Rába György

KOSZTOLÁNYI SZEMÉLYES KAMARADRÁMÁI

Kínai kancsó [2003 január]

KOSZTOLÁNYI SZEMÉLYES KAMARADRÁMÁI

Szegények és gazdagok konfliktusa: van-e ennél elcsépeltebb irodalmi téma? De ha az elbeszélő nem a szociális feszültségről szónokol, és szegényei nem nyomorgók, csak lapos pénztárcájúak, és a gazdagok nem mennyországukban pöffeszkednek, hanem kapcsolat áll fenn a két társadalmi réteg közt, akkor történetükön már érezzük az avatott írói kéz nyomát. Ha pedig kapcsolatuk a szegények rovására házi balesetbe torkollik, már föl is vázoltuk Kosztolányi Kínai kancsójának alaphelyzetét.

Reménykedő várakozás érzelmi, anyagi veszteségbe fordul, amit a kárt okozó jótevő nem is tudatosít, a vesztesek meg a jóvátételre áhítozva, könnyeiket nyelve kicsinyítenek: ez a családi kincsként őrzött kínai kancsó pusztulásának drámája, ahogy a novella narrátora, a kárvallott pár háziasszonya elbeszéli. A vendégségbe hívott lovag Martiny alias Hatvany Lajos egy óvatlan mozdulattal a földre söpri a drága műkincset, és a háziak, azaz Kosztolányi és felesége a nagyobb támogatás meg a kárpótlás reményében törpítik kárukat, vigasztalják a baleset okozóját.

Kulcs-elbeszélés, mondhatjuk, de nem ismerjük, mennyire valós a történet és mennyire a képzelet szülötte, nem tudjuk Hatvany olvasói reakcióját sem. Tény, hogy közte és Kosztolányiék között a kapcsolat végig felhőtlen maradt. A novella szövegének sorsa viszont némi bepillantást enged az író műhelyébe. Az elbeszélés első közlésekor a Nyugatban még Ribillió címen jelent meg. (L. Nyugat 1931. I. 77–78.)

reménytelen helyzetében

Miért változtatta meg Kosztolányi a címet? Általában a címadás a figyelem fölkeltésére hivatott és a lényegre tapint. Sakkmatt. Ezt a szellemi viadalt ritkán játsszák mattig, a vesztésre álló fél reménytelen helyzetében kezet nyújt ellenfelének. A novella nincstelen házitanítója rendre legyőzeti magát kenyéradója tehetségtelen, beteg fiától, ám eljön a nap, amikor cselből kialakított vészhelyzetéből mattolja megalázóját. A kövér bíró. Bíró rengeteg van, de a „kövér” jelző egyszeri, alkalmasint bonyodalmat gerjesztő tulajdonságról értesít. Gyerekek ezt a testi túlságot utálva meghajigálják a hájas embert, de amikor anyja megvendégeli őket, sőt gyerekkori, rájuk pontosan illő holmijukkal is megajándékozza a rongyosokat, fordult érzésekkel távoznak. „Csúfondáros irónia, vidám gonoszkodás észrevétlen siklik át fojtogató részvétbe – végül a szívbe csapó, az igazi érzés rejtett felmagasztalása… leheli arcunkba … minden embersorssal való rokonságunkat” – így jellemzi Örley a novellát. (Örley István: Kosztolányi olvasása közben. Magyar Csillag 1943. II. 424.) Ezek a korai elbeszélések valami rendkívülit jeleznek előre: hol a mindennapok alatt romboló, hol az eltitkolt erőket.

