Csepregi György

KÖSZÖNÖM

1995 május

KÖSZÖNÖM

1.

Zomek utálta az ebédet. Zomek utálta a vacsorát. Zomek általában mindent utált, mindent megvetett, nyúlszájú feleségét éppúgy, mint gyerekeinek fülsértő zsivaját. Utazóügynök volt. Igaz, utazni is utált, de ezt talán mégis kevésbé, olyankor az ember egyedül van, vagyis kettesben a világgal, amit utálni lehet.

,,Passz” — mondta az ebédre, de azért megette. Evés nélkül az ember elpusztul, és akkor nem tud utálkozni sem.

,,Ccccc” — szívta a fogát vacsoránál, de azért behabzsolta az ételt, meg aztán éhes is volt, ráadásul titokban élvezte az evést, amit kicsit szégyellt.
olyan, amilyen
Vacsora után rágyújtott egy szivarra, és szótlanul maga elé meredve pöfékelt. A tespedtség és apátia uralkodott ilyenkor a családban, a nő és a gyerekek elfogadták Zomeket olyannak, amilyen. Eszükbe sem jutott, hogy egy családapa lehet másmilyen is, úgy gondolták, ez mindenütt így megy: az apa utálkozik, pöfékel, fanyalog.

2.

Aztán váratlan dolog történt. Zomek örülni kezdett.

3.

Úgy szakadt nyakába az öröm, mint nem várt meglepetés, könnyedén és izgalmasan, egy fűrészüzlet kirakatánál. Idős hölgy előtt nyitotta ki az ajtót — a nőnek olyan illata volt, mint a kitömött nyulaknak a szűcsmester boltjában —, inkább csak gyengéd szánalomból vagy könnyed reflexként, mintsem valódi jóindulatból, s a nő mégis hálásan csimpaszkodott Zomek kezébe; túlvilági mosoly jelent meg az arcán.

— Köszönöm, fiam. Bárcsak mindenki ilyen lenne, mint maga. Ilyen tisztelettudó, ilyen rendes.

Zomeket melegség járta át tetőtől talpig; valami ismeretlen, jóleső melegség. Kihúzta magát. Tisztelettudónak tart, gondolta elégedetten. A bolt tükrében hosszasan bámulta magát, úgy tűnt föl előtte, hogy a vonásai egy tisztelettudó ember alakját rajzolják ki a tükör üvegében.
osztotta kegyeit
Vérszemet kapott. Sorra nyitotta ki az ajtókat a vadidegen, meglepett emberek előtt, akik csodálkozva, hálásan tekintettek vissza rá, és némi köszönetfélét motyogtak; vagy ötven embert tessékelt be így egy közért ajtaján egyetlen délután. A második napon már nem érte be ennyivel, egy háromemeletes áruház főbejáratánál osztotta kegyeit a meghatottságtól fátyolos tekintetű nőknek és férfiaknak.

Megjött az étvágya. Úgy érezte, az udvariasság ezeréves gesztusával legyőzte, leigázta a világot. Mélyen és nyugodtan aludt, álmában csodatévő orvos volt vagy oroszlánvadász, aki megkegyelmez a vadállatoknak.

Egy hét alatt felhízott hetven kilóról hetvenötre.

— Ma délután fontos munkám van — mondta a feleségének —, de vasárnap már itthon leszek, és elmegyünk egy hangulatos kis étterembe.

A vonaton nyitott szemmel álmodott: egy ismeretlen országban hősnek kiáltották ki, bíborszín és rubin rendjeleket kapott; egy családanya leborult előtte, és azt zokogta, hogy ő az emberiség legnagyobb jótevője.

Zomek két hét alatt teljesen kivirágzott. Az utcán bakfis lányokkal ismerkedett, és moziba invitálta őket, csodás posztózakókat vásárolt magának, zöld és viola nyakkendőket, hetyke kalapot. Idős hölgyeket kísért át az úttesten, megetette a kóbor macskákat és galambokat; néha órákig bámulta magát a kirakatok üvegében.

ae0e4c66-3d90-4ffa-b2ff-32148f3de4c0

4.

Aztán egy férfi — szemüveges, kissé hórihorgas — elfelejtette Zomeknek megköszönni, hogy szélesre tárta előtte egy fodrászüzlet ajtaját.

„Ejnye no — gondolta Zomek —, micsoda modortalanság ez, nem szégyelli magát. Még rám sem nézett.” És fejébe szállt a vér, a halántéka lüktetett. Fuldoklott a dühtől. „Egyszer ilyen is történhet, nem igaz?” Csitította magát, „új frizurája van, ettől ilyen beképzelt, vagy talán túl sokat fizetett a fodrásznál, és most ezen rágódik.” Nem hagyhatjuk annyiban!

Utána lopakodott.
ugrásra készen
A férfi a közeli drogériába sietett. Zomek szíve vadul vert, most majd jobb belátásra téríti, most majd észreveszi őt, ha itt is ő nyit neki ajtót. A szemüveges férfi sokáig vásárolt; az üzlet piszkos üvegén át jól látszott, hogyan matat a sok egyforma üveg közt, hogyan válogat rapszodikus, nyugodt felsőbbséggel, hogyan választ ki végül a hajszálra egyformának tűnő üvegcsék közül egyet. Zomek izzadt keze már egészen a bejárati kilincshez tapadt, ugrásra készen várakozott, mint egy vadállat. Majd ő megmutatja!

