Kovács Gábor

BIBÓ ISTVÁN 1956-BAN

2001 december

BIBÓ ISTVÁN 1956-BAN

Az 1956-os év októberének eseményei Bibó Istvánt visszahúzódó életformából szakították ki. Észlelte az erjedés jeleit, de még a Petőfi Kör vitáira sem ment el. Úgy vélte, hogy ami ott történik, az adott pillanatban még a kommunista párt belügye, s neki ebben nem áll módjában részt venni, mert a kommunisták politizálásról alkotott fogalmai távol esnek az övéitől. Ahogyan később írta: „Nem jártam el, mert az volt az érzésem, hogy ami ott történik, arról időben úgyis tudni fogok, hozzászólnom pedig nem érdemes, mert én nem állok azon a platformon, amin ezek a viták zajlottak.[1] Ezenfelül úgy vélte, hogy jelenléte csak kompromittálná a kommunista reformereket. De távolmaradása egyéniségének karakteréből is fakadt: nem érezte jól magát, ha nem volt a történések középpontjában: „…visszatérő motívum, hogy rengeteg olyan dolgon nem voltam ott, ahol ott lehettem volna, és nem törtem magam. Én oda, ahol valami közvetlenértelmes aktivitás vagy fogalmazás lehetőségét a magam számára nem láttam, ritkán mentem el csak azért, hogy ott legyek. Úgyhogy például… ’40 és ’44 között olyannyira kikapcsolódtam mindenből, hogy ’44-ben már nem tudtam visszakapcsolni, pedig akkor már szerettem volna, és ezt többé-kevésbé bántam. De többnyire az volt az érzésem, hogy alapjában nem vesztettem olyan jelentős dolgot, és ez visszatérő motívum.”[2] Ne feledkezzünk meg erről a tényezőről: látni fogjuk ugyanis hogy ez a személyiségvonása forradalmi részvételének módját is meghatározta.
tüntető tömeg
1956 őszén aztán fölgyorsultak az események: október 6-án újratemették Rajk Lászlót és kivégzett társait, Bibó családi okok miatt — ekkor temették nagybátyját, Borbíró Virgilt — ezen sem vett részt. Október 23-án ügyeletes volt munkahelyén, az Egyetemi Könyvtárban.[3] A könyvtár ablakából figyelte a tüntető tömeget. Este hét óra körül indult haza. Útja a Kossuth téren keresztül vezetett. Csatlakozott a Parlament épülete előtt gyülekező tömeghez. Itt tanúja volt hogyan fojtotta bele a tömeg a szót Erdeibe, aki „elvtársak” megszólítással kezdte. Ezután végighallgatta Nagy Imrét, először őt is lehurrogták, mert az elvtársak megszólítással próbálkozott: „Beszéde nem volt magával ragadóan frappáns, egy hirtelenjében előrántott, kissé zavarban levő embernek a szimpatikus beszéde volt, és voltak benne emberi hangok — azok őnála mindig voltak.”[4]

