Kovács Gábor

AZ ORGANIKUS IDŐTŐL A MECHANIKUS IDŐIG 

Lewis Mumford technológia-kritikája [2008 augusztus – szeptember]

AZ ORGANIKUS IDŐTŐL A MECHANIKUS IDŐIG 

Lewis Mumford az amerikai kultúrkritika első nemzedékének emblematikus alakja; élete átfogta a 20. századot, műve nemigen illeszthető a szokványos akadémiai keretek közé. Huszonegynéhány könyvet és kb. 1000 tanulmányt, recenziót és kritikát írt – építészetről, várostörténetről, művészettörténetről, filozófiáról, történelemről, kultúrtörténetről és technológia-történetről. A különböző szaktudományos nézőpontokat holisztikusan, vagy inkább úgy mondhatnánk, ökologikusan fogta össze. A tudományterületek határainak átlépése élet- és kutatói programjának meghatározó vonása. Gyakran hangoztatta, hogy nem specialista, hanem generalista, aki történeti perspektívába állítja az emberi közösségek és természeti környezetük viszonyát, s közben elutasítja az újkor kezdete óta kötelező távolságtartó objektivizmust. Mindvégig kitartott amellett, hogy szellem és gyakorlat szétválasztása az utóbbi 300 év tudományos fejlődésének egyik legkártékonyabb jelensége. A későbbi ökológiai mozgalom egyik szellemi atyja; gondolatai névvel vagy névtelenül szinte mindegyik zöld teoretikusnál és kultúrkritikusnál felbukkannak.

szenvedélyes érdeklődés

Ez a korlátokat nem ismerő ember sohasem járta végig a szokásos iskolai szamárlétrát.[1] 1895-ben született New Yorkban, s Manhattanben, az Upper West Side-on töltötte gyermekkorát. Mostohanagyapjával hosszú sétákat tettek, s már akkor megszerette a várost, s megalapozódott benne a városi életforma iránti szenvedélyes érdeklődés. Itt végezte el az elemi iskolát és iratkozott középiskolába, de azt ugyanúgy nem fejezte be, mint későbbi egyetemi kurzusait a New Yorki Egyetemen, a Columbián vagy éppen a New School for Social Research-ön. Fontos, későbbi pályáját befolyásoló adalék, hogy anyja német származású volt; tőle tanulta a német nyelvet és a német kultúrát. Egyaránt érdekelte a technika – gyermekkorában rádiót épített és mérnöknek készült – a filozófia és a szociológia. 1918-ban bevonult a haditengerészethez, ahol rádiós kiképzést kapott, szabad idejében meg Emerson és Thoreau könyveit olvasta. 1919-es leszerelése után a Dial című radikális lap szerkesztője lett, s nevét 27 évesen, 1922-ben publikált könyve The Stories of Utopias (Az utópiák története) tette ismertté. Ezt követte 1924-ben az amerikai építészet történetével foglalkozó műve, a Sticks and Stones (Lécek és kövek). Nagy figyelmet keltett az amerikai kultúra történetét tárgyaló 1926-os munka, a Golden Day (Az arany nap). 1929-ben jelent meg Melville-monográfiája, ugyancsak az amerikai kultúrtörténet volt a témája az 1932-es The Brown Decades-nek (Barna évtizedek). Számomra most a civilizáció és technológia kölcsönviszonyának történetét vizsgáló 1934-es Technics and Civilization (A technika és a civilizáció) a legfigyelemreméltóbb. Az 1938-as The Culture of Cities (A városok kultúrája) után kultúr- és vallásfilozófiáról értekezett az 1944-es The Condition of Man-ben (Az emberi létállapot). 1951-ben The Conduct of Life (Életmód) című könyvében Emerson és Croce filozófiáját elemezte. Tagja volt a New York Város Építészeti Bizottságnak, alapító tagja az Amerikai Regionális Tervezési Szövetségnek. 1931 és 1963 között építészeti kritikus a New Yorker folyóiratnál.

vecteezy a series of small clay tiles with handcarved imprints giving 44652204

A második világháború után számos amerikai egyetemen – Harvard, Stanford, Massachussettts Institute of Technology, Berkeley stb. – tartott kurzusokat. Az ötvenes évek után több művében tért vissza a várostörténet és a technológia problémájához (The City in History – A város a történelemben, 1962, The My th of the Machine – A gép mítosza két kötete, az 1967-es Technics and Human Development – A technika és az emberi fejlődés, és az 1970-es The Pentagon of Power – A hatalom ötszöge). 1990. január 26-án halt meg leedswille-i otthonában. Élete végéig aktívan részt vett az amerikai kulturális- és közéletben, egyik legkövetkezetesebb ellenzője volt a vietnami háborúnak.

óriási gazdasági fejlődés

Bár generációjának legjelentősebb alakja, az ő életműve is szervesen kapcsolódik a szellemi áramlat többi képviselőjének – legalábbis Európában – alig-alig ismert működéséhez. Casey Nelson Blake a 20. század első évtizedeinek amerikai kultúrkritikájáról írott monográfiájában[2] Fiatal Amerikaiaknak nevezi az alkotókat: Randolph Bourne-t, Van Wyck Brooks-t, Waldo Frankot és Lewis Mumfordot. Kultúrkritikájuk két forrásból táplálkozott: a romantikus antikapitalizmusból és a populista ihletésű republikanizmusból. Az első mindenekelőtt olyan angol viktoriánus, radikálisan antikapitalista szerzőket jelentett, mint John Ruskin és William Morris, illetve az amerikai transzcendentalizmus képviselőit, Ralph Waldo Emersont, Henry Thoreau-t, és Walt Whitmant. A republikanizmus sokszálú hagyományából pedig Henry George-ot, illetve az amerikai pragmatizmus vezető filozófusát, John Dewey-t.[3] A 20. század elejének kultúrkritikáját persze alapvetően meghatározta a sajátos amerikai szituáció. Az USA a 19. század végére világhatalommá vált, a világháború előestéjére a brit birodalom legfőbb riválisaként, potenciális szuperhatalomként jelent meg a nemzetközi politikában. Emögött a hihetetlen dinamizmus és a 19. század harmincas éveiben meginduló óriási gazdasági fejlődés állt, amely az európai bevándorlók tömegeire támaszkodott, s aminek következtében az Unió elérte a Csendes-óceánt, és az egykori 13 gyarmat kontinens méretű ország lett. Mindez persze egyáltalán nem volt feszültségektől mentes folyamat. Az észak-amerikai ipari kapitalizmus ‘yenki’ modellje és a déli rabszolgatartó ültetvényes gazdálkodás közötti ellentét meg az Unió és a Konföderáció szembenállása az 1861–65 közötti polgárháborút provokálta. Ez volt a történelem első modern, a gyáripar korszerű hadieszközeivel megvívott tömegháborúja, s ebben a minőségében – az 1870–71-es-porosz-francia háborúval együtt – az első világháború főpróbája.

A polgárháború azonban nemcsak az északi kapitalizmus győzelmét jelentette, korszakhatárnak bizonyult másképp is. Az 1865 utáni évtizedek ipari fejlődése a századfordulóra kétségtelenné tette, hogy a Jefferson-féle agrárdemokrácia ideálja mint társadalmi program végérvényesen a múlté: a farmerek Amerikáját a rablólovagok Amerikája követte. Erről a folyamatról írta Mumford, hogy az 1860-as évektől a korábbi aranykort a korlátozatlan kapitalizmus barna évtizedei váltották fel. A viharos modernizáció és a tömeges bevándorlás szükségképpen társadalmi feszültségekkel és identitásválsággal járt, bár itt más volt a helyzet, mint a századvég Európájában, mert a folyamatosan nyugatra tolódó frontier-t példátlan területnövekedés kísérte, és nemcsak a bevándorlók millióit szívta fel, hanem jelentősen tompította a konfliktusokat is; az energiák nem belső robbanásban vagy háborúban törtek ki, hanem az óriási térségek kapitalista civilizációjának kiépítése felé fordultak.

vecteezy ai generated a beautiful image of a ceramic tile mosaic with 41330401

De a modern nagyipari Amerika születése azért nem mentesült a válságjelenségektől. Ezt mutatja a 19. század végi amerikai agrárpopulizmus, amely a trösztök és a bankok Amerikájával az emberléptékű, kisközösségi Amerikát állította szembe. A 20. század elejének kultúrkritikája, amely ugyancsak ennek a szituációnak a terméke, több szállal is kapcsolódott a populista tradícióhoz. A Fiatal Amerikaiak csoportjának mind a négy tagja a hajdani tizenhárom gyarmat területén, az északkeleti partvidék Új-Angliájának kisvárosaiban, vagy New York kertvárosaiban nőtt fel, és a saját bőrén érezte ennek az életformának eltűnését, illetve átalakulását. Lényeges volt nézeteik formálódásában, hogy mindannyian a keleti part régi vágású viktoriánus polgárságának szülöttei, s így vagy úgy, mind megtapasztalták ennek a polgárságnak az eltűnésével járó válságot, melyet identitás- illetve értékválságként éltek át. Apáik 19. századi viktoriánus világképéhez és az őket felnevelő viktoriánus családi közeghez meglehetősen ambivalensen viszonyultak: szenvedtek ennek a közegnek a 19. századi irodalomból jól ismert prüdériájától, képmutatásától és erkölcsi kettős mércéjétől, de – főként a későbbi évtizedek távlatából szemlélve a történteket – úgy érzékelték, hogy ami felváltotta ezt, elsodorva az apák civilizációját, összességében mégiscsak embertelenebb elődjénél.

önmegújítás

A big business szemük láttára söpörte el a nyugodt viktoriánus polgári életformát és a hagyományos polgári egzisztenciát. Bourne, Brooks, Frank és Mumford írásaiban nagyon korán felbukkant a kapitalizmussal, a biznisszel és a gépies élettel szembeni averzió. A mindent elnyelő üzlet ellenében a kultúrához fordultak; társadalmi közegük miatt ez a kultúra mindenekelőtt az európait jelentette. A háború előtti évek amerikai kultúráját gyökértelennek és múlt nélkülinek érezték, és az organikusnak látott európai kultúrától vártak segítséget. Az amerikai tradícióból azokat vallották történelmi elődjüknek, példaképüknek, akik beilleszthetők voltak kultúrkritikai világképükbe: mindenekelőtt Emersont, Melville-t és Thoreau-t, vagyis akik így vagy úgy maguk is elutasították a Gép korával azonosított nagyipari kapitalizmust. Munkásságuk – Casey Nelson Blake szerint – személyes válság és kulturális krízis között mozgott. Egyén és közösség helyzetét egyformán problematikusnak látták, s úgy vélték, a két válság szervesen összefügg, az egyik nem oldható meg a másik nélkül. Ez a motívum különösen erős Mumfordnál, aki – elkerülve azokat a mentális és pszichés zsákutcákat, amelyeket a többiek nem tudtak – mindvégig ragaszkodott az önmegújítás és a közösség kulturális regenerációjának egymást feltételező és egymást kölcsönösen erősítő folyamatához.[4]

Világképükről sokat elárul, mit tartottak különösen figyelemre méltónak az európai kultúrából. Randolph Bourne korán felfedezte magának a vallásos-anarchista Tolsztojt: úgy vélte, az amerikai kultúra revitalizálásához egy Tolsztoj-féle társadalmi forradalomra lenne szükség. A politikai radikalizmust az európai filozófia olyan alakjaival kapcsolta össze, mint Nietzsche, Bergson és Schopenhauer. Ugyanakkor az Arisztotelész-féle barátság-koncepcióhoz visszanyúlva részvételen alapuló demokráciát tartott kívánatosnak, amely az egyenlő státus, a kölcsönös tisztelet, a konszenzus, a közös érdek, a közvetlen, személyes viszony alternatívája a konfliktust generáló liberális demokráciával szemben. Befolyásolta John Dewey laissez faire kapitalizmust bíráló pragmatizmusa és az a republikanizmus, amely elutasította a személyes szabadság leszűkítését a gazdasági érdekérvényesítésre.[5] Bournere mélyen hatott 1913–14-es európai körútja, s mivel protestantizmus- és individualizmus-bírálatát szocializmus és katolicizmus szintézisével egészítette ki, erősen befolyásolták Maurice Barres, a század eleji francia jobboldali radikalizmus vezéralakjának nézetei. Jóllehet látta Barres totalitárius szempontjait, úgy vélte, ezeket semlegesíteni lehet William James pragmatizmusával és Walt Whitman demokratizmusával. A francia kultúrában a szervességet, a kapitalizmussal szembeni fenntartásokat és a paraszti katolicizmust csodálta. A katolicizmus Bourne értelmezésében mindenekelőtt közösségiséget jelent, amely segíthet kijutni a hidegen racionális, gépszerűen működő, protestáns individualizmusból. A német kultúra egyszerre vonzotta és taszította: bámulta a német szervezőképességet és adminisztratív hatékonyságot, de megriadt a német militarizmustól, és viszolygással töltötték el 1914 júliusában a háború mellett az utcákon tüntető tömegek. Mindenesetre úgy vélte, egy jövendő amerikai kulturális újjászületés számára az volna a legüdvösebb, ha ötvözni tudná a feminin jellegű francia kultúrát a maszkulin némettel. Koncepciójának eklekticizmusára utalva, nézeteit olyan paradox álláspontként jellemezte, amely a Tolsztoj-féle célokat nietzschei eszközökkel akarja megvalósítani, vagyis egy dinamikus társadalmi vallást a scientista materializmussal ötvözne.

