Karel Kosík

A DEMOKRÁCIA ÉS A BARLANGMÍTOSZ

1994 június

A DEMOKRÁCIA ÉS A BARLANGMÍTOSZ

A modern kor gigantomachiája úgy játszódik le, mint az „abszolút tekintély” megszerzésére törekvő és e cél elérése érdekében a technikai gondolkodás valamennyi vívmányát felhasználó különböző hatalmi struktúrák összeütközése és küzdelme. A,,abszolút tekintély” jellegzetes sajátsága, hogy az embereket nem hagyja meg eredeti állapotukban, hanem érdekei szerint transzformálja őket, behatol lelkükbe, amelyet birtokába vesz és felhasznál a maga céljaira1. Az abszolút tekintély transzformáló és egyszersmind leigázó hatalom. Ma már, úgy látszik, ismerjük ennek a küzdelemnek az eredményét. Az elsőségre komolyan pályázó hatalom közül kettő: a nácizmus és a bolsevizmus vereséget szenvedett, és a dicsőség pálmáját a nyugati demokrácia viszi el. De vajon a világdemokrácia végleges győztes-e, vagy csupán legyőzte a nácizmust és bolsevizmust, amelyek közül mindegyik egy-egy, a másiktól eltérő változata a modern kor problematikája véresen groteszk megoldásának, és az igazi ellenfél csak most emelkedik fel előtte teljes borzalmasságában és kísértetiességében? Vajon ez az „abszolút tekintély” az állam, a párt, a vezér szimbiózisa, azaz totalitárius politika-e, vagy pedig metafizikai szimbiózis (a gazdaság, technika és tudomány összeforrása), amely maga alá rendeli a politikát és a kultúrát mint a saját eszközeit és végrehajtóit? A modern kor leviatánja a politikában, a Nyugat e hagyományos intézményében összpontosul-e, vagy valami teljesen új, nemrégen keletkezett alakzatban?

1.

A huszadik század eseményeinek menetét lényegbevágóan befolyásoló, a kor arculatát kifejezően meghatározó és máig érvényesülő két jelenség közül az egyik feltűnő, szemlátomást megmutatkozik és a nyilvánosság elé lép, míg a másik rejtetten működik, láthatatlan marad a többség szeme előtt, és ezért úgy tűnik, mintha nem is létezne. E jelenségek egyike a tömegjelleg. A huszadik század, amint azt Gustave le Bon 1895-ben előre látta, a tömegek korszakává vált. Nemcsak az embertömegek, hanem a terméktömegek, fegyvertömegek, információtömegek korszakává is. Nemcsak az egymás ellen vonuló tömeges hadseregek, hanem a tömegirtó táborok, tömegsírok, tömeges halálmenetek korszakává is. Nemcsak az utcákon és sportstadionokban összeverődött tömegek, hanem az éhség és üldözés elől menekülő tömegek korszakává is. Nemcsak a munkanélküli tömegek, hanem Európán és a világ más tájain vonuló, az egyhangúság, kedvetlenség, unalom elől futó turistatömegek korszakává is. És ez a korszak nemcsak a felsorakoztatott és egyenruhában masírozó tömegeké, hanem a televíziónéző tömegeké is, amelyek naponta látják a tömegesen éhen haló gyerekeket és azt, hogy a villámháború, amely voltaképpen „sebészműtét”, a legmodernebb technika bevetésével milyen pontosan és hatásosan zúzza pozdorjává az ellenséget.
vezérszerep
A tömegjelleg elengedhetetlen kiegészítője és ellenpólusa a vezérszerep. A tömegek és a vezérek egyazon érem két oldala. A tévelygő, irányt vesztett, elégedetlen tömegek keresik a vezért, szükségük van rá akár látható, akár rejtett alakban, és a mindennemű vezérek a tömegeket becsvágyuk és céljaik eszközéül használják. A tömegek keresik a vezért, aki tanácsokkal látná el őket tanácstalanságukban, levenné vállukról a döntéshozatal, azaz a szabadság terhét, és visszaadná nekik az engedelmesség elveszett „örömét”. A huszadik század totalitárius rendszerei bizonyos tekintetben megfelelnek a kor e várakozásának, mind a kettő kifejezetten modern és európai termék.