Szántó Piroska: Kompozíció, viragjuditgaleria.hu

Szántó Piroska: Kompozíció, viragjuditgaleria.hu

A következő napokban fizikailag még mindig nem kapcsolódott be az eseményekbe. Berkenye utcai otthonában tartózkodott, amit csak akkor hagyott el, ha vásárolni ment, vagy ha mégis tájékozódni akart. De erőteljesen foglalkoztatták a helyzet politikai konzekvenciái, illetve a lehetséges kibontakozás módozatai. Október 25—26-án a Margit körúti Szomjas vendéglőben találkozott Boldizsár Ivánnal, aki írást kért tőle lapja, a Hétfői Hírlap számára. Bibó éppen egy kibontakozás-tervezetet fogalmazott, ami végül is nem jelent meg, és ami eredeti formájában meg sem maradt. A fogalmazványt magával vitte a Parlamentbe, s később az épületet elfoglaló szovjet katonák elvették tőle. Letartóztatása után kihallgatója felszólítására emlékezetből rekonstruálta a szöveget, később ezt Kenedi János A forradalom alatt címmel publikálta.[5] Bibó ezekben a napokban — egészen pontosan október 28-ig — politikailag továbbra is elszigetelt helyzetben volt. Ennek egyértelmű bizonyítéka az a levéltöredék, amelyet éppen október 28-a körül — utólagos feljegyzése szerint — föltehetőleg Erdeinek írt: „Itt ülök a lakásomon és eléggé el vagyok szakadva a világtól: nem tudom, mennyi igaz a rádiókból, nem tudom, hogy a hadseregnek, az egyetemi forradalmi tanácsnak és Kovács Bélának a kormánnyal való rádió szerinti együttműködése mennyiben kapituláció és mennyiben győzelem, s nem tudom, mennyiben erők ma azok az erők, melyek három napja szerte az országba kibocsáthatták kiáltványaikat. Fejem nyüzsög a programoktól, megoldásoktól és formuláktól, de kapcsolataim elszakadtak, s családom, ha kihúzom a lábamat, hajlik a kétségbeesésre és tanácstalanságra: nincs tehát sem okom, sem módom arra, hogy elmenjek kupaktanácsokba nyüzsögni csak azért, hogy ott legyek, ahol valami történik, de bárhová elmennék, ahol valóságos erők valóságos tárgyalásokat folytatnak, s úgy látják, hogy tanácsaimnak vagy megoldásaimnak hasznát vehetik.”[6]
alkatából következő kettősség
Mint jeleztük, egyértelműen nem bizonyítható, hogy a fenti levéltöredék valóban Erdeinek íródott. De legalábbis valószínűnek kell tartanunk. 1956 őszén és 1957 hónapjaiban Bibó a kritikus pillanatokban többször is Erdeihez fordult: mintegy őt használta politikai referencia-pontnak. Ez lélektanilag nagyon érthető: végtére is életének az a rövid szakasza — a Márciusi Front időszaka —, amikor a legközelebb volt a gyakorlati politizáláshoz, szinte elválaszthatatlan Erdei pályafutásától. Nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy akkoriban ebben a baráti és politikai kapcsolatban mindig is Erdei volt a cselekvő, míg Bibó a másodhegedűs. 1956 októberének zűrzavaros napjaiban tehát a régi reflexek élednek újjá: noha maga is jól tudja, hogy Erdei a forradalom alatt — annak ellenére, hogy 1955 novemberétől miniszterelnökhelyettes — politikai hulla, ő azért szeretne támaszkodni a politikai tapasztalataira és a politikai ösztöneire. Bibó forradalom alatti tevékenysége sajátos — alkatából következő kettősséget mutat —, a gyakorlati cselekvés terén sokáig passzív, azt lehet mondani, hogy miniszterré jelöléséig tulajdonképpen sodorják az események, míg elméleti értelemben pályafutásának egyik legaktívabb időszakát éli át. Ehhez persze mindenképpen hozzá kell tenni, hogy miután elvállalja a gyakorlati cselekvést, annak etikai következményeit hallatlan következetességgel, egészen a börtönig vállalja.[7]

Az 1956-os írások világképe

Írásaiból kiviláglik, hogy Bibónak 1956 nemcsak egyéni sorsában jelentett változást, hanem elméletileg is fontos dátumnak bizonyult. A forradalom alatt, illetve a forradalom után, 1957 első hónapjaiban, letartóztatása előtt született írásai két síkon mozognak: egyrészt a Bibó által végrehajtandónak gondolt gyakorlati politikai teendőket fogalmazzák meg, másrészt — persze nem a nyilvánosság elé szánt írásokban — történetfilozófiai síkon utasítják el a marxizmust. Ennek az oppozíciónak a lényegi elemei már az 1953—56-os töredékekben megjelentek, Bibó most ezeket fejleszti tovább. Kiindulópontja, hogy bár a sztálinizmus megbélyegzése teljesen jogos, önmagában elégtelen, mert a sztálinizmus valójában egy alapjában hibás politikai elmélet végső következménye, ezért — hogy eljussunk a hibás kiindulópontokhoz — ennek az eszmerendszernek a történeti útját kell rekonstruálni: „Nem megyünk semmire, ha a gondolkodónak teljesen szűk és önállótlan Sztálin eszmevilágát elítéljük, de Marx és Lenin csalhatatlanságát továbbra is fenn akarjuk tartani s egy új kibontakozás alapjául elfogadtatni. Igaz, hogy Lenin elborzadt volna azon, amit Sztálin csinált, és Marx elborzadt volna azon, amit Lenin csinált, mindamellett a leninizmus s a Lenin által a párt képében felállított kiváltságos és machiavellista erőszakszervezet logikus következménye az osztályharc és forradalmi erőszak amaz öncélú kultuszának, mely a marxizmus lényege; és a sztálinizmus. A Sztálin által bevezetett totális elnyomás és a pártot erkölcsileg teljesen megbontó terrorszervezet logikus következménye a kizárólagos párturalom Lenin által történő felállításának. A marxizmus—leninizmus egész ideológiájára vonatkozóan kell tehát a kérdést feltenni.[8]

