A VOLGAI LOVAS ESETE AZ OROSZ MEDVÉVEL, A GALL KAKASSAL ÉS AZ ANGOL BULDOGGAL
Nemzetkarakterológia és modernitás
Mert hát mi is a magyar? A 18. század elején, Stájerországban festett stájer néptábla, a Völkertafel összeállítóinak nemigen volt kétségük, hogy tudják-e a pontos választ a manapság ismét gyakorta hallható kérdésre. A különböző európai népek képviselőit jellegzetesnek tartott ruházatukban megörökítő tábla egyfajta koordinátarendszer, amelyben a különböző nációk aszerint kapják meg a maguk helyi értékét, hogy milyen tulajdonságokat társít hozzájuk az összehasonlító tipológia szerzője, aki a spanyolokat, a franciákat, a taljánokat, németeket, angolokat, svábokat, lengyeleket, magyarokat, muszkákat, törököket és görögöket veti össze. Mai szemmel két furcsaság is feltűnik. A szerző külön népként tárgyalja a németet és a svábot, a törököt és a görögöt pedig egy rubrikába teszi.[1]
a sztereotípiák
A Völkertafel persze nem elvont tudományos spekuláció eredménye. A nemzeteknek tulajdonított vonások, melyek az illető náció karakterét kirajzolják, sztereotip jellegűek. Ilyesfajta tipológia iránti szükséglet akkor merül fel, ha rendszeres az idegenek közötti találkozás. Nagyon is gyakorlati az igény: a sztereotípiák az eligazodást szolgálják, hogy mi várható a kocsmába vagy fogadóba toppanó taljántól, muszkától vagy magyartól – a táblát ugyanis ezeknek az intézményeknek a falára függesztették ki.
A sztereotípiák keletkezése és megerősítése szükségképpen esetleges: nagymértékben függ attól, hogy milyen szituációban következnek be a különböző etnikumok és az általuk képviselt kultúrák közötti találkozások. Háborúban nyilván más tapasztalatokra lehet szert tenni az idegenről, mint békeidőben vagy egy vallási esemény során, egy mise vagy zarándoklat alkalmával. A már működő, bejáratott sztereotípiák átalakulása lassú folyamat: ezek ugyanis a tapasztalati anyag értelmezését segítő gondolati sémák: a gondolkodás ökonómiája vagy tehetetlensége folytán nagyszámú és hosszabb időn át rendszeresen visszatérő tapasztalatra és megváltozott történelmi szituációra van szükség, hogy felülvizsgálatukra sor kerüljön, s helyüket újak foglalják el. Ha lassan is, de ez időnként azért bekövetkezik. Ha összehasonlítjuk a középkori angolokról kialakított korabeli sztereotípiákat a 19. és 20. századiakkal, érzéki, iszákos, bővérű és szenvedélyes nép képe áll szemben a kimért, hűvös, racionálisan viselkedő angol figurájával.[2]
A 18. századi stájer néptábla magyarság-képe nem túlságosan hízelgő: a magyarokhoz társított sztereotípiák jórészt negatívak. A magyarok hűtlenek, kegyetlenek, vérszomjasok, lázadó természetűek, fölöttébb hajlamosak az árulásra, ezenfelül hanyag naplopók, szerény értelmi képességekkel. Leginkább a farkashoz hasonlatosak. Ezt a sok rosszat aligha ellensúlyozza jártasságuk a latin nyelvben, illetve hogy a tipológia kiemeli a magyarok földjének gazdagságát – ez utóbbi nem karaktervonás, hanem természeti adottság. A néptábla legalsó rubrikája összeveti a népeket: miképpen végzik be földi pályafutásukat. A háborúkedvelő francia csatában, a zendülésre hajlamos magyar kard által vész el, míg az iszákos németnek a bor okozza vesztét, ám hogy a lengyel miért éppen az istállóban végzi, homályban marad.