Hatalmas mozdulattal tépte fel az ajtót, de a másik felszegett fejjel, szótlanul suhant tovább.

Zomekkel megfordult a világ. Hát lehetséges ez? Szédült, mintha fejbe verték volna… kíváncsi arcok hajoltak föléje…

— Rosszul van?
— Mi történt?
— Hívjunk orvost?

A férfi most szállt fel egy buszra.

— Taxi! — üvöltötte Zomek. — Taxi!

Órákig utaztak. A férfi a külvárosban lakott, Zomek minden pénzét a taxisnak adta. A buszról leszállva a másik egy lakótelep téglavörös épülete felé tartott. Ott lakott, messze, nagyon messze Zomek otthonától.

Tudom, hol laksz, nyavalyás, holnap találkozunk.

Azért megjelölte krétával a lépcsőt és a ház falát.

5.

Másnap már hajnalban ott ült a lakótelepi ház lépcsőjén álmosan és elcsigázottan, ő akarta kinyitni az ajtót a szemüvegesnek. De az nem jött. Gyerekek, nők, öregek sétáltak ki-be az üvegajtón. ,,Úgy látszik, délután dolgozik”, gondolta Zomek. Csaknem elaludt a ház falának dőlve, amikor…

Az ajtón Ő lépett ki.

Zomek tehetetlenül, mozdulatlanul kuporgott a lépcsőn, már nem volt ideje az ajtóhoz ugrani. Az órájára nézett: déli fél tizenkettő.
töretlen udvariasság
A buszra alig tudott felkapaszkodni. Követte megint. Durva lett és arrogáns, csaknem vérszomjas. Nem engedett már előre senkit. Egy, csak egy járt az eszében: köszönetre kényszeríteni ezt a felfuvalkodott, rátarti alakot. Mindenhová követte. A hivatalban már Zomek nyitott ajtót a másiknak, munka után a fűszeresnél és a cukrászdában is sikerült megelőznie. A legváratlanabb helyeken bukkant fel, és tárta szét előtte az ajtókat, de Ő meg sem rezzent, még most sem volt hajlandó észrevenni Zomek töretlen udvariasságát.

Zomek elvesztette az eszét. Terhes anyákat lökött fel, idős embereket gáncsolt el a buszon, aztán tovaszáguldott. Egyre-másra nyitotta ki az ajtókat a nyomorult, felfuvalkodott hólyag előtt.

ae414223-c95b-4434-81b7-d1d29b5f2a20

6.

Négy napig tartott ez.

Zomek akkor ágynak esett. Kezdődő tüdőgyulladás, állapította meg az orvos, megfázott, és néhány napig feküdnie kell.
Hatalmas csönd ereszkedett rá, fullasztó, ünnepélyes csönd. Zöld üvegből itta az orvosságot, és szótlanul bámult ki emeleti lakásának ablakán.

A szomszéd szobából néha felharsant gyerekei felszabadult sikongása. Csúnyán köhögött. Magas láza volt.

— Megállj, te nyavalyás. Meg fogod te még köszönni.

7.

Ahogy jobban lett, kabátba bújt, és kisietett az utcára. Lentről látta, hogy a felesége az ablaknál áll, és aggódva néz utána. Késő este volt; az utolsó buszt még sikerült elérnie, ami kivitte a külváros lakótelepi negyedébe. Órákig bolyongott itt, amíg végre meglátta. A ballonkabátjáról, villogó szemüvegéről ismerte meg. Most mintha kissé alacsonyabb lenne…

Lassú és határozott léptekkel közeledett felé.

Most megmondja neki.

Kérdőre vonja.

Kiszedi belőle, miért nem köszöni meg soha fékezhetetlen, töretlen jóságát.

Elébe ment. Elkapta a karját.

A másik meglepődni látszott, védekezni próbált, de Zomek megszorította, és magához rántotta, mintha át akarná ölelni. Beszélni szeretett volna, de egy hang sem csúszott ki a torkán.

Szó nélkül ütni kezdte.
végre megkapta
Arra eszmélt, hogy menekül; mint valami rabló, megrémülve saját tettétől. Hátranézett: a szemüveges ott feküdt az utcakövön, de azért nem egészen mozdulatlanul, egyik kezét kissé felemelte, mintha kapaszkodni akarna valamibe.
És ha nem is ő volt, akit keresett? A sötétben nem láthatta tisztán az arcát, szemüvege és ballonkabátja pedig másnak is lehet. Szörnyű lelkifurdalás gyötörte, de azzal vigasztalta magát, hogy akárki is volt, most végre megkapta a magáét.
Futott, futott a bolond, fülledt éjszakában.

8.

… mélyen és mozdulatlanul aludt, összegömbölyödve, mint egy csecsemő. Álmában elvarázsolt kastélyban sétált, hatalmas, színes ajtók nyíltak meg előtte, és ő lépdelt egyre beljebb és beljebb, kilincseket és forgóajtókat látott tiszta üvegből, hatalmasabbnál hatalmasabbakat, egy fényes folyosó végén pedig ismerős, szemüveges úr fogadta, kinyújtotta feléje a kezét, rámosolygott — valami szemérmes alázat volt a mosolyában —, és halkan, ünnepélyesen azt mondta:

— Köszönöm.

kép | Laara Cerman, lensculture.com