vecteezy ai generated a wall of multicolored square glass bricks 39900018

Randolph Brooks kultúrafelfogásának lényeges eleme a felvilágosodott racionalitás gyökértelenségének bírálata. Korai The Wine of the Puritans (A puritánok bora) című, 1908-as esszéje szerint az amerikai kultúra legnagyobb hiányossága, hogy az európaitól eltérően nem volt gyerekkora, s így nem tudott felnőtt kultúrává érni. Új-Anglia helyi kultúrája a 19. század elején egységes amerikai kultúra kiindulópontja lehetett volna, csakhogy nem élte túl a vidéki társadalom összeomlását, s az Emerson nevéhez köthető transzcendentalizmus lemondott az eszmék és a társadalmi gyakorlat szintéziséről. Brooks szerint ez az ellentét az éteri magasságokba emelkedő idealizmus meg a pionírok és kereskedők társadalma között mindvégig megmaradt. Az amerikai modernitás sajátosságát egy képpel is érzékelteti: „Új palackokba töltik a régi bort (…) s amikor bekövetkezik a robbanás – ha szabad így fogalmazni –, az aroma elillan a levegőbe, a bor pedig kiömlik a padlóra. Az aroma – vagyis az eszme – transzcendentalizmussá lényegül, míg a bor – a valóság – kommercializmussá változik.”[6] Brooks koncepciójában a széteső késő középkori puritanizmusból születő amerikai társadalom korrupt és dekadens, az értelem elválik az érzelemtől, a kultúra egy privilegizált osztály birtokába kerül, ám ezáltal elveszíti jelentőségét a hétköznapi élet számára. A jelen átveszi az uralmat a múlt felett, a gyakorlati élet nélkülöz bármiféle intellektuális és morális keretet. Amerika legnagyobb problémája tehát a tradíciók hiánya. Márpedig eltökélten nemigen lehet tradíciót teremteni mondja Brooks, aki a modern amerikai kultúra válságát a középkori holisztikus világkép összeomlásával magyarázza. Ez a koncepció, ez a „minden Egész eltörött” érzése a fin-de-siecle pesszimizmus jellegzetes megnyilvánulása – oly sok megfelelője akad az európai művészetben és filozófiában.[7]

széttöredezett egyéniség

Brooks a lehetséges kiutat a századelő szocializmusában vélte megtalálni. Ebben a hitében őt is egy európai, pontosabban egy nagy-britanniai út erősítette meg. Itt ugyanis szembesült a gazdag és ambivalens baloldali brit tradíciókkal, amelyek a fabiánus szocializmustól. H. G. Wellstől William Morrisig, John Ruskinig, Hilaire Bellocig és Chestertonig sokfélét jelentett. Míg a fabiánus szocializmus technokrata módon a felülről végrehajtott forradalom koncepciójából indult ki, amelyet az államhatalom eszközeivel egy felvilágosult elitnek kell végrehajtani, Ruskin és Morris – mint Tolsztoj is – a kisközösségek helyi társadalmának regenerációját tekintette alapkérdésnek. Különösen lényeges volt a Morris-féle koncepció, amely a premodern idők teljes emberi személyiségének helyreállításában a kézműves tradíció felélesztését vélte a legfontosabbnak. (Mint majd látni fogjuk, Morris különösen Mumfordra hatott.) Ebből a heterogén tradícióból Brooks antimodernista és technokrata elemek sajátos ötvözetét hozta létre, s a későbbiekben nemcsak ő, hanem az irányzat többi képviselője is bírálta a modernitásban széttöredezett egyéniség életszemléletét, a gépkorszakot, a liberalizmust – erőteljes antikapitalizmus érvényesült mindannyiuknál. De mindez sajátosan keveredett a jeffersoni agrárdemokráciára visszanyúló amerikai populista republikanizmussal és a pragmatista filozófiával.

Az Amerikai Egyesült Államok belépése az első világháborúba meghatározta a 20. századi amerikai kultúrkritika első nemzedékének sorsát is. Rövid időre, 1916–17-ben a Seven Arts című folyóirattal önálló orgánumhoz jutottak, lehetőséget kaptak nézeteik szélesebb körű megismertetésére, háborúellenes cikkeik miatt azonban a szponzorok megszüntették a támogatást, s a folyóirat alig egy esztendő után megszűnt.[8] Tény, hogy abban az Amerikában, amelyik a háború sorsát eldöntve a földkerekség első számú hatalmává vált, elfogyott körülöttük a levegő. A háború előtti kérdés pedig, hogy honnan indulhat ki a kulturális regeneráció, amely alternatíva lenne a trösztök kapitalizmusával és a társadalmat bekebelező nagyipari életformával szemben, most különösen élesen hangzott. Alapvető ellentmondással került itt szembe az amerikai kultúrkritika. Ha elfogadják, hogy a decentralizált kisközösségek életformája immár nem létezik, csak megvalósítandó ideál, felvilágosult elitre vagy magányos prófétára vár a renováció feladata. Ez azonban gyöngítette a koncepció republikánus demokratizmusát, már csak azért is, mert az amerikai kultúrkritikától sem volt idegen az elitizmus, amely a kortárs európai irányokat is áthatotta, különösen a két háború közötti évtizedekben, kiváltképp Németországban.[9]

vecteezy ai generated captivating abstract texture showcasing glossy 38456520

Az 1920-as évekre az amerikai kultúrkritika vezető egyénisége Mumford lett; ő volt a legfiatalabb, de már fontos művek egész sorát publikálta. Koncepcióját jól jellemzi az 1922-ben megjelent The Story of Utopias – fedőlapján a cím alatt mottó: „Az a világtérkép, amelyiken nincs rajta Utópia, még azt sem érdemli meg, hogy rápillantsunk.” Mumford itt leszögezi: kétféle utópia létezik. Az első – a menekülési – egy képzelt tökéletes világba dezertál a csúf valóság elől, a második – a rekonstrukciós – viszont olyan tervet készít, amely mércéül szolgál a világ megváltoztatásához.[10] Az első megvalósíthatatlan légvárak építését jelenti, a második alapos tervezői és kőművesmunkát kíván, s célja, hogy olyan házat építsünk, amely kielégíti alapvető emberi igényeinket. Érezhető, hogy Mumford a háború utáni helyzetből próbált kiutat találni – utópiája is azt mutatja, hogy az egészről gondolkodott, s az organikus változ(tat)ás lehetőségét kereste.

rövidlátó világkép

Organikus világképének kidolgozását – a többi kultúrkritikushoz hasonlóan – európai gondolkodó segítette – az ő esetében a skót Patrick Geddes várostervező és szociológus: műveit még az előző évtizedben ismerte meg, a háború után személyes kapcsolatba is kerültek. Geddes hatása kisebb-nagyobb intenzitással, de folyamatosan érződik Mumford írásaiban. Geddesnél biológiai evolucionizmus ötvöződött a holisztikus látásmóddal, regionális szemlélettel és erős antikapitalizmussal, valamint a gépi nagyipar és az azon alapuló nagyvárosi életforma elutasításával. Úgy vélte, olyan új civilizációra van szükség, amelynek kiindulópontja az élet lázadása. Felfogása szerint minden emberi közösség organikus kapcsolatban áll környezetével, tehát nem pusztán passzív alkalmazkodásról van szó, hanem aktív adaptációról. Geddes Darwin evolúciós elméletéből is az organizmus és környezete funkcionális interakcióját hangsúlyozza, s elutasítja a struggle for life-nak a szociáldarwinizmus által középpontba állított teóriáját, a túlélésért folytatott kíméletlen és véres küzdelem koncepcióját. Az emberi társadalom egyszerre alkalmazkodik a környezethez és meg is változtatja azt. A gépi nagyipar és a nagyvárosi életforma azonban az egyoldalú változtatást, a természet legyőzésének és kizsákmányolásának rövidlátó világképét hozta magával. Az eredmény a környezet lerombolása és az emberhez méltatlan élet. Ez ellen szükséges az élet lázadása, amely új civilizáció létrehozására irányul. Fontos, hogy az ember ne egyoldalú és torz tapasztalatokat szerezzen környezetéről. Mivel az ember nem pusztán intellektuális, hanem morális és esztétikai lény is, olyan átfogó, holisztikus látásmódra és organikus tapasztalatra van szükség, amely leképezi az emberi közösség környezetbe ágyazottságát. A várostervezés és a városi környezet kialakítása során a várostervezőnek mindezekre tekintettel kell lenni, s nem hagyhatja, hogy az emberi közösségek és lakóhelyek megformálását kizárólag a gépi nagyipar és a profit szempontjai irányítsák. A természeti környezetével együtt szemlélt régiót kell szem előtt tartani. Geddes a központi, állami irányítással szemben a helyit, a naggyal szemben a kicsit részesíti előnyben. Sokat merít a 19. századi anarchizmus klasszikusának, Kropotkinnak az ipar decentralizálására vonatkozó nézeteiből, illetve a természetre és a társadalomra egyformán vonatkoztatott kölcsönös segítség teóriájából.

Geddes koncepciójából különösen az a történetfilozófia hatott Mumfordra, amely szerint a 18. század végétől kialakuló és a gépi nagyiparra épülő paleotechnikai korszakot a 19. század végén, a technológiai fejlődés következtében – a gőzzel szemben elektromosság – a neotechnika korszaka váltja fel. Az előbbi nagy méreteket, központi irányítást, környezetszennyezést és uniformizálást jelentett, az utóbbi kis közösségeket, decentralizálást, változatosságot, és kis méretekben megvalósuló emberléptékű életformát. Geddes a változás aktív előkészítésének eszközéül a brit viktorianizmus Ruskin-féle romantikus antikapitalizmusa mellett a kortárs francia szociológia olyan szerzőinek a nézeteit használta, mint az ugyancsak az evolucionizmust valló Le Play és Auguste Comte.

vecteezy ai generated oil painting abstract collage background 42193283

Az utópia-könyvvel Mumford tehát valamiféle alternatívát próbált felmutatni a sivárnak látott jelennel szemben. Erre az utópia azért tűnt alkalmasnak, mert gondolkodónk meg volt győződve az eszmék társadalom- és történelemformáló jelentőségéről. Az eszmék a kultúra részévé válva a gyakorlati cselekvés eszközeiként funkcionálnak. Ugyanakkor minden korszaknak megvannak a maga domináns mítoszai. Az utópiák történetével párhuzamosan létezik ezeknek a mítoszoknak vagy idolumoknak a története.[11] A modern kornak három uralkodó mítosza van. A nemesi kúria (County House), a kokszváros, (Coketown) és az óriásváros (Megapolis).[12] A kúria mint a nemesi életforma helyszíne létrejötte idején jellegzetesen arisztokrata intézmény, de az évszázadok során életszemlélete s mindenekelőtt a privilégiumokkal biztosított és a fogyasztásra összpontosító életforma az ipari forradalom után meghódította a társadalom minden rétegét. Korunk szerzésre épülő társadalma a nemesi kúria életstílusának általánossá válását jelenti.

humanizáló szerep

A nemesi kúria mítosza Mumford értelmezésében a tunya, a kreativitás eredményeit elfogyasztó, ám magát a kreativitást elutasító tétlenség mítosza. A kúria lakóinak az élet nem részvétel a közösség alkotó tevékenységeiben, hanem más közösségek alkotásainak passzív elfogyasztása – akár fizikai, akár szellemi javakról van szó. Nem kétséges persze, hogy ennek a mítosznak vannak pozitív elemei is. Ilyen mindenekelőtt az öröm és az esztétikai élvezet; ezek elterjesztésével fontos humanizáló szerepet is betöltött. Történelmi vétke, hogy ezt elválasztotta a teljesítménytől, s összekötötte a passzív, a dolgokat pusztán befogadó életformával. (Szó sincs arról, hogy Mumford az életörömet vagy az esztétikai élvezetet puritán nézőpontból elítélte: technológia-könyvében éppen azért kárhoztatja majd a korai kapitalizmus által a munkásokra kényszerített állatias életformát, mert az megfosztotta a munkásokat az életörömtől, még a szexuális örömöktől is.)