feltűnően negatív kép
Vajon mi indokolta a korabeli magyarokról festett feltűnően negatív képet? Mindenekelőtt a korábbi két évszázad sajátos történeti szituációja; ebben a háborús konfliktusok túlsúlyban voltak a békeidőszakokkal szemben. Stájerország éppen útjába esett az erdélyi fejedelmek és a kuruc csapatok időszakos betöréseinek. A déli részén húzódott az útvonal, amelyen a magyarországi marhacsordákat Itáliába hajtották, s a marhahajcsárok aligha képviselték a maga után kedvező benyomást hagyó embertípust.[3]
Aba-Novák Vilmos: Park
De a negatív sztereotípiák megerősítéséhez nem feltétlenül szükséges hosszan tartó háború. A jellemzés, amelyet egy 12. századi francia zarándok Santiago de Compostelába vezető zarándoklatáról beszámolva ad a navarraiakról, bizonyítja, hogy ez igencsak lehetséges békeidőben, kifejezetten spirituális célzatú esemény – egy zarándokút – keretei között is.[4] A navarraiakról a francia külső megjelenésüket és morális kvalitásaikat tekintve is a lehető legrosszabb képet festi. Rongyos öltözéket viselnek, nyelvük, mint a kutyaugatás, rosszarcúak, magaviseletük barbár és visszataszító. Étkezéskor nem használnak kanalat, kezüket merítik a közös edénybe, s nem riadnak vissza semmiféle gazság elkövetésétől. Hitetlenek, iszákosak, vérszomjasok, mindenféle gonoszságra készek, s persze – kell-e mondani? – gyűlölik a jámbor franciákat. De hát ez nem is csoda – teszi hozzá rosszmájúan a szerző –, hiszen már a leszármazásuk is fölöttébb kétes. Azoknak a skótoknak a fattyai, akik Julius Caesar idején megerőszakolták a helybeli nőket; így alakult ki ez az utálatos népség. Előszeretettel közösülnek állatokkal: ezért van olyan navarrai, aki nem átall az öszvére farára erényövet erősíteni. Mindamellett van néhány jó tulajdonságuk is: rátermett harcosok, akik kötelességtudóan befizetik az egyházi tizedet és naponta járnak templomba.[5]
vigasztalan jelen
Hasonló etnikai sztereotípiákat szép számmal találhatunk a legkülönbözőbb antik vagy középkori szövegekben, a saját és az idegen etnikumok jellemzésére. A különbség, hogy amikor saját közösségét jellemzi valaki, inkább a pozitív vonások dominálnak, kivéve, amikor a szerző népe aktuális állapotát azért festi sötét színekkel, hogy még kirívóbb legyen a kontraszt a vigasztalan jelen és a régmúlt dicsősége között. A népek jellemét több tényezőből vezetik le, a nemtelen származástól az éghajlati és földrajzi viszonyokig. A korai modernitásban aztán egyre gyakrabban merül föl a gondolat, hogy egy adott politikai berendezkedés meghatározó az illető nép jellemére, és fordítva: az illető nép karaktere dönti el, melyik kormányzati forma a leginkább megfelelő számára.
A modernitás viszonyai között – a nemzetépítés dinamikájából következően – a régtől ismert sztereotípiák új fogalmi keretbe kerülnek: a felvilágosodás korában kialakuló progresszivista szemléletmód jegyében értelmezik át ezeket. Európa nemzetek közössége, ahol minden nációnak megvan a maga sajátos nemzeti karaktere, s már nem kerülhető meg a kérdés, hogy ez mennyiben felel meg a modern világ elvárásainak. A 18. század végétől Kelet -Közép Európában egyre erőteljesebben fogalmazódik meg az elmaradottság-élmény; az ebből táplálkozó felzárkózási igény összekapcsolódik nemzetkarakterológiai spekulációkkal.[6] A nemzet sanyarú állapotának víziójához gyakorta degenerációs elmélet társul. A bajok oka a nemzet régi erényeinek elhalványulása – Berzsenyi híres versében a rút szibarita váz képe erre utal –, ami kiindulópontul szolgálhat a feltétlenül szükséges reformokhoz. Ám kezdettől jelen van a másik elgondolás is, létezik változatlan nemzeti karakter, s a szükséges változtatásoknak ezzel összhangban kell történniük; a reformok bevezetésénél erre tekintettel kell lenni.
Az első világháborút követő évtizedek válsága a maga „minden Egész eltörött” életérzésével valójában a modernitás 19. századi formájának krízise volt: hitelét veszítette a korlátlan haladás víziója.[7] A szabadversenyes kapitalizmust bevezetni akaró gazdasági modernizáció, az emancipációt célul kitűző társadalmi modernizáció és a képviseleti demokráciára törekvő politikai modernizáció hármasságára épülő modern világ képe már korántsem olyan kívánatos, mint a nagy világégés előtt. Számos kortárs szerint éppen ezek a célkitűzések vezettek a katasztrófához. Megváltozott az Európa-kép: a nyugat-európai nemzetek – mindenekelőtt az angolok és a franciák – által bejárt fejlődési pálya már nem tetszett Kelet-Közép-Európának. A lineáris-progresszivista történelemképet felváltó ciklikus koncepciókban az angolok és a franciák gyakorta túlfejlődött, öreg, életerejüket vesztett nemzetekként jelennek meg, akiktől nem várható a válságba süllyedt földrész megújítása. Olyan alternatív modernitás-vízió sejlik föl, amelybe jól beilleszthető a – többnyire erősen kultúrkritikai fogantatású – nemzetkarakterológia.[8] A weimari Németország ebben kulcsszerepet játszik.[9] Az ún. konzervatív forradalom gondolkodóinak egyik legfőbb problémája, hogy fölrajzolható-e olyan poszt-kapitalista és a kiüresedett politikai demokráciától eltérő politikai opciót nyújtó modernitás, amely megfelel a német nép sajátos karakterének. A gondolat kelet-európai perspektívából nézve különösen vonzó, hiszen azzal kecsegtet, hogy a nyugat-európai modernizációs minták szolgai másolására kárhoztatott régió – kikerülve a zsákutcának bizonyult nyugat-európai utat – egyszeriben az európai fejlődés élvonalába ugorhat: életerős, el nem használt vitalitással teli, fiatal nemzetei eljátszhatják a fejlődés fáklyavivőinek irigyelt szerepét.