Később Kosztolányi címadó gesztusa módosul. Piros köd. A köd szürke, barátságtalan, lehangoló. De ha piros? Akkor megvesztegető színben láttatja a világot. A gazdatiszt fővárosi orfeumba viszi fonnyadó, divatjamúltan öltözött feleségét. A színpadi énekes egy kuplét énekel, és a gazdatisztnéra mutogat. Ettől kezdve a hervadó nő képtelen kacabajkákat aggat magára, haját festi, arcát rikítóra mázolja: férje csak meghatott részvéttel szemléli. A cím itt a csalóka szerepre utal, melyből kirí a színtelen hősnő. Vakbélgyulladás. A rutinműtéten átesett kishivatalnok sorsát kivételesnek érzi, megdicsőült állapotában fölötteseivel összevész, családját nélkülözésbe dönti. Ahogy Kosztolányi kinagyítja, Kovács János immár az altató kloroform mámorában él, s minthogy az író hősével színes mellényt vásároltat, az új holmi pedig piros, a megtévesztés színe ötlik szemünkbe: maga a cím metaforaként fejezi ki a novella sorsfordító bonyodalmát. Tailor for gentlemen. A viseltesen öltözött tanár a nyaralóhelyen találkozik elegáns, hajdani tanítványával. Megirigyeli a választékos megjelenésű fiatalember ruháit, és tanácsára fölkeresi Schreinert, a divatos, noha méltányos áron dolgozó úriszabót. De eltéveszti a házszámot, Schreiberhez jut Schreiner helyett, és járhat elfuserált öltönyben. Beletörődik balsorsába: úrnak születni kell, vagy legalább a társadalmi leckét időben megtanulni. Ezt jelzi előre a cím, ami így a történet metonímiája. A novellista Kosztolányi címadása a középpontba állított történéstől a jelképes utalásig: a metafora, a metonímia felé fejlődik.

Frantisek Kupka: Hindu motívum, Grégory Lejeune, flickr.com

„Ribillió” az értelmező szótár szerint fölfordulást, lármát, ijedelemből támadt zűrzavart jelent. Ez az utóbbi jelentés áll legközelebb a kárvallott, majd hoppon maradt házaspár balszerencséjéhez, de a novella csak a két ember közti vitákról, feszültségről ad számot. A Kosztolányi gondozásában megjelent Pesti Hírlap Nyelvőre a fölfordulás mellett többek közt nyugtalanságnak is értelmezi a szót, de az eredeti címnek ez sem megfelelő föloldása. A kötetbeli közlés már az író purista, nyelvgyomláló korszakában történt, a címváltozást ez is indokolhatja, mint ahogy a Vakbélgyulladás korai címe Appendicitis volt. Ezt a szempontot erősíti, hogy a narrátor az első közlés Weiler Belláját később csak valakinek említi, így küszöbölve ki a történetből egy idegen nevet. Ezzel szemben purista gondolkodásának megfelelően Tarczay Valér neve változatlan a végleges szövegben. De még a műtárgy megnevezése is változik! Az első közlés vázáról szól. Vajon ebben is a csak nyelvi szempont érvényesül? Nem lehetetlen, hogy el akart kerülni egy félreérthető képzettársítást, mely Sully Prudhomme versét juttatta volna az olvasó eszébe, Az eltört vázát.

Mindenesetre a címváltoztatás gesztusa a kései Kosztolányi novellisztikájában egyébként is tapasztalható szemléletváltásra vall, közeledésre az egyes esetre ámuló magatartásától, a drámai magtól az összefoglaló, lényegre utaló mozzanathoz, itt metonimikus megjelenítéssel. Föltételezhető, hogy a Kínai kancsó, a végleges cím alliterációja is megejthette az írót, hiszen nyomatékosítja a figyelem fölkeltését.