Mumford nemesi kúria-bírálata – amint azt ő maga is hangsúlyozza – erősen támaszkodik a kortárs amerikai szociológus, Thorstein Veblen elgondolásaira a dologtalan osztály hivalkodó fogyasztásáról. A kokszváros kifejezést Dickens Hard Times (Nehéz idők) című könyvéből kölcsönzi. Ez a modern ipari fejlődés kvintesszenciája, a modern világ azon kevés idólumának egyike, amely semmihez sem hasonlítható a korábbi civilizációkból. Mielőtt kokszváros megszületett, minden fontosabb európai város képét a piactér, a katedrális és a céhcsarnok, nagyobb helyek esetében az egyetem határozta meg. Kokszváros tevékenységének őse a középkori malom, amely azonban a városon kívül, a víz mellett működött. Az ipari korszakban ezt váltotta fel a gyár, középpontjában a gőzgéppel. A gyár minden társadalmi egység prototípusává lett: Mumford egyetértőleg idézi Dickens megjegyzését, hogy a börtön ugyanúgy néz ki, mint a városháza, a városháza pedig ugyanúgy, mint a kórház. Kokszváros gyökeresen más értékekre épül, mint a premodern városi közösségek. Azok a jó élet keresését helyezték a középpontba, kokszvárosban a javak élete az az érték, amihez minden mást mérnek.[13]

vecteezy ai generated oil painting abstract collage of patterns 42193290

Bármennyire ellentmondónak is tűnik a nemesi kúria és a kokszváros életfilozófiája és életstílusa, a modern nagyipari kapitalizmus korszakában a kettő mégis szervesen kapcsolódik: kokszváros uralja a hétköznapokat, a nemesi kúriáé a hétvége. Öncélú termelés és öncélú fogyasztás ugyanannak a történelmi-civilizációs jelenségnek két oldala. De ahhoz, hogy ez a konstelláció létrejöjjön még két újabb tényezőre, két másik történelmi mítoszra is szükség volt: az egyik a nemzetállam, a másik az óriásváros. A hétvégét uraló nemesi udvarháznak ugyanis valahogy rá kell bírnia a hétköznapokon uralkodó kokszváros másik társadalmi valóságban élő dolgozóit, hogy a munkahét végén belépjenek az ő világába. A két szociális valóság közötti egyik kapocs a nemzetállam, és Mumford igen negatívan ítélkezik. Olyan absztrakt közösség ez, amelynek vajmi kevés köze van a geográfiai különbségekhez vagy választóvonalakhoz, amelyek az ökológiai egységekként létező régiókat elválasztják, de ugyanakkor össze is kötik.[14]

kokszváros és nemesi kúria

Miközben a nemzetállam utópiája nem ismeri el a régiók létezését, egy mesterségesen és mechanikusan kijelölt terület határai között élő népességet homogén nemzeti közösség tagjaiként definiál. Minden nemzet elsőbbségre és hatalomra tart igényt a többivel szemben. A nemzeti utópiának lényegi eleme a központi kormányzat eszméje, mivel ez őrzi a nemzeti területet és a nemzeti privilégiumokat. A kormányzat fő feladata is ez: a nemzeti terület őrzése és esetleges növelése, hogy növelje az adófizetők számát. A nemzetállam úgy épít hidat a kokszváros és a nemesi kúria között, hogy a nemzet mítoszát interiorizáló kokszvárosi munkásokkal elfogadtatja: érdekeik inkább az őket kizsákmányoló, de velük egy nemzetállamon belül élő osztályokkal közös, s nem a többi nemzetállam ugyancsak kizsákmányolt dolgozóival. A marxista szemléletű gondolatmenetben azonban nincs utalás, hogy miként képes erre a nemzetállam.

Itt következik az érvelésben a modern kor negyedik mítosza, az óriásváros. A megapolisz sajátos kultúrája az a médium, amely a korábbi regionális kultúrák helyébe lépve propagálja a nemzetállam lakosai között a hétköznapok, vagyis kokszváros számára szükséges megfeszített és önfeláldozó munkát, és hasonló értékként mutatja fel a hétvégéket uraló kúria hivalkodó fogyasztásideálját. Mumford magyarázata ezen a ponton meglepően friss. A ma oly divatos kommunikációelméleti megközelítéshez hasonlóan ő is sajátos kommunikációs technológiában és érintkezési módban véli fölfedezni a nagyvárosi kultúra megkülönböztető jegyét. Ez a kultúra arra az absztrakcióra épít, amelyet az írás, olvasás, számolás és az általános oktatás tett lehetővé. Az absztrakciók a papírra vetett írás közegében realizálódnak. Ugyancsak elképzelhetetlen lenne papír nélkül irodalom és újság – ez a két alapvető eszköz teszi lehetővé a kokszváros és a nemesi kúria értékeinek elterjesztését és összehangolását. A celluloid film Mumford szerint voltaképpen a papírkorszak újabb periódusának eszköze, funkcióját tekintve másik megjelenési formája. Míg a főkönyv, a kartoték és a napi sajtó olyan eszköz, amelyik összeköti a megapolisz lakóját a valósággal, a képes magazinok eltávolítják attól. A film mint átlátszó papír ugyancsak ezt a funkciót látja el. Segítségével megapolisz lakói előtt hús-vér emberek képei vonulnak el, látják az élet drámáját, amelynek azonban ők nem aktív részesei, csupán tétlen szemlélői. Az élet eseményei fiktív – ma úgy mondanánk: virtuális – valóságban zajlanak, miközben megapolisz lakói között megszűnik a valóságos kapcsolat és a közvetlen érintkezés.[15]

vecteezy ai generated tile textures background 38094182

A megapolisz életformájának legfőbb jegye az egyformaság. Itt az életnek olyan mércéi léteznek, amelyek kifejezhetők papírra vetett kereskedelmi fogalmakkal, még akkor is, ha ez nem feltétlenül jár együtt a felkeltett igények kielégítésével. Mindenesetre a mércék az óriásváros minden lakójára alkalmazhatók, függetlenül személyes élettörténetüktől vagy létviszonyaiktól. A végső eredmény pedig, hogy a nemzeti utópia kezdetben különböző polgárai olyan egyformák lesznek, mint a távírópóznák az út mentén.[16] Végső soron tehát a megapolisznak köszönhető, hogy a nemzeti utópia igazolni tudja önmagát; olyan szellemi közeget hoz létre, amely lehetővé teszi a kokszváros és a nemesi kúria finom összehangolódását. A megapolisz lényegében papiros purgatórium, amelyen keresztül kokszvárosnak, a termelői pokolnak elbukott fiai bejuthatnak a nemesi kúriába, vagyis a fogyasztói mennyországba.

ihletett nemzeti próféta

A diagnózis után terápiát várnánk, hiszen ezek a megállapítások nem pusztán elméleti igénnyel íródtak, mögöttük ott munkál a közösségi renováció vágya. Hol van azonban az archimedesi pont, amelyből ez a történelmi konstelláció kibillenthető? Mumford itt ugyanazzal a dilemmával szembesül, amellyel idősebb pályatársai már a háború előtt; számára is alapérték a republikánus hagyomány tevékeny és a közélet iránt elkötelezett polgárokból álló közössége, de ez a közösség aktuálisan nem létezik. A megoldás is kettős lehet: egyrészt a kulturális hagyományban kell olyan még létező szálakat keresni, amelyekből újraszőhető a republikánus-organikus közösség szövete, másfelől elképzelhető egy szakértői-technokrata elit, amely felülről végrehajtott forradalommal viszi végbe a szükséges változásokat. Ennek a második megoldásnak alesete, amikor a változás ugyancsak felülről jön, ám nem a technokraták kezdeményezik, hanem egy ihletett nemzeti próféta a kiválasztottak később egyházzá izmosodó kicsiny csapatával. Randoph Brooks, Van Wyck Bourne és Waldo Frank a háború előtt és a háború alatt végigzongorázták ezeket a lehetőségeket, s fogadóképes közeg híján sorsuk a szellemi elmagányosodás lett. Bourne a háborút követő spanyolnátha-járvány idején meghalt, Brooks elméje elborult. Waldo Frank vallási miszticizmusba menekült. Mumford a háború utáni légkörben még inkább érezhette a helyzet kilátástalanságát, ám szellemi alkata és lényének ontológiai derűje megóvta őt a szellemi széthullástóI.

Meglehetősen logikus volt, hogy a 20-as évek elején ő is szembetalálta magát a marxizmus és az orosz bolsevizmus által képviselt kihívással. Az utópia-könyv 11. fejezetében, ahol az egyoldalú partizán-utópiákat tárgyalja, érinti Marx koncepcióját is. Az a véleménye, hogy a jelen helyzetben az Owen-féle utópikus szocializmus éppen olyan hatástalan, mint a Marx-féle realisztikus szocializmus; sőt, míg az előbbi részben valósággá tudott változni a szövetkezeti mozgalom révén, a proletariátus diktatúrájának nagyon is törékenyek és ingatagok az alapjai.[17] Ezek az elképzelések nem a fennálló társadalmi rend tartalmát akarták megváltoztatni, csupán az elosztási viszonyokat, ráadásul mivel nincsen szilárd értékrendjük, összeomlanak, mihelyst szembetalálják magukat olyan erőteljes és valóságosan létező utópiákkal, mint a kokszváros, vagy mint a nemesi kúria utópiája. Különösen Amerikában bénította meg a munkásmozgalmat, hogy a munkásság a fennálló megdöntése helyett a szuburbiát és a nemesi kúriát választotta.

Kérdés, van e harmadik lehetőség a romantikus menekülési utópiák és az egyoldalú rekonstrukciós utópiák mellett. A kérdést Mumford könyve utolsó fejezetében teszi fel. A gondolatmenet elején összefoglalja a háború utáni helyzetet. A legfőbb ideje – mondja –, hogy kapcsolatba hozzuk az utópikus idolumokat a létező valósággal. Mert a valóságban működő idolumok dezintegráltak. A modern ember mentális világa hamarosan olyan lesz, mint a minden használható bútorától megfosztott, elhagyott ház. Az ezeken az idolumokon alapuló intézmények működésképtelenné válnak. Életünk szövetének újraszövéséhez új mintázatra van szükségünk. Így – hangsúlyozza Mumford – nem az eutópia és a létező valóság között kell választani, hanem eutópia és a semmi között. A múltban számos civilizáció omlott össze, mert szem elől tévesztették a jó élet eszméjét, a modern civilizációt csak az eutópia felépítésére irányuló akarat térítheti el a végzetes útról.

vecteezy artistic colorful mosaic pattern collage contemporary print 23533031

Mumford szerint alapvetően értékproblémáról van szó, az ember belső világát kell helyreállítani, illetve ennek segítségével olyan értékeket teremteni, amelyek a szükséges cselekvési tervek alapjául szolgálhatnak. A lényeg a közösség potenciális energiáinak mozgósítása, nem pedig az egyik vagy másik részterület – gazdaság, politika stb. – szerepének túlhangsúlyozása, amint az szokásos. Két tényezőnek kell főszerepet játszania: a tudománynak és a művészetnek. Ezek az ember rendteremtő ösztönéből fakadnak. Különbségük, hogy a művészet a rendet belül, a tudomány pedig kívül próbálja megteremteni.

Aztán figyelme a tudomány és a technológia felé fordul. Ez a szféra már a megapolisz kultúrájának vizsgálata során is érdekelte, ám akkor egyértelmű volt a kultúrkritikai szándék: a tudomány és a technológia ott negatív szerepben jelent meg. Most, a regeneráció lehetséges motorjaiként tűnnek fel. Itt Mumford voltaképpen későbbi, a technológia szerepével foglalkozó könyvének tematikáját és problematikáját előlegezi. Tudományon itt is a modernitás technológia középpontú tudományát érti. Ennek segítségével a mérnök, a feltaláló és a gyáros átalakította a külső világ arculatát. De az újkori tudomány fejlődése féloldalas, mert a külvilággal foglalkozó tudományok mögött messze lemaradtak azok, amelyeknek feladata az emberi környezet vizsgálata.

holisztikus nézőpont

Elsősorban a szociológiára gondol, mindenekelőtt azokra a módszerekre és eljárásokra, amelyeket Patrick Geddes vezetett be a várostervezésbe és a helyi közösségek állapotának felmérésébe. A tudománynak ugyanis nem valamiféle elvont közösség vagy absztrakt emberiség elképzelt üdvét kell szolgálnia, hanem a helyi közösségek, a konkrét régió állapotát és létfeltételeit felmérnie, hogy képes legyen olyan eljárások és módszerek kidolgozására, amelyekkel megvalósíthatók a közösség céljai. Mumford a Geddes által alkalmazott holisztikus nézőpontú regionális felmérés ismertetése kapcsán hangsúlyozza: nem szakértők állnak szemben a közösség laikus és tudatlan tagjaival, mert az angolszász common sense szellemében az egész közösség kulturális hagyatékának hasznosításáról van szó, amelynek kisebb-nagyobb mértékben a közösség valamennyi értelmes polgára a birtokosa.[18] A lényeg tehát, hogy a közösség számára fontos tudás mindig helyi és konkrét problémák megoldására vonatkozik. Ennek elérését nevezi a tudomány humanizációjának.