meghökkentően elismerő
A korszak látszólag leíró jellegű nemzetkarakterológiai koncepciói többnyire tágabb modernitás-kritikába ágyazódnak. A Magyarországon jól ismert, s a korabeli Németországban népszerű filozófus, Hermann von Keyserling gróf 1928-as könyve, az Európai színkép jól példázza ezt a tételt. A szerző közel ötszáz oldalon ad átfogó nemzetkarakterológiai tablót az európai nációkról, a Balkántól Skandináviáig. Kirívóan nagy terjedelemben tárgyalja a magyarokat: a németekkel foglalkozó fejezet után ez a második leghosszabb tematikai egység a kötetben. Meghökkentően elismerő képet rajzol a magyar nemzet karakteréről. Vajon miért?
Aba-Novák Vilmos: Vurstli
A válasz a szerző politikai-világnézeti alapállásában keresendő. A nemzetkarakterológiai koncepció ugyanis a konzervatív ihletésű modernitáskritikából nő ki. Alaptézise, hogy a haladás korszaka véget ért, s Európának azok a népei, amelyek ebben a periódusban a kontinens irányadó nemzetei voltak – az angol és a francia –, megöregedtek, elfáradtak, át kell adniuk helyüket a kontinens még el nem használt, fiatal nemzeteinek. Keyserling ’hazabeszél’: a németet is ezek közé sorolja. Németországnak – fejtegeti – vezető szerepet kell játszania az új Európában. Első hallásra ez a Spengler-féle Imperium Germanicumra hajaz, ám itt nem agresszíven imperialista koncepcióról van szó: Keyserling szerint Németországnak békés történelmi küldetése van: az univerzalizmust kell képviselnie a megújuló kontinensen, mintegy Európa lelkiismeretévé kell válnia.[10] A haladás korszakában túlracionalizálódott és elmechanizálódott, lélektelenné váló Európa – a motívum a korabeli kultúrkritika elmaradhatatlan tartozéka – regenerációjában. A lélekkel felruházás fontos princípium. A német polgárnép, ám arisztokrata vezetésre van szüksége. Ezt a szerepet a német arisztokrácia már nem tudja eljátszani, ezért van szükség az új német elitre.[11] Itt jönnek a teóriába az alkatilag arisztokratának gondolt népek: a spanyol és a magyar, és itt válik érthetővé a magyarokról festett rendkívül pozitív kép, melynek modellje a magyar arisztokrata. (A német szerző által írottak úgyszólván tételszerűen támasztják alá a fiatal Bibó – Keyserlinget név szerint is említő – tézisét a külföld magyarságképéről, mely szerint a korabeli, egyébként meglehetősen alaktalan, széteső közösségi formákban létező magyar társadalom csoportjai közül a külföldi szemlélő számára egyedül a magyar arisztokrácia képes jól körvonalazott, határozott karaktert megjeleníteni.[12]) Más kérdés, hogy ebből lehetséges és jogosult-e az egész magyarságra érvényes megállapításokat tenni. Az eljárás fölöttébb problematikus: ám Keyserling pontosan ezt teszi. Az esetlegességen túl, hogy saját társadalmi pozíciójából adódó személyes tapasztalatokat mindenekelőtt magyar arisztokratákról szerzett, felmerül: miképpen tudunk hiteles képet alkotni egy nép vagy nemzet karakteréről. Keyserling állítja, hogy ilyesféle ismeret valamely náció jellegzetes, reprezentatív egyedeinek megismerése révén lehetséges. A nemzetkarakterre olyan intuitív megismerés révén lehet szert tenni, amely természetét tekintve artisztikus; különbözik a leíró, induktív-empirikus ismerettől. Közvetlen értelem-megragadásról van szó, a láthatót úgy jelenítjük meg, hogy közben feltárulkozzon belső jelentése.[13] A koncepciót a korabeli szellemtudományos típusalkotás módszere ihlette; a végeredmény a bevett sztereotípiák értelmezéséből összegyúrt nemzetkarakter. Ez nemcsak Keyserling esetében volt így. A különböző nemzetkarakter milyenségét erősen meghatározza a szerző aktuális ideológiai–politikai–kulturális konstellációban elfoglalt helye; ez többnyire annak a modernitáskritikai attitűdnek a következménye, amely mindig a spekulációk hátterében található.
