Kósa Eszter

TOKIÓ: A TÜKÖR

1998 július

TOKIÓ: A TÜKÖR

Ha az ember egy országról vagy egy városról ír, elkerülhetetlen, hogy személyes legyen még akkor is, ha száraz tényekkel dolgozik. A városnak lelke van, róla szólva vagy megtaláltuk a hangot, vagy nem, vagy közel kerültünk egymáshoz, vagy a felszínen mozogtunk csak, s a bizalom egyoldalú maradt, vagy sohasem jött létre. Lehet, hogy több időt kellett volna együtt eltöltenünk. Lehet, hogy nem voltunk elég türelmesek vagy megértőek, lehet, hogy a másikat nézve is csak önmagunkat láttuk. Egy útikönyv, egy városbemutató írás, kalauz vagy bármilyen tanulmány, művészi alkotás mindig az íróról (is) szól persze: mit látott és mit sikerült megismernie, mibe ásta magát bele alaposan, ha egyáltalán. Hrabal Prágája mindenkinek gyönyörű, s Temesi Ferenc Szegedről, Vígh Mihály Budapestről szólva ringatja el olvasóját. Mindezek azonban szülővárosok, évtizedes lakóhelyek, nehéz megmondani, hogy hol végződik a szerelmes, és hol kezdődik a szerető, hol végződik a szerző, és hol kezdődik a város. Hogy pontosan hol áll a tükör, hol végződik a valóság, és hol kezdődik a tükrözött kép.

rálát

Egy idegen városban az ember sokkal élesebben lát. Idegen környezetben markánsabban érzékelhető minden eltérés, az ott élők mássága és a saját, távolról hozott különössége. Rögtön megtalálja a furcsaságokat, a tartalmak és formák ütközéseit, a szép és a csúnya megannyi új testesülését, és így saját magára, a múltjára, az otthon hagyott dolgokra, emberekre, a magával hozott szokásokra is rálát, talán pontosabban, tisztábban, mint eddig. Tokióban, miközben Tokiót észlelem, tanulom, magamat is tárgyilagosan kell látnom. Tágabb értelemben pedig itt, a Kelet tükrében élesen körvonalazódik a Nyugat.

*

A várost az emberek teszik élővé – jelentik. Az utcák, falak, parkok, a modern és ősi csodák: mind díszlet. Ha turistaként érkezünk, zárt burokban: barátokkal, kedvesünkkel együtt, vagy az egy héttel későbbi időpontra kiállított repülőjeggyel a zsebünkben, akkor elsősorban vagy csupán a díszleteket látjuk (és gyakran lefényképezzük). De ha tartósan ott maradunk az új helyen, ha fokozatosan belebonyolódunk a várossal szövődő sokesélyes kapcsolatba, a lakói is éppen olyan fontosak lesznek. Itt kell barátokat, munkatársakat, törzshelyet (törzsközönséggel), fogorvost, kedves szomszédot, ismerős fűszerest, mindentudó helyi lakost, útbaigazító járókelőt találnunk.

*

Tokió az egyik legfájdalmasabb, legküzdelmesebb, legkudarcosabb és legtöményebb kapcsolat az életemben. Ezt kellene mindenekelőtt megírnom, a legszemélyesebb történetet – mert ez a legfontosabb is. Személyes tapasztalatokról beszélek tehát, ami talán másokra is jellemző, de előfordulhat, hogy egyedülálló, ami itt következik. Benne voltam, megéltem, értelmeztem, és most leírom néhány szóvá tehető rétegét. Miközben egy idegen várossal ismerkedtem, magammal és azzal a hellyel is, ahonnan jövök (Budapest, Magyarország, Kelet-Közép-Európa, Európa, Nyugat).

