Jámborné Balog Tünde

KÖTÉLTÁNCOSOK

2008 július

KÖTÉLTÁNCOSOK

A gerlék, mondja egy reggel a sóvidéki festő, hova lettek a gerlék? És abban a pillanatban előttem is megvilágosodik, hogy miért tűnt olyan elhagyatottnak idén az épület. Túl nagy a csend. Hiányzik a fiókák mocorgása, a lombzúgáshoz hasonló szárnyverdesés, és nem szól burukkolásuk sem, az eszeveszett és vad hajnali kardal. Éveken át ez ébresztette őket, a tébolyult balkáni párkák kiáltozása, és tavaly még Rachel hangjai is belevegyültek a kórusba.

Galambok több mint fél évszázada tenyésztek a kétemeletes saroképületben, a festők másfél évtizede jártak ide, de Rachel nem volt itt még soha, tavaly láttuk először és utoljára. Nem hagyhatom otthon egyedül. Ha nem hozhatom magammal, én sem megyek, zsarolt meg telefonon a kolozsvári képíró. Ő használta saját magáról ezt a divatjamúlt kifejezést, hevesen elutasítva a művész titulust, mert példaképei, az egykori kőfaragómesterek sem nevezték magukat annak.

félelemtől dermedt

A feleségekkel általában sok baj van a művésztelepeken, inkább hátráltatják, mintsem ösztönzik a munkát, kivált, ha beleszólnak a festésbe, de Rachel nem sok vizet zavart, leszámítva hajnali kiáltozásait és éjszakai bódorgását a sötét folyosókon. Valójában egyik sem volt kellemetlen: dallamos staccatói-val és hosszú angyalhajával, földet seprő, jelmezszerű ruháival illett az ódon falakhoz. Álmatag arccal járkált a lépcsőházban, s ha összetalálkozott valamelyikünkkel, mutatóujját bíborszínűre rúzsozott, mosolygó ajkához tette, míg másik kezével szüntelen babrált, zsebkendőt, falevelet, madártollat morzsolgatva. Egyszer egy félelemtől dermedt kisgalambbal sétált, ruhájából kibuggyanó melléhez szorította, és mire sikerült elszedni tőle, a fióka már nem élt. Akkor hallottam először sikoltozni; különös, rövid hangokat hallatott, mintha skálázna, és arcán változatlanul mosoly derengett; a vastag festékréteg elleplezte igazi érzelmeit, akár a görög színészek maszkjai.

Rachel színinövendék volt valaha, mesélték róla a többiek, de kitették az akadémiáról. Azt mondták, tehetségtelen, mindig azt mondják, ha tönkre akarnak tenni valakit, a valódi ok azonban egy szavalat volt, tudod, azon az őszön, a lázasan ujjongó tömeg előtt. Tulajdonképpen jól járt, másokat évekre elzártak, kevesebbért is, dörmögte a sóvidéki festő, aki fiatalon hosszú ideig raboskodott a Duna-deltában, s azóta is bujdosik a világ elől, úgy élek, mint galamb a tövis között.

Galambok ezrével tanyáztak az eredetileg banknak épült kis palotában, számtalan generáció költött a szürkésrózsaszín palával fedett manzárdtető alatt, ám az emberek gyakran cserélődtek. A pénzintézet elegáns, nyakkendős tisztviselői után kibombázott menekültek jöttek, majd hadikórház lett, és a háború végén falai között rendezkedett be az orosz parancsnokság. Alacsony, vörösre festett léckerítéssel zárták el a járdát, és steppelt vattaruhába öltözött, géppisztolyos őrök váltották egymást a bejáratnál. A galambok nem törődtek velük, amint az utánuk beköltözőkkel sem. Egykedvűen nézték, hogy a városszélről érkező új lakók lyukat törnek kályhacsőnek az erkélyajtón és eltüzelik a faburkolatot; az őket követő népi kollégisták serény dalolása sem zavarta sajátos életüket, a legnagyobb jövés-menésben is mozdulatlanul kucorogtak odafönt. Leginkább a második emeleti párkányt kedvelték, azon gubbaszkodtak naphosszat; hozzátapadva a homlokzatot körbefonó kőgirlandhoz, hűvös, borult időben a Bérpalota felőli oldalon, mert az melegszik át a napsütéstől, magyarázta anyám gyerekkoromban, és tanítása itt maradt, bár ő maga már régen eltávozott.

jarmoluk, pixabay.com

Alkonyatkor a sarok fölé magasodó, megzöldült rézkupola nyílásain röppentek be, és mire a nap lebukott a gimnázium mögé, eltűntek mind egy szálig. Sem nappal, sem éjjel nem voltak kíváncsiak a várost felbolydító eseményekre, és ügyet sem vetettek a háború alatt, majd a forradalom idején átvonuló tankok monoton dübörgésére, később a keletre tartó, nyári autókaravánokra, vagy a mostanában gyakori tűzijátékok sokkoló fény- és hanghatására.