Keyserlingnél a magyarság Európa fiatal, még elhasználatlan, vitális energiákkal rendelkező népeinek egyike, olyan történelmi korszakban, amelyben Európa krízisben van. A haladás és egyenlőség korszakának csődje történelmi lehetőséget teremt a fiatal népeknek és fordítva: egy új Európa számára ezek a nációk hozhatják a szükséges regenerációs erőt. Az ilyesfajta koncepciók nagyon szimpatikusak voltak a kelet-európai gondolkodók körében: elég a magyar Németh Lászlót említeni; a harmadikutas román, bolgár szerzők hasonló következtetésekre jutnak.[14]
igénylik az egyenlőtlenséget
Keyserling eszménye egy premodern társadalom, egyenlőtlen társadalmi pozícióban levő csoportokkal. Nézete szerint ennek modernizált változatára volna szükség, hogy megszűnjön a válság. A magyarság azért fontos számára, mert úgy véli, még nem fertőzte meg az egyenlőség gondolata. A magyarok elfogadják az arisztokrácia vezető szerepét, mi több, büszkék uraikra, nem irigykednek rájuk, természetesnek tartják, igénylik az egyenlőtlenséget. Az arisztokrácia tehát a természetének megfelelő szerepben van, s az olyan tipikusan magyar nemzeti sajátosságok meglétének, mint a nagylelkűség, az adakozókedv és az áldozatkészség, ez a társadalmi csoport a garanciája.[15] Aligha kell bizonygatni, hogy aki a húszas évek végén így vélekedett Magyarországról, nem ismerte a valódi körülményeket, nem lehetett tisztában azzal a társadalmi forrongással, ami épp ekkoriban vezetett olyan alapvető társadalmi változásokat követelő mozgalmak fölemelkedéséhez, mint az ország állapotát feltárni akaró, szociográfiából kinövő népiek.[16]
Keyserling magyarság-képe végső soron a keleti, hódító nép egzotikus sztereotípiájára alapozódik. Olyan motívum ez, amely – mint auto-sztereotípia – a középkor óta meghatározó eleme a magyar nemesi elitek önképének. Az ország modernizációját célul kitűző 19. század eleji reformmozgalom nagy alakja, Széchenyi István ezért adja reformokat körvonalazó könyvének A Kelet népe címet. A magyar keleti alkatú népként jelenik meg, amely képes valami újjal gazdagítani a népek nagy családját.[17] Ehhez reformok szükségesek, amelyek megfelelnek a sajátos karakternek: belőlük kell kinőnie a modern Magyarországnak.
A keleti nép sztereotípiát a század végén, 1896-ban – egészen más konstellációban, a kiegyezés utáni kettős monarchia légkörében – Beöthy Zsolt könyvének első soraiban a volgai lovas mitikus képe jeleníti meg. Megelőlegezve a háború utáni magyar nemzetkarakterológia egyik központi elemét jelentő Kelet–Nyugat antinómiát:
„Az ősidők homályából egy lovas ember alakja bontakozik ki szemeink előtt, amint a Volga melléki pusztán nyugodtan áll és figyel. Hegyes kalpagjában, párduc kacagányában, izmos dereka mintha oda volna nőve apró lovához. Sas-szemeivel végigtekint a végtelennek tetsző síkon, mellnek minden részletét élesen megvilágítja a nap fényes korongja. Nyugodt; nem fél és nem képzelődik; csak az tartozik rá, amit lát, s a pusztai képeken és erős világításban edzett szeme mindent világosan lát, amit emberi szem egy pontról láthat. Tegze vállára vetve; perzsa kardja oldalán: lesi az ellenséget. Ha csak egypáran lesznek, szembeszáll velük; ha csapatostul jönnek, hírt visz a többieknek. Ezekért, a többiekért vigyáz és el van szánva mindenre.”[18]
A következőkben vegyünk szemügyre három, nagyon különböző magyar szerzőt! Összeköti őket, hogy nemzetkarakterológiai koncepciójukban fontos szerepet játszik a Kelet–Nyugat oppozíció: Prohászka Lajost, Karácsony Sándort és Hamvas Bélát. A legszembetűnőbb – s ez már önmagában is kétségeket ébreszt a nemzetkarakterológia tudomány mivoltát illetően –, hogy mennyire eltérő következtetések levonására ad alkalmat a sztereotípia, amelyet konstruált, ideológiai jellege miatt élesen bírál a kortárs Fülep Lajos egyik 1935-ös írásában.[19]
a magyar karakter
