; az állam maga alá gyűri az államot, míg a köztes régió, Közép-Kelet-Európa – a Lengyelországtól Horvátországig észak-déli irányban húzódó sáv – a két szélső modell elemeit olvasztja magába: hol egyikkel, hol másikkal mutat nagyobb hasonlóságot. Valami olyasmiről van itt szó, ami a magyar kultúr- és eszmetörténetben a kompország-szindrómaként ismert: a két part – a nagybetűs Kelet és a nagybetűs Nyugat – közötti ide-oda közötti utazásról.^[23] A történések lényege a nyugati politikai modell intézményrendszerének átültetése a posztkommunista kelet-közép európai televénybe. Még külön tudományág is született, mely fölöttébb beszédes nevet kapott: tranzitológia, vagyis átmenet-tan. Aztán következtek az ezredforduló utáni évtizedek, a maguk lépésről lépésre kibontakozó válságjelenségeivel, amelyek – az írás első részében tárgyalt – jelenkori civilizációs válságba torkolltak. Ez nemcsak próbára teszi a nyugati modell teherbíró képességét, hanem megkérdőjelezni látszik annak univerzális érvényességét. Beköszönt a hol választásos önkényuralomnak, hol hibrid rezsimnek, hol vezérdemokráciának, hol illiberális demokráciának mondott berendezkedések kora.

tranzitológia

Ezek a politikatudományban és a politológiában használatos címkék az utóbbi évtizedek változásaira reagáltak. A tranzitológia az univerzalista koncepció terméke, amely a liberális demokráciának a hatalmi ágak megosztására épülő berendezkedését egyetemesen érvényes politikai modellnek tekintette. A fogalom eredetileg a latin-amerikai és spanyol változások leírására szolgált az 1970-es években, s egy ideig úgy tűnt, alkalmas az 1989 utáni kelet-európai változások értelmezésére is. Ám néhány év után kiderült – utólag nem túl meglepően, hiszen itt mások voltak az előzmények –, hogy az itteni történések leírására az átmenet fogalmánál alkalmasabb az átalakulás, a transzformáció kategóriája. De ez a liberális demokráciának – írásom első részében tárgyalt – világszerte tapasztalt krízisének és az ún. populizmus előretörésének következménye volt. Sokféle demokrácia van – mondták az új megközelítések – a liberális csak az egyik típus, emellett más – a modellt a helyi viszonyokhoz adaptáló – típusokkal kell számolni. Az elméleti átmenet több lépésben történt. A hibrid rendszer fogalmával azokat a politikai rendszereket jellemezték, amelyekben a liberális demokrácia intézményi technikái autokrata elemekkel keverednek. A választási autokráciaként leírt berendezkedés lényege, hogy a választás intézménye megmarad, ez legitimálja a rendszert; ám nincsen szó valódi politikai versenyről, mert a választási rendszer manipulációja, a választókörzeteknek az uralmon levő párt igényei szerinti átigazítása – ez a hírhedt gerrymandering – következtében a politikai mező eltorzul: az ellenzéki pártok nem nyerhetik meg a választásokat. A vezérdemokrácia fogalma – a magyar politológusok egy része ezzel írja le a Magyarországon 2010 után kialakult, a hatalomgyakorlók által a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) keresztelt politikai formát – eredetileg Max Webertől származik. A német szociológus a rutinizálódott és bürokratikussá vált demokrácia revitalizálásának eszközét látta olyan berendezkedésben, amelyben a demokratikus intézményrendszert karizmatikus politikus működteti.

Egy idő múlva bekövetkezett a fogalmak túlburjánzása, ami gyakran megnehezíti az eligazodást. Azt eredeti szándék az új politikai berendezkedések árnyalt leírása és jellemzése: olyan tipológia megalkotása, amely képes többet mondani annál, hogy itt a liberális modell torzulásáról van szó. A politológia célja ezzel a fogalmi apparátussal az új berendezkedések működésmódjainak részletes leírása. Ám felmerül egy súlyos kérdés. Vajon ebből annak kell következnie, hogy teljesen szakítunk a normatív értékszempontokkal, vagyis a leírás során rekonstruáljuk ezeknek a berendezkedéseknek a működésmódjait, ám óvakodunk attól, hogy a jó vagy rossz kormányzás – Arisztotelész óta ismert – kategóriáit használjuk? Ha igen, akkor egyebek mellett a zsákutca fogalma is értelmezhetetlenné válik: a leírás szintjén maradva ez a naiv moralizálás terméke.^[24] Szilágyi Ákos ezzel polemizálva írja:

„A politikai kérdésekre – mivel akár részt veszünk, akár nem veszünk részt a közügyek intézésében, a róluk folytatott vitákban, a politikában benne vagyunk – csak politikai válasz adható, akkor is, ha ez a válasz fogalmilag artikulált, távolságtartó. Nincs értékmentes – jót és rosszat, igazat és hamisat, helyeset és helytelent szét nem választó – politikai beszéd, a politikatudomány beszédmódját is beleértve. A rovartan tudós művelője nem tesz különbséget rossz tücsök és jó tücsök, helytelen ciripelés és helyes ciripelés, a geológus pedig sikeres és sikertelen vulkánkitörés, a meteorológus igaz és hamis napfolttevékenység között. A politikatudós ezzel szemben – tárgya és helyzete természetéből adódóan – kénytelen különbséget tenni jó rendszer és rossz rendszer, jó kormányzás és rossz kormányzás, jó politikus és rossz politikus, politikai igazság és hazugság között, vérmérséklete, világnézete, erkölcsi meggyőződése szerint fogadva vagy utasítva el, védelmezve vagy támadva, dicsérve vagy ócsárolva valamit, rábeszélve valamire vagy lebeszélve valamiről, akárkihez beszél is közvetve vagy közvetlenül: a hatalomhoz, a szakmai közösséghez vagy az egész politikai közösséghez. Magyarán: a politikatudomány, mint bármely más társadalomtudomány argumentálási és megismerési módja, mindig innen marad a retorikán, és ez nem elrejtendő fogyatékossága, hanem legsajátabb természete, amit oktalan kesergés vagy az objektivitás még oktalanabb színlelése nélkül vállalnia kell.”^[25]

mintakövető attitűd

A Szűcs Jenő-féle fogalmi keret – ahogyan az általa kiindulópontnak használt bibói is – a normatív megközelítésre épül. Tagadhatatlan, hogy ez konkrét történeti-politikai szituációban fogant; mélyén az a mintakövető attitűd munkál, amely követendő politikai modellnek a nyugat-európait tekinti. Ennek adekvát politikai formája ebben a megközelítésben a liberális demokrácia, amelynek politikai berendezkedését – az egyébként gondolkodásában konzervatív, liberális és szocialista nézőpontokat keresztény szemlélettel ötvöző, magát harmadikutasként definiáló – Bibó a szabadság ideológiamentes objektív technikájaként, az európai kultúrkör legnagyobb teljesítményeként tartott számon.^[26] Nem vitás, hogy a második világháború utáni évtizedekben a liberális demokrácia mint politikai forma a delelőn volt. A tranzitológia alapgondolata utóbb azért kérdőjeleződött meg, mert a delelő ideje elmúlt. Kiderült, hogy a liberális demokrácia intézményrendszerének szervesülése olyan társadalmi-politikai konstellációban, ahol eddig ez nem létezett, több mint kétséges. A 2003-as iraki háborút követő demokráciaexport-kísérlet totális kudarcot vallott: a külföldi fegyverekkel megdöntött Szaddam Huszein-diktatúra helyébe nem az óhajtott demokrácia lépett, hanem a káosz: az ország a geopolitikai világrendben fontos stratégiai szerepet betöltő közel-keleti régióra életveszélyes fenyegetést jelentő fekete lyukká lett, állandó és kiszámíthatatlan veszélyforrássá. A következő évtized elején, az arab tavaszt követően, nagyon hasonló következett be Líbiában Kadhafi bukása után.

Kelet-Közép-Európa posztkommunista országai persze nyilvánvalóan nem vehetők egy kalap alá ezekkel az országokkal! Ezek történelmében mindenütt volt hosszabb-rövidebb demokratikus intermezzo, időről időre – kedvező nemzetközi konstelláció idején – újraéledő demokratikus tradíció. Ezt nagyon szépen leírta Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúságában. A címben jelzett nyomorúság abban van, hogy az újra és újra szárba szökkenő – a liberális demokrácia intézményi technikáit alkalmazó – demokratikus berendezkedés errefelé törékeny – kiszolgáltatott a geopolitikai világrend változásainak – lásd Kelet-Európa szovjet bekebelezését a második világháború után. Ma ismét ennek a világrendnek az átalakulása zajlik; a civilizációs válságnak, a poszt-felvilágosodás egyre erősebb jegyeit felmutató anómia korszakának legfőbb politikai következménye a liberális demokrácia univerzális érvényességének megkérdőjelezése.