Marc Veraart, flickr.com

Könyvtárnyi irodalma van a „Hogyan borultam ki Japánban” típusú élményeknek, túlnyomórészt amerikai írók tollából. Ezek az írások nemcsak a japánokat és nem is csak az amerikaiakat minősítik, hanem arra hívják fel a figyelmet, hogy a két (ha úgy tetszik, szélsőségesen keleti és nyugati) kultúra között mélységes szakadék tátong, amitől a kisebbségben lévők, akiknek alkalmazkodniuk kellene, kiborulnak. Mellesleg sejtem, hogy néhány japán is kiborul Amerikában, csak az az érzésem, nem ír róla könyvet: az expresszív igény effajta eltérése a legfontosabb kulturális különbségek közé tartozik. A beilleszkedésnek, a megértésnek tehát először is a legkülönbözőbb hétköznapi kommunikációs helyzetekben kellene megvalósulnia – itt azonban rengeteg kudarc ért.

*

A kommunikációhoz, a legalapvetőbbhöz is, közös nyelv szükségeltetik. Az ide érkező, ha nem tud japánul (vagy kínaiul), végtelenül kiszolgáltatottnak érzi magát, fogalma sincs a feliratokról, kiírásokról, az étlapról, a boltban kapható becsomagolt ízekről – semmiről. Bármerre néz, számára nemcsak jelentéstelen, de kiejthetetlen, kiolvashatatlan jelekkel találja szemben magát. Talán nem is vesszük észre, de ha olyan országban járunk, amelynek a nyelvét ugyan nem ismerjük, de ábécéjét olvassuk, értelem nélkül is kibetűzzük, mormoljuk a kiírásokat, sokszor ismerős szóra bukkanunk, vagy megragad egy-kettő a fejünkben. Ennek az élménynek a teljes hiánya a bizonytalanság és kiszolgáltatottság érzését szüli: elveszett kisgyereknek érezzük magunkat.

a nyelv

Ha hosszabb időre érkezünk tehát, érdemes a nyelvvel foglalkozni, bár a kandzsik (Japánban is használatos kínai szójelek) elsajátítása hosszú éveket követel. A nyelvvel foglalkozni azonban mégis kell, legalább alapszinten, mivel Japánban kevesen beszélnek idegen nyelveket.

Ha kérdezni szeretnénk valamit, sokféle reakcióval találkozhatunk. Előfordul, hogy nem is kell megszólalni: ha eléggé elveszettnek látszunk, odalépnek hozzánk és felajánlják segítségüket. Ennek az ellenkezője is lehetséges: még a kérdés előtt elfordulnak, odébbállnak. Ennek gyakran az az oka, hogy mivel nem tudnak idegen nyelveken, az idegen arc látványa zavarba hozza őket, s inkább elkerülik a kínos szituációt, még akkor is, ha esetleg japánul próbálkoztunk volna. Sőt. Egy filippino ismerősöm – akinek a külseje szintén feltűnően eltér a japánokétól – mesélte, hogy tökéletes japán nyelvtudását latba vetve érdeklődött valami iránt. A válasz: „No English”, majd rémült menekülés.

Luca Sartoni, flickr.com

Egy közeli japán ismerősöm elmondta, hogy neki – és szerinte a többi japánnak is – rettentő nehéz a szemembe nézni, amely zöld színű. Teljesen szokatlan előtte ez a szemszín, és szorongató zavart érez, ha egyenesen a szemembe kell néznie. Elképzeltem, hogy engem mennyire frusztrálna, ha egy albínóval – akinek élénkpiros a szeme – kellene folyamatos szemkontaktust tartanom. Mindenesetre azt megértettem ebből a „vallomásból”, hogy a nagyon kellemetlen élményeknek – elfordulásnak, semmibevevésnek – gyakran egyszerű, már-már ösztönökben gyökerező okai vannak, nem pedig faj- és idegengyűlölet, előítéletesség és tudatos kirekesztés. Ettől a megértéstől amúgy a kellemetlen élmények még éppen olyan kellemetlenek maradnak.

*

Tokió belvárosában és a forgalmas helyeken sok külföldi él és dolgozik, így a kelet-ázsiaitól eltérő külső nem kelt különösebb feltűnést. Ha azonban ezeken a területeken kívül közlekedünk, előfordul, hogy megbámulnak. Nem szabad elfelejteni, hogy Japán egészen a múlt századig zárt volt, az idetévedő külföldieket túlnyomórészt lefejezték. Szigetország volta azt is jelenti, hogy az utazás, a találkozás másmilyen emberekkel máig komoly pénzbefektetést és készülődést, valamint repülő- vagy hajóutat igényel. Ismeretlen a „végigstoppolom Európát” érzése, ahol naponta más nyelv, kultúra és nép vehet körül egy vakáció során. Így általában az idegenekhez fűződő viszonyt rengeteg gátlás, frusztráció, előítélet és az ismeretlentől való viszolygás hatja át.