Prohászka Lajos – az egyetlen szakfilozófus hármójuk közül – a húszas évek végén írt, a harmincas évek második felében publikált, s a korabeli magyar közéletben nagy vitát gerjesztő könyvét, A vándor és bujdosót sok tekintetben a korabeli német kultúrkritika mintái inspirálták. A keyserlingi haladás-kritika, a modernitás lélektelenné vált és szellemtelen világának bírálata, az öreg és fiatal népek kettőssége nála is megvan. Módszerét meghatározza a szellemtörténeti kiindulópont. A karakter által determinált viselkedést aztán egy-egy domináns sajátossággal írja le: így lesz az angol telepes, a francia stilizátor, a német vándor, a magyar pedig bujdosó. A magyar karaktert a némettel veti össze. Megállapítása, hogy a két nép sorsa összefonódik,[20] a húszas évek végén még ártatlannak tetszik, ám a könyv 1936-os megjelenése idején, egészen más politikai helyzetben, a Harmadik Birodalom árnyékában óhatatlanul minden mást jelent. Az ellenvetések felróják, hogy módszere túl németes. Amikor 1941-ben Szekfű Gyula tető alá hozza a Mi a magyar? című tanulmánykötetet, szerkesztői koncepcióját egy ellenkönyv megíratásának szándéka, egy igazán magyar nemzetkarakterológia megalkotásának igénye határozza meg.
Aba-Novák Vilmos: Magyar hegyi falu
A magyar karakternek a nomád múltból eredő jellegzetessége nemcsak a harc, a küzdelem ethosza, hanem egyfajta befelé fordulás, önelégültség, Prohászka kifejezésével finitizmus. Ezek ugyanúgy obligát közhelyei a korabeli nemzetkarakterológiáknak, mint a szalmaláng vagy a pártviszály. Már Szekfű is ezeket emeli ki – Széchenyi István kritikáját felidézve – a Három nemzedékben a magyar karakter sötét oldalaként.[21] Prohászkának mindenesetre alkalmat adnak a nemesi mentalitás bírálatára: amiket ugyanúgy az „úrfajta” gondolkodás következményeinek tart, mint a magyar közéletet mérgező oligarchikus hajlandóságot vagy az alkalmazkodásképtelen tradícionalizmust, ami Magyarországon lehetetlenné tette az organikus fejlődést. A magyarság története így állandó újrakezdésekkel tarkított, folyamatossághiányos. Magyarországon a polgári életforma nem volt képes kiszorítani az oligarchikus struktúrákat,[22] a magyar történelem másképpen alakult, mint a polgárosodott nyugat-európai. Ebből a megállapításból sokféle következtetés levonható: hogy valamiképp meg kell próbálni behozni a lemaradást; ez történhet forradalommal vagy reformok útján. De következhet ebből, hogy Magyarországon a nyugati modellek – mivel nem egyeztethetők össze a sajátos magyar nemzetkarakterrel – nem működőképesek, másféle utat kell keresni. Prohászka – jóllehet az oligarchikus magyar társadalmi és politikai élet leírása nem nélkülözi a kritikai élt – idegenkedik a nyugat-európai mintáktól. Keyserlinghez hasonló következtetésre jut: az európai krízisből éppen a magyarhoz hasonló fiatal és elhasználatlan népek húzhatják ki a kontinenst. A Szent Korona-tant tartja olyan magyar történelmi teljesítménynek, amely nem történeti kövület, hanem nagyon is aktuális a szakrális dimenzióját vesztett Európa számára.[23]
magyar mizéria
Karácsony Sándor a maga nemzetkarakterológiai koncepciójában említi Prohászka könyvét: nézete szerint a karakterológiai spekulációk eddig nemigen tisztázták, mi a magyar, s többnyire megalapozatlan, esetleges következtetésekre jutottak, egymásnak is ellentmondó magyarságképeket festettek. A Kelet–Nyugat oppozíciót ő nyelvfilozófiai dimenzióba helyezi.[24] A magyar nyelv – az alárendelő szerkezetekben fogalmazó indoeurópai nyelvekkel szemben – a mellérendelő mondatstruktúrák dominanciájára épül. Márpedig a nyelvi forma alapvetően meghatározza egy nép életét, a társadalmi és politikai intézményektől a morális világképig és a kulturális formákig. Úgy véli, a magyarság a Kelet és Nyugat közötti közvetítő szerepre predestinált, hogy a nyugati tartalmakat keleti formákban fejezze ki.[25] A mellérendelő nyelvi szerkezetek következtében a magyar lelki alkat ösztönösen demokratikus: nem akarja uralni a másik embert; elismeri azt konkrét valóságában, igényeivel és jogosultságaival egyetemben – vonja le Karácsony a maga, a Prohászka-féle oligarchikus képet elutasító következtetését. Értelmezésében a magyar mizéria fő oka, hogy ez a demokrata habitus – a magyar társadalom bezárkózó, kasztokra tagolódása miatt – csupán mikroszinten tudott intézményesen megjelenni: csak református egyházközségekben találhatóak a szabadság kis körei, amelyekre – szerencsésebb történelmi konstellációk érvényesülése esetén[26] – az egész magyar társadalom épülhetett volna.[27]