Amíg a gondnoknőre várok, aki a hiányzó kulcsokat hozza, a galambok eltűnésén töprengek, meg az omladozó palotán, amely úgy őrzi régi szépsége nyomait, mint a boldogtalan Rachel. A sóvidéki festő szerint eleinte fel sem vette a dolgot, élte világát, tudod, hogy van ez, amíg az ember fiatal. Aztán hozzáment a képíróhoz, és eltűntek az emberek szeme elől. Vidékre költöztek, a festő órákat adott egy kisvárosi iskolában, Rachel varrni kezdett, talán gyereket is akartak, de nem jött össze, igen, ha gyereke lett volna, talán minden másképpen alakul, és amikor a nagy változások idején előkerültek, Rachel már ilyen volt, amilyennek most látod.

Az ebédlőben ülök, egy nagy földszinti csarnokban, mennyezetét cifra fejezetű oszlopok tartják, ablakai majdnem földig érnek, a nyitott ablakszárnyak között ide-oda csapdosnak a hosszú függönyök a reggeli szélben, és hirtelen – ki tudja, miért – egy régi, gyerekkori emlék jut eszembe, képsorai peregni kezdenek előttem, elűzve minden mást, csupán Rachel alakja sejlik át rajtuk, a történések valahol, mélyen a felszín alatt, nyilván összefüggnek. A képeken kívülről látom a bankpalotát, földszintjén a kitört ablakszemek papundeklivel becsinálva, falán rengeteg plakát, előtte izgatottan várakozó, hatalmas tömeg.

Öcsémmel álldogáltunk a sokaságban a bazaltkockákkal kirakott téren, ahová a kötéltáncos miatt jöttünk. Haláltánc a levegőben, ez állt a fellépést hirdető falragaszokon, meg az, hogy háló nélkül. Mi az, hogy háló nélkül?, kérdezte öcsém, mire egy mankós férfi hosszas magyarázatba kezdett. És ha leesik?, aggodalmaskodott öcsém, akkor kampec, mondta a férfi, és kezének mozdulatával jelezte, hogy mi vár az artistára zuhanás esetén.

féllábú férfi

Körülöttünk mindenki a kötéltáncosról beszélt. Katonatiszt volt, azt mondják, szólalt meg újra az öcsémet oktató féllábú férfi, és egy asztmásan szuszogó, feslett egyenruhát viselő, kövér ember rábólintott, az hát, azért nem engedték ki az olimpiára, pedig ő volt a bajnok. Egy sündörködő kis figura is beleszól a beszélgetésbe: ezeknek már mindenki gyanús. Eddig fülelve járkált ide-oda a beszélgető csoportok között, de most odalépett a rokkanthoz, és a mellettünk álló kosztümös nőt figyelte. Ott voltam az állomáson, amikor megérkezett, csoda fess fiatalember!, lelkendezett a nő, nézzék csak, mindjárt kezdődik!

A kötél a bankház második emeleti erkélye és a Bérpalota között feszül. Reflektorok világítják meg, karszalagos rendezők furakszanak a várakozók között, a tömeg izgatottan nyüzsög az éles fényben, senki sem marad sokáig egy helyben, s ahogy sodródom a többiekkel, egy óriási karusszel utasaként nézem, hogy forog körülöttem a tér és az idő. Kint és bent, régvolt és most kibogozhatatlanul összemacskásodik: egyszer a múltat nézem a jelenből, másszor a múltból a jelent, miközben várakozom a márványburkolatot mímelő, gusztustalanul fényes olajlábazatnak dőlve az üres ebédlőben – a festők már megreggeliztek és szétszéledtek – a mennyezet töredezett gipszrozettái alatt. Nincs más dolgom a gondnoknő érkezéséig, megpróbálom hát felismerni a hajdani nézőseregből mellettem elúszó arcokat, hátha megpillantok valaki ismerőst, vagy éppen Z. napszítta, szőke haját és széles vállát új, szürke kardigánjában – amikor megismertem, már lyukas volt a könyöke, és csak favágáshoz meg hósöpréshez vette föl –, de ragyogó, fiatal arcát elrejti az összezáruló tömeg, egyedül Paletta tanár úr szomorú maszkja válik ki a forgatagból, és egy fehérre púderezett nőé, a feleségéé. Hát persze, Palettának ott kellett lennie a nézők között: abból az élményből született meg a városban híressé vált képe.