helyi szabadság-körök hiánya

Itt jutottunk ahhoz a kérdéshez, ami talán a legfontosabb egy lehetséges politikai átalakulás szempontjából a mai Magyarországon. A Szűcs Jenő-féle három régió-teóriának – amelynek az alapvetése a nyugati, a társadalom–állam relációban a társadalomnak autonómiát kiharcoló nyugat-európai társadalomszerveződési modell, és azt az államnak alávető kelet-európai modell szembeállítása a közéjük szoruló köztes régió vegyes modelljével – kiindulópontja az, amit Bibó István a szabadság kis köreinek nevez.^[27] Ezek létezése alapvető feltétele a demokratikus társadalomszerveződés tartós meggyökerezésének egy adott országban. Ám mi van, ha ezek hiányoznak, vagy gyengék és törékenyek? Ezt a helyzetet és ennek következményeit teszi vizuálisan felfoghatóvá három magyar film: a legrégebbi az 1945, a két újabb a Nyersanyag és a Fekete pont. Ezek ama bizonyos helyi szabadság-körök hiányának három különböző oldalával szembesítik a nézőt.

A legrégebbi a 2017-es, Török Ferenc által rendezett fekete-fehér 1945. A film megnézése után az első gondolatom az volt: ez Bibó nagy, 1948-as Zsidókérdés-esszéje megfilmesítve. A történet nem dió- hanem mogyoróhéjban: egy magyarországi kis falu vasútállomásán – az épület mellett ott áll a dzsip, mellette szovjet katonák – a vonatról leszáll egy öreg és egy fiatal zsidó. A lélekszakadva a faluba bicikliző forgalmista híre nyomán kitör a pánik: azért jöttek, ami hajdan az övék volt, s amibe azóta mások ültek bele. Aztán kiderül: pánikra semmi ok, céljuk csupán halottaik meglátogatása a zsidó temetőben. A történet központi figurája – a szerepre magát tudatosan felhízlaló Rudolf Péter alakítja zseniálisan – a hajdani jegyző, aki az előző, a vesztes háború következtében szétesett represszív politikai rendszer után maradt vákuumban szorgalmasan munkálkodik a zsarnokság kis helyi körének revitalizálásán, melynek ő a haszonélvezője.

Szimler Bálint filmje, a Fekete pont 2024 őszén került a mozikba. A jelenben játszódik, a NER Magyarországán. Egyik főszereplője egy kisfiú, aki édesanyjával Németországból érkezik haza, s belecsöppen a magyar iskolarendszerbe. Az egyik kritikából tudható, hogy a rendezőt saját gyerekkori élményei is inspirálták: hasonló vele is megesett, amikor Amerikából hazatérve kilencévesen egy magyar iskolába került.^[28] A filmbeli kisgyerek viszontagságainak – képtelen beilleszkedni a hazugság, megalkuvások, gyávaság és képmutatás világába – története azt mutatja meg, hogyan épülnek a zsarnokság félelem és kiszolgáltatottság táplálta kis körei alulról – az 1945 jegyzője ezeket felülről építette –, és hogyan kényszerítik bele ezek öntőformájába a gyerekeket, a leendő felnőtteket. Emlékezetes a film befejezése. A hazug és nyomasztó környezete ellen lázadó kisfiú felmászik az iskola udvarán nőtt nagy fára és nem hajlandó lejönni onnan. Ki kell hívni a tűzoltókat. Mi a helyzet megoldása? A film záróképeiben kivágják a fát. Happy end magyar módra.

formátlan nyomorúság

A harmadik film, a Nyersanyag – rendezője Boross Martin – ugyancsak 2024-es, valamikor az év első felében került a mozikba.^[29] Fiatal fővárosi filmesek érkeznek egy magyar faluba, hogy az ott élő gyerekeknek közösségépítő művészeti workshopot szervezzenek. A település első pillantásra mintafalunak tűnik: az ambiciózus polgármester biouborkát termelő gazdaságot tart fenn, ami munkaalkalmat ad helybelieknek, regenerálja a munkanélküliségben élő, szétesett közösséget. Aztán lépésről lépésre nyilvánvalóvá válik, hogy valójában egy helyi földesúrról van szó, aki jól jövedelmező jobbágyrendszert működtet: a tetszetős felszín minidespotizmust takar, a workshop a visszaélésekről forgatott dokumentumfilmmé lényegül át. Ezért aztán természetszerűleg megromlik a filmesek kezdetben szívélyes viszonya a polgármesterrel: távozniuk kell; a maradni akarókat megverik a falu határában. A dokumentumfilm elkészül, díjat kap egy nemzetközi filmfesztiválon. Ám a csattanó csak ezután következik. A film igencsak súlyos dilemmákat felvető befejezésében a rendező visszatér a faluba. Megtudjuk, hogy a dokumentumfilm nyomán indult nyomozás eredményeképpen a zsarnok polgármestert letartóztatták. Ám a despotizmus represszív rendjének szétesése után nem a szabadság köszöntött be, hanem a formátlan nyomorúság tért vissza: az uborkafarm fóliasátrai üresen állnak, a helyi közösség abba a kilátástalan nyomorba zuhant vissza, amiből a zsarnok polgármester felépítette a maga lokális neofeudalizmusát. Az arab tavasz utóélete kicsiben.^[30]