A (feltűnő) másságunkra adott reakció ismét sokféle lehet. Tört angolsággal, kedvesen közeledik valaki; angoltanára azt ajánlotta, minden lehetőséget ragadjon meg a nyelvgyakorlásra. Egy faluban a gyerekek utánad szaladnak: még sosem láttak élő Barbie-babát, igazi szőke hajjal. Nem ülnek le melléd a metrón: félnek, hogy megszólítod őket; vagy attól tartanak, hogy különös külsőd különös viselkedéssel is járhat; vagy egyszerűen nem szeretik az idegeneket. (Nem nagyon más egy japán fogadtatása egy magyarországi vidéki városban.) Mindezt az ember attól függően tolerálja vagy sem, hogy éppen mennyire fáradt, mennyire szokta már meg mindezt, általában mennyire szereti vagy utálja, ha nézik stb.

a másság okozta kuriózum

A legbarátságosabb közeledés is, ha csak a másság okozta kuriózumnak szól, idővel fárasztó, idegesítő lehet. Előfordult, hogy férjemmel egész napos kiránduláson vettünk részt egy japán csoportban, ahol nagyon kedvesen fogadtak bennünket. Mi ketten voltunk csak nem japánok, és így állandó látvány- és beszédtémája a csapatnak. Bármit tettünk vagy mondtunk, rögtön meg kellett tárgyalni: rettentő izgalmasnak találtak bennünket. „És nem esznek gyömbért sem, óh!” Idővel ebből az emberkert-effektusból elegünk lett, bár tudtuk, a legkisebb szándék sincs bennük a megbántásunkra. Amikor elbúcsúztunk, mindenkivel sorra kezet kellett fogni, volt akivel többször is, ezt a mutatványt is nagyon élvezték, ők amúgy meghajlással köszönnek.

Ettől egészen eltér azoknak a viselkedése, akik huzamosabb ideig éltek Nyugaton, általában Amerikában. Ezt egyébként az idegen nyelvtudás szintje és a nyugatias viselkedés képessége alapján könnyen ki lehet szúrni. (Nem szükséges magyarázni, hogy akik évekig éltek a nyugati kultúrában, miért empatikusabbak a nyugatiakkal.)

A szorosabban vett kommunikáció, a személyek közötti párbeszéd üteme, menete, kimondatlan szabályai sokszor tanácstalanná tettek: gyakran egyszerűen nem értettem semmit. Vegyük a testbeszédet, a mimikát és az intonációt. A nyugati mintákhoz és szokásokhoz képest ezek nagyon visszafogottak, lefojtottak. Testi érintkezés, kézfogás, hátbaveregetés, puszi, térdcsapkodás egyáltalán nincs. Meghajlás van, külön szabályrendszerrel – amit nem látok át: kinek mennyire mélyen –; külföldieknek ajánlatos a fejbiccentés. Az arcról általában semmilyen érzelmet nem lehet leolvasni. A düh, elkeseredettség, öröm s minden érzelem kimutatása gyengeségre vall: az illető képtelen fegyelmezni magát. Sokszor ez is nagyon megzavart: mintha a tartalom és a forma nem illene össze, hiszen ahhoz voltam szokva, hogy az elbeszélt vagy az elbeszélésből következő érzelmeket az arcjáték is alátámasztja. A szöveg éppen ennyire monoton: felkiáltás, üvöltés, hangsúlyozás nincs.