depaulus, pixabay.com

Palettáék annak idején társbérletben laktak Z. szüleivel egy villában a Püspökkert mellett, közösen használták a konyhát meg a harmadik szobát. Amikor megesküdtünk, már elmentek a városból, ezért költözhettem be a csúf, formátlan bútorokkal telezsúfolt ebédlőbe. Kivált a kredenc volt idomtalan; nagy, őskori állatként lesett ránk éjjel a sötétben, mégis szerettem ott. Éjszakánként a ritkára engedett redőny résein beáramlott a virágzó orgonabokrok vagy a hervadó lomb illata, nappal behajoltak a park bozontos fái, és folyton Paletta festményeinek helyét néztem az üres falakon. Ezek a világosabb négyszögek nem hagytak nyugton: már-már rögeszmés kíváncsiság gyötört, hogy milyen képeket festett egykori tanárom, aki ékesszólásával annyira lenyűgözött az iskolában. Paletta különös kifejezéseket használt, látomány, érzemény, egyszer meg azt mondta: félénken hagytak lábnyomot a múzsák. Szavai nemcsak leírták, meg is idézték az istennőket: libasorban, mezítláb vonultak át a folyóparti ligeten, és a talpuk hagyta mélyedésekbe felszivárgó víz ragyogva tükrözte a borús eget.

letört sorompó

Nem sokkal a kötéltáncos fellépése után megszüntették a latin nyelv és a művészetek oktatását a gimnáziumban, a fölöslegessé vált Palettát áthelyezték felügyelőnek a konviktusba. A rajz és művészettörténet elcsapott tanára vagyok, ha még nem ismernének az urak, mutatkozott be a diákoknak, akik nagy ovációval fogadták – Palettát mindenki kedvelte –, de nem sokáig bírta, kiűzetése után pár hónappal családostól a fővárosba költözött. Amikor valami röpcédulák és egy letört sorompó miatt elvitték a városka fiataljait, még itt volt. Z.-ért pünkösd éjszakáján jöttek, és amíg anyja jajveszékelésétől kísérve öltözködött, az egyik ballonkabátos hátratett kézzel járkált Paletta festményeit nézegetve a falon. Jó képek, dicsérte őket, különösen ez a kötéltáncos, az ember hátán futkos tőle a hideg.

Paletta Budán lakott szülei régi lakásában, és egy külvárosi iskolában kapott állást. Naponta négy órát ülök villamoson, mesélte, de nem baj. Szeretek utazni. Behunyom a szememet, és közben festek. Legjobb képeim ott keringenek a Pest és Buda között csörömpölő villamosokon, mosolygott ránk ártatlanul, és semmi keserűség nem volt a hangjában. A valóságban csupán hetenként egyszer jutott ideje a festésre. Vasárnap délután, amikor felesége befejezte a mosogatást, a tanár úr felállította állványát a konyhában, de mire kinyomkodta a tubusokból a szükséges színeket, rendszerint besötétedett.

Palettáékat egy hideg és tiszta téli délutánon kerestük fel. Z. elmondta, hogy a festmények miatt jöttünk, a tanár úr azonban kérette magát. Elraktározta jobb időkre, nem szívesen bolygatja, magyarázta, végül azonban rászánta magát. Nem engedte, hogy segítsünk, egymaga hordta ki a cselédszobából és támasztotta a harmadik emeleti függőfolyosó falához látományait, a piros kalapos lányt, a párkákat, a hidat, a gyöngysoros nőt, a párizsi kislányt, az éjszakai önarcképet a virágzó gesztenyefákkal, a tejesüveges csendéletet, és a többit mind, amiket annyiszor elképzeltem magamnak otthon, az üres falak között, Z. anyját hallgatva. Neki is hiányoztak a képek, megszokta, hogy ott vannak a közösen használt szobában, pontosan emlékezett rájuk, és ismerte keletkezésük történetét. Ákos – ez volt Paletta igazi neve, de ezt alig ismerte valaki – a szülei emlékére festette, mesélte a párkákról, az a kisolló a képen az anyjáé volt. A gyöngysoros nővel Párizsban találkozott, szerelmes volt belé és nem merte neki bevallani, azért udvarolt a lányának, de az meg hozzáment egy pilótához. Ott, Párizsban festette le a házmesterék szőke kislányát is a hotelban, ahol lakott.