filla1

A totalitárius politika az állam, a párt és a vezér hármasfogataként valósul meg, amelyben a legfontosabb „ló” a párt. A vezér mint a párt főnöke gyakorolja hatalmát. Ez a politika önmagát alkotó tevékenységnek adja ki, sőt a „legmagasabb és legkiterjedtebb művészetnek” nevezi magát2. Sajnálatos, hogy e misztifikáció áldozatául estek a kritikai elmék a harmincas években, amikor a nácizmussal kapcsolatban „a politika esztétizálásáról” beszéltek. És ez a misztifikáció rásüti bélyegét korunk filozófusaira is, akik párhuzamot keresnek a náci politika állítólagosan „poétikus” jellege és az antik tragédia között3.
megalázott objektum
A totalitárius politika színleli (latinul: fingere), hogy műalkotást hoz létre (latinul: fingere), és úgy jár el, mint a szobrász vagy az építész, de valójában ismétli és a valóság egyik területén végső következtetésig viszi a szubjektum–objektum modern alapsémát. A szubjektum viszonya a valósághoz ebben a modellben úgy realizálódik, mint az uralkodó és a tulajdonos hatalma a megalázott objektum fölött, amellyel kényére-kedvére rendelkezhet. Hobbes a kor szellemével összhangban elsőként tekinti az uralkodót művésznek, aki az embereket anyagul használja egy szilárd és biztos építmény: az állam felépítéséhez4.

2.

1832-ben Schelling megsemmisítő ítélettel marasztalja el Hegel filozófiáját, és elindítja ellene véget nem érő kritikáinak egész sorát: ,,… ez a filozófia az állam istenítésével végződik”5. Schelling az államban a modern kor átkát látja, amelynek végső célja minden tehetség, az egész történelem és minden intézményrendszer gépesítése. Az állam mechanikus perpetuum mobile, amely sohasem érheti el a tökéletességet, ezért mindig új kerekeket, kallantyúkat, áttételeket szerelnek bele, és ez így megy a végtelenségig. Minden állam úgy bánik a szabad emberekkel, mint a gépkerekekkel, ezért vagy meg kell szüntetni (a fiatal Schelling 1796-ban), vagy legalább korlátozni kell (Schelling 1832-ben)6.
mint a vadállat
Nem feladatom Schellinget és Hegelt egymáshoz viszonyítani, vagy Hegel államfelfogását elemezni. Csupán arra akarok rámutatni, hogy miért keresett Hegel valami kiegyenlítő és ésszerű erőt, és ezt, helyesen vagy helytelenül, az államban találta meg. Míg az ifjú Schelling arra figyelmeztetett, hogy az állam mint bénító mechanizmus veszélyezteti az emberi szabadságot, az ifjú Hegel az angol politikai gazdaságtan tanulmányozása során fölfedezett egy jelenséget, amely merő ellentéte minden gépiességnek, merevségnek, kötöttségnek: szerinte a modern kor gazdasági viszonykomplexuma úgy viselkedik, mint a vadállat, s ezért olyan tekintélyre van szükség, amely megzabolázná elemi és vak mozgását. A modern gazdasági viszonyok ,,a közösségi vonzatok és a kölcsönös függőség végtelen rendszere, a halott önmagában mozgó léte, amely mozgásában vakon és elemien ide-oda leng, és mint a vadállat állandó fékentartásra és zabolázásra szorul”7.

3.

Az első világháború elején német talajon működésbe helyeztek, kipróbáltak és leírtak egy képződményt, amely dinamizmusával, terjeszkedési törekvésével és agresszivitásával Hegel „vadállatára” emlékeztet, és azt tökéletlen elődjének tekintheti. Az emberi valóság három, hagyományosan egymástól függetlenül létező területe: a gazdaság, a technika és a tudomány — egyetlen szimbiotikus alakzattá forr össze, amely tömegjellegével együtt a modern kor meghatározó jelenségévé válik.