Az újkori tudomány és technológia által szolgáltatott eljárások és találmányok csupán eszközök, amelyek hamis perspektíva következtében jelentek meg célként, ám a tudománytól nem várható el a jó élethez szükséges célok felmutatása, mert azok nem fogalmazhatók meg a tudományon belül, a tudomány módszereinek segítségével. A tudománynak a közösség céljait kell szolgálni, ám a célok kijelölése a közösség értékrendszerétől függ. Megalkotása a kultúra feladata. Mumford itt nem a morál, hanem mindenekelőtt a művészetek, az esztétikai szféra szerepét hangsúlyozza: a kreatív művészi fantázia és érzékenység képes az álmok formába öntésére, amelyek hozzájárulnak a közösségi célok megfogalmazásához. Ezért szükséges tudomány és művészet elszigeteltségének megszüntetése: ezzel megszüntethető az újkorban oly tragikus következményekkel járó szakadás célok és eszközök között is. De a művészetnek közösségi jellegűnek kell lennie: a csupán kedvtelésként létező művészet annak a neurotikus individualizmusnak a tünete, amely a művészt eltávolítja a közös világból, s olyan személyes világába zárja, ahol fékezhetetlen és magányos demiurgoszként uralkodva éli ki alkotói szenvedélyét.[19]

vecteezy closeup texture mosaic tiles in blue and yellow colors on 49975027

Mumford a közösségi művészetnek, illetve tudománynak és művészetnek ebben a nyilvánvalóan nem problémamentes koncepciójában tulajdonképpen egyfajta harmadik utat próbál megrajzolni, hogy így elkerülje a romantikus szubjektív tapasztalat és a bírált, ám mégis elismert Dewey-féle objektív tudományos tapasztalat egyoldalúságait, és közben meg is őrizze a kétféle megközelítés előnyeit. Ami későbbi hatástörténete szempontjából igazán érdekes, az nem a teória, hanem a Patrick Geddestől kölcsönzött regionalista szemlélet végiggondolása. A későbbi zöld mozgalmak számára központi tétellé vált könyve summázata az utópiákról.

A rekonstrukciós utópia nem fut Seholsincsországba a valóság elől, hanem értékek alapján kidolgozott modell segítségével változtatná a világot. Itt kifejti, hogy az ilyen utópiák többnyire élettelenek és homályosak, mert – miután nem egyesítik a tudományos pontosságot és a művészi kreativitást – absztraktak, nem veszik figyelembe az emberi környezet végtelen gazdagságát és bonyolultságát, s elvont, nem pedig valóságosan létező közösség igényeiből indulnak ki. Ebben a megközelítésben voltaképpen a kokszváros és a megapolisz életellenes absztrakcióinak eljárásmódját ismétlik. Ezért idegenkedik Mumford az orosz bolsevizmustól. A marxi forradalom szovjet variánsa iránti averziójának oka, hogy állami centralizációra és gyáripari rendszerre épül. Az amerikai baloldalnak nem szabad másolnia az orosz mintát, hanem a saját hagyományokra és tapasztalatokra építve kell a helyi viszonyoknak megfelelő programot és stratégiát kialakítani; az amerikai politikai tapasztalatokra, forradalmi tradícióra és a vállalkozókészségre alapozó, Thoreau- és Whitman szellemi energiáit hasznosító helyi radikalizmus lehetőségét keresni.[20] A konklúzió tehát, hogy nem valamiféle nagy utópiára van szükség, amely elvont, nem létező és homogénnek gondolt emberiséget akar megváltani, hanem sok kis lokális utópiára: „A mi eutópiáink lakói meghitt viszonyban lesznek helyi környezetükkel és annak erőforrásaival, birtokában lesznek a történelmi folyamatosság érzésének, amely Megapolisz papírvilágának lakóiból, akik környezetükkel főleg az újságon és a nyomtatott könyvön keresztül lépnek kapcsolatba, teljességgel kiveszett.”[21]

eutópisták

Az organikus közösségeknek ez a hálózata a zöld anarchizmus központi víziójának megelőlegezése. A ma használatos terminusokkal fogalmazva azt mondhatnánk, hogy Mumford a posztmodern kondícióról értekező Lyotard-t jó fél évszázaddal megelőzve voltaképpen a nagy narratívák csődjének tételét mondta ki. A könyv záró gondolatmenete ezt viszi tovább: „Az eutópisták fő teendőjét Voltaire foglalta össze a Candide-ot lezáró figyelmeztetésben: műveljük a kertjeinket! Az eutópista fő célja a saját, s a legkevésbé sem egy másik személy környezetének a művelése, és még kevésbé annak kizsákmányolása. Így Eutopiánk lehet nagy vagy kicsi, lehet egy falu, de lehet egy egész régió is. Kicsiny kovász is képes megkeleszteni az egész kenyeret; és ha az eutópikus élet meggyökeresedik valahol, éppoly könnyen behálózhat egy egész kontinenst, ahogyan a kokszváros megsokszorozta magát a nyugati világban.”[22]

Az eszmefuttatás főképp a változtatás mikéntjére vonatkozó utalása miatt figyelemreméltó. Mumford itt arra próbál – ha csak jelzésszerűen is – választ adni, hogy hol van hát az archimedesi pont, amelyből kibillenthető a kokszváros, a nemesi kúria, a megapolisz és a nemzetállam szövetségére épült világ. De az amerikai kultúrkritika többször is idézett monográfusa, Casey Nelson Blake szerint az utópia-könyv koncepciója korántsem problémamentes: az ökológiai kisközösség elképzelésében Mumfordot túlságosan is befolyásolta a platóni ideális állam képe, és nem vette észre a koncepció totalitárius jellegét.[23] Nos, Mumford Platón koncepcióját ismertetve valóban kiemeli, hogy ott az állam minden lakosa hozzájut a létfenntartáshoz szükséges javakhoz, ám azokhoz nem, amelyek nem ilyen jellegűek. Platón továbbá rájött, hogy a boldogság nem az anyagi javak birtoklásának függvénye, és ezek hajszolása szellemileg szegényes életet eredményez. Platón számára a boldogság attól függ, hogy valaki mit tesz hozzá az élethez, s nem az, hogy mit tud abból elvenni. A Platón által elképzelt közösségi élet egészséges és mértékletes, s főleg tevékeny. Fontosnak ítéli, hogy Platón korlátozza államának méreteit, így a közösség emberléptékű marad, ami nyilvánvalóan az ökológiai megfontolások miatt lényeges. Ám nem veszi észre, hogy ha az organikus közösség mintájának a platóni államot teszi meg, zárójelbe kerül az amerikai republikánus–demokrata–populista, alapvetően egalitárius jellegű tradíció – és az anarchista hagyomány –, amelyhez olyannyira ragaszkodik könyve nemcsak utolsó részében, hanem egész későbbi életművében. Hiszen a platóni ideális állam mint organikus közösség a funkcionális egyensúlyát csak úgy tudja fenntartani, hogy az egyenlőtlenek közösségét egy technokrata elit irányítja. (Kérdés, lehet-e más egy organikus közösség, mint egyenlőtlenek közössége, hiszen részeik funkcionális különbözősége szükségképpen magában foglalja az egyenlőtlenséget.)

vecteezy colored glass mosaic in various squares in the light beige 29511159

Miközben Mumford elismerőleg említi a platóni előírásokat, amelyek megakadályozni hivatottak a kormányzó elit korrumpálódását, nem veszi észre, hogy ezt csak olyan totalitárius állam biztosíthatja, amelyik sokkal rosszabb, mint a sötét színekkel festett nemzetállam. Hiszen a gazdasági érdekkielégítés lehetőségétől fosztott elit nagy valószínűséggel a dicsőségnek mint szimbolikus tőkének a felhalmozása felé fordul; tehát militaristává lesz, mint azt a Platón által mintának választott Spárta is bizonyította. Mumford az 1940-es években végbement antiutópista fordulata után nem is tekintette többé az ökológiai személet szerint kívánatosnak Platón ideális államát. 1961-es nagy városmonográfiájában az antik poliszt tárgyalva már szó sincsen arról, hogy Platón utópiája bármilyen értelemben minta lehet a 20. század civilizációs zsákutcájából kiutat kereső ember számára: „(…) Platón többszöri kirándulásai az utópia területére rávilágítanak a kérdés lényegére. Egyben azonban elszomorítóak is ezek a kirándulások, hiszen a leírások azt is megmutatják, hogy az emberiség történetének egyik legnagyobb szelleme, mely egyszerre volt mély és játékos, képtelen volt megérteni saját kiváló tulajdonságainak a forrását. (…) Függetlenül attól, szereti-e valaki Platónt vagy gyűlöli – a magam részéről szeretem és gyűlölöm is! –, egy bizonyos: csakis az Athén által nyújtott lehetőségek tehették képessé ezt a széles látókörű, még elfajzottságában és torz következtetései hajszolásában is elragadó szellemet, hogy maradéktalanul kibontakoztassa és megérlelje képességeit, (…) mivel a szakosodás biztosítja az egyes funkciók tökéletes ellátását, a méltányosság Platón szerint megköveteli, hogy a közösség minden tagját annak a különleges funkciónak a betöltésére képezzék ki, amely megfelel természetes adottságainak, s azután meg is kell maradnia e feladatai mellett. (…) Platón szerint a teljesség és a kiegyensúlyozottság nem az egyes emberben, csakis a bolyban található meg. A polisz kedvéért hajlandó volt feláldozni a polgár életét, sőt hajlandó volt feláldozni az egyén személyiségéből mindazokat a csodálatra méltó tulajdonságokat, amelyek kezdtek már kibontakozni életében – a harmóniát, a mértékletességet, a higgadt nyugalmat, s szimmetriát és a szerves kiegyensúlyozottságot, (…) vajon az általa keresett tökéletesség valóban a szerves élet tulajdonsága-e? A város képe, amely szeme előtt lebegett, geometriai abszolútum volt, (…) egy halott várost istenített, amely saját elméjének halva született képződménye volt.[24]

vezérlő eszme

Az utópia-könyv másik teoretikus gyengéjeként említi Blake Mumford politikai naivitását. Ez voltaképpen nézőpontjából fakadt. A gazdasági determinizmust elutasítva erősen hangsúlyozta az eszmék történelemformáló erejét. A könyv alapgondolata, hogy az emberi intézmények mögött koreszmék vagy idolumok állnak. Az utópiák éppen azért fontosak számára, mert egy közösség vezérlő eszméivé válva képesek lehetnek új intézmények létrehozására. Ebből következtet: ha az intézmények, illetve az azokat megalapozó idolumok mögül eltűnik a hit, az intézmények füstként illannak el.[25]

Az 1934-es Tecnnics and Civilization-ben Mumford voltaképpen ahhoz a témához tért vissza, amelyet az utópia-könyv nagyvárosi kultúrát tárgyaló részében érintett először. Ez pedig a technológia és társadalmi fejlődés viszonya. Monumentális vállalkozásról volt szó, hiszen a témát az emberi történelem kezdetétől saját jelenkoráig, tehát a 20. század 30-as éveiig dolgozta fel; olyan munka ez, amelyet a mai napig mérföldkőnek tekint a technikatörténet. Valójában a közel ötszáz oldalas mű jóval több, mint technikatörténet; a cím pontos: technika- és civilizációtörténet, sőt, ennél is több, kultúrfilozófiai és mentalitástörténeti traktátus. Sok tekintetben párhuzamokat mutat Fernand Braudel a Földközi-tenger medencéjének történetét tárgyaló háromkötetes monográfiájával. A kapocs mindenekelőtt az ökológiai szemlélet. Braudel művének alaptétele, hogy a Mediterraeneum Civilizációjának történetét a természeti környezetbe ágyazva kell vizsgálni. Olyannyira fontosnak tartja ezt, hogy az első kötet teljes egészében a környezet a földrajz és a kultúra egymásra hatásaként kialakuló életmódok és életformák vizsgálata. Ez az a meghatározó alap, amelyre ráépül a második kötet társadalomtörténete és a harmadik politikatörténete.[26] Mumford Technics and Civilization-ének kiindulópontja ugyancsak ez a fajta ökológiai szemlélet, amely persze már az utópia-könyvben is gondolkodásának alapját jelentette. A fő gondolatmenet, hogy a gépi civilizáció miként változtatja meg az emberi civilizáció viszonyát a természethez, és alakítja át az emberi gondolkodás szerkezetét. Ez alkalmat ad a szerzőnek, hogy kifejtse történetfilozófiáját: miféle mozgató rugók állnak az emberi civilizációk kialakulása, változása és hanyatlása mögött.