jarmoluk, pixabay.com

A függőfolyosó vaskorlátját fehérre festette a dér, az ég és a táj világosszürke volt, nem látszott, hogy van valami köztünk és a mélység között, a rögtönzött kiállítás képei lebegni látszottak a hegyek ködös kulisszái előtt. Paletta könnyedén futkosott a lemenő nap rézsútos fényében, mozgékony majomarca átszellemült, vártam, hogy hirtelen felrepül, köröz egyet-kettőt a háztetők felett, azután elhúz egy jobb világ felé, de ott maradt közöttünk, és végül, utoljára kihozta a Kötéltáncot. Erről a képről nemcsak Z. anyjától hallottam, Paletta minden tanítványa tudott róla, akár látta, akár nem, nemzedéki élménnyé lett a városka fiatalságának körében. Magas, keskeny festmény volt, átmenetek nélküli, kemény színekkel festve, a Bérpalota és a banképület falával kétoldalt, közbül a légtornász fehérbe öltözött, parányi alakja a színes tömeg fölött, egyedül a lámpák rideg fényében, a sötét ultramarin ég magányában. Lélegzetvisszafojtva álltunk. A szürkületben a festett világ életre kelt, és – hiába kúszott lefelé a higany szála – felidézte azt a régi, langyos estét, amikor a kötéltáncos megjelent fent az erkélyen. Halk, majd erősödő zene támadt, trombitás fújta a Bérpalota egyik ablakában, mellette dobos állt lesben, hogy a megfelelő pillanatban vad dobpergéssel csigázza fel a közönség figyelmét.

sárkányölő vitéz

A kötél a második emeleti sarokerkélytől indult, és a légtornász ugyanabból a szobából lépett ki, ahol tavaly a képíró lakott Rachellel. Gyakran láttam kora reggel a nőt odafönt, mozdulatlannak tetszett, mint a párkányon sorakozó galambok, és a növényi indákat stilizáló erkélykorlátba kapaszkodott; hajába, csipkéibe belekapott a szél. A kötéltáncos vékony, fehér rúddal a kezében ugyanott állt – egy pillanatig egyszerre látom mindkettőjüket, de aztán a nő képe elhalványodik, csak az artistáé marad ott – és nem a kelő nap aranya, hanem a reflektorok kékes fénye rajzolja körül. Kivár néhány másodpercet, aztán egyszerre az erkély vékony korlátján áll, könnyedén a rúdra támaszkodva, talpával keresve a megfelelő helyet a kötélen. A rúd végén tenyérnyi zászlócska leng, mint a sárkányölő vitéz kopjáján a régi táblaképeken, s ahogy egyensúlyoz, hol egyik, hol másik oldalán lebben meg a kis vászondarab.

Hatvan éve őrzöm magamban ezt a képet, számolgatom várakozás közben, vagy mégse? Lehet, hogy nem is a valóság ivódott így belém, hanem az emlék emléke, amit Paletta festett, az égi más? Hogy tudnám szétválasztani? Valóban emlékszem a kötélen végrehajtott kunsztokra, a mutatványokat megelőző idegtépő feszültségre, a dobpergéseket követő csendre, szívdobogásomra, majd a megkönnyebbülésre egy-egy sikeresen bemutatott gyakorlat után, vagy csupán kikövetkeztetem, hogy így volt, így kellett lennie? Másképpen rég elfelejtettem volna az egészet, hiszen évtizedeken át semmi sem táplálta az emléket, legfeljebb Z.-vel beszélgettünk róla néha. Paletta festményét azóta sem láttam, és itt a városban a bankon és a Bérpalotán kívül semmi sem emlékeztet arra az estére. Akik velem együtt nézték a mutatványt, majdnem mind meghaltak már, a köveket felszedték, a hajdani főteret átépítették. Eltűntek a kis kereskedőházak; az Iritz-udvar, a Wiblitz-hauser serfőzde, a Bauer-lányok elegáns ruhaszalonja, a Lakatos-kölcsönkönyvtár, a Pollák-féle textilkereskedés, és a Gödör Söröző is csak a korombeliek fejében és a múzeum régi képeslapjain létezik. Nincs meg a keramittéglával burkolt, hatalmas zsidótemplom sem a tér túloldalán. Megbillent a kupolája, állították az akkori szakértők, és még azelőtt lebontották, hogy feldúlták volna a főteret. Ami nem sikerült a háborúnak, azt lerombolta a béke, mondta a hazalátogató író egy vele készült riportban. Sajnálom azt a templomot, jussom volt hozzá, nagyapám örökáron megvett egy ülőhelyet benne.