Ez az összeforrás korlátlan növekedés, minden határ leküzdése, végtelen fokozódás és emelkedés formájában valósul meg.
titáni energiák
Ez a szimbiózis nemcsak azzal a varázserővel rendelkezik, hogy titáni energiákat kelt életre és szervez meg, és azokat az emberiség egy részének szolgálatába állítja, hanem egyszersmind megnyitja a dinamizmus és mozgás korszakát, amely ilyen műszavakban jut kifejezésre: bekebelezni, halmozni, tárolni, fogyasztani. Beáll az általános mozgósíthatóság korszaka, az irányító központ parancsára vagy utasítására mindent mozgásba lehet hozni és mozgékonnyá tenni, megteremteni, szervezni és ellenőrizni a dolgok, információk, emberek szakadatlan áramlását.

Amikor az első világháború idején Walter Rathenau megteremti a Roh-stoffversorgung műszót, többet mond vele, mint amennyit szándékszik és mint amennyit követel. Már nemcsak a hadviseléshez szükséges nyersanyag biztosításáról van szó, hanem mindennek, az embereknek és a természetnek feldolgozható nyersanyaggá és a totális mozgósítás matériájává alakításáról. A valóság a nyersanyag és az energia manipulálható tárházává lett, és ez az átalakulás totális: akik a mozgósíthatóságot biztosítják, kezelik és igazgatják, maguk is elvesztik önállóságukat, és a működő rendszer alkatrészeivé és kellékeivé változnak. A háború és a hadigazdaság alapvető elemei pontosan az előrejelezésnek megfelelően8 a béke és a békebeli élet oszthatatlan, természetes és magától értetődő részévé váltak. Az ilyen kifejezések, mint „hadikommunizmus”, „kultúrfront”, „magszemcsata” csalnak, mert azt a látszatot keltik, mintha a háború maradványairól vagy a társadalom militarizálásáról volna szó, holott valójában a katonai, semleges vagy békére vonatkozó megjelölésekben nyíltan vagy burkoltan magának a modern kor alapjainak agresszív természete jut szóhoz.

A gazdaság, a technika és a tudomány szimbiózisa különös képződmény, amelyben az időzítés (idő), az elrendezés (tér) és a mozgás sajátos módja érvényesül. A modern kor kapkodása és nyugtalansága minden időszakot a további tökéletesítés pusztán átmenő pontjára fokoz le, s mivel ez a tökéletesítés megállás nélkül rohan tovább és előre, eleve kizár mindennemű tökéletességet.

4.

Feltehetjük a kérdést, hogy a kapitalizmus szocialista bírálói miért nem vették tudomásul e szimbiózis létezését, és miért tanúsítottak a konzervatív szerzők több érzéket a valóság iránt, amikor azt leírták és elemezték. E mulasztás következményei persze végzetesek voltak. 1913-ban Rosa Luxemburg leír egy csodálatra méltó mondatot, amelyet nyolc évvel később Lukács György idéz anélkül, hogy elgondolkodtatná az új valóságról: ,,Ha a kapitalista termelési módszer biztosítani tudja a termelőerők korlátlan növekedését, a gazdasági haladást, akkor legyőzhetetlen.”9
áttekinthetetlen tömeg
Luxemburg éppúgy, mint Marx a szocializmus legitimitását, azaz történelmi lehetőségét és szükségszerűségét azzal indokolta, hogy a kapitalizmus a fejlődés bizonyos fokán leküzdhetetlen belső korlátokba ütközik, és mint termelési rendszer már nem tud tovább fejlődni. A szocializmus teljesíti majd azokat a feladatokat, amelyekre a kapitalizmus erejéből már nem futja: mindenekelőtt a termelőerők korlátlan fejlődését mint az egyén gazdag és sokrétű kibontakozásának feltételét. De mihelyt a gyakorlatban bebizonyosodik, hogy a gazdaság, a tudomány és a technika szimbiózisa merő dinamizmus, amely akadálytalanul terjeszkedik és tökéletesedik anélkül, hogy bármiféle belső korlátokba ütközne, és így a műalkotások, termékek, információk áttekinthetetlen tömegét hozza létre, biztosítva a ,,termelőerők korlátlan növekedését”, a szocializmus megszűnik a kapitalizmus alternatívája lenni. Ettől a pillanattól kezdve elveszti történelmi létjogosultságát, és fölöslegessé, hiábavalóvá, szükségtelenné válik. Minden gyakorlati kísérletet, amely megvalósítására irányul, kezdettől fogva misztifikáció kíséri, s ennek következményeképpen a ,,reálszocializmus” örökösen a kapitalizmus mögött kullog, és nemcsak hogy nem előzheti meg, de utol se érheti. A szocializmust az események, a történelem iróniája tőrbe csalta, még mielőtt megvalósítása egyáltalán elkezdődhetett volna.

filla2

És az igazi gigász, melynek körvonalai a század eleje óta egyre élesebben rajzolódnak ki, elindul győzedelmes kettős útjára bolygónk körül: jólétet teremt egy kisebbség számára, és ugyanakkor pusztítja a természetet és az emberek többségét. Uralma nem ütközik ellenállásba, és nincs felszabadító alternatívája.