vecteezy colorful mosaic tiles forming a textured background 49047375

Az alapkérdés mindenekelőtt az, hogy mi a gép. Mumford szerint hibát követünk el, ha a gépet azonosítjuk azokkal a technológiai eszközökkel, amelyek az ún. 18. századi ipari forradalom során jelentek meg, mint a korszak alapvető energiaforrását adó gőzgép. Ez leszűkítő és egyoldalú szemlélet, mely nem vesz tudomást a megelőző korok és civilizációk technológiai teljesítményeiről. A gép olyan ökológiai definícióját javasolja, amely nem negligálja a premodern társadalmak eredményeit: „A gépek energiaátalakításra, munkavégzésre, az emberi test mechanikai vagy érzékelő képességeinek megnövelésére, vagy az életfolyamatok mérhető és szabályozott renddé való redukálására felhasznált nem-organikus erőkből fejlődtek ki. Az automata az utolsó lépés egy olyan folyamatban, amely az emberi test egyik vagy másik részének szerszámként való használatával kezdődött. A szerszámok és a gépek klfejlődésének hátterében a környezet megváltoztatásának szándéka áll, s ez hozzájárul az emberi szervezet megerősítéséhez és életben tartásához. Ez az erőfeszítés az egyébként védtelen emberi szervezet képességeinek megnövelését vagy az emberi test környezetét jelentő viszonyok kedvezőbbé tételét szolgálja, hogy fenntartsa annak egyensúlyi állapotát és biztosítsa túlélését.[27]

a döntő szó

A definíció lehetővé teszi az átfogó történeti perspektívát, s a megkülönböztetést gépek és a Gép között. Gépeket – a fenti meghatározás értelmében – az európait megelőző civilizációk is kifejlesztettek és használtak, a Gép azonban az európai civilizáció találmánya. Korábban a gépi eszközök használatát az illető társadalmak kulturális szövete és életmódja határozta meg és szabályozta, Európában viszont a Gép átformálta az életmódot és a kultúrát: övé lett a döntő szó. A Gép itt a társadalom ura; a társadalom pedig – uralmát elfogadva – behódolt neki.

A Mumford-féle teória szerint az európai civilizációban a gépesítésnek három nagy hulláma volt: az első a tizedik században indult el, s tulajdonképpen előkészítő korszakot jelentett, melynek mozgatórugója az elképzelés, hogy a világban rendet teremteni és a világ fölött hatalomra szert tenni mindenekelőtt külső eszközök segítségével lehetséges.

Mumford másutt bővebben is kifejti az antropológiai koncepciót, amely a tézis hátterében áll. Ezek szerint az emberi ösztönvilág mélyén, az emberi cselekedetek mozgatórugójaként létezik a – nyilvánvalóan Nietzschétől kölcsönzött – hatalom akarása és a rend akarása.[28] Hogy ezek miképp jutnak kielégüléshez, az mindig az éppen domináns kulturális konstellációtól függ. A 10. század azért hozott kulturális-civilizációs fordulópontot, mert ettől kezdve a rend akarása a külvilág fölötti hatalom akarásával párosult, és mindinkább a külső környezet átalakításának formáját öltötte magára.

A gépesítés második hulláma a 18. században következett be a hosszú középkori előkészítő periódus után, középpontjában a vasfeldolgozással és a gőzgéppel. Ebben a periódusban – az utópia-könyvben a kokszváros korának nevezett időszakban – azonban igen látványosan jelentkeztek azok a környezeti és társadalmi problémák, amelyek az európai civilizáció egyoldalúságának következményei.

vecteezy colorful stone mosaic pattern 52993828

A harmadik hullámot Mumford a 19. század végére teszi, s ennek lényegét az elektromosság körül csoportosuló technológiai váltás mellett abban látja, hogy a korábbi periódusban, a gőzgép korszakában háttérbe szorult erők és organikus gondolkodásmód megerősödött. Szintézis teremtődött az életet mechanizáló gépi erők és az élet eleven, organikus erői között, reális lehetőséggé vált, hogy a Gép uralmát a Gép társadalmi asszimilációja váltsa fel. Ez a három hullám a technológia három korszakát is jelenti. Az első korszak az előkészület, az eotechnika – a görög eosz, hajnal szóból –, amely 1000-től 1750-ig tartott. A második a paleotecnnika kora, mely az 1750-es években kezdődik, s valamikor a 19–20. század fordulóján ér véget, amikor beköszönt az neotechnika korszaka.

történeti és organikus

Mumford a paleotechnikai és neotechnikai korszak koncepcióját Patrick Geddestől vette át, ám az eotechnikai szakasz beiktatásával a kettős periodizációt hármassá bővítette. Számára a gép voltaképpen műalkotás, amely – bármely más műalkotáshoz hasonlóan – hozzájárul az ember és környezete közti organikus egyensúlyhoz: ez egyenesen következik a gép definíciójából. A Mumford-féle látásmód egyszerre történeti és organikus. A Technics and Civilization gondolatmenete e két tengely által meghatározott koordinátarendszerben helyezkedik el. Kitűnő példa erre a völgy-modell, amellyel igen érzékletesen szemlélteti az emberi civilizáció és környezet köIcsönviszonyának történeti és geográfiai alakváltozatait. Azt sem mondhatjuk, hogy e modell túlságosan elvont, hiszen a premodern civilizációk általában nagy folyóvölgyekben alakultak ki; a völgyek arra a tengerre nyíltak, amelybe a folyó a vizét szállította. Ha metszetet készítünk a völgyről, jól láthatók azok a geográfiai-ökológiai egységek, amelyek mindegyike meghatározott életformáknak és mesterségeknek adott otthont, s a régiók kapcsolódása a dolgok, gondolatok, a technikai tudás és világlátás kölcsönös cseréje rendkívül termékenyítőleg hatott a technika és a civilizáció fejlődésére.[29]

Európában a foglalkozásoknak a történelemben számos alkalommal végbement specializációja zajlott le – mondja Mumford –, ám a völgy-modell kontinentális méretekben reprodukálódott, s a végeredmény olyan technikai fejlődés lett, amely hamarosan meghaladta a más civilizációk által elért szintet. Arra a kérdésre, hogy mi volt az oka ennek az európai technológiai felemelkedésnek, Mumford könyvének az eotechnikát tárgyaló részében válaszol: a középkori városodás, valamint a céhes és kézműves hagyomány teremtették meg az alapját, de a folyamat katalizátora a középkor végi állandó háborúskodás okozta kereslet a bányászatra és fémkohászatra. Werner Sombart nyomán hangsúlyozza a bányászat és a modern kapitalizmus születése közötti történeti kapcsolatot. A bányászat olyan haszonnal kecsegtetett, ami semmilyen más korabeli gazdasági ághoz nem hasonlítható. Mumford számára a bánya az első mesterséges és inorganikus környezet, itt alkalmazzák először azokat a gépeket és eszközöket, amelyeknek tökéletesített változatai a 18. századtól gőzgépként és sínen futó vasútként meghódítják a világot. A bányász a paleotechnikai korszak gyáripari munkásának archetípusa: a mesterséges megvilágításban, az éjjel és a nappal változásait figyelmen kívül hagyó, az embertelen munkakörülményeket, a monotóniát és az elszigeteltséget elviselő, eldurvult lelkületű ember. A bányászat értékfelfogása, amely a ritkaságot és a kemény munkát tekintette értéknek, az újkori értékfelfogás alapja, holott az igazi érték az élet fenntartásának és gazdagításának képességében lakozik – mondja Mumford.[30] A gondolatmenet szerint háború – bányászat – gépesítés – tőke összekapcsolódása olyan önerősítő folyamattá vált, amely megállíthatatlan.

vecteezy colorful wood block tiles patterns abstract background 46705209

A középkori technológia két fontos vívmánya, az óra és az ágyú voltaképpen a két alapvető attitűdnek, a rend és a hatalom akarásának tárgyiasulása. Mumford szerint a középkor legfontosabb találmánya az óra, amely sokkal több, mint egyszerű időmérő eszköz; a maga fizikai valósága mellett egy gondolkodásmód és világlátás szimbóluma. Az ágyú és a tűzfegyver voltaképpen az első erőgép, illetve távolságlegyőző eszköz; a középkor végi hadsereg gépalkatrészként működő, szabványosított, gond nélkül cserélhető katonája pedig a bányász mellett a gyári munkás őse.

óriásgép

Mumford technológia-koncepciója tulajdonképpen az utópia-könyvbeli modellt fejleszti tovább. Ott a kúria, a kokszváros, a megapolisz és a nemzetállam szövetsége képezte a sajátosan európai modernitás alapját, itt annyi a változás, hogy a kokszváros történeti előfeltételeiként megjelenő bányászat, a hadsereg és háború teremti meg a gyáripari rendszer lehetőségét, illetve a kúria szerepét a királyi udvar – amely a barokk nemzetállam és megapolisz kristályosodási pontja is – játssza el. A koncepció középpontjában az autoritárius technológia és a demokratikus technológia kettőssége áll. A középkori céhes városi kézművesség a maga decentralizált szervezetével és kicsiny műhelyeivel az alkotás öröméért dolgozó ember életének színtereként jelenik meg. Ezzel szemben a hadsereg, a bánya, a királyi udvar, a nemzetállam és a gyár annak az óriásgépnek új megjelenési formája, amely alkatrészekként élő embereket használva első ízben a piramisépítő fáraók korában jelent meg, s tett szert hihetetlen tökéletességre. Persze alapvetően különbözik elődjétől, hiszen szervetlen energia működteti, s alkatrészei nem élő emberi testek, hanem fából és fémből készült alkatrészek. Működésének lényege az emberi munka megtakarítása – az antik változat éppen az ellenkező elven működött: annyi emberi munkát kebelezett be, amennyit csak bírt – de a gépet kiszolgáló munkásokat ugyanúgy gépies és embertelen létformába kényszerítette, mint antik sorstársaikat a premodern változat. Mumford az óriásgép metaforájának tartalmát 1967-es A gép mítosza című könyvének egyik fejezetében fejtette ki részletesen, bár maga a koncepció a 1934-es Technics and Civilization-ben lényegében már készen volt. Kultúrkritikájának ugyancsak konstans eleme a fogyasztás-teória; a fogyasztói mentalitás történeti előképét a középkori uralkodó elit életformájában találja meg. Míg az utópiakönyvben ez a motívum az udvarház-metaforában tűnt fel, az 1934-es nagy műben Mars és Vénusz frigyének jelképében, vagyis a hadsereg és az udvar pazarló fogyasztásában látja a pszichológiai magyarázatot: gyilkolás, halál és erotika sajátos történeti összekapcsolódásáról van szó: Tintorettótól Rubensig a festők egyik kedvenc témája a hazatérő Marsot ágyban fogadó Vénusz. A háború a test megtagadása, megcsonkítása és elpusztítása, de az öldöklés szüneteiben felmagasztalják a testet és örömeit: katona és kurtizán így talál egymásra. Ugyanakkor – mondja Mumford – a rátalálás szociológiai és gazdasági következményei fontosabbak és messzehatóbbak voltak, mint a pszichológiai háttér. Az udvar a luxusfogyasztás központja, és a társadalom demokratizálódása során életmintaként szolgált – ismétli az utópia-könyv gondolatmenetét, de Sombart Luxus és kapitalizmus című írására támaszkodva új elemekkel is bővíti diagnózisát. A hadsereg nivelláló hatású, hiszen a sorozás demokratikus-egalitárius eszméje befolyásolja a társadalom mentalitását, ugyanakkor a hadsereg mint a tömegcikkek felvevője katalizálja a tömegtermelést. A luxus szerepe teljesen más, mint a középkorban: akkor a luxusnak nyilvános funkciója volt, a hatalom szimbolikus megjelenítéseként funkcionált, s nem a magánélettel kapcsolódott össze, nem az egyén kényelmét és komfortérzetét javította. De a középkor végétől, az individualitás kultúrájának megszületése után igen. Mumford interpretációjában a puritanizmus a maga aszketikus életformájával paradox módon nem gátolta, hanem éppenséggel ösztönözte a fogyasztói mentalitás társadalmi uralmát. Magyarázata itt is pszichológiai jellegű; jóllehet a kapitalista a saját életében hátat fordít az élvezetek világának, és a profitot visszafordítja a vállalkozásba, a társadalomra kényszerített puritán életfelfogás ellenhatást kiváltva óhatatlanul a fogyasztás végtelenített szaturnáliájába torkollik.[31]

Az individuális fogyasztás kultúrájának természetes kifejezési formája az utilitarizmus, amely a bővülő vágyak és a bővülő piacok társadalmának filozófiája. Legnagyobb baja, hogy az utilitarizmus boldogságfogalma szűkös, mert fájdalom és boldogság elkerülésének, illetve elérésének mozgatóerőit összekapcsolja a társadalmi javak mennyiségével. A boldogságmennyiség végeredményben az előállított áruk mennyiségétől függ. Ez pedig óhatatlanul állandó terjeszkedésben élő, vágyak és piacok végtelen expanziójára épülő társadalom vízióját idézi fel. A szakadatlan növekedés eszméje ellentmond az organikus-ökológiai szemléletnek, hiszen a környezetével kölcsönhatásban álló szervezet növekedésének természetes határai vannak, amelyeket kijelöl a környezet, illetve a rendelkezésre álló erőforrások mennyisége.

vecteezy geometric shapes in a row on shiny wall generated by ai 51730380

A folyamat következménye a gép felszabadító erejének elsikkadása, pedig a gép legfontosabb funkciója az lett volna, hogy megszabadítsa az embert a lealacsonyító és embertelen munka terhétől.