Tama66, pixabay.com

A kötéltáncos fellépésekor azonban, azon a langyos tavaszi estén még állt a zsinagóga is átellenben, a tér túlsó oldalán. Látszólag olyan volt minden, mint a kézzel színezett, század eleji anzikszokon, a háború megkímélte a belvárost, narancsszín fény sütött ki az Otthon Kávéház ablakán, és a telehold sárga lampionja ide-oda hintázott a Naschitz-ház fölött. A falragaszok nem hazudtak: a kötéltáncos háló nélkül végezte nyaktörő mutatványait, mindössze egy pingpongasztal méretű, felfújt gumipárnát helyeztek el az út közepén a kötél alatt, de azt a tömeg eltakarta, és amikor végül sor került az utolsó attrakcióra, mindenkiben megfagyott a vér; tökéletes volt az illúzió. Egy pillanatig valóban azt láttuk, amit meghirdettek, a halálugrást, ahogyan a kötéltáncos leveti magát a tátongó mélybe, és én elképzeltem a kicsavarodott pózban fekvő, fehér ruhás testet a fekete kövön, lassan növekvő tócsa közepén, kiömlő vér festi vörösre a kis háromszínű lobogót, és elakadó lélegzettel várom az utolsó sikolyt, helyette azonban a gumipárnáról többször visszapattanó test pufogása hallatszik a csendben, majd a néhány másodperc után kitörő tapsvihar.

Lement a nap, Paletta rögtönzött tárlata véget ért a gangon, némán segítettünk behordani a képeket. Végül a Kötéltánc is a helyére került, és a látományok visszahulltak a cselédszoba sötétjébe.

rémülten riadtak fel

Rachelt éjjel-nappal őrizte képíró férje, nem hagyta elkóborolni, az erkélyre is utána jött, elhessegette a köréje gyűlt galambokat, és kézen fogva behúzta szobájukba. A madarak riadtan csapdosva, éles hangon kiáltoztak, Rachel sikoltozott, és az alvó piktorok rémülten riadtak fel, de hamar meg is nyugodtak. Ócsak Rachel az és a gerlék!

A padláson ébredező madarak szokásos hajnali surrogása és turbékolása nem zavart senkit. Megszokták, mint matrózok a tenger hangjait, és amikor egy gerlepár fészket rakott a párkányon, Boldog Lajos, a bácskai festő nem nyitott többé ablakot, hogy ne zavarja őket a költésben.

A festők valamennyien a Kárpát-medence távoli vidékeiről jöttek, olyan helyekről, ahol hazátlannak nevezték őket, és a klíma is zordabb. Nálunk, a kis délalföldi városban háborítatlanul élvezték a napsütést, a színek harsogását, a melegvizű fürdőt és a langyos augusztusi éjszakákat. Szerették a lepusztult bankot is, potyogó stukkódíszeivel, félig leszakadt redőnyeivel és szelíd kísérteteivel, ahol a homályos folyosókon nemcsak Rachellel lehetett találkozni. Egy fehér pantallós, atlétatrikós férfit is láttak néha a későn hazajárók, és hiába mondtam, hogy biztosan az öreg tornatanárral találkoztak, akinek a másodikon van szolgálati lakása, hitetlenül ingatták fejüket. Jól ismerték a vén bajnokot – gyakran itták hajnalig savanyú borát –, és biztosak voltak abban, hogy a lépcsőkorláton nem ő, hanem egy fiatalember egyensúlyozott.

jarmoluk, pixabay.com

A messziről jött vendégek hamar belakták a kopott termeket, és otthon voltak a városban is. Vacsora után eljártak a Püspökkertbe sörözni, vagy kiültek a ház előtti ostorfák alá, hallgatni az elsuhanó autókat és a lombsuttogást. Bűvölték a terecske közepén álló kiszáradt kutat is, hátha elered újra, hiányzik innen a vízcsobogás, de hiába, az öntöttvas oroszlánfejek tátott szájából egyetlen csepp sem folyt. Ott, a Vasszűznek nevezett kútszobor körüli puha sötétségben tavaly gyakran felhangzott Rachel bugyborékoló nevetése, ha egyik-másik festő belesúgott a fülébe, vagy rátette kezét csipkékbe burkolt, sovány vállára, és a képíró úgy tett, mintha nem venné észre. Nem hiszed el, olyan volt lánynak, hogy a szépségétől elakadt a lélegzetünk, dörmögte halkan a sóvidéki festő, belekortyolva borába.