5.

A leviatánt mint isten és ember, állat és gép egységét jellemzik, mint valami machina machinarumot, amely a szárazföldet tartja hatalmában, míg a másik bibliai szörnyeteg, a behemót, a tengerek ura. Vajon a modern korban mi lehet az embereket transzformáló és az emberek belső világába hatoló „abszolút tekintély”? Az abszolút állam-e, ez a leghatalmasabb gépezet, ez a mesterséges felsőbbrendű lény, amelyet az emberi éleselméjűség hozott létre10, vagy pedig a párt, az állam és a vezér totalitárius hármasfogata, amely politikáját modellálásként, megformálásként valósítja meg, s amelyben ,,a tömegek durva anyagszerűségéből” létrejön a nemzet és a nép (das Volk) szilárd alakzata, vagy pedig a gazdaság, a technika és a tudomány szimbiózisa? Vajon a nácizmus bukásával és a bolsevizmus felbomlásával megszűnt-e a leviatán kora, és az emberiséget végre már nem tartják hatalmukban idegen ellenséges erők? Vajon a modern leviatán tökéletesen működő gépezet-e, vagy különleges szimbiózis, amely növekszik, terpeszkedik, tökéletesedik?
rosszindulatú és kaján
Ha a gazdaság, a tudomány és technika hármasegységét mint szimbiotikus alakzatot vizsgáljuk, arra a következtetésre jutunk, hogy az csupán a nem nyilvánosan és rejtetten, dominus absconditusként ható „abszolút tekintély” megtestesüléseés külső megnyilvánulása. A szimbiózis az egész alakzat fölött uralkodó rejtett „lélek” inkarnációja. Ez a különös szellem, a spiritus ágens, a szimbiózison mint saját eszközén keresztül hatalmában tartja a modern valóságot, és a kiválasztott kisebbség részére teremtett bőséggel és pazarló fényűzéssel együtt egész bolygónkat fosztogatja, pusztítva nemcsak a természetet és a környezetet, de az embereket és azok bensőjét is. A kor rejtett mindenható vezére az elő-állítás uralkodó módszere (,,die herrschende Vorstellungsweise”), ami nem a korabeli termelési elképzelésmódok és szemléletek összessége, hanem azoknak a módszereknek az összefoglalása, amelyek segítségével az embereket és a dolgokat elhelyezik és felállítják, annak leírása, hova, miféle helyekre és miféle időbe illesztik és sorolják be őket, miképpen mozognak. Ez a rejtett vezér nemcsak hatalmas, hanem rosszindulatú és kaján (malitiosus) is: játszik és incselkedik az emberekkel, meghagyja nekik azt az illúziót, hogy minden az ő hatalmukban van, hogy ők a természet, a szárazföld, a tengerek urai, és a jövőben esetleg a világűr vagy a világűr egyes részeinek urai is lesznek, de a valóságban a maga rendszere és a maga uralma engedelmes kellékeivé transzformálja őket. A modern kor története ezért drámai folyamat, amelyben az ember, a szubjektum kiszabadulva a középkori világi és egyházi tekintélyek kötelékeiből, és áthatva attól a vágytól, hogy mindent ésszel világítson meg és mérjen le, ironikus tévedés következtében saját konstrukciója függvényévé, olyan alakzat tárgyává válik, amelyet hatalma tükreként, a maga kényelmére, élete kellemesebbé, de nem jobbá tétele érdekében hozott létre. Minden az áruk, az információk és javak termelését és fogyasztását szolgáló terjeszkedő rendszernek van alárendelve. A létezőket úgy helyezték és osztották el, hogy egy olyan rendszer kellékéül szolgáljanak, melynek lényege a fordítottság (Verkehrung, Verstellung), mégpedig kettős értelemben: a felfelé irányuló mozgás, a barlangból a Nyitottba (Kant Auf-klärungja) elfordul, és egy másik, vízszintes mozgásba megy át, amelyben grandiózus méretekben szüntelenül ugyanaz ismétlődik. Ezután ebben a transzformáló mozgásban megvalósul a csere, az igaztalanság történelmi modusa, amikor is az ember megszűnik szubjektum lenni, és az elködösített álszubjektum, vagyis az ipari társadalom működő rendszerének áldozatává válik. Az energiát, amellyel a természet és az emberek rendelkeznek, a telhetetlen mohóság következtében másodlagos és mellékes célokra fecsérlik el, úgyhogy az egész folyamat eredménye egyfelől a megalázott természet, amely képtelen védekezni a növekvő agresszivitással szemben, másfelől a tehetetlen ember, aki eladta magát a rendszernek, és így engedékeny alkotóelemévé válik.