Szántó Piroska: Alakok, pinterauctions.com

Szántó Piroska: Alakok, pinterauctions.com

Ezt követően rámutat arra, hogy a marxizmus—leninizmus filozófiája minden hangzatos deklarációja ellenére valójában a filozófiai idealizmus legrosszabb válfaja, míg a gazdasági determinizmus annak a következménye volt, hogy Marx egy, az ő korában fennálló átmeneti helyzetet általánosított. Az osztályharc teóriája az erőszakkultusz következménye, ami hibás módszert akar alkalmazni társadalmi problémák megoldására — előlegezi meg Bibó az 1971—72-es esszé egyik alapgondolatát. Ugyancsak felbukkannak itt Az európai társadalom értelmének más alapmotívumai is: ilyen a hatalom humanizálásának tétele vagy a kapitalizmus és a szabadság intézményes technikáinak szétválasztása, illetve az európai államnak mint erkölcsi személyiségnek a megjelenítése. Az államnak ez a színeváltozása szerinte olyan társadalom kialakulása felé mutat, melyet az 1971—72-es írásban a „kölcsönös szolgáltatások társadalmának” fog nevezni. Ám azt, hogy gondolkodását e tekintetben is a folyamatosság, egyfajta szerves, evolutív fejlődés jellemzi, jól mutatja a tény, hogy valójában már a Szegedi előadásokban, tehát 1945—46-ban fontosnak tartotta a kölcsönösséget mint az európai társadalomfejlődés fontos elemét.[9] Bibó 1956-ban rámutat a szabadság technikáinak hiányából fakadó törvényszerű következményekre is: arra például, hogy az egypártrendszernek logikus következménye a politikai rendőrség terrorja: „Pártdiktatúra-zsarnokság — hacsak nem alapszik valamilyen tekintélyes és általánosan elfogadott arisztokrácián — nem állhat fenn valamiféle politikai rendőrségi terror nélkül, és ha egyszer ilyen szervezet fennáll, ellenállhatatlan kísértést jelent annak feje számára, hogy a szervezetet ne csak a rezsim ellenségei, hanem saját párton belüli vetélytársai ellen is fordítsa; ha ilyen szervezet nem áll fenn, az egész pártdiktatúra és kizárólagosság kétségessé válik.”[10] Az 1956-os Bibó írásokban is jelen van az antikapitalizmus, de más hangsúlyokkal és más szövegkörnyezetben, mint az ezt megelőző, illetve ezt követő periódusok tanulmányaiban. Bibó itt nagyon erőteljesen hangsúlyozza, hogy a politikai elnyomás sokkal veszélyesebb, mint a gazdasági, másrészt a szabad vállalkozásra épülő kapitalista társadalom sokkal életképesebb bármiféle messianisztikus politikai zsarnokságnál. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az 1949—56 közötti sztálini típusú, állami terrorra, a politikai rendőrségre és munkatáborokra alapozott szocializmus határozott és egyértelmű elvetéséről van szó.
tökéletes zsákutca
Bibó ennek a politikai formának a rákfenéjét a mindenre rátelepedő bürokráciában látja, azaz a sztálini típusú szocializmust lényegében bürokratikus szocializmusként definiálja. Ezért lesz gondolatmenetének konklúziója, hogy a sztálini típusú despotizmust hatalomra juttató forradalom tökéletes zsákutca: „Egy olyan forradalom tehát, amely a magántulajdoni kizsákmányolás megszüntetése érdekében korlátlan politikai zsarnokságot vezet be, hasonlatos ahhoz a mesebeli ostobához, aki baltával ütötte agyon az alvó ember homlokán az annak vérét szívó szúnyogot. A kapitalizmus, abban a részében, amelyben a szabad vállalkozás rendszerét jelenti, az egyik hatásos mozgatója az ember technikai haladásának, s ma, annyiszor bejelentett összeomlása és szétrohadása sokadik évtizedében több vitalitást mutat, mint bármely világmegváltó zsarnokság. A kapitalizmus alapvető baja nem a szabad vállalkozás rendszere, hanem a birtokviszonyoknak — nem kis részben, így a nagybirtok vonatkozásában, kapitalizmus előttről származó — igazságtalansága, vagyis az, hogy a szabad vállalkozás lehetősége eredendően csak a társadalom egy kis része számára áll fenn.” [11]