egy neme a gyűlöletnek

Van azonban a novellának rejtettebb műhelytitka is, és ez lovag Martiny életbeli modelljének személye. A fikció szerint a házaspár, pontosabban a férj is tett apró szívességeket a lovagnak, de életükben Martiny a javak forrása, a segítség kútfeje; egyszer házbérfizetésre ad kölcsönt. Kosztolányiék házvásárlásához a modell, Hatvany Lajos kezessége biztosította az ügylet lebonyolítását. Levendel Júlia 55 000 korona vételárról tud, ami Kosztolányiék akkori készpénzerejének több mint százszorosa. (Levendel Júlia: Így élt Kosztolányi Dezső, 1985. 106.) Hatvany alakmásának bemutatása a novellában legalábbis kettős értékű, hiszen érzéketlen a vendéglátóinak okozott kár megtérítésére. Az életben Hatvany Kosztolányiék folyamatos és fenntartás nélküli pártfogójának bizonyult. 1915 novemberében „hosszú tartózkodásra” hívta meg az írót (L. Kosztolányi Dezső Levelek – Naplók, s. a.: Réz Pál. 1996. 330.), majd 1918-ban indított periodikája, az Esztendő szerkesztőjéül kéri föl, társszerkesztő Karinthy; később Thomas Mannék vendéglátásakor a társaság színezetét kölcsönzendő az együttlétnek, Kosztolányiékat, és csakis őket invitálja otthonába. Olvasta-e Hatvany a Nyugatban a Ribilliót, és ha igen, fönnakadt-e személyes beállításán a szegény barátok gondjaira vak gazdag ember alakrajzán? Elképzelhető, hogy Hatvany a Nyugat irányításáért folytatott harcának kudarca és Osváttal vívott párbaja után nem olvasta rendszeresen a folyóiratot, így a novella elkerülhette figyelmét, tapintatból pedig mások nem világosították föl. Ha viszont olvasta, alakmását nem vélhette vitriollal festettnek, hiszen az elbeszélés szerint többször is segített korábban szíveslátóin, akik a műtárgy pusztulását élőszóban jelentéktelennek minősítik, ezért lovag Martiny szőrösszívűnek mégsem bélyegezhető. Ráadásul a novella végén a férj őt már a tapasztalat fölötti hatalommal azonosítja. De vajon magát Kosztolányit fűtötték-e indulatok a novella első közlése idején? Jókai írja, hogy a hála egy neme a gyűlöletnek.

Van Kosztolányinak egy másik, A nagy család című novellája, melynek főszereplője ugyancsak lovag Martini, a többi szereplő az ő családja. „Híres, régi család volt, valami különös vérből, a középkor titokzatos ízével, ott lakott egyemeletes házában, a kisváros közepén.” Ez az expozíció már sejteti, különleges emberekről lesz szó. A narrátornak osztálytársa, a legkisebb fiú, nagyotmondó, mitomániás álmodozó, aki egy szép napon közli barátjával, hogy előző éjjel apjával a holdon járt. Amikor az elbeszélő közelebbről megismeri a családot, kiderül, a népes közösségből mindenki egyéniség, ám közös vonásuk, hogy mind hazudnak. Minden tárgyukhoz történelmi legendát fűznek, a vendég kisfiút portugál kávénak magasztalt löttyel kínálják és mézbonbonnak becézett krumplicukrot szolgálnak föl neki. Mindegyikük ritka tehetség; Géza bácsi Jókai álnéven írja híres regényeit, a lányok ünnepelt műkedvelő színésznők, az egész kisváros csodálja és utánozza őket. Az apa, Martini lovag, itt még y nélkül, állandóan utazik, rejtélyes útjairól szólva uralkodói kapcsolatok ápolását sejteti, amíg érte nem jön két udvarias úr, aki börtönbe kíséri. A családfő kényszerű távolléte alatt a többiek zenei tehetségüket élik ki, az osztálytárs év végén úszó és diszkoszvető díjat is nyer. Amikor az elbeszélő egyszer benéz kapujukon, együtt látja őket. „Ott ültek a holdfényben és hazudtak.”