Marc Veraart, flickr.com

Mindezekről olvasva, minderre utólag reflektálva átláthatónak és kezelhetőnek tűnhet az egész. De megdöbbentő, mennyire kulcsfontosságúvá váltak a szocializáció során ezek az alapjelek, és mennyire kétségbeejtő volt, amikor eltértek a számomra megszokott-tól. Mivel sokszor nem értettem a helyzetet, találgattam, s a találgatások sorában akadtak ijesztőek is. „Lehet hogy rosszul csináltam valamit, haragszanak rám, nagyképű voltam, megbántottam valakit” – és ezektől az ember elszomorodik, végtelenül egyedül érzi magát és szorong. Természetesen nem minden találkozásnak lett ez az eredménye, de előfordult; és ez nemcsak személyekről, hanem kultúrákról is szól, bármelyik minősítése nélkül.

*

Rendszeres találkozások sorozatából létrejövő hosszú távú kapcsolatokat is gyakran így éltem meg: hullámokban feltörő kérdéstömeg: hol, mit rontottam el. Lehet azonban, hogy a különbség inkább az elvárásokban keresendő. Ahhoz vagyok szokva, s így azt várnám el, hogy a rendszeres, kölcsönös szimpátiával is járó kapcsolatok idővel valahogy elmélyülnek, közelebbivé válnak, bizalmasak lesznek. Ez azonban nem következett be. Fél éve tartó, heti többszöri találkozásom egy kedves japán hölggyel nem ment túl az udvariaskodáson és sztorizgatáson, a személyességnek még az árnyéka sem vetült kapcsolatunkra. Figyelmessége alapján – japánul tanít, a japán konyha rejtelmeibe próbál beavatni, fontos papírokat fordít japánról angolra stb. – úgy gondoltam, barátságféle is kialakulhat közöttünk, de a legcsekélyebb mértékben személyes témák felvetésére is elzárkózással reagált. Meglehet, számára ez természetes volt; én úgy éreztem, elutasít, talán haragszik rám. Egyetlenegyszer próbáltam mindezt megbeszélni vele – ma már nem tenném –: elmondtam neki, mennyire fontos számomra a nyílt kommunikáció, a bizalom. Őrült zavarba jött, hirtelen elfelejtette amúgy tökéletes angoltudását, japán félszavakat dadogott. Legközelebb úgy csináltunk, mintha ez soha meg sem történt volna.

paranoid tünetek

Számos külföldinél és magamon is tapasztaltam paranoid tüneteket, hogy kirekesztenek, nem szeretnek, megkülönböztetnek, haragszanak rám, lenéznek, elrontottam valamit, figyelnek, kibeszélnek a hátam mögött. Mindennek alkalomadtán valós alapja is lehet, máskor csak képzelődés az egész. Miért törnek rám ilyen érzések? Elsősorban azért, mert nem kapok visszajelzéseket, vagy ha kapok, nem tudom dekódolni azokat. Teljesen magamra maradok az értelmezéssel, hiszen éppen ez a legnehezebb, hogy a dolgok nem kibeszélhetőek. Mivel a másiktól felém érkező jelzések számomra újak, vagy saját kultúrám szerint negatívak, elönt a bizonytalanság és a rosszkedv. Ettől nagyon nehéz függetleníteni magam – talán mindezek elemzése, áttekintése a legfontosabb. Bár ezzel együtt is kivédhetetlenül előtör a viszontnemszeretés, amivel azonban ajánlatos mihamarabb kezdeni valamit, különben vélt vagy valós sebeink elfertőződhetnek.

*

Mik a beszélt nyelv legtöbb félreértésre lehetőséget adó szerkezetei? Hol válik a dialógus tükör előtti monológgá? Társalgási nyelvem angol, így sok nyelvi finomságból és annak megértéséből kimaradok. Mindenesetre vannak nyelvi alapfordulatok, amelyeket a legtöbb angolul tudó japán ismerősöm képtelen használni vagy kezelni, és ez nem nyelvtudásbeli, hanem mélyebben gyökerező okokból fakad.