Szántó Piroska: Kertemben, biksady.com

Szántó Piroska: Kertemben, biksady.com

Bibó István 1956-ban tehát a lehető legnegatívabban ítéli meg a sztálinizmust. Mégis határozott distinkciót tesz, szembeállítja a sztálinizmust és a fasizmust. Leszögezi: kétségtelen, hogy a két uralmi forma eszközeiben nemigen különbözik egymástól. Ezért beszél a marxizmus—leninizmus ,,dúvad államáról”. Ellenben a kitűzött célok tekintetében alapvető különbséget állapít meg: a fasizmus célja az emberi személyiség megsemmisítése és egy, a kétezer éves európai értékfejlődést megtagadó, helyébe fajelméletet és erőszakkultuszt állító közösség uralma alá vetése. Ezzel szemben a marxizmus-leninizmus eredeti célkitűzése az ember emancipációja, azaz mindenféle társadalmi és természeti elnyomás alóli felszabadítása. Föl kell tennünk a kérdést: ha létezik is ez a különbség a sztálinizmus és a fasizmus végső céljai között, vajon a sztálinizmus eszközei nem semmisítik-e meg a deklarált célt? Egy félmondatban maga Bibó is utal arra, hogy a dolog nem ilyen egyszerű: az előbbi kétség mellett nem lehet szó nélkül elmenni, mert a különbség nem korlátozható csupán az alkalmazott eszközökre: ,,Kétségessé egyrészt, mint láttuk, az eszméknek az a rendszere vált, melyet a marxizmus—leninizmus e cél köré épített, másrészt az eszközöknek az a rendszere, melyeket az eszmék alapján kiépített, s amelyek nem a kitűzött cél felé, hanem attól elfelé vezettek…”[12] Bibó a marxizmus-leninizmus filozófiai szemléletére gondol: ez foglalja magában azokat az eszméket, amelyek mintegy körülveszik, és elrejtik az alapvető célt. Valóban: körülveszik és elrejtik, de Bibó meggyőződése szerint nem semmisítik meg. Álláspontjának igazolását pedig nem a teória, hanem a gyakorlat szintjén mutatja föl. A forradalom ugyanis felfogása szerint az eszközök és a cél közötti diszkrepanciából fakadó, és erkölcsi meggyőződésből táplálkozó kritikai potenciál következménye volt. Ha ez a diszkrepancia nem létezik, célok és eszközök között egyneműség állt volna fenn, nem kerülhetett volna sor a forradalomra, amely Bibó meggyőződése szerint teljes mértékben beleilleszkedik a nagy társadalomkritikai európai forradalmak sorába: „Éppen a célok különböző értéke okozta, hogy a marxizmus—leninizmusban felnevelt ifjúság körében egy, a fasizmuson belül el nem képzelhető eszmei forrongás jött létre, melyet a meghirdetett céloknak s a célok megvalósítását alapvetően meghamisító eszközöknek elmondhatatlan ellentmondása váltott ki.”[13]
európai szabadságprogram
Lényeges ponthoz jutottunk az 1956-os Bibó-írások gondolatmenetének rekonstruálásában. Az 1956-os magyar forradalom Bibó számára elméletileg azért volt fontos, mert gyakorlati igazolását adta az 1953—56-os töredékben már-már megkérdőjelezett gondolatának, hogy a szocializmus az európai szabadságprogramból organikusan következő lépés; nem utópikus elgondolás, hanem a társadalomfejlődés belső logikája által diktált fejlemény. Ebből az alapállásból fejti ki aztán a maga szocializmus-koncepcióját, melyhez letartóztatása idején, az egymást követő kihallgatások alatt is mindvégig ragaszkodik, és amely több ponton is konvergál Németh László 1956-os cikkeiben kifejtett álláspontjával. Ez a szocializmus-koncepció elméletileg három fogalom konzekvens szétválasztásán nyugszik.