Frantisek Kupka: Newton lemezei, Ed Uthman, flickr.com

A kivételes tehetségű Martini-család a Hatvanyakkal azonos. Hatvany Ferenc festő, kiállított Berlinben és Párizsban, 1915-ben magyar állami aranyérmet kapott, értékes műgyűjteményre is szert tett. Hatvany Bertalan József Attila és a Szép Szó mecénása, a költő egy-egy kiemelkedő verséért a 30 pengős tiszteletdíj helyett százat fizetett. (L. Vágó Márta: József Attila, 1975. 205.) Hatvany Lajos mecénási szerepe közismert, kiváltképpen Adyt pártfogolta, de 1926-ban József Attilát is vendégül látta kastélyában. Hatvany Irén a hatvani birtokon gyakorolta művészeti gyámolítását; vendéglátását élvezte többek közt Czóbel Béla és József Attila. A „nagy család” kalandos sorsszerűségére jellemző, hogy a hölgyet az a Nagy Endre csendőrtiszt vette feleségül az oltalmazás szándékával is, aki utóbb Kenya vadászati felügyelője lett.

mitománia

A nagy család szatíra, mindenképpen Hatvanyéké, és a Kínai kancsó kölcsönös visszfényében Kosztolányi elfojtott indulatait tárja föl. A korábbi történet, A nagy család epésebb, ebből az is következik, az író személyes hozzáállása a modellhez és környezetéhez utóbb kiegyensúlyozottabb lett. A novellák tárgyválasztásában rejlő érzelmi töltet azonban mindenképpen a társadalmi alávetettséget érző emberé. Mégis úgy ítélem meg, Kosztolányi tollát elsősorban a tollforgatók örökös íródeáki kényszere vezette, ez pedig mindig túlhangsúlyozza az élményt. Nem egyedülálló jelenség a világirodalomban. Például Stendhal A pármai kolostorban Sanseverina hercegnő alakját, aki a regényben nagyvonalúsága mellett nem nélkülözi az esendő vonásokat sem, az író régi szerelméről, Angela Pietragruáról mintázta. De a Martiny-Hatvany párhuzamon kívül Kosztolányi műveiben is akad a személyes ismerős írói átmintázására példa. Így Sárkány című novellájában a hozzá igen közel álló költőt az alkotói fantázia felső fokán tessékelte írásába: Sárkány alias Somlyó Zoltán mint epikus figura nyomorát a mitománia művészetével regéli pályatársainak. A kortársak fölismerték a modellt. Maga az érintett Kosztolányinak hozzá írt levele alapján újságcikkben cáfolta az azonosságot. Móricz úgy nyilatkozott, a levél ismeretében állíthatja, a modell nem Somlyó, hanem Kosztolányi vallomása alapján Zoltán Vilmos. Maga Zoltán Vilmos költő, de főként szorgos műfordító, elsősorban Tagore és olasz lírikusok, közülük is kiváltképpen Carducci érdemes tolmácsa. (l. Londesz Elek: Zoltán Vilmos, Nyugat 1929. június 16. 830–39.) Neve gyanúsan kínálkozott kézbe, ugyanis 1929. június elején elhalálozott, ezért hírbe hozása ellen már nem adatott meg tiltakoznia. (Vö. Kosztolányi Dezső Levelek – Naplók, i. m. 1039–40.) Még erősebb érv Somlyó Zoltán és „Sárkány” azonosítása mellett, hogy az Esti Kornél 5. fejezete színre lépteti Sárkányt, aki a cselekmény során Somlyó Zoltán korai stílusában fogant, dekadens versét szavalja el, és ugyanott a történetbe kapcsolja Kanickyt, ez a név pedig köztudottan Karinthy Frigyest takarta.

Sárkány és Somlyó Zoltán lényegi azonossága vitathatatlan, és az eset analógiásan nyomatékosítja lovag Martiny és Hatvany Lajos megfelelését is. Az alkotói eljárás mindenekelőtt az írói tapasztalat fölhasználásának imperatívuszára vall. De tagadhatatlan az is, hogy mindkét eredeti modellt, főként Hatvanyét, nyilvánvaló ambivalencia színezi. A Kínai kancsó és egyidejű novella-társainak címadása pedig az író lényeglátó, metaforikusan, metonimikusan kifejező gondolkodását szemlélteti.