Ezzel eljutottunk az alapvető, hosszú távú dilemmához: mi történik a zsarnokság kis – no meg nagy – köreinek szétesése után? Mert bizony igaza van Hannah Arendtnek: a felszabadulás mámorító – és szükségképpen átmeneti – érzéséből a legkevésbé sem következik automatikusan a szabadság intézményes rendje: azt meg kell teremteni. Ha ez nem így történik, akkor a bekövetkező káoszban ismét csak erőre kapnak a zsarnokság kis- és nagy körei. De ez a film sugallta politikai tanulságnak csak az egyik fele. A másik – nem kevésbé fontos – hogy ez nemigen lehetséges kívülről, egy új politikai megváltó segedelmével – legyen az új politikai messiás vagy valamiféle értelmiségi élcsapat. Napjainkban inkább az első változatnak van keletje – egy bolsevik típusú élcsapat által végrehajtott forradalomra mostanság eléggé kevés lájk érkezik. Ám nem így áll a dolog a mindent megígérő, a népvezér, az influenszer és a celeb karakterjegyeit sikerrel egyesítő politikusokkal, mert világszerte igen nagy a kereslet a Cippola-típusú politikai fekete mágusokra. Elég volt a valóságból, ígéreteket akarunk! Vajon ki hozza majd az „ocsudint”?

1. Szilágyi Ákos lényegre törően fogalmazta meg a radikális változást, amit a legújabb technológiai robbanás hozott az emberi történelemben: „Ami az utóbbi évtizedekben iszonyú gyorsasággal és intenzitással elkezdődött, már nem a történelem lapjain található, hanem a technológiatörténet, és tőle elválaszthatatlanul a piaci kultúra lapjain. Senkit ne tévesszen meg a történelem-szimulációk színes karneváli kavalkádja, a spektákulum. Ez már csak történelem-műsor, revü, operett, musical, amelyet csak nézni kell és nézni lehet. Ami valóban történik, az kivétel nélkül az informatika, a digitalizáció, a tudomány és technológia terén történik, ennek megfelelően villámsebességgel. Egyetlen nemzedékváltásnyi időbe, ami körülbelül 20–25 év, ma két-három generáció is belefér, de ezek már nem a történelem, hanem a technológia és a piac teremtményei, az Y, Z, Alpha generációt nem a történeti időbe, hanem a technológiai változások piaci idejébe beleszületés különbözteti meg egymástól.” /Szilágyi Ákos: Ma nem az írástudók, hanem az írásnemtudók felelősségének ideje jött el. Litera.hu, 2020. június 28. https://litera.hu/magazin/interju/szilagyi-akos-nem-az-irastudok-hanem-az-irasnemtudok-felelossegenek-az-ideje-jott-el.html ↑

2. Manuel Castells az új korszak fenomenológiáját felrajzoló nagy háromkötetes művének, Az információ korának 1. kötetében (A hálózati társadalom kialakulásában (Budapest: Gondolat-Infonia, 2005, Fordította: Rohonyi András) az első, bevezető részt a hálózati én fogalmának szenteli (33–64). Ráérez, hogy az identitás középpontba kerülése az új korszak alapvető jelensége: „Az információs társadalmak első történelmi lépései, úgy tűnik, az identitás kiemelkedő fontosságára mutatnak rá a szervező elvek között. Az identitás vállalásán azt a folyamatot értem, melynek révén a társadalmi szereplők elsődlegesen valamely adott kulturális attribútum vagy attribútumhalmaz alapján, más társadalmi struktúrákhoz való általánosabb kötődések kizárásával határozzák meg önmagukat és saját céljaikat.” 58. ↑

3. Gábor Kovács: Self-Construction in the World Web and the Borders of Freedom in Pandemic Times. In: Jan Selmer Methi · Basia Nikiforova (Editors): Borderology Spatial Perspective, Theoretical and Practical. Cham, Switzerland: Springer, 2023, 191–198. ↑

4. A legelőrehaladottabb stádiumban levő, totális ellenőrzés rendszerének színtere
   Kína ujgurok lakta területe. Ennek részletes leírását adja Paul Scharre: Four Battlegrounds. Power in the Age of Artificial Intelligence. New York: W. W. Norton & Company, 2023, 79–90. ↑