Szántó Piroska: Kompozíció, biksady.com

Szántó Piroska: Kompozíció, biksady.com

Ez a három fogalom a következő: a többpárti parlamentáris rendszer, vagyis — Bibó terminológiáját használva — a szabadság technikáinak sajátos eszközkészlete, a szabad vállalkozás, illetve a kapitalizmus. Az első kettőt elfogadja, a harmadikat elutasítja. A kapitalizmus nézete szerint nemcsak a parlamentáris demokráciával nem kapcsolódik össze szervesen, hanem a szabad vállalkozással sem. Ezért írja, hogy egy kapitalizmusellenes forradalomnak nem a szabad vállalkozás, hanem a birtokviszonyok igazságtalanságai ellen, tehát — ismét csak a bibói terminológiát használva — a funkciótlan nagyvagyon ellen kell irányulnia. Gondolatmenetének ezen a pontján különbséget tesz Nyugat-, illetve Kelet-Európa között. Nézete szerint Nyugat-Európában a parlamentáris demokrácia technikái oly mértékben meggyökereztek az ottani társadalmak életében, hogy képesek korrigálni a funkciótlan nagyvagyon torzító hatásait. A kelet-európai helyzetet másként ítéli meg. Álláspontja nagymértékben hasonlít Immanuel Wallerstein centrum–periféria elméletének megállapításához, hogy a fejlett nyugat-európai kapitalizmus a félperiféria és periféria országaiban sajátos metamorfózison megy keresztül. Itt a kapitalizmus nem bomlasztja a prekapitalista tulajdon és hatalmi viszonyokat, hanem ezeket az országokat úgy integrálja a kapitalista világgazdaságba, hogy kapitalista módon, azaz a profitelv segítségével kihasználja azokat: „…gyarmati és félgyarmati országokra a nyugati országok behatása rendkívül kártékony, mert az ott meglevő birtokviszonyokat stabilizálja, és a jólétet nagyobb jólétté, a nyomort nagyobb nyomorrá teszi.”[14]
vállalkozói szocializmus
A helyzetet Bibó szerint arra kell felhasználni, hogy Kelet-Európa a szükségből erényt kovácsoljon. Ebből a meggondolásból elindulva fejti ki a maga sajátos harmadik utas szocializmus-felfogását, amelyet leginkább talán vállalkozói szocializmusnak lehetne nevezni, és ami voltaképpen az 1971—72-es nagy esszé utópiájának megelőlegezése egyetlen hosszú-hosszú gondolatmenetben: „…gyarmati és félgyarmati országok szabad fejlődése nem indulhat meg nagyméretű nagybirtok- és nagytőke-kisajátítások nélkül. Ezt a kisajátítást a bolsevizmus végrehajtotta. Az ár, amit fizettünk érte, nem volt vele arányban, de ha egyszer megtörtént, fontos vívmánynak kell tekinteni, és meg kell védenünk, illetőleg az ipari üzemek vonatkozásában a kisajátított nagyüzemeket bürokratikus állami tulajdonból munkásközösségi tulajdonná kell tenni. Ugyanakkor azonban minden ember számára egyenlő feltételek mellett meg kellene indítani a szabad vállalkozás-rendszer lehetőségét is, mint ami egyetlen hatékony eszköze az egész lakosság komoly gazdasági prosperitásának és az egész társadalom gyors meggazdagodásának. A szabad vállalkozás lehetőségét és a nagyüzemek munkásközösségi tulajdonát, mely a kapitalizmus és szocializmus dogmatikus ellentétében kizárja egymást, két intézmény révén lehet egyszerűen összeegyeztetni: az egyik a szövetkezetek rendszere, melyek szabad vállalkozásként indulhatnak, a másik, a szabad egyéni vállalkozás pedig abban az arányban, amilyen arányban megszilárdul, bürokratizálódik, személyes teljesítményből közösségi üzemmé válik, abban az arányban nőjenek bele a munkások annak tulajdonába, oly módon, hogy meghatározott idő, 30 vagy 50 év alatt nőjenek bele az üzem dolgozói az üzemi demokráciába, az üzemi nyereségrészesedésbe és végül közösségi tulajdonba. Ezzel párhuzamosan a tulajdonos előbb vállalatvezetővé, majd utódaiban egy bizonyos meghatározott időn át járadékossá alakul.”[15]

Szántó Piroska: Farkasok és emberek, biksady.com

Szántó Piroska: Farkasok és emberek, biksady.com

Bibó István 1956-os írásainak másik vonulata gyakorlati-politikai jellegű. Ezekről csak megemlítem, hogy találunk bennük elméleti megfontolásokat, ám mintegy az aktuális politikai teendők háttereként vagy illusztrációjaként. A belső és a külső konszolidáció lehetséges módjait taglalják. Bibó a belső konszolidáció kiindulópontjának a legitimitás tisztázását gondolja. A régi legitimitás összeomlott — fejtegeti —, de a forradalom megalapozott egy új legitimitást.[16] A Nagy Imre-kormány legitimitása tehát a forradalomra támaszkodik — ehhez a meggyőződéshez letartóztatása után, az egymást követő kihallgatások alatt, egészen elítéléséig ragaszkodott.