 

Halotti beszéd és az Esti Kornél éneke

De kinek a siratója?

Kit búcsúztat, kit méltat halála alkalmából Kosztolányi? „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék.” Ez a köznapi óhaj a versben, ez az egyszerű, mondhatnánk, tucat megnyilatkozás mintha azt sugallná, igazi átlagember siratójáról van szó, magának az embernek búcsúztatójáról. Így a Halotti beszéd Kosztolányi korábbi, Werfel-típusú, expresszionista részvét-lírájához volna társítható.

Frantisek Kupka: Tanulmány a vertikálisok nyelvén, G. Starke, flickr.com

Ám erről az emberről a vers jóval előbbi szakaszában az olvasható: „Ilyen az ember. Egyedüli példány.” Majd a költő a halott „egyetlen életét” emlegeti, és azt is írja, „milliók közt az egyetlenegy”.

Alkotáslélektani szempontból meggondolandó, születhet-e ilyen magával ragadó, töretlen remekmű az általános emberit megörökítő, jellegzetesen publicisztikai indítékból?

Ha Kosztolányinak Osvát Ernő halálának első évfordulóján, 1930. október 26-án, a Nyugat emlékünnepélyén elmondott és a folyóiratban november 1-én megjelent beszédét olvassuk, meglepő fogalmi egyezésekre, a szinonima szomszédságába illő kifejezésekre bukkanunk. „Se politikus, se fejedelem nem volt” – mondta, írta Kosztolányi, és így fogalmazott: „Itt hagyták nekünk.” A versben ez áll: „Nem volt nagy és kiváló / Csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.” Az emlékbeszéd záró bekezdésében meg ez: „Nincs utódja. Századok múlhatnak, míg hozzá fogható akad.” (L. Kosztolányi Dezső: Osvát Ernő, Nyugat 1930. II. 607.) A költemény utolsó előtti szakasza így zárul: „Szegény a forgandó, tündér szerencse, / hogy e csodát újólag megteremtse.” A csattanó meg éppenséggel ez: „Hol volt, hol nem volt, a világon egyszer.”

Úgy gondolom, hogy a Halotti beszéd írása közben a költőnek minduntalan az ő atyai pártfogója jutott eszébe: ismeretes, hogy Osvátnak Kosztolányi volt a kedvence. Maga a költő írás közben, a poétika magasabb szempontjából, el akarta kerülni az alkalmi funerációt, ezért iktathatta szövegébe az Osváttól eltávolító, névtelen emberre utaló sorokat.

Mégis minden tisztességes igazságkeresőnek, az irodalom minden jogkövető kritikusának föl kell tennie a kérdést: van-e egyáltalán példa egy-egy író saját életművén belüli allúzióra vagy éppen áthallásra, és ha igen, említhetünk-e Kosztolányi életművében hasonló összecsengést?

rögeszmeszerűen visszatérő képzetek

Ami a saját önidézést illeti, Babits Restség dicséreti című verséről kimutattam, hogy egy kéziratban maradt, befejezetlen esszéjéből érett pompás verssé. „Esztendők óta feladatokban élek. A szabadságot nem ismerem, csak a felszabadulást, mint a befogott diák”: így kezdődik a torzó esszé. (L. OSZK Fond 111/1856) Avers, a Restség dicséreti pedig így: „Örök feladatban élek, / mint a befogott diák. / Nem ismerek szabadságot, / csupán fölszabadulást.” A versben fölhasznált mondat, nyelvi fordulat számos. (Vö. Rába György: ‘Babits-prózából Babits-vers. A költő lényeglátásáról.’ In: Tanulmányok és dokumentumok Babits Mihályról. Szerk.: Kelevéz Ágnes. 1983. 7–19.) Arra következtethetünk, hogy a több műfajú írástudók vándorolhatnak hűségesen egyszer kimondott eszméikhez, főként prózából versbe, ragaszkodva föllelt szerencsés kifejezésekhez, olykor rögeszmeszerűen visszatérő képzetek nyelvi alakjában.