Minden civilizáció vagy kultúra öntörvényű egész, a nagy korszakváltások egyfajta szinkretizmus következményei; az átalakuláshoz más kultúrából vett elemekre is szükség van, de a folyamat beindulásához több előfeltételre is: az átvett kulturális elemeknek vagy a feloldódás állapotában kell lenniük, esetleg térben vagy időben eléggé távol levő kultúrákból kell származniuk, hogy kiszakíthatóak legyenek saját intézményi kontextusukból. Egy születőfélben lévő új civilizáció – amilyen az európai a 10. századot követően volt – csak ilyen töredékeket képes sikerrel asszimilálni. A fragmentizáció fontos eszköze a háború – mondja Mumford meglepően, hiszen életművének egyik konstans eleme éppen a háború mint egyértelműen negatív társadalmi intézmény, mint az óriásgép provokálójának elutasítása. Itt azonban a keresztes háborúk pozitív megvilágításban jelennek meg, mert ezek hozták Európába azokat az alapvető kulturális fragmentumokat – találmányok, gyártási, technológiai eljárások –, legalábbis egy részüket, amelyek nélkül a következő évszázadok technológiai felemelkedése nem következhetett volna be. Nem valamiféle fausti lelkületről van itt szó, mint Spengler állította,[32] hanem más kultúrákból származó szélfútta magvakról, ezekből az európai talajba hullva olyan növények nőttek ki, amelyek különböztek a magvakat megtermőktől. A 10. század után ez az európai talaj igen alaposan művelt; alaposan felszántott és elboronált volt az európai tudomány és művészet eszközeivel; készen várta tehát az idegenből érkező magvakat. A gépek és technológiák talán éppen azért fejlődhettek ilyen erőteljesen, mert itt nem léteztek természetes ellenségeik, a gátló kulturális mechanizmusok. Olyan ez – mondja –, mint a kanadai bogáncs esete, amely az argentin pampákon meghonosodva gigantikus méretűvé nő.[33]

Az európai technológia három korszakának egyaránt jellemzője a technológiai komplexum, amely sajátos környezeti és technológiai tényezőkből összeálló struktúra: meghatározott földrajzi térséget, meghatározott erőforrásokat és nyersanyagokat, jellegzetes energiaforrásokat, speciális termelési formákat, meghatározott munkástípusokat, ezekkel együtt sajátos életformákat jelent. A technológiai komplexum szelektíven viszonyul az adott kultúra örökségéhez: bizonyos elemeket preferál, másokat háttérbe szorít. Az eotechnológiai korszak technológiai komplexumának meghatározó jegye a víz mint energiaforrás, a fa mint nyersanyag. A paleotechnikainak a gőz mint energiaforrás, a vas mint nyersanyag, az eotechnikainak a villamosság mint energiaforrás és az új szintetikus anyagok mint nyersanyagok.

lelki üdvösség

A korábbi és későbbi műveiben az eszmék történelemformáló ereje mellett oly határozottan érvelő Mumford a technológia kérdését vizsgálva közel kerül a technológiai determinizmushoz. Ezt a benyomást csak megerősítik azok az érdekes és invenciózus gondolatmenetek, amelyekben azt elemzi, hogy az egyes középkori találmányok milyen meghatározóan formálták az életmódot és a mentalitást. A középkori civilizáció kulcstalálmánya – erre már utaltam – a kolostorokban megjelenő óra.[34] Az órát feltaláló és kolostoraik életének fő szabályozóvá tevő Benedek-rendi szerzetesek a modern kapitalizmus megalapítói. A kiindulás ebben az esetben spirituális, ám a hosszú távú eredmény nagyon is anyagi. A szerzetesek eredetileg a lelki üdvösségüket szem előtt tartva vezették be a mechanikus órát, amely jelezte az imák és a közös áhítat időpontjait, de lassanként a közösségek életének legfőbb szabályozója lett. Minden tevékenységnek megvolt a maga kiszabott ideje, amihez minden szerzetesnek tartania kellett magát. Ez pedig – miután az óra a kolostorokból kikerült a városokba – átalakította a középkori időfelfogást és időtudatot. Az időt egyenlő részekre – órákra és percekre – osztották, s ez a felosztás független volt az eseménytől, amely az adott idő alatt éppen zajlott. Korábban az életet az organikus idő szabályozta: az évszakok járása, a nappal és az éjszaka váltakozása, tehát az embert körülvevő természet ideje szabta meg az emberi tevékenységet. Hogy valaminek eljött-e az ideje, az természeti események bekövetkeztétől függött: elmúlt a tél, felkelt a nap, szürkült vagy éppen lehullottak a lombok. Az ember közvetlenül átélte, hogy a természet része, méghozzá alárendelt része, hiszen igazodott a természet periodikus változásaihoz. Most azonban nem akkor kellett valamit végrehajtani, ha a nap bizonyos magasságban állt az égen, hanem amikor ezt egy emberalkotta szerkezet harangkondulással, később a mutató állásával előírta. A számokban kifejezett absztrakt idő elvált a természet organikus idejétől. Nem akkor kellett felkelni és lefeküdni, asztalhoz ülni, amikor azt valakinek a szubjektív érzései – az éhség és a fáradtság – jelezték, hanem amikor az óra megkövetelte. Míg korábban a nap kelése és eltűnése egyértelműen jelezte a munka kezdetét és végét, most hiába nyugodott le télen korábban a nap, az óra állása szerint még nappal volt: ez erőteljes ösztönzést adott a különböző világító szerkezetek kifejlesztésére – vagyis az óra a technológia fejlődésének katalizátora. Amikor Mumford azt mondja, hogy az óra, nem pedig a gőzgép válik az ipari korszak kulcsgépezetévé, mindenekelőtt arra az átfogó hatásra gondol, ami az időtudatban és az életmódban következett be; ez nem szűkíthető le pusztán a gyakorlati következményekre.[35] A mérhető, számokban kifejezhető idő az embertől függetlenül létező világ képzetét erősítette, ami erősen hatott a természettudományos gondolkodásra. S persze a vallásos gondolkodásra, hiszen az óra elterjedésével egyre népszerűbbé vált Istennek mint kozmikus órásmesternek az elgondolása. Ez ismét alakította tudomány és hit viszonyát, hiszen a középkor végi kozmológiában Isten egyre inkább olyan órásmesterként jelent meg, aki miután megalkotta a kozmoszt, a továbbiakban hagyta azt saját törvényei szerint működni, s legfeljebb az esetleges meghibásodások alkalmával avatkozott be csodák formájában a világgépezet működésébe.

vecteezy modern decorative art seamless pattern ai generative 26950662

Mumford hosszasan fejtegeti, hogy az óra azért tekinthető minden későbbi gép ősmodelljének, mert megtestesítette mindazt, ami a 17. századdal kezdődő gépkorszak alapvonása. Ez a szabályosság, a számokban kifejeződő mechanikus rend, továbbá a szabványosítás és a tömegtermelés. Az óra rendet vitt a világba; egyszerre volt előállítója és szimbóluma a világot átfogó rendnek. Az óra mint gépezet olyan szabványosított alkatrészekből készült, amelyek hiba esetén gond nélkül kicserélhetők voltak. Ugyanakkor az első olyan gép, amely futószalagon előállított tömegtermék, ráadásul szabványosított, minden darab olyan, mint a másik: órákat, perceket és másodperceket mér.

Hasonlóan fontos a térképzet változása, amely ugyancsak a 14–17. század között következett be.[36] A középkori tér elsősorban szimbolikus: a csoda tere, amelyben a Föld, a menny és a pokol terei összefüggtek. A létezés nagy láncában – ahogyan azt Lovejoy klasszikus könyvében megfogalmazta – a dolgok vertikálisan kapcsolódtak egymáshoz. Az első láncszem Isten volt, minden dolgok teremtője és fenntartója, s a lánc szemei az angyalokon és a szellemi létezőkön keresztül lenyúltak az e világi terekbe, ám a lánc itt nem ért véget, folytatódott az alvilág, a sátán és az elkárhozott lelkek lakóhelye felé. Erre a kozmológiai modellre olyan értékhierarchia épült, amely a modell hitelvesztése után széthullott, és értékválsággal járt. A létezés nagy láncának gondolatát az ökológiai konzekvenciák miatt tartja fontosnak: hogy az ember a világ egészébe, egy nagy kozmikus rendbe ágyazott, amelyből kilépve legfőbb értékét, a saját lelki üdvét veszélyezteti. A kozmológiai koncepciónak azonban az is következménye, hogy ebben a világ dolgait nem oksági-mechanikus, hanem szimbolikus-szellemi kapcsolat fűzi össze. E világunk tere nem a kauzális viszonyok, hanem a csoda tere.

szilárd térfogalom

Az átalakulás a festészet ábrázolási módjait is megváltoztatta. Egy középkori festmény nem a festmény szemlelőjének nézőpontjából mutatja a dolgokat, hanem a mondandó szimbolikus értelme felől; ennek értelmezése a bonyolult szimbolika ismeretében lehetséges, amely mögött szilárd térfogalom és kozmológiai koncepció áll. Az alapvető változást a reneszánsz perspektivikus ábrázolása jelzi. A perspektíva kiindulópontja már nem Isten, hanem a képet szemlélő ember. A képen ábrázolt figurák nagyságát nem a spirituális világrendben elfoglalt fontosságuk határozza meg, hanem a perspektivikus térben elfoglalt helyük, távolságuk a nézőtől. A szimbolikus tér hierarchiája átadja helyét a térbeli távolságtól függő méretek hierarchiájának.