[1] Életút… 402. o.
[2] Uo. 403. o.
[3] ,,1956. október 23-án este 19 óráig az Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam mint inspekciós. A könyvtár épületében két kollégámmal beszéltem. Az egyik Wolf Péter, aki a tüntetést ellenforradalomnak minősítette, és azt mondta, emlékezetem szerint, hogy ez a tüntetés meggyalázza a vörös zászlót vagy a kommunista eszmét. Én Wolf Péter véleményével nem értettem egyet és úgy értékeltem, hogy a tüntetés a szocialista demokrácia irányába való fejlődést segíti elő.” (Az előzetes letartóztatásban készült kihallgatási jegyzőkönyv. 1957. máj. 24. In: A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról (A továbbiakban: A fogoly Bibó István…) A kötetet összeállította, a Bevezetést, a Jegyzeteket, valamint a Bibó István és társai peréről szóló Tájékoztatót írta Kenedi János. 1956-os Intézet, Budapest, 1996:44. o.
[4] Uo. 405. o.
[5] A szöveg lényeges szerepet játszott a Bibó elleni perben. Kihallgatói — felsőbb utasításra — igyekeztek azt minél korábbra datálni, és ezzel bizonyítani, hogy Bibó valójában az ellenforradalom forgatókönyvét írta meg. Erre vonatkozóan lásd: Kenedi János: Bibó szocializmus-felfogása kihallgatótisztjei előtt. In: A hatalom humanizálása. 271—275. o., illetve A fogoly Bibó István… 205. o. 1. jegyzet, illetve Életút… 406. o.
[6]  ‘Életút… 420. o.
[7] Azt, hogy kritikus helyzetekben milyen nehezen szánta el magát a cselekvésre, ám utána hogyan azonosult a saját döntésével, a következőképpen rekonstruálta: „Én egy csomó dolgot előre sose akartam. Emlékszem, hogy 45 februárjában, mikor lementem Debrecenbe, akkor nem akartam rögtön belépni a parasztpártba. Hogy miért nem akartam ’45 februárjától májusig a parasztpártba belépni, az máig is rejtély, mert hiszen 1937-től kezdve lényegileg beletartoztam az egész társaságba. Rejtélyes tehát, hogy miért nem akartam. Hülye köztisztviselői beidegződés, valami ilyesmi. De akkor úgy éreztem, hogy nem akarok miniszter lenni, és valami kétségbeesett ellenkezés volt bennem az egésszel szemben… Na most, a dolog pszichológiájához az tartozott, hogy én, amíg jelölésről volt szó, nem akartam. Mikor meghallottam, hogy jönnek az orosz csapatok, akkor megfájdult a hasam, és akkor éreztem, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog. És ezzel a hasfájással feküdtem le. Reggel felébredtem azzal a nyugodt tudattal, hogy természetes, hogy nekem kell miniszternek lennem, azzal a tudattal, hogy nagyon csalódnék, ha nem lennék miniszter.” (Életút… 410—411. o.)
[8] Fogalmazvány 1956. október 27—29. 1 In Bibó IV. 141. o.
[9] MTAKK5116/19, 28. o.
[10]  [Fogalmazvány 1956. október 27—29.] In: Bibó IV’. 148. o.
[11] Uo. 150. o.
[12] Uo. 144. o.
[13] Uo. 144. o.
[14] U.o. 151. o.
[15] Uo. 151–152. o.
[16] „Kormányozni vagy terrorral, vagy a törvényesség alapján lehet. Harmadik eset nincs. Nem vitás, hogy a törvényesség alapján akarunk kormányozni. Törvényesség kétféle van: történeti hagyományokon alapuló monarchikus-arisztokratikus legitimitás és a népakarat szabad megnyilvánulásán alapuló modern, racionális törvényesség. Harmadik eset ebben sincs. Nem vitás, hogy a magyar forradalom legitimitása csak ez utóbbi lehet.” (A politikai és alkotmányjogi kibontakozás útja [Fogalmazvány, 1956. október 30—31.1 In: Bibó IV. 160. o.)