Kosztolányi életműve több példát is ad erre. Levendel Júlia vette észre a Vendég című későbbi, 1929-ben írt Esti Kornél-történet egyik passzusa képzeteinek, sőt frazeológiájának önutalását az Ének a semmiről egyik strófájában. Amikor váratlan és talányos látogatója fölajánlja Estinek, hogy újraélheti az életét, Kosztolányi alakmása így kiált föl: „Mi bajom volt nekem Nagy Sándor korában?… Mi a fene bajom volt nekem XIV. Lajos korában és a fáraók és II. Lipót korában?” Az Ének a semmiről így visszhangzik erre a részletre: „Pajtás, dalolj hát, mondd utánam: / Mi volt a mi bajunk korábban, / hogy nem jártunk a föld porában? / Mi fájt szivednek és szivemnek / Caesar, Napoleon korában?” (Vö. Levendel Júlia, i. m. 212–13.)

Frantisek Kupka: Animált vonások, Grégory Lejeune, flickr.com

A Kosztolányi ars poeticájának tekinthető Esti Kornél éneke néhány tirádája hasonlóképpen nőtt ki posztumusz megjelenésű naplójegyzeteiből: „Ne is higgy annak az írónak, aki állandóan ’mélységről’ papol, s ezen a címen zavaros. Vajon csakugyan lenn járt-e a mélyen? Lehet, hogy nem is volt ott, s csak azért hordja búvársisakját, hogy ne tekinthess szemébe, hogy alibit igazoljon előtted, hogy megtévesszen. Lehet azonban, hogy tényleg a tenger fenekén kotorászott, onnan fölhozott egy mesés iszapot, bemaszatolta magát vele… Minden remekmű mélysége hasonlatos a tengerekhez, melyet csak a felületen észlelünk vagy inkább sejtünk, a ragyogó fölszínen, a türemlő, játékosan illanó hullámokon…” – írja 1930. március 18-án. (Kosztolányi Dezső: Ákom-bákom, s. a.: Illyés Gyula. 1943. 100.) Két évvel később rögeszmeszerűen tér vissza a gondolat, hogy „csak a fölszín a szép”, mert, úgymond, csak „egy marék sarat” hoz a búvár a mélyből. Sőt: „Nem vetted észre, hogy a búvár a vaskos öltözékében milyen kevéssé emberi a roppant sisakjával, tág üvegszemével, széles pofájával milyen nagyképű? Minden búvár nagyképű.” (i. m. 174.) Az Esti Kornél énekében így elevenednek föl a naplójegyzetek: Mit hoz neked a búvár, / ha fölbukik a habból? / Kezébe szomorú sár,/ ezt hozza néked abból. / Semmit se lát, ha táncol / fényes vizek varázsa, / lenn nyög, botol a lánctól, / kesztyűje, mint a mázsa, / fontoskodó-komoly fagy / dagadt üvegszemébe. / Minden búvárnak oly nagy / a képe. Majd így folytatja: Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység / és mily tömör a hígság / és mily komor a vígság. Babits az Esti Kornélról „Könyvről könyvre” rovatában felemás szívű kritikát írt, a művet „költői atlétiká”-nak nevezte, ötleteit „kissé üresek”-nek bélyegezte, és szerinte az író „a semmiséget naggyá teszi”. (Nyugat 1933. 1. 688.) Kosztolányi verse pamfletisztikus válasz az Atlantisz költőjének, mint ahogy jegyzetei is már neki szóltak, mert nem akart kiállni mellette az Ady-revízió idején. Amikor A Tollban megjelent Adyt bíráló írása (Kosztolányi Dezső: Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről, A Toll 1929. július 14–13. sz. 7. 21.), Kosztolányit rögtön támadták, mire ő megkérte Babitsot, keljen védelmére, de Babits erre nem vállalkozott. Kosztolányi fiának, Ádámnak személyes közlése szerint apja ekkor azzal fenyegetődzött, hogy közzéteszi ifjúkori levelezésüket: tudvalévően az idő tájt küldött missziliseikben kölcsönösen gyalázták Adyt. Babits értesült a fenyegetésről, és, ezt Gyergyai Alberttól tudom, öngyilkossági szándékkal ki akart ugrani az ablakon, úgy tartották vissza. Kosztolányi nem váltotta be fenyegetését, mert, ugyancsak fia emlékezete szerint, úgy vélte, ez a lépés Babitshoz fűződő barátságának végét jelentené. Nem sokkal később Babits egy hírlapi interjúban úgy fogalmazott, Kosztolányi elsősorban egy káros divat, az irodalmi messianizmus ellen emelte föl szavát, és ez helyes, még akkor is, ha Ady-bírálata túlzó. (Az Ady- probléma új és szenvedélyes fölvetéséről. Babits Mihály nyilatkozata. Magyarország 1929. július 18. Dernői Kocsis László interjúja.) A naplójegyzetek tanúsága szerint azonban a nyilatkozat Kosztolányi megbántottságát nem oldotta föl, az Esti Kornélról írt kritika pedig sebét fölszakította. Ezért az Esti Kornél énekét, a Hatvany-esethez hasonlóan, egy elfojthatatlan indulat drámai forrpontjának kell fölfognunk.