Hamvas Béla a Prohászka-féle nemzetkarakterológiai teóriáról nagy elismeréssel nyilatkozik: Prohászka könyvét a magyar sorstudományt megalapozó műnek tartja, olyan munkának, amely ötvözte a szellemtörténeti, kultúrmorfológiai és egzisztenciálfilozófiai megközelítést. Nehéz eldönteni, hogy Hamvas értékelése Prohászkáról, vagy inkább önmagáról szól-e, hiszen nemzetkarakterológiáját ugyancsak sajátos kultúrkritikai elméletből kiindulva fejti ki. Hamvas sohasem kívánt beilleszkedni az akadémiai diszciplínák keretei közé; enciklopédikus műveltségét és szerteágazó érdeklődését nem állította szaktudományos célok szolgálatába. Nézetei különben is sokszor módosultak. Török Endre szakrális metafizikának nevezi a hamvasi életművet. Kiindulópontja, hogy az emberiség történelme válságtörténet, s az első világháború utáni évek krízise csak annyiban új fejlemény, hogy a modern emberiség ráébred a válság tényére. A válságot Hamvas a korabeli kultúrkritikából kölcsönzött elemekkel értelmezi: az emberi egzisztencia elveszíti azt a szakrális dimenziót, amelyben egyedül lehetséges a teljesség megvalósítása, az autenticitás. Az emberiség története a profanizáció története: a modern, profanizált létállapotban elfelejtődik az ősi szent könyvekben írásba foglalt szakrális bölcsesség, csak a hiteltelen létmód marad. A modern politikai demokrácia a szakrális létezés rendjében megalapozott, szellemi vezetőkre, harcosokra, kereskedőkre és dolgozókra tagozódott indoeurópai kaszt-társadalom felbomlásának eredménye: egy szakrális gyökereit elveszített társadalom sikertelen kísérlete a pszeudo-forma megteremtésére.
Hamvas a genius loci antik fogalmát használja: a táj szelleme meghatározza az ott élő nép karakterét. Egy szellem- és kultúrföldrajzilag összetett országban, mint a felbomlás előtti Nagy-Magyarországon, a magyar karaktert öt regionális karakter – a Hamvas-féle öt géniusz[28] – összhangjából kellett volna kialakítani, s hogy nem sikerült, végeredményben ez vezetett a széthulláshoz. Saját karaktere volt itt Délnek, Nyugatnak, Északnak (a Felvidék), Keletnek (az Alföld) és Erdélynek. Hamvasnál a Kelet–Nyugat ellentét ebben a koncepcióban nyeri el a maga helyi értékét. Amikor nyugati géniuszról beszél, nem az aktuálisan létező – s nézete szerint mély válságban lévő – modern nyugati civilizációra, inkább a középkori nyugati kultúra szellemiségére gondol. Mindenesetre a Nyugat ellen lázadó, a korabeli nemzetkarakterológia obligát motívumának számító, lovas-nomád gyökerűnek mondott, szabadságvágytól hajtott keleti géniuszról roppant kritikusan nyilatkozik. Az esetlegesség világa ez, összefüggés és élő tradíció nélkül, eltelve a nyugati civilizáció iránti felületes ellenszenvvel:
„(…) Nyugat a történetben él. Kelet ehhez képest az eszméket összefüggés és következetesség nélkül gondolja el, fantazmaszerűen úgy, hogy a megtett lépéssel a pillanat elmerül és nem marad a jövő bázisa, ezért nem növekszünk és nem érlelődünk. (…) Mindenki és mindig és mindent újra kezd. (…) Minden mindig a legelső lépést teszi és ennek a lépésnek nincs folytatása. (…)
Minden civilizáció bírálható. Ennél jobban ma, a nyugati civilizáció válsága idején, amikor a bírálat olyan hatalmas arányokat öltött, semmit sem tudunk. De a bírálatnak, ha semmi egyéb, mint tehetetlen érzelmi tiltakozás, semmi értelme. Valószínű, hogy amiért Kelet Nyugatot gyűlöli, annak reális alapja nincs. A nyugat-gyűlölet merő kivetítés eredménye. (…) Rosszul kormányzott népekben törvényszerűen kialakul valamely fantazma, amely saját elégedetlenségét és a rossz kormányzat következtében elviselt szenvedéseit valamely más szocialitásra vetíti ki, és eszeveszetten gyűlöl még olyan kollektív csoportot is, amelynek szenvedése felkeltésében semmiféle szerepe nincs.”[29]
dzsentri-kritika
Magyarországon – a hamvasi teória szerint – a modernitás válsága összefonódik a speciálisan magyar krízissel. Igaz, hogy a modern nyugati civilizáció formátlan tömegtársadalmat – Hamvas terminológiájában: kaszttalan csandala csőcseléket – eredményez; de Nyugaton legalább kísérletek történtek az új szellemi társadalomvezető elit (a brahminok kasztja) újrateremtésére. Magyarországon a helyzet súlyosabb, itt kezdettől a harcosok (ksatriák) kasztja bitorolja az irányítást. Nem nehéz a gondolatmenetben felismerni az ezoterikusan fogalmazott dzsentri-kritikát. Hamvas egyébként elutasítja a nacionalizmust: a formátlan tömegtársadalom válságtünetét látja benne. A történeti Magyarországgal összekapcsolt öt géniusz-teóriájából sem von le irredenta konklúziókat, a hajdanvolt ország számára mindenekelőtt szellemi egység.