6.

Cicero feljegyzése szerint Arisztotelész borzalommal gondolt arra a lehetőségre, hogy az emberiség összkomfortos és műtárgyakkal ékített barlangban élhetne, és ezt a zárt területet otthonának és az egyetlen realitásnak tekintené, amelyen kívül semmi más nincsen. Egy ilyen barlang lakói túlságosan jóllakott, a fonák nevelés következtében torz emberek lennének, akik vakondokok módjára beásnák magukat a pompába, és nem ismernének sem érzést, sem napfényt”. Ezzel szemben a modern világ embereit, úgy látszik, egy csöppet sem nyugtalanítja, hogy életüket olyan körülmények között élik, amelyek sok tekintetben Arisztotélsz barlangjára emlékeztetnek. Miért? Mert a modern barlang Arisztotelész statikus zárt térségével ellentétben terjeszkedik, szélesedik, növekszik és terebélyesedik, úgyhogy lakóiban azt az érzést kelti, hogy a szabadság és a Nyitottság világában élnek. A barlang úgy terjeszkedik, hogy elfoglal, bekebelez mindent, amivel kapcsolatba kerül — expandáló és egyszersmind zárt egység. E barlang lakói mindenben bővelkednek, dúskálnak, és ezért nem sejtik, hogy valaminek hiányában vannak, hogy nélkülözik a lényegest, sőt a leglényegesebbet, vagyis hogy megfosztották őket a lényegestől, és életük lényeg nélküli tengődés. A barlanglakók nem ismernek sem mértéket, sem dimenziót, pedig csupán ezek segítségével változik a valóság olyan világgá, amelyben az emberek szabadon és örömben lakozhatnak.
totalitárius hármasfogat
A modern leviatán olyan szörnyeteg, amely az embereket a maga üzemmenetének veti alá, átalakítja őket, és növekedésének, azaz pusztító burjánzásának követelményeihez idomítja. Nem az államgépezet, sem a párt, az állam és a vezér totalitárius hármasfogata, hanem ez a dinamikus terjeszkedő barlang korunk „abszolút tekintélye”, és olyan erőt képvisel, amely formálni, mintázni meri az embereket.

Mi mentheti meg az emberiséget ettől a kolosszális pusztítástól? Csak valami isten menthet meg minket, ,,nur noch ein Gott kann uns retten” — mondja Heidegger12. Csak valami isten menti majd meg az emberiséget, mert a mai demokrácia képtelen ilyen felszabadító tettre. De olyan isten, aki megmentené az emberiséget, nincs, és a jövőben sem lesz. Ebbe a kilátástalan állapotba a modern emberiség saját hibájából zuhant bele.

filla4

Ha az isten nem vált meg minket, megvált-e a demokrácia? Vagy pontosabban fogalmazva: van a mai demokráciának annyi képzelőereje, annyi bátorsága, annyi hatalma, hogy szembeszegüljön a barlang terjeszkedő pusztításával, és megkísérelje a felszabadító kitörést belőle? Vagy a mai demokrácia csupán a legelfogadhatóbb módja annak, ahogyan az emberek a barlangon belül intézik ügyeiket, mert a barlang kivételével semmit sem ismernek, és a barlangon kívül eső minden területet csupán az eljövendő annektálásra és megszállásra váró tájnak, térségnek tekintenek?