A gondnoknő késik, van rá időm bőven, hogy emlékeimben Rachel édesen felnevessen, hangja egy húszéves lányé, lárvaarcát elfüggönyözi az éjszaka. Nevetnek a többiek is, egyedül Gabriel hallgat, a remete, cigarettája parazsával jeleket ír az éjszaka falára, graffiti az égieknek, mondja ki nem mondott kérdésemre válaszolva.

Idén hiányzik a padláson fészkelődő galambok neszezése és Rachel hangja is, senkinek nem akaródzik kiülni a meddő kút köré. Hűvös nyarunk van, galambszárnyak helyett eső verdesi a palatetőt, a nyirkos levegőben dúsan tenyésznek az északi fal haragoszöld mohatelepei, penész virágzik a pincelépcsőn. Gabriel angyalfogót fabrikál ablakára, hosszú, fehér papírcsíkokat rajzszögez a káva felső részére; órákig figyeli mozgásukat és a tücsökcirpelésnél is finomabb, reszelős hangot, ahogy összesúrlódnak. Hallod? Ez Ráfáel, a gyógyító. Azt mondja, egyek meg mindennap egy almát.

koboldokkal festi tele

Ki így, ki úgy, mondja sóvidéki barátunk. Mindenkinek megvannak a maga kísértetei. Az öreg festő derékba tört fákat ír rajzpapírjára, és a fiát szólongatja. Elvittem Amerikába meghalni, motyogja századszor is, azt hittem, meggyógyítják, de csak a betegségére voltak kíváncsiak. Féldeci Pavel koboldokkal festi tele lapjait és süllyedő csónakon mulató bolondokkal. Itt nálatok könnyen megy a munka, minden sarokban egy kis szörnyeteg lapul. A Verhovinán sincs ennyi. De komolyan, néha félek, hogy eltaposom őket, annyi nyüzsög itt belőlük.

A képíró megszállottan dolgozik; szamárálarcos nőket rajzol. Testüket szaggatott határvonalak szabdalják darabokra, mellükön hal, madár libikókázik, és ujjuk begyébe szúrt varrótűn poharat billegetnek. Törékeny egyen-suly, írja a rajzok alá, meg azt, hogy az örök múzsa tiszteletére, akinek Rachel volt a neve.

Sóvidéki barátunk áttetsző gyöngyházszínekkel álombéli tájakat fest; ezeket nem, csak lapos tatárarcát árnyékolják be sötét emlékei. Szobája a második emeleti függőfolyosóról nyílik, ahonnét ellát a folyóig. Ragaszkodik ehhez a magaslati helyhez – vajon megjelennek neki is a félénken lábnyomot hagyó múzsák? –, hiába ajánlok másikat. Attól félek, egyszer átbukik az alacsony korláton, amikor az éjszakába nyúló püspökkerti kiruccanások után dülöngélve megy fel aludni. Ha kiállok ide, a gang végére, és meglátom a holdat, repülni vágyom, mondja egyszer bizalmasan, résnyire csippentett szeme sarkából figyelve a hatást, amit közlése tesz rám, de hangjából kihallom, hogy ugrat. És Rachel? Mit gondolsz, Rachel is repülni vágyott?, kérdezem tőle hirtelen. Rachel semmire se vágyott, dünnyögi mogorván, nem vágyott az már semmire.

Rachel tavaly ősszel zuhant ki egy blokkház hetedik emeleti ablakából, nem sokkal hazatérésük után, körülbelül akkor, amikor nálunk a kiürült bankpalotában sor került a galambtalanításra. Ezt a szóleleményt egyébként a végre megérkező gondnoknő röppenti fel gondosan rajzolt ajkai közül, és kérdésemre, hogy hogyan tudtak ennyi rengeteg madarat ilyen gyorsan elpusztítani, rágógumival a szájában, egyetlen pillanatra sem függesztve föl állkapcsának őrlő mozgását, készségesen válaszol. Kilövéssel, mondja. Befogással. Majd rövid gondolkozás után hozzáteszi: és egyéb módszerekkel is.

felső kép | jarmoluk, pixabay.com