Marc Veraart, flickr.com

Az egyik legszembetűnőbb a „nem” használatának képtelensége. Az általam forgatott, turistáknak összeállított szótárban is az „iie”, azaz „nem” szó után zárójelben szerepel: ritkán használják. Ha kérdezek vagy kérek valamit, és a válasz: „az nehéz lenne” vagy egyszerűen „nehéz”, a kifejezés homályossága vagy esetleg reménytkeltő volta ellenére tudomásul kell vennem, hogy ez elutasítás, nincsenek nyitva hagyott kiskapuk. A nyugati kultúrában ezzel ellentétesen éppen a kifejezés pontossága, az egyértelműség, az egyenesség, „a nemet mondani tudás” az érték; nem nekem kell kikövetkeztetnem beszédpartnerem szándékát, akaratát vagy a helyzet lényegét. Ha pedig nem értek valamit, pontosítok, tisztázok, rákérdezek, „a félreértések elkerülése végett”.

mindketten kiakadtunk

A nemet mondás képtelenségéből következően, ha eldöntendő, igen/nem kérdést teszek fel japán ismerősömnek, rettentő zavarba hozom ezzel, és biztosan nem kapok adekvát választ. Eleinte ez kihozott a sodromból, egyre csak hajtogattam (például a kibérlendő üres lakás kapcsán, hogy van-e benne telefonaljzat): most igen vagy nem? Ingatlanközvetítő beszélgetőtársam egyre oda nem illőbb válaszokat adott, én tovább nyüstöltem, ő tovább menekült, végül mindketten kiakadtunk, persze ez csak rajtam látszott meg, ő nem engedhette meg magának, csak azt vettem észre, hogy iszonyúan izzad. (A lakásban egyébként volt telefonaljzat, csak nem tudta, s mi is napokkal a beköltözés után fedeztük fel egy félreeső helyen.) Azt az egyszerű kijelentő mondatot, hogy „nem tudom”, szintén a legritkábban hallani. Ha például útirány felől érdeklődöm, és az illetőnek fogalma sincs a válaszról, hosszasan hümmög, csóválja a fejét, félmondatokat mormol: várja, hogy észbe kapjak, elnézést kérjek és távozzam. Amíg erre nem jöttem rá, álltam, vártam türelmesen, azt hittem, hogy az illető a válaszon töpreng. Nekem az lett volna a természetes, hogy megszólal: „Elnézést, sajnos, nem tudom”. A homályos fogalmazás tehát nem mindig „nemet” jelent; jelentheti a nemtudást is vagy a válasz szándékos elkerülését – s ez utóbbit számtalan személyes vagy kulturális okból.

Az esetlegesen elhangzó „igen” gyakran nem azt jelenti, mint a magyar nyelvben: igen, egyetértek veled, hanem jelentése: igen, hallgatlak. Ezt is nehéz megszokni, és ajánlatos figyelni rá.

Ugyanez a helyzet a vagy/vagy kérdésekkel. Arra a kérdésre, hogy most erre kell menni vagy arra, a leggyakoribb válasz az, hogy igen. Ettől szintén téptem a hajam nemegyszer. Aztán lassan rájöttem, hogy ha valamennyire el akarok igazodni, ahelyett hogy a saját, megszokott kérdés/válasz mintáimat erőltetem, vagy meg kell próbálnom megtalálni a válaszokat, amik nekem még egyelőre bele vannak kódolva a másik közlésébe, vagy meg kell próbálnom máshogyan kérdezni.

*

Ismét hangsúlyozom, szubjektív élményekről van szó, azok megéléséről és a belőlük levont következtetésekről, nem valamiféle reprezentatív minta alapján végzett alapos kutatás eredményeiről. S a személyes tapasztalatok a véletlenen túl függnek az ember „védettségi szintjétől” és lehetőségeitől. Például, hogy beszéli-e a nyelvet, hogy saját magának kell-e lakást, bútort, telefonvonalat szereznie, vagy mindez biztosított számára. Hogy mennyit kell érintkeznie a japán bürokráciával. Hogy mennyi a megélhetése, és ez mennyire állandó és biztos. Hogy mennyiben függ japánoktól személyesen: egy japán főnöktől például; vagy lekötelezettje-e valakinek. Hogy személyisége mennyire nyitott az őt állandóan körülvevő másságra, és mennyire bírja az ezzel járó gyűrődést.

Tehát először is azt próbáltam megfejteni, mi lehet az, ami japánok számára zavarbaejtő az igen/nem, illetve a vagy/vagy kérdések esetén. Egyrészt a mindent átható és kötelező jellegű udvariasság, szertartásosság és alázat (különösen a feljebbvalókkal szemben) érthetővé teszi, miért esik nehezükre egy kérés nyílt és egyértelmű elutasítása. De ez nem magyarázat mindenre.