5. https://www.youtube.com/watch?v=yz91trcbtE0 ↑

6. Manuel Castells: Networks of Outrage and Hope. Social Movements in the Internet Age. Cambridge, Polity Press, 2012. ↑

7. „(…) a lázadás vége felszabadulás, a felszabadulás, a forradalom vége pedig a szabadság megalapozása. (…) Az alapvető félreértés a felszabadulás és a szabadság megkülönböztetésének hiányából ered: nincs terméketlenebb dolog a lázadásnál és a felszabadulásnál, ha nem követi az újonnan kivívott szabadság alkotmányba foglalása.” Hannah Arendt: A forradalom. Fordította: Pap Mária. Budapest: Európa, 1991, 186. ↑

8. Bibó ebben vélte megtalálni az európai civilizáció történelmi egyediségét – ma ezt persze sokan a posztkolonializmus és az orientalizmus szemszögéből nagyon avíttnak vélik, egy uralmi civilizáció gyomorforgató képmutatásának. Ezzel szemben Bibó az uralmi elvre épülő társadalomszerveződés meghaladásáról ír: „Nincs természettörvény, amelyik azt mondaná, hogy a rabszolgaságból a hűbériségbe és a hűbériségből a kapitalista társadalomba és így tovább fejlődünk. Az emberiségnek vannak a társadalom értelmes fejlődésére irányuló kísérletei, ilyen kísérlet a kínai, amelyik a maga előző formájában minden jel szerint megakadt, és a legújabb korban átengedte magát az európai újabb inspirációknak, és ilyen kísérlet a többszöri zökkenőkkel folyó görög-római-középkori-európai; és ahol ilyen kísérlet van, ott van értelme beszélni a társadalom fejlődéséről, és az adott esetben van értelme beszélni például forradalmakról is. Ezzel szemben a Közép-Keleten és Indiában – amelyeket nyilvánvalóan messziről nézve és elnagyoltan a tagolatlan zsarnokságok folyamatos területének tekinthetünk – nincs sok értelme beszélni például forradalmakról, mert legföljebb palotaforradalmak vagy trónváltozást előidéző népmozgalmak folyhattak, amelyek eredményeképpen jó királyok vagy rossz királyok váltogatták egymást. Az a fajta forradalom azonban, amelyik egy uralmon számonkéri azt, hogy elvileg nem tölti ki a helyes hatalomgyakorlás formáit, kereteit és tartalmát, az a féle forradalom, amelyik társadalmi reform igényével indul meg, arról csak a kínai kultúrkörben beszélhetünk, ahol az időnként kitörő nagy kínai parasztforradalmaknak ugyanaz az erkölcsi számonkérő jellege és gyakran eredménye volt, mint az európainak. (…) Nincs meg az a kényelmes helyzetünk, hogy természettörvényként állíthassuk fel a társadalom helyes és mind jobb és jobb fejlődésének a szabályát, és semmiféle ilyen természettörvénynek az elképzelése nem ment fel bennünket annak a felelőssége alól, hogy az emberi közösség helyes szervezésének a nagy akcióját lehet el is rontani, lehet zsákutcába vinni, és lehet, legújabban, az emberiség totális pusztulása irányában folytatni.” /Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. https://mek.oszk.hu/02000/02043/html/430.html / ↑

9. Manuel Castells: Rupture. The Crisis of Liberal Democracy. Cambridge-Medford: Polity Press, 2019. ↑

10. Manuel Castells: Networks of Outrage and Hope. Social Movements in the Internet Age. 225 ↑

11. Manuel Castells: Rupture, 20. ↑

12. L. Kovács Gábor: A posztdemokrácia kora. „Hogy a voksbarmok patái el ne fagyjanak…” https://ligetmuhely.com/liget/kovacs-gabor-a-posztdemokracia-kora/ ↑

13. Manuel Castells: Rupture, 21. ↑

14. Érdemes végighallgatni a Népszavának a technológia és politika viszonyáról szóló tanulságos podcastját: https://nepszava.hu/3265318_orban-viktor-szuverenitas-elon-musk-nepszava-hol-elunk-podcast ↑

15. „Igazság és politika” In: Hannah Arendt: Múlt és jövő között. Nyolc gyakorlat a politikai gondolkodás terén. Budapest, Osiris Kiadó-Readers International, 1995, 233–271.; „Lying in Politics. Reflection on the Pentagon Papers’ In: Hannah Arendt: Crises of the Republic. New York: Harcourt Brace Jovanovich Inc., 1972, 1–48. ↑