7.

A demokrácia a nép hatalma (uralma). Ez a triviális megállapítás arra emlékeztet, hogy a demokrácia forrása és kiindulópontja ez a szorosan összetartozó két kérdés: ki és mi az ember? Az ember mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy „valamivé” süllyed, hogy pusztán ,,mi”-vé válik, de ugyanakkor meg van áldva azzal a képességgel is, hogy minden mélységből fel tudjon kapaszkodni a kezdeményező „ki” és „valaki” magaslatára. Az ember mindig a valamiféle „micsoda” és „az” szintjére hanyatlás veszélye és a felelősségteljes én színvonalára emelkedés lehetősége között mozog. Nem foglya ennek a mozgásnak, hanem éppen általa próbálja áttörni az ilyen megkülönböztetést nem ismerő és a két eshetőséget összekeverő barlang korlátait. Az ember nem ura és parancsolója a létnek, tehát ahhoz, ami van, nem viszonyulhat úgy, mint az elbizakodott építész az építőanyaghoz, amelyből a fennálló körülmények között csupán egy bizonyos barlangváltozatot tud felépíteni: primitívet, kaszárnya típusút, táborszerűt, vagy legjobb esetben fényűzőt. Rendeltetését és küldetését tekintve az ember játszótárs egy játszmában, amelyben a valóság mint meglepetés, váratlan körülmény, titok, sors, fortuna lép vele kapcsolatba, és ha az embert megszállta a mohóság és kapzsiság, és ezekkel a tényezőkkel úgy bánik mint ellenőrizhető és manipulálható tárgyakkal, akkor elvakult őrültként óhatatlanul hajótörést szenved.
világot alapít
A cseh nyelv, ez a Hamupipőke a nyelvek között, a filozófiai terminológiában időnként váratlan meglátásokat villant fel, amelyek hirtelen felfedik a dolgok rejtett lényegét. Milyen nép a demokrácia szubjektuma, hogyan kell a népet meghatározni, hogy a demokrácia népe legyen? Erre a kérdésre a cseh nyelv így felel: A nép (csehül: lid) annyi, mint emberek (csehül: lidé), vagyis az ember többes számban. (Összehasonlításképpen: der Mensch — die Leute — das Volk; el hombre — la gente — il pueblo; cselovjek — ljugyi — narod; csehül: clovék — lidé — lid.) Az ember nem készít szerszámokat, gépeket, szerkezeteket és rendszereket, dolgok összességét (pragmata), hanem világot alapít. Érti azt, ami egészben véve van, és ezt az értést felszólításként értelmezi arra, hogy lépjen ki a barlangból a Nyitottságba, és kilépésével és túllépésével alapítson világot. Amíg az emberek a barlang átkában és kárhozatában élnek, addig a lehanyatlott fantázia áldozataiként nem tudnak elképzelni mást, mint a növekvő jólét egyformaságát és steril azonosságát, ennélfogva tovább tehetetlenkednek és tengődnek mint a mindenható álszubjektum gyámoltalan tartozékai. Csak amikor képzelőerejük megsejteti velük, hogy a barlang nem az egyetlen valóság, csak akkor közeledik a felszabadító kitörés kezdete. A demokrácia, amely ellen tud állni a látszólag mindenható modern leviatánnak, és felszabadító kitörésre merészkedik az expanzív barlangból, nem lehet csupán szociális demokrácia, mert a szociális közeg az embert a határtalan és kielégíthetetlen szükségletek rendszerére csökkenti, hanem metafizikai demokráciának kell lennie, amely az embert mint világtörténelmi jelenséget értelmezi, és világalapításra ösztönzi. A demokrácia a nép hatalma, a népé, amely olyan világot alapít, ahol az emberek poétikusan élhetnének.

filla5

Jegyzetek

KAREL KOSÍK (1926–2003) cseh filozófus a Csehszlovák Tudományegyetem Filozófiai Intézetének munkatársaként kezdte pályáját, 1968-ban kinevezték a prágai Károly Egyetem tanárává, de két évvel később menesztették, és csak 1990-ben térhetett vissza tanszékére. Művei közül a magyarul is megjelent A konkrét dialektikája (Dialektika konkrétního, 1963) vonta magára a legnagyobb figyelmet, és megjelenésének idején éles vitát váltott ki. Az 1993-ban kiadott Století Markéty Samsové (Samsa Margit évszázada) című kötet írásaiban, melyekből az itt közölt tanulmányt választottuk, szinte kivétel nélkül szóhoz jut a szerzőt annyira foglalkoztató téma: korunk válsága.