Steffen Flor, flickr.com

Az egyértelműen helyeslő vagy tagadó, illetve nyitott kérdésekre adott válasz valójában felelősségvállalás és véleménynyilvánítás. A japán kultúrától mindkettő idegen. Hogy miért gondolom így? A japán vállalatokról elterjedt kép, hogy a döntéseket nem egy ember hozza, hanem több vezető, konszenzussal: így megoszlik a felelősség. A gyerekeket az iskolában arra nevelik, hogy az a jó diák, aki a legfigyelmesebben hallgat. A konstruktív kérdezésnek, az új gondolatoknak és ötleteknek nincs pozitív értékük és helyük, s ezt a szocializációt a japánok felnőtt társadalmukba is magukkal viszik. Arra jutottam: tartózkodnom kell olyan kérdésfeltevésektől, amelyek „sarokba szorítják” beszélgetőtársamat, amelyekre „egyértelműen színt kell vallani”.

A legegyszerűbb módszer a megfelelő kérdezés- és beszélgetéstechnikák megtalálására a japánok beszélgetéseinek megfigyelése és az elsajátítottak alkalmazása. Ha nem tudunk is japánul, rögtön megüti a fülünket, hogy a mondatok végén elnyújtott „ne” szócska szerepel, aminek jelentése a magyar „ugye”. A beszélő állandó megerősítést kér, a másik pedig elfogadó morgással és hümmögéssel, „eee”-vel, rendszeres bólogatással jelzi feszült figyelmét és egyetértését. Szinte mindegy is, hogy ki mondta ki, ami végül kimondódott. A kérdések és válaszok olyan bonyolult előfeltételezés-rendszerrel vannak átszőve, amit az idegen nehezen ért, illetve amit a japánok rettentő nehezen vetkőznek le idegen nyelv beszélésekor is. Ez rengeteg lehetőséget ad a félreértésre.

a nyelvgyakorlás kedvéért

Egy angoltanár ismerősöm mesélte, hogy a „hogy vagy?” kérdésre a táblán hatalmas táblázatot készített: balra a pozitív (kiválóan, remekül, szuper jól, istenien), jobbra a negatív (iszonyúan, rettenetesen, rémesen, borzasztóan) jelzők kerültek, középre pedig a „so-so”, a semlegesség. Tíz diákból tíz választotta e legutóbbit, s a tanár képtelen volt rávenni őket, hogy legalább a nyelvgyakorlás kedvéért mást mondjanak, csak egy csöppet legyenek szélsőségesek. (Egyébként Amerikában elképzelhetetlen, hogy ugyanerre a kérdésre ne pozitív válasz érkezzen: jól, kiválóan. Az egyik végponton a kötelező, beolvasztó semlegesség, a másikon az éppannyira uniformizáló, harsányan pozitív hozzáállás.)

*

Ugyanígy félreértésekre adhat lehetőséget a csönd eltérő értelmezése. Magyarul a csönd gyakori jelzője a „feszült”, különösen, ha társalgás közben áll be. A japán társalgásnak azonban éppolyan alapvető eleme a csönd, mint a szavak, és ajánlatos érintetlenül hagyni. Eleinte nagyon kínosan éreztem magam ilyen hallgatások alkalmával, és próbáltam kitölteni a csöndet, de észre kellett vennem, hogy valami nem stimmel. A csönd sokszor az addig mondottak, a helyzet közös átgondolására szolgál, vagyis teljesen funkcionális. Máskor a japán beszélgető-partner gondolja át következő mondandóját, a szóköz azonban jóval hosszabb lehet, mint azt a gyors váltásokhoz szokott nyugati fülem (agyam) elviselni képes. Én ilyenkor közbeszóltam, saját gondolataimat, képzettársításaimat kezdtem mesélni. A japán résztvevő azonban nem figyelt oda, saját ritmusában folytatta mondandóját, ahol abbahagyta. Vagyis az én értelmezésem szerint belevágott a szavamba; az ő oldaláról viszont én vágtam az ő szavába (pontosabban az ő csöndjébe), ezt azonban udvariasságból nem teszi szóvá, s talán nem is gondolja udvariatlanságnak, csak a külföldi, az idegen időleges tudatlanságának, képzetlenségének, másságának.