A középkori művész egy festményen megjelenített esemény időbeli terében habozás nélkül jelenített meg különböző időkereteket. A Jézus életét ábrázoló képen minden további nélkül szerepeltette saját uralkodóját, nem zavarta az a valóságos időbeli távolság, amely a két alakot egymástól elválasztotta; ugyanis kettejük szimbolikus kapcsolatát akarta megjeleníteni, a bennünket zavaró anakronizmus számára nem létezett. Ugyanez a magyarázata a középkori krónikákban gyakori anakronizmusoknak is. A térbeli távolság megjelenítésének problémája azonban felvetette a távolság áthidalásának lehetőségét, s az ehhez szükséges idő kérdését is. A középkorban egymástól elszigetelten szemlélt tér és idő most összekapcsolódott, s ebben az összekapcsolódásban kulcsszerepe volt a mozgásnak. Ez a mozgás pedig – mondja Mumford – a középkor végére mindenekelőtt a testek egyenes vonalú, tudományos eszközökkel, számviszonyok segítségével kifejezhető mozgása volt. Ezeknek a konceptuális-világképbeli változásoknak egyenes következménye lett a tér és az idő meghódításának jellegzetesen modern gondolata, a modernitás központi eszméje.

vecteezy multicolored concrete tile background with a toned texture 27803361

Mindezek a találmányok és átalakulások az eotechnikai periódus termékei. Ugyanez szüli meg az őt szétromboló erőket, ám ez volt a demokratikus és emberléptékű életmód és decentralizált technológia korszaka, az a periódus, amikor az európai civilizáció szerves viszonyban állt földrajzi környezetével. A környezetpusztító és embertelen paleotechnikai kort, a gőzgép uralmát felváltó neotechnika voltaképpen az eotechnikai korszak decentralizált társadalmi-politikai viszonyait és szerves világképét kell hogy újrateremtse a modern technológia műszaki bázisán. Mumford a kézműves tradíció jelentőségét elemezve Willliam Morris elképzeléséből merít, míg Petr Kropotkintól a modern technika, mindenekelőtt az elektromosság által lehetővé tett decentralizált ipari termelés gondolatát vette át. A kézműves tradíció a nem elidegenedett emberi munka modelljeként fontos számára: „A műhelyben és a háztartásban rengeteg unalmas feladat volt, nem kétséges: de ezeket az ember társai között végezte olyan tempóban, amely megengedte a beszélgetést és az éneklést (…) Kivéve a rabszolgai iparágakat, mint a bányászat, a játékos lazítás, szexuális öröm, családi gyengédség és esztétikai ösztönzés nem volt térben és szellemileg teljesen elválasztva a kézzel végzett munkától. (…) Ha ez a gépesítés előtti kézműves gazdaság valóban elvásott volna a szegénységben, munkásai a közösségi ünnepekre és templomépítésre fordított időt talán inkább a megszőtt kelmék métereinek vagy az elkészített cipők párjainak a gyarapítására használták volna fel. Egy gazdaságot, amely ünnepnapok hosszú sorát élvezte munkától mentesen, s ezek közül csak ötvenkettő volt vasárnap, nem lehet elszegényedettnek nevezni, (…) az ilyen gazdaságnak volt valamije, aminek a jelentését mi már majdnem el is felejtettük: szabad ideje, de nem szabadság a munkától, ahogy a mi mai kultúránk értelmezi a szabad időt, hanem szabadság a munkán belül, s ezzel együtt ideje, hogy beszélgessen, elmélkedjen, eltűnődjön az élet értelméről. (…) A középkori társadalmi rendet nem lehetett teljesen gépesíteni vagy személyteleníteni, mivel alapvetően az egyes lélek végső eszményének és valóságának az elismerésére épült, olyan eszményre és valóságra, amely hasonlóképpen egyéni arcú csoportokkal és testületekkel kapcsolta össze. A viszony lélek és istene, a jobbágy, a fegyveres csatlós és az uraság közt, az inas és mestere közt, a céhtag és városa közt, sőt, még a király és népe közt is, személyes viszony volt, túl összetett és kifinomult, semhogy egy bizonyos funkcióhoz legyen köthető vagy egy bizonyos szerződéses megegyezésre korlátozódjon, mivel magába foglalta a teljes életet.”[37]

Mumford kulcsfogalma az egyensúly. Ez többféle értelemben is szerepel, de mindezeknek az értelmeknek a középpontjában megint csak az ökológiai meggondolás áll: hogy az élő organizmus létezésének alapfeltétele a dinamikus egyensúlyi viszony, amely a saját környezetével folytatott anyagcseréjét szabályozza. Emberi közösségekre vonatkoztatva az egyensúly jelenti az adott civilizációnak a természeti környezetével fennálló egyensúlyát, város és vidék viszonyának kiegyensúlyozottságát, s maguknak az emberi közösségeknek az egyensúlyi állapotát. Hogy ez utóbbin mit is ért, azt a középkori város életéről adott leírása jól érzékelteti: „A középkori városban mindezek az egyházi és világi erők, foglalkozás szerint megoszló rendjeikkel: a harcosok, a kereskedők, a papok, a szerzetesek, a bárdok, a tudósok, a kézművesek és az iparosok valamiféle egyensúlyt alakítottak ki. Ez az egyensúly mindvégig kényes és bizonytalan maradt, de a fenntartására irányuló erőfeszítések állandósultak, hatásuk valóságos erőként érvényesült, mert minden egyes társadalmi alkotóelem súlyozottan és valóságos helyzetének megfelelően képviseltette magát. Egészen a középkor végéig – valójában ez is a jele e korszak végének – egyetlen társadalmi tényező sem bizonyult elég erősnek, hogy tartósan megalapozza uralmát a többiek fölött. Ez mind anyagi, mind politikai tekintetben arra vezetett, hogy a középkori város, jóllehet megismételte a legkorábbi városi rend számos jellemző vonását, bizonyos tekintetben eredeti alkotássá vált. Szabadság, testületi egyenlőség, demokratikus részvétel, autonómia – mindezt egyetlen középkori városban sem sikerült maradéktalanul megvalósítani, de talán nagyobb mértékben élvezték ezeket a jogokat e városokban, mint valaha is a történelem folyamán, beleértve Görögországot is. Rövid időre a ‘communitas’ diadalmaskodott a ‘domínium’ fölött.[38]

környezetbe illeszkedő energiaforrás

Amíg a pénz és a politikai hatalom nem szólt bele, az eotechnikai korszakban ez nem borult fel sem a városon belüli, sem a különböző régiók között. Ennek fontos technológiai előfeltételei voltak. A korszak fő energiaforrása a vízi- és a szélmalom természeténél fogva decentralizált, nem kívánt olyasféle koncentrációt, mint a vasra és szénre alapozott gőzgép. A falu és város között a népesség így egyenletesen oszlott meg, nem alakultak még ki a fojtogató kokszvárosok. A malom környezetbe illeszkedő energiaforrás volt, a korszak fő nyersanyaga, a fa hozzáférhető, és nem kívánt centralizált gazdaság- és iparszerkezetet. A Nyugat-Európában és aztán Amerikában kiépült csatornarendszer olyan közlekedési hálózatot jelentett, amely harmonikus viszonyban állt környezetével, nem szennyezte és károsította azt. Az eotechnika kezdetét és végét két város fémjelzi: Velence és Amszterdam. Mindkettő életében alapvető szerepe van a csatornáknak. A hajózás a korszak húzóágazata, amely köré kiszolgáló iparágak sokasága szerveződik. Az eotechnika korának legfejlettebb területe technikailag és társadalmilag egyaránt Hollandia, a 19. század első felében pedig Új-Anglia. A korszak nagy fontosságú terméke az üveg. Mumford ezt széleskörű felhasználhatósága, s főképpen a kultúra és a gondolkodás egészére gyakorolt hatása miatt a korabeli technológia alapvető találmányának tartja. Hogy az üvegcsiszolás feltalálása után ez milyen hatást gyakorolt a korabeli tudományra és világképre, az könnyen belátható; a távcső és a mikroszkóp elképzelhetetlen volna üveg nélkül. Mumford, miközben rámutat erre a tényre, invenciózus gondolatmenetekben fejtegeti a hatást, amit az üveg az individualizálódásra kifejtett.[39] Az üveget egyszerre tekinti a naturalizáció és az absztrakció szimbólumának. Az előbbivel a távcsőre és a mikroszkópra, valamint az egyre általánosabbá váló ablaküvegre utal: ezek így vagy úgy, de a valóság pontosabb szemléletét eredményezték. Ugyancsak jelentős a szemüveg. Ezek a találmányok – előzményeik más civilizációkban is megvoltak, de ott sohasem tettek szert arra a jelentőségre, mint Európában – kiemelték a szemet. A valamit elhinni ellenében valamit úgy lehetett bizonyítani, hogy megmutatták; elegendő Descartes módszertani alapelvére gondolni, amely a vizsgált tárgy tiszta és határozott szemléletét tűzte ki célul. Az üveg tehát a világ tisztább képéhez, a természet pontosabb megismeréséhez járult hozzá – ezt jelenti a naturalizáció.

vecteezy posters and backgrounds for perfect shapes and colors aqua 49372951

De legalább ilyen fontos az üveg a modern személyiség kialakulásában. Kivált a tükör jelentős. Itt persze ismét társadalmi igény és technikai találmány bonyolult összjátéka figyelhető meg. Hiszen a tükör is sokkal korábbi találmány – az antikvitásban is ismerték, mégis a modern Európában lett egyszerre katalizátora és eredménye az individualizációnak. Ahol az egyén egybeolvad a világgal, nincsen szükség tükörre, csak ahol az ego mintegy kívülről akarja látni magát. A tükör elterjedésével függ össze a modern önéletrajz is. Az autobiográfia ugyanazt a funkciót tölti be: kiemeli az egyént a világból, elkülöníti környezetétől, önálló és független entitásként mutatja fel. Az újkor végének jellegzetes műfaja az önéletrajz. Lényeges, hogy az autobiográfia éppen úgy környezeti kapcsolataitól elszigetelve szemléli tárgyát, mint az ekkortájt fejlődő természettudomány. A modern természettudományos analizáló-experimentális módszer az eotechnika legfontosabb találmánya. S ez valóban európai találmány; ennek nincsen előzménye az európait megelőző civilizációkban. Hogy a természet objektív és személytelen törvényeit objektív és személytelen módon lehet megismerni – ez a meglátás ekkortájt válik az európai tudományosság központi tételévé. Az ember világrendező vágyát egyre inkább ez a tudomány elégíti ki – Mumford az újkori gondolkodás legnagyobb átkának látja, hogy tudomány és művészet elszakadt egymástól, s a művészet világrendező szerepe, vele együtt a kultúra szimbólumteremtő képessége háttérbe szorult; helyüket a mechanikus világkép tölti be, ezzel az európai civilizáció sivárrá és lélektelenné válik. (Nem nehéz észrevenni, hogy ez a tétel igencsak hasonlít Spengler kultúra-civilizáció fogalompárjával kifejtett koncepciójára: a modern nyugati civilizáció ott is a lélektelenné válás, a megkövesedés időszaka.)

Összességében az eotechnikai civilizáció legnagyobb erénye, hogy egyensúlyt tudott kialakítani statikus és dinamikus elemek között. Bukása pedig annak következménye, hogy az egyensúly felborult. Ebben nem a gép volt a hibás – mondja Mumford –, a gép csak belépett abba a vákuumba, amelyik a középkori kultúra és világkép szétesése nyomán támadt.

gyár és börtön

A szén és a gőzgép 18. század közepén felemelkedő civilizációja Mumford teóriájában egyértelműen negatívan ábrázolt korszak: ez a bűnbeesés kora. A természetfeletti uralom politikai megfelelője a barokk királyi udvar, társadalmi megfelelője a nagyipari kapitalizmus. Alapvető intézmény és egyben társadalmi modell a gyár, minden más intézmény ennek a mintájára épül. A gyár és a börtön vonásait felöltő iskolarendszer feladata a fegyelmezés – fejtegeti Mumford, megelőlegezve Foucault nézeteit.” Az élő ember helyét a Gazdasági Ember nevű absztrakció veszi át. Miközben a paleotechnikai civilizáció egyre több terméket állít elő, az élet minőségének általános elszegényedése és – ahogyan azt a hatvanas években Marcuse megfogalmazza – egydimenzióssá válása következik be. A haladás mítosza jellegzetes 18–19. századi provincializmus, amely egyetlen mutatót, a gazdasági-anyagi növekedést teszi meg a progresszió mércéjévé. A paleotechnika társadalmának alapja a félelem és az uralomvágy: ezek logikusan vezetnek háborúhoz. A korszak sokat emlegetett hatékonysága hamis. A valódi hatékonyság nem az előállított termék mennyiségén és az előállításhoz szükséges idő mértékén múlik, hanem hogy egy civilizáció képes-e olyan kultúrát létrehozni, amely a technológiai teljesítményeket asszimilálja a társadalom szövetébe, egyensúlyt teremtve a civilizáció dinamikus és statikus tényezői között.

vecteezy rustic abstract background 27006907

Ez a feladat a 19. század végén megjelenő neotechnikára várt, amely a mumfordi koncepcióban a középkor decentralizált kisközösségi világának felélesztése. De akkor mi az oka, hogy bár a technológiai váltás bekövetkezett, az új korszak mégsem köszöntött be? Mumford megismétli: az új találmányok önmagukban nem elégségesek, az intézmények és a gondolkodásmód gyökeres átalakulására van szükség. Márpedig – írja 1934-ben – ma az eotechnikai korszak új találmányai a régi, paleotechnikai korszak intézményrendszerének és gondolkodásmódjának közegében léteznek, s ezért a kapitalizmus és a centralizált politikai hatalom birtokosainak céljait szolgálják: lényegében paleotechnikai célok megvalósítása folyik neotechnikai eszközökkel. „Együttműködő társadalmi intelligencia és jóakarat nélkül a legkifinomultabb technikánk sem jelent többet a társadalom jobbá tételének szempontjából, mint egy villanykörte egy majomnak a dzsungel közepén.”[40]

hatása kettős

Az új technika azért lehet hathatós eszköze az új életmódnak, mert a 19. század végétől kialakuló új tudományosság szakított azzal a mechanisztikus világképpel, amely a 17. században az organikus és holisztikus világszemlélet háttérbe szorítója és legfőbb ellenfele volt. Az alapvető baj, hogy a paleolit korszak kultúrája és hatalmi struktúrája nem képes a gép sikeres asszimilációjára. A gép hatása ugyanis kettős: felszabadíthatja az embert a lélektelen munka terhe alól, de rabszolgájává is teheti. Ez utóbbi akkor következik be, amikor a gép eszközből céllá válik. Ekkor a gép mindinkább átveszi az emberi funkciókat, s mindinkább emberi vonásokat ölt magára, miközben az emberi létezés egyre mechanikusabbá, gépszerűvé válik. A kapitalizmus profitcéljait kiszolgáló gép a második opciót váltotta valóra. A modern gépi civilizációban hatalmi termelés folyik, miközben a megtermelt javak elfogyasztása az élet céljaként, legfőbb társadalmi kötelezettségként jelenik meg. Ebben a konstellációban a gép nem igényeket elégít ki, hanem véghetetlen vágyakat termel. Az eredmény egy kórosan és folyamatosan növekedő társadalom, melyben vágyak és termelés egymást erősítő expanziója zajlik.