Aba-Novák Vilmos: Kompátkelés a Tiszán
A két háború közötti nemzetkarakterológia, illetve a Kelet–Nyugat oppozíció tulajdonképpen a polgárosodás problematikáját vetette fel. A világnézetileg különböző szerzők, mint Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Németh László, Erdei Ferenc, Prohászka Lajos, Karácsony Sándor, Hamvas Béla ezt a kérdést járták körbe, más-más terminológiával, eltérő konklúziókra jutva. A Szabó Dezső-féle ún. tősgyökeres, magyar etnikumú polgárság eszméje jól harmonizál a korszak etnoprotekcionista társadalmi közhangulatával és politikai légkörével. A különféle harmadikutas modernizációs koncepciók közös nevezője az a Szabó Dezső által szabadalmaztatott elgondolás, hogy a magyar parasztság történelmi feladata a szerep eljátszása. Az ország többségét kitevő társadalmi csoportból kell tehát kiindulnia a trianoni sebeket begyógyító, nagy nemzeti regenerációnak.[30] A konkrét folyamatot mindenki másként gondolja: Szabó Dezső új honfoglalással felérő faji forradalommal, Németh László az új paraszti, független középosztály megteremtését eredményező reformokkal, Erdei a Makó környéki vállalkozó parasztpolgárságot országos modernizációs modellé emelő, átfogó társadalmi-politikai átalakulással. Bizonytalan, történhet-e ez fokozatos reformokkal – a forradalmat sem zárja ki, bár komoly kétségei vannak, képes-e erre a parasztság.
nemesi ethosz
A két világháború közötti évtizedekben a nemzetkarakterológia – jóllehet a portékára a kelet-közép-európai régióban volt a legnagyobb a kereslet – reneszánszát éli. Ez összefügg a modernitás háború utáni válságából kinövő orientációs- és identitás-zavarokkal. Szinte mindenütt bizonyos fokú érdeklődésre tart számot a nemzeti karakter kérdése. A válasz pedig a kollektív emlékezetben őrzött sztereotípiák felhasználásával fogalmazódik meg. Ezek – még ha tudományos alátámaszthatóságuk erősen kétséges is – leképezik a nemzet sajátos történelmi pályáját. A tény, hogy a hazai nemzetkarakterológiák – vagy éppen a külföldiek, lásd Keyserling – a magyarság jellemét a nemesi ethosz tipikus jegyeivel írják le, sokat elmond a magyar társadalomfejlődésről. Tanulságos, mennyire más auto-sztereotípiákra épül a nemzetkarakterológiai séma Johan Huizingánál, abban a Hollandiában, amelyet a polgári fejlődés mintaországának szokás tekinteni.