Mindez talán furcsa, sötét és – meglehet – igazságtalan képet fest a japán emberekről. Mégis, nekem ilyen kommunikációs nehézségeim akadtak, ami összefüggésben áll az ő japánságukkal és az én nem-japánságommal.

A párbeszéd gondja mögött alapvető oknak a kreativitás, egyénieskedés/egyéniség, a kirívás hiányát találtam. Az uniformizáltság nem csak az öltözködésben szembetűnő. (Azok a fiatalok, akik vasárnap délután a tokiói Yoyogi-parkban ellenkulturális zenét hallgatnak, együttesenként pontosan egyforma ellenkulturális ruhában, egyenes sorokban összekapaszkodva, egyszerre mozognak a zenére egyforma jelmezeikben. Egyébként pontban hat órakor felszólítás nélkül abbahagyják a szabadtéri szórakozást: ez a szabály.)

Steffen Flor, flickr.com

A mintamásolás mint érték, és ezen belül alapvetően a minél pontosabb utánzás jutalmazása már az iskolában beindul. Nemcsak a fegyelmezettség, szorgalom, engedelmesség áthagyományozásakor, hanem a hosszú évekig tartó kandzsi-tanuláskor is, aminek során a jelek elsajátításához minél pontosabb másolás szükséges. Ez persze csak egy lehetséges oka – ha egyáltalán – a mintakövetésnek.

*

Nem arról van szó – természetesen –, hogy a japánok, vagy néhányuk, akikkel találkoztam, minden eredeti gondolatot nélkülöznek, sótlanok, gyermetegek és általában értetlenek az összetettebb dolgokkal szemben. Nyugati mércével mérve tűnnek ilyennek. Ismét más kérdés, hogy teljességgel irreleváns és alaptalan egyik kultúrát a másik mérlegére tenni, azt azonban akkor is tudomásul kell vennünk, hogy az egyik kultúrából jövő így láthatja azokat, akik a másikban élnek. Számomra a dolog elsősorban azt jelenti, hogy az én kulturális és szociális hátteremmel mindössze ennyire tudok bepillantani a sűrű fátylak mögé, a valóságnak legfeljebb a legfelső hámrétegét kapargattam meg, és az én szememmel látott látvány az én agyamban így képeződik le. Sem azt a hibát nem szeretném elkövetni, hogy elhiszem: a legfelsőbb hámréteg maga a teljes valóság, és elkönyvelem magamban: a japánok ilyenek. Ugyanakkor azt a hibát sem szeretném elkövetni, hogy a különböző kultúrák iránti toleranciát és megérteni akarást félreértelmezem, és úgy csinálok, mintha a kultúrák találkozásakor nem történne semmi különös, nem lennének nehézségeim, nem lennék gyakran dühös és szomorú.

élhetetlenségig menő visszafogottság

Japán ismerőseimmel beszélgetve nemegyszer – legyen a téma akármi – azt éreztem, hogy miközben beszélek, látom magam kívülről az ő szemükkel, méghozzá törtetőnek, erőszakosnak, nagyképűnek, dicsekvőnek, nagyszájúnak, harsánynak. Ez meglehetősen kellemetlen érzés, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy ami az én szememben már-már élhetetlenségig menő visszafogottság, annak az ő szemükben is megvan a maga inverze rám vonatkozóan. Anélkül, hogy bármelyik fél minősítené a másikat, be kell látnunk, hogy itt roppant hasadék nyílik.

Az is feltűnt, hogy nyugati (pontosabban nem kelet-ázsiai) ismerőseim, akik régóta itt vannak, egy hosszú skálán jól elhelyezhetően reagálják le a különbözőséget. A skála egyik végpontján az alkalmazkodás szerepel, ami olyannyira szervül, hogy – én úgy látom – az illető teljesen „lelassult”: minden szót harapófogóval kell kihúzni belőle, és a legkisebb döntés felelőssége is zavarba hozza. A skála másik