Hogy milyen kiút lehetséges ebből a helyzetből, arra életművének különböző periódusaiban különböző válaszokat adott. 1934-es művében ugyanúgy utópiát kínált, mint az 1922-es utópia-könyvben. Úgy gondolta, hogy jóllehet a technika nem mindenható, s egy életközéppontú-ökológiai megalapozású értékrendszer nélkül önmagában nem képes megváltoztatni a világot, ám mégis a technika lehet az archimedesi pont, amelyet támasztékul használva átalakíthatóak a régi struktúrák. Az új technológia természete szerint a kis méreteket és decentralizációt preferálja, így alapjaiban támadja a nagy méretekre, tömegtermelésre és centralizációra épülő technikai-szervezeti-társadalmi és politikai-hatalmi struktúrákat. Mumford ekkortájt – ne felejtsük el, hogy a nagy gazdasági világválság után vagyunk! – erősen hiszi, hogy a modern technológia és a modern kapitalizmus kettéválasztható. Való igaz, hogy a modern korszak kezdetén gép és kapitalizmus között szövetség jött létre, ám úgy látja, ez a szövetség nem általában a technológia és a kapitalizmus, csupán a paleolit technológia és a kapitalizmus között létezik. A profitmotívummal kezdődött a gép dehumanizálódása, ám – nyilvánvalóan tévesen, mint arra a nagy kortárs közgazdász, Joseph Schumpeter 1943-as klasszikus könyvében rámutatott[41] – úgy véli, a kapitalizmus a 20. századi technológia fejlődését immár nem ösztönzi, hanem akadályozza, tehát küszöbön áll a két szféra szakítása. (Meglehetősen népszerű illúzió volt ez az 1920-as és 40-es években: Burnham egy egész könyvet szentelt annak, miként váltja fel a menedzserek kora a kapitalistákét.[42])

vecteezy rustic multicolored wall tile decor for interior home 27803697

Az 1934-es, báziskommunizmusnak nevezett utópia kiindulópontja, hogy a gép neotechnikai megjelenési formájában eleve közösségi jellegű, és szemben áll az egyéni profitszerzéssel és a magántulajdonnal. Az utópia lényege pedig, hogy vannak bizonyos alapszükségletek, amelyek kielégítése nem függ össze a munkáért kapott bérrel, mert a közösséghez tartozáson alapulnak. A technológia a társadalom kulturális örökségének részeként egyformán tulajdona a társadalom minden tagjának. A koncepció persze eleve olyan magas technológiai szintet feltételez, amely mint anyagi bázis képes ezeknek az igényeknek a kielégítésére. Mumford hangsúlyozza, hogy ez olyan posztmarxista kommunizmus, amely nem a 19. századi paleotechnika értékeit követi, s nem a kommunista pártok által favorizált messianisztikus abszolutizmust és a Szovjetunió szolgai követését ajánlja. Javaslata – hasonlóan az 1922-es könyvében ajánlotthoz – decentralizált közösségek hálózatát feltételező ökológiai utópia, amelyben nincsen magántulajdon, s amelyben meg lehet állítani a korlát nélküli igények és a korlát nélküli termelés ördögi spirálját. Világos – hogy 1968 egyik jelszavát használjuk –, ehhez alapvető életformaváltozásra, az életmód forradalmára van szükség. Ez olyan szellemi forradalommal lehetséges, amely megteremti az alapokat adó értékrendet. Ám itt ismét megkerülhetetlen a kérdés: vannak-e olyan pontok, amelyek a változás emeltyűiként egyáltalán szóba jöhetnek.

mélységes hit

Az emberi személyiség ilyen pont – válaszolja Mumford, akinek az emberi kreativitásba mint a szabadság ontológiai alapjába vetett hite az életmű központi motívuma. Ez a meggyőződés annak a többször emlegetett, Jeffersonra visszanyúló, republikánus-populista-demokrata tradíciónak alapértéke, amelyhez Mumford mindvégig ragaszkodott. A személyiségkultusznak másik gyökere is van, ez pedig az Emerson-féle transzcendentalizmus artisztikusan értelmezett individuum-központúságából nő ki.[43] Ezenfelül Mumfordban is munkál az amerikai kultúrára oly jellemző mélységes hit az egyéni kezdeményező-képességben, amely még a reménytelen helyzetből is képes megtalálni a kivezető utat. De mindez nem tartja őt vissza, hogy élesen bírálja a klasszikus liberalizmus individualizmus-koncepcióját, ami kiszakítja az egyént közösségéből, megfosztja a múlthoz kötő organikus viszonyától, s ami voltaképp a barokk korszak abszolút uralkodójának torzképe.

A koncepció neuralgikus pontja nyilvánvalóan a személyiségkultusz egyeztetése az organikus szemlélettel. Mumford nem tud válaszolni a kérdésre, hogy az organikus közösségben, amelyben a funkció a közösségben betöltött szerep alapja, miképpen biztosítható az egyéni kreativitás tere és lehetősége. Inkább azt próbálja megmutatni, hogy az egyéni kreativitás a neotechnika és egy új értékrend segítségével hogyan valósíthatja meg a történelmi áttörést az új korszakba.

  1. Két önéletrajzi kötete. Sketches from Life. The Early Years. New York: Dial Press, 1982., illetve: My Works and Days: A Personal Chronicle. New York–London: Harcourt Brace Jovanovich. 1978. Mumford életének és tevékenységének magyar nyelvű bemutatása: Kodolányi Gyula: Amerika ideje. Esszék modernizmusról, modernségről. Debrecen: Magyar Szemle Alapítvány, 2003, 106–140. o.
  2. Casey Nelson Blake: Beloved Community. The Cultural Criticism of Randolph Bourne. Van Wycks Brooks. Waldo Frank and Lewis Mumford. Chapel Hill and London: The University of North Carolina Press, 1990.
  3. Casey Nelson Blake: i. m. 3. o.
  4. Casey Nelson Blake, i. m. 47. o.
  5. Casey Nelson Blake, i. m. 70. o.
  6. Van Wyck Brooks. ‘The Vine of the Puritans’. In: Van Wyck Brooks: The Early Years. A selection from His Works 1908–1921. New York Harper & Row, 1968, idézi Casey Nelson Blake, i. m. 102. o.
  7. J. W. Burrow. The Crisis of Reason. European Thought, 1848–1914, New Haven & London: Yale University Press, 2000.
  8. Casey Nelson Blake, i. m. 170–171. o.
  9. Erre vonatkozóan lásd: Walter Struve: Elites against Democracy. Leadership Ideals in Bourgeois Political Thought in Germany, 1890–1933, Princeton: Princeton University Press, 1973.
  10. Lewis Mumford: The Story of Utopias. London–Calcutta–Sydney: George G. Harrap & Co. Ltd., 1923. 15. o.
  11. Lewis Mumford: The Story of Utopias, 195. o.
  12. Uo. 196. o.
  13. Lewis Mumford: The Story of Utopias, 209. o., Casey Nelson Blake, i. m. 209. o.
  14. Lewis Mumford: The Story of Utopias, 222–224. o.
  15. Lewis Mumford: The Story of Utopias, 226–227. o.
  16. Lewis Mumford: The Story of Utopias, 229–230. o.
  17. Lewis Mumford: The Story of Utopias, 242–243. o.
  18. Lewis Mumford: The Story of Utopias, 277–282. o.
  19. Lewis Mumford: The Story of Utopias, 292. o.
  20. Casey Nelson Blake. i. m. 281–282. o.
  21. Lewis Mumford: The Story of Utopias, 305. o.
  22. Lewis Mumford: The Story of Utopias, 307. o.
  23. Casey Nelson Blake. i. m. 211–213. o.
  24. Lewis Mumford: A város a történelemben. Fordította Félix Pál. Budapest: Gondolat, 1985, 169–170. o.
  25. Lewis Mumford: The Story of Utopias, 234. o.
  26. „Az első rész egy szinte mozdulatlan történelemmel foglalkozik, az ember és környezete kapcsolatának történetével, amely lassan folydogál, lassan változik, gyakran visszafordul, bizonyos ciklusokat folyton újrakezd. Nem mellőzhettem el ezt a szinte időtlen történelmet, amely az embert az élettelen dolgokhoz kapcsolja, és nem elégített volna ki egy, a történelemkönyveket hagyományosan bevezető földrajzi áttekintés, az ásványkincsek, a megművelt földek, a növényzet gyors bemutatásával; minderről általában többé nem esik szó, mintha a virágok nem térnének vissza minden tavaszon, mintha a nyájak nem vándorolnának szüntelenül, mintha a hajók nem valóságos, az évszaknak megfelelően változó arculatú tengeren úsznának.
    E fölött a mozdulatlan történelem fölött kirajzolódik egy lassú ütemű történelem, a csoportok, a csoportosulások története, amelyet társadalomtörténetnek is nevezhetnénk (…) Végül a harmadik rész a hagyományos történelemé (…) a kavargó felszíné, a hullámoké, amelyeket a dagály tengermozgása hordoz.” (Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. 1. köt. Fordította R. Szilágyi Éva. Budapest: Ozirisz Kiadó, 1996, 4–5. o.)
  27. Lewis Mumford: Technics and Civilization, London: George Routledge & Sons, Ltd. 1934. 9–10. o.
  28. Lewis Mumford: ‘Drama of the Machines’. In: Lewis Mumford: Interpretations and Forecasts. 1922–1972. New York: Harcourt Brace Jovanovich, 1972, 231. o.
  29. Lewis Mumford: Technics and Civilization, 60–65. o.
  30. Lewis Mumford: Technics and Civilization, 76. o.
  31. Lewis Mumford: Technics and Civilization, 103–104. o.
  32. Mumford ismerte Spengler elméletét: The Condition of Man című 1944-es könyvében egy egész fejezetet szentelt a német filozófusnak. Összességében lesújtó véleménye volt Spengler könyvéről: a barbarizmus sagájának tartotta. Szerinte a német filozófus csak a modern világ dehumanizáló, mechanizáló tendenciáit és irracionalizmusát vette észre. L.: Spengler: Dithyramb to doom. In: Interpretations and Forecasts. 218–224. o.
  33. Lewis Mumford: Technics and Civilization, 109. o.
  34. Lewis Mumford: Technics and Civilization, 14. o.
  35. Az óra mint kora újkori, átfogó – kozmológia, gazdaság- és társadalom- és politikaelmélet területére kiterjedő – metafora problémáját tárgyalja alapos munkájában Otto Mayr: Authority, Liberty and Automatic Machinery in Early Modern Europe, Baltimore and London: The John Hopkins Univ. Press, 1986.
  36. Lewis Mumford: Technics and Civilization, 18–28. o.
  37. Lewis Mumford: ‘A politechnikai hagyomány’. Fordította Lukin Gábor. In Lewis Mumford: A gép mítosza. Válogatott tanulmányok. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1986, 177., 179., 185. o.
  38. Lewis Mumford: A város a történelemben, 241. o.
  39. Lewis Mumford: Mechanics and Civilization, 128–131. o.
  40. Lewis Mumford: Technics and Civilization, 176. o.
  41. Lewis Mumford: Technics and Civilization, 215. o.
  42. Joseph A. Schumpeter: Capitalism, Socialism and Democracy. London, 1987, Unwin Paperbacks.
  43. Erre vonatkozóan lásd: The Transcendentalist In: Ralph Waldo Emerson: Essays and Belles Lettres. English Traits Representative Men & other Essays. London–Toronto–New York: J. M. Dent & Sons – E. P. Dutton & Co., 1932, 342–357. o.
kép | vecteezy.com