Huizinga a korszak kultúrkritikájának egyik legismertebb alakja: Magyarországon Oswald Spengler és Ortega y Gasset mellett az ő nézetei fejtették ki a legnagyobb hatást, sokakat inspiráltak, Szerb Antaltól Halász Gáborig és Radnóti Miklóstól Bibó Istvánig.[31] A számára világhírt hozó könyv, A középkor alkonya mellett az ugyancsak nagy nemzetközi figyelmet keltő kultúrkritikai művét, A holnap árnyékábant is lefordították magyarra. Mindkettőre számosan hivatkoztak. Nemzetkarakterológiai vázlatát a Hollandia szellemi ismérve című, rövid írásban fejti ki.[32] Gondolatmenetének alapja egy 1934-es történészkonferencián elhangzott beszéd. (Huizinga írása a maga korában közel sem egyedülálló: a holland nemzeti sajátosságokra kérdezés a 19. századba nyúlik vissza, s az 1930-40-es években a korabeli holland szociológia megpróbál empirikus módszerekkel közeledni a kérdéshez.[33])
A gondolatmenet kerete a holland nemzet genezise. Hollandia léte esetleges történeti körülmények rendkívül szerencsés konstellációjának eredménye – olyannyira, hogy nem túlzás isteni kegyelemről beszélni.[34] A gondolatmenetben kirajzolódó holland nemzetkarakter a polgári kvalitásokra alapoz. A hollandok takarékosak, irtóznak a nagyhangú politikai retorikától, s távol áll tőlük mindenféle heroizmus. Tisztaságmániásak – de ez a fogalom a holland nyelvben rendkívül összetett; nem csak a környezet fizikai tisztántartását jelenti. A szabadság az egyik legfontosabb érték számukra, hagyományosan respektálják mások véleményét; a tolerancia történetileg rögzült erényük. Ez nem utolsósorban az ország földrajzi pozíciójának következménye: a holland kultúra három nagy nemzet, az angol, a francia és a német metszőpontjában alakította ki a maga sajátos tartalmait. Huizinga esztétizáló történelemképét ismerve nem meglepő, hogy a holland nemzeti karakter szerinte a művészetben, s azon belül is leginkább a festészetben jelenik meg. „Akár magasra jutunk, akár alacsony sorban maradunk, mi, hollandok mindnyájan polgárok vagyunk, a jegyzőtől a költőig, a bárótól a proletárig. Nemzeti kultúránk minden értelemben polgári, a szó bármilyen jelentésében. (…) Egész történelmünk a polgári törekvéseket tükrözi. Őseink annak idején a polgári szabadságvágytól hajtva tartottak ki a spanyolok ellen. A köztársaság (…) politikai tulajdonságai a polgári erényben gyökereznek. A polgári miliőből fakad kevéssé militáns jellegünk és mindennél hangsúlyosabb kereskedőszellemünk. A polgári társadalom magyarázza, hogy az alsóbb néposztályok kevéssé lázadók, miként azt is, hogy nemzeti létünk sekély vize csak enyhén fodrozódott a nagy szellemi áramlatok viharában. Láthatják: meghagyok valamit a szó negatív csengéséből is. Hiszen leginkább bántó fogyatékosságaink: a féktelen szabadosság, a másik iránti figyelmesség hiánya és gyakran felemlegetett fösvénységünk is a polgári berendezkedésben gyökereznek.”[35]
kultúrkritikai attitűd
A sztereotípiák, melyekből Huizinga összerakja a holland karaktert, erősen különböznek a hasonló magyaroktól. Az ő teóriája is szorosan összefonódik a kultúrkritikai attitűddel, ám hangszerelése elüt a kortárs elméletek morfológiai szemléletmódból következő determinizmusától. A mechanizálódást, a nagy szervezetek uralmából fakadó túlszervezettséget és a józan ítélőerő hanyatlását ő is riasztó tünetnek tartja, de nem osztja – az általa egyébként tisztelt – Spengler végletes fatalizmusát. Úgy véli, a szélsőségekre kevéssé hajló, a divatos heroizmust elutasító holland nemzeti karakter esélyt adhat a kor totalitárius szélsőségeivel szemben. Nem osztja a korabeli kultúrkritikához úgyszólván szervesen társuló általános demokráciautálatot. Viszont bírálja a holland választási rendszert, amely nézete szerint megkövesíti a demokráciát. Ellenszerül nem diktatórikus vagy autoriter megoldást ajánl; éppen ellenkezőleg: a demokrácia revitalizálását az angol típusú többségi választási szisztéma alkalmazásában látja.
Konklúzió helyett
Vajon levonható-e általánosabb tanulságféle a két háború közötti évekre összpontosító áttekintésből? Talán annyi, hogy a nemzetkarakterológia sohasem tűnik el teljesen. Ennek oka a teóriák sztereotipikus jellegéből fakadó szemléletesség, hogy egyszerű, könnyen érthető magyarázatokat adnak, megkönnyítik a tájékozódást. Szóval, a mi a magyar kérdése újra és újra óhatatlanul fölmerül a közgondolkodásban.[36] De Bibó Istvánnak is alighanem igaza van, hogy az ilyesfajta spekulációk iránti felfokozott érdeklődés nagy valószínűséggel társadalmi-politikai patológia tünete: mélyebben fekvő baj sejthető, ahol a közösség megszállottan azon rágódik, micsoda ő, ahelyett, hogy az előtte álló, a kor által fölvetett problémák megoldásán töprengene.
Aba-Novák Vilmos: Ivók