16. „Igazság és politika” In: Hannah Arendt: Múlt és jövő között 261. ↑

17. https://sensity.ai/why-sensity/ ↑

18. A cég kutatója, Giorgio Patrini ezt expressis verbis is megfogalmazza: Paul Scharre: Four Battlegrounds. Power in the Age of Artificial Intelligence, 132–133. ↑

19. Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás: In: Immanuel Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Fordította Vidrányi Katalin, 24. https://mek.oszk.hu/06600/06616/06616.pdf ↑

20. Lásd erre vonatkozóan Henry Kissinger rövid, de lényegre törő írását: How the Enlightenment Ends Philosophically, intellectually – in every way – human society is unprepared for the rise of artificial intelligence. https://www.theatlantic.com/magazine/archive/2018/06/henry-kissinger-ai-could-mean-the-end-of-human-history/559124/, illetve az ezt továbbgondoló technikafilozófiai eszmefuttatást: Yuk Hui: What Begins After the End of the Enlightenment? e-flux Journal, January, 2019, https://www.e-flux.com/journal/96/245507/what-begins-after-the-end-of-the-enlightenment/ ↑

21. „A professzor felém nyújtotta az üvegcsét. (…) Kihajoltam az ablakon. Az utca keskeny szurdokában, ahogy a tizenegyedik emeletről lenéztem, csillogó gépkocsik folyama hömpölygött, szélvédőjük és tetejük szikrázott a napfényben. Oromhoz emeltem a nyitott üvegcsét, kicsit hunyorogtam könnybe lábadt szememmel, aztán döbbentem meredtem a rendkívüli látványra, amely elém tárult. Mellmagasságban a levegőt markolva, mint az autózást játszó gyerekek, üzletemberek oszlopai ügettek az úttesten. Az ügetők tömör sorában, akik sebesen kapkodták a lábukat, és deréktól hátradőltek, mintha öblös fotelben terpeszkednének, időnként feltűnt egy-egy magányos, füstölgő, zötyögő autó. Mikor a szer hatása gyengült, a kép megremegett, majd kisimult, és ismét láttam a magasból a fehér, sárga, smaragzöld autók csillogó folyamát, amint méltóságteljesen hömpölygött Manhattanen keresztül.

    – Hajmeresztő – mondtam tömören. – De mindent összevéve, ha megvan a pax orbi et urbi, talán mégiscsak érdemes volt.

    – No persze a jó oldala is megvan a dolognak. A szívinfarktusok száma jelentősen csökkent, mert ez a távkocogás remek torna. Másfelől viszont elterjedt az asztma, a visszér és a szívtágulás. Nem mindenki alkalmas maratoni futónak.”/A futurológiai kongresszus. In: Stanislaw Lem: Álmatlanság. Fordította Murányi Beatrix. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1974, 98./ ↑

22. Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest: Magvető, 1983. Az esszét több nyelvre lefordították, egyebek mellett angolul is megjelent. ↑

23. Korábbi könyvemnek ez a központi kérdése: Kovács Gábor: Két part között mindörökké? Budapest: Liget, 2018. ↑

24. Csizmadia Ervin amellett érvel, hogy a jelenlegi magyar politikai berendezkedés szerves módon illeszkedik a magyar politikatörténet tradíciójába. A szerző a magyarországi változásokat az elittranszformáció kategóriájával írja le. Gondolatmenetében az ezredforduló utáni nemzetközi trendváltás – vagyis a liberális demokrácia krízise – kontextusában úgy látja, hogy a 2010 utáni átalakulás lényege a mintakövető elit felváltása a magyar politikai fejlődés hagyományaihoz visszataláló mintaformáló politikai elittel. Könyvének végkövetkeztetése: „(…) az orbánizmus a magyar politikai fejlődés leglogikusabb megjelenése. A Fidesz az a párt, amely a legerősebben támaszkodni tud a történelmi faktorokra, történelmi folytonosságokra. Magyarországon a történelem körülbelül másfél évtizedes tetszhalál után, valamikor a 2000-es évek közepén kezd újra megjelenni a politikai hivatkozások és a politikai gyakorlat szintjén is. (…) A magyar politikát „haladókkal” és „nem haladókkal” (hogy e két kategóriánál maradjak) benépesítve is normális fejlődésűnek tartanám, ha éppen kedvem lenne használni e kategóriákat. De nincs. Nem tetszik, hogy örökösen haladókra és nem haladókra, nyugatosokra és nem nyugatosokra akarjuk kettéosztani magunkat. E helyett én mást ajánlok: próbáljuk végiggondolni az 1990 utáni és a reformkortól az átmenetig tartó időszakot kétfajta európaiság egymás mellett éléseként. Olvasatomban a jelent, csakúgy, mint a múltat „mintaformálók” és „mintakövetők” közötti, kétségkívül erős küzdelem teszi ki (…) 1990 után érthető okokból az új demokráciák hasonlóságaira és a nyugati normákhoz való felzárkózás ösztönző erejére koncentráltunk. Mára azonban jól látszik: egy-egy ország mintakövetésében a saját hagyományok fontos korlátot jelentenek. Ha nem is azonnal, de bizonyos idő eltelte után feltétlenül. Ezeket a hagyományokat kell tehát nagyon alaposan, nagyon sokrétűen megismernünk, újra vizsgálat tárgyává tennünk. Nem nagyon hiszem, hogy a történeti politikatudománynak manapság van ennél fontosabb feladata. (…) a magyar politikai fejlődés nem zsákutcás. Ez persze, meglehet, nem nyeri el majd a tetszését – s talán az olvasók többségének tetszését sem –, de nem baj. Én így látom.” /Csizmadia Ervin: A magyar politikai fejlődés logikája. Összehasonlítható-e a jelen a múlttal, s ha igen, hogyan? Budapest: Gondolat Kiadó, 2017, 364–365, 370, 371, 372/ ↑