igazi vezér

Rejtettebb a szövegáttünés két másik Kosztolányi-írás közt. A Szellemidézés a New York kávéházban című szonett záró tercettjének befejező sora Osvát szellemét idézi, és így szólítja meg: „hadd lássam egyszer még, örökre sértett / gyászomba, rég eltűnt, fényes kísértet / vezérkedő, roppant szemüveged.” A Nyugat 1929. december 1-i számának élén megjelent egy névtelen, emelkedett hangú Osvátot búcsúztató cikk. Ki írhatta? Réz Pál fölhívja figyelmemet, hogy emlékiratában Gellért Oszkár magának igényli a szerzőséget azzal az árnyalással, hogy Móricz és Kosztolányi átnézte, jóvá is hagyta az írást, bár épp az utóbbi tanácsára került a szövegbe a következő mondat: „Linnéje volt magyar virágok flórájának.” (Gellért Oszkár: Egy író élete, 1958–62. II. 148–49.) Csakhogy Gellért emlékirata közléseinek hitelességében már publikációjakor tamáskodott az irodalmi élet. Én úgy látom, hogy Kosztolányi közreműködése több, erősebb volt a nekrológban a Linné-párhuzamnál. A cikk kétszer is a Nyugat „vezérének” nevezi az elhunyt szerkesztőt, előbb az „igazi vezér”-nek tisztelve, utóbb a befejezésben: „Éles szemüvege tovább is rávillog kéziratainkra, ítélete parancs marad, a hallgató vezért tovább követi a sereg.” (Osvát Ernő, Nyugat, 1929. december 1. 569–70.) Nemcsak a cikk megelevenítő alakrajza árulkodik az Édes Anna, a Pacsirta és sok novella írójának kezejárásáról, hanem teljesen valószínűtlen, hogy Kosztolányi idegen szöveget vett volna át szinte szó szerint szonettjébe. A saját tulajdonát vette vissza.

Ha meggondoljuk, milyen hangnemben idézi meg Kosztolányi versben és prózában, gondolva az Osvát Ernő a halottas ágyon című költeményére és hosszú emlékbeszédére, az atyai barát szerkesztőt, és, noha maszkban, milyen alakot mintáz Hatvanyról, lelkileg földolgozatlan dacáról, megalázottságáról tanúskodó magatartását nem kicsinyelhetjük, a fullánkot soraiban észre kell vennünk, mint ahogy az Esti Kornél éneke drámai kitörés, riposzt Babitsnak.

felső kép | Frantisek Kupka: Egy pont körül (részlet), Grégory Lejeune, flickr.com