*

A konkrét dialektikája — melynek alcíme ‘Tanulmány az ember és a világ problematikájáról’ —1967-ben jelent meg nálunk Bojtár Endre fordításában, s egyik fontos támpontja lett az önálló gondolkodással próbálkozó, a 68-as prágai tavasszal mélyen rokonszenvező fiatal értelmiségieknek, köztük az Eszmélet irodalmi folyóirat megteremtésére összeverődött íróknak. Mindezt nem amolyan nosztalgikus lábjegyzetként rögzítik az Eszmélet AKKORI s a Liget MOSTANI szerkesztői, de a Karel Kosík írásának olvasásakor és közlésekor tapasztalt jóérzésüknek szeretnének hangot adni itt. Miről is van szó? Egy szellemi magatartás változatlan irányáról, az elemző és fájó tudat makacs törekvéséről, hogy a tisztábban látás érdekében a létező álkonkrétságot az ember megkísérelje lerombolni. Negyedszázad alatt sok minden változott, nagyot fordult a világ, de a szellemi embernek ez a szembeforduló, rendkereső és felelősséget vállaló attitűdje megmaradt, a züllés új és legújabb hullámaiban is jelző bója, végső soron szomorú vízválasztó lett a mai társadalomban.

  1. „S’il est bon de savoir employer les hommes tels qu’ils sont, il vaut beaucoup mieux encore les rendre tels qu’on a besoin qu’ils soient: l’autorité la plus absolue est celle qui pénétre jusqu’á l’intérieur de l’homme…”. Rousseau: De l’économie politique, Oeuvres complétes, Francfort, 1855, t. m, 172. p.
  2. ,,… die höchste und umfassendste ” Dr. Goebbels levele Furtwänglerhez, 1933. H. Brenner: Die Kunstpolitik des Nazionalsozialismus, Rowohlt, 1963, 178. p.
  3. Provokáló és ihlető egyoldalúsággal tárgyalja ezt a problematikát Ph. Lacoue-Labarthe: La fiction du politique. Heidegger, Fart et la politique. Paris 1987, 92 p. és köv.
  4. Hobbes: Leviathan, a 29-ik fejezet eleje az emberek klasszikus megosztottságáról szubjektumra (the Maker) és anyagra (the Matter).
  5. „… diese Philosophie endigt mit der Vergöttlichung des Staates.” Schelling: Grundlegung der positiven Philosophie, Torino 1972 , 235 p.
  6. lásd Scheling: Über das Wesen deutscher Wissenschaft, Werke, Bd. VII, 11. p. Franz Rosenzweig: Das älteste Systemprogramm des deutschen Idealismus, Gesammelte Schriften, Bd. III, Dordrecht 1984, 19. p.: ,,… jeder Staat muss freie Menschen als mechanisches Räderwerk behandeln; und das soll er nicht; alsó soll er aufhören.”
  7. ,,… ein ungeheueres System von Gemeinschaftlichkeit und gegenseitiger Abhängigkeit, ein in sich bewegendes Leben des Toten, das in seiner Bewegung blind und elementarisch sich hin und her bewegt, und als ein wildes Tier einer beständigen Beherrschung und Bezahmung bedarf.” Hegel: Realphilosophie, I, 240. p.
  8. Rathenau: Deutschlands Rohstoffversorgung, Berlin 1916, 16 p.
  9. Rosa Luxemburg: Die Akkumulation des Kapitals, Berlin 1923, 251. p.
  10. Utószó a Leviathan cseh kiadásához, Praha 1941, 46. p.
  11. ,,… es sind verbildete, übersättigte moderne Kulturmenschen, die sich maulwurfgleich in der herz- und sonnenlosen Pracht vergraben…” W. Jaeger: Aristoteles, Berlin 1923, 168. p.
  12. Martin Heidegger im Gespräch, Pfullingen 1988, 100., 96. p.

ZÁDOR MARGIT fordítása

kép | Emil Filla festményei