25. Szilágyi Ákos: Vezérdemokrácia vagy cezarizmus? 2000, 2015/5 https://ketezer.hu/2015/10/vezerdemokracia-vagy-cezarizmus/ Szilágyi itt Körösényi András Vezér és demokrácia (Budapest: L’Harmattan, 2005) című könyvében kifejtett vezérdemokrácia-koncepcióval polemizál – kifejtve, hogy az értékmentesség itt valójában bújtatott apológia – helyenként igen keményen megfogalmazva ellenvetéseit. Körösényi későbbi írásaiban aztán maga is továbbgondolja a koncepciót. A 2010 után kialakuló hatalmi-politikai szerkezetet olyan plebisciter vezérdemokráciaként (PVD) írja le, amely voluntarista és autoriter jellegű politikát folytat: „Orbán rendkívüli kormányzást legitimáló válsághelyzetben került kormányra, és kreatív válságnarratívával, a válsághelyzet (percepciójának) folyamatos fenntartásával permanenssé tette a politikai voluntarizmust, azaz a politika jog, íratlan szokások és normák feletti primátusát megvalósító rendkívüli, forradalmi politikát. Mindez kiegészülve a képviselet top-down jellegének megerősödéséve – sok tekintetben autoriter jellegű hatalomgyakorlást eredményezett (…) a PVD egy önálló, sui generis rezsimtípus. A PVD jelentősége a komparatív rezsimkutatás számára abban áll, hogy az gyümölcsöző teoretikus-fogalmi keretet kínál a liberális demokráciáktól és az autoriter diktatúráktól egyaránt eltérő rezsimek elemzésére. (…) az Orbán-rezsim olyan rezsim, amelyben a demokratikus választás és legitimáció mellett autoriter uralom és hatalomgyakorlás jön létre.” /Körösényi András: Weber és az Orbán-rezsim: plebisciter vezérdemokrácia Magyarországon. Politikatudományi Szemle XXVI/4, 2017, 22, 23/ Körösényi egy újabb, 1923-as írásában maga is elmozdul az értékmentes leírás pozíciójából. A ’nem megfelelően’ szavazó – vagyis az ellenzéki jelöltet választó – választókörzet megbüntetését kilátásba helyező miniszteri nyilatkozat kapcsán fordított elszámoltatásról ír, amely az uralmon levők pártérdekét a közérdek fölé helyezi „(…) Ez a többség zsarnokságának olyan minősített esete, ahol az éppen aktuális többség támogatását megszerző politikai oldal és kormány – a képviseleti felhatalmazással visszaélve – aláássa a feltételeit annak, hogy a választók szabadon elszámoltassák és leválthassák. Az eltérő vélemények büntetése aláássa (delegitimálja) a közjóról szóló nyilvános politikai vitát – ahogy ezt a gyakorlatban a kormány meg is tette az ún. közszolgálati médiának saját propagandaeszközévé alakításával. Csakhogy ezzel a kormányon levők akadályozzák az uralkodó többségi vélemény, azaz a közvélemény (tőlük független) megváltozásának a lehetőségét. (…) Nem egyszerűen megnehezíti a választott hivatalokban ülők elszámoltatását, de még az elszámoltatás eszméjét is aláássa. A klasszikusok nyelvén: a fordított elszámoltatás a politikai zsarnokság egy formája.”/Körösényi András: Egy mondat a zsarnokságról – a miniszter és a fordított elszámoltatás. Válasz online, 2023. 06. 30., https://www.valaszonline.hu/2023/06/30/ner-forditott-elszamoltatas-lazar-janos-demokraciahiany-korosenyi-andras/ / ↑

26. „Bibó 1956-ban így ír: „Botránya a magyar helyzet minden valamirevaló „harmadikutas” erőnek és gondolatnak is. (…) ez a kapitalizmusra és kommunizmusra felszabdalt világ valójában rémképek ellen és álproblémákkal küzd. E rémképek középpontja ortodox kapitalistáknak és ortodox kommunistáknak az a közös előítélete, hogy a szocializmus, azaz a kizsákmányolásmentes társadalom eredményesen nem valósítható meg másképpen, mint a szabadság nyugati technikáinak a hosszú időre való elvetésével. Ezzel szemben harmadikutas – valójában egyetlen lehetséges utas – mindenki, aki azt vallja, hogy a kizsákmányolás felszámolására irányuló szocialista célkitűzés maga sem más, mint a többi emberi szabadság felé haladó egyetemes fejlődés egyik állomása, s a kizsákmányolás elleni harc nem jelentheti, sőt nem is tűrheti a politikai és közéleti szabadság már kidolgozott formáinak az elvetését. S a szabadságnak a hatalmak elválasztásán, többpártrendszeres szabad választásokon, szabadságjogokon, főleg sajtó- és véleményszabadságon, valamint bírói függetlenségen és a jogállam rendszerén nyugvó egész építménye – mely a nyugati világot minden hibája ellenére is olyan emberségessé és elviselhetővé teszi – nem valami „polgári” felépítmény, hanem egyszerűen egy objektív technika, a szabadságnak mindmáig felülmúlhatatlanul legfejlettebb technikája, melynek fölényét előbb-utóbb éppen úgy el lehet ismerni, mint egy nyugati töltőtolltípus vagy a Morgan-féle átöröklési elmélet fölényét, anélkül hogy ez a szocializmus ügyét veszélyeztetné.” Bibó István: Emlékirat. Magyarország helyzete és a világhelyzet. https://mek.oszk.hu/02000/02043/html/538.html ↑

27. „A társadalomfejlődésnek ez a szabadság kis köreire felépített és a szabadság felé haladó jellege a középkorban és újkorban nyugatról keletre haladva csökken. Északon az Elba vonalát szokták döntő határvonalnak venni, ameddig a nyugati értelemben vett hűbériség elterjedt, azon túl pedig a szlávokat leigázó német rablólovagok merőben gyarmati jellegű, egyoldalú kiszolgáltatottságot megvalósító, kasztszerűen elválasztott úri rendre és uniformizáltan kiszolgáltatott jobbágyságra épült uralma kezdődött. Délebbre azonban nem volt ilyen éles az átmenet, Ausztria, Csehország, Magyarország, Lengyelország egyaránt mutatnak társadalomfejlődésükben nyugatias és kevésbé nyugatias vonásokat. A keleti kereszténység területén is fel-felbukkantak olyan belső erők vagy külső hatások, melyek az egyoldalú alávetés, kiszolgáltatottság és kizsákmányolás tényeivel szembefordultak, azonban a keleti kereszténység megmerevedése s az államhoz való másféle viszonya, valamint az egészen rideg alávetésen alapuló török–tatár katonai szervezetek hatása ezeket az erőfeszítéseket hamar megakasztotta. A középkor végétől s az újkor elejétől kezdve egész Kelet-Európában kialakult az a világ, mely a kasztszerűen zárt földesúri nemességből, ridegen uniformizált, a földesúri önkénynek egyoldalúan kiszolgáltatott kelet-európai jobbágyságból, ezzel párhuzamosan szűk körré szorított, politikai öntudatra nem ébredő polgárságból és a hatalommal szemben merőben szolgáló beállítású értelmiségből áll. Míg tehát a nyugati fejlődést a társadalmi erőviszonyok szüntelen mozgása, előrehaladása, a kelet-európai társadalmakat a társadalmi erőviszonyok mozdulatlan megmerevedése jellemezte.” / A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/327.html#328/ ↑

28. https://port.hu/cikk/magazin/bicskanyitogatoan-hiteles-az-uj-magyar-iskolafilm/article-104767 https://liget.substack.com/p/mit-nem-ertesz-ezen-fekete-pont ↑

29. Kritikák a filmről: https://stereoakt.hu/eloadasok/nyersanyag/ ↑

30. Interjú a filmről a rendezővel: https://www.valaszonline.hu/2024/02/05/nyersanyag-boross-martin-interju-kolozsvar-ertelmiseg-film-roman-magyar-cigany-szinhaz-pusztaszomaj/ ↑

kép | vecteezy.com

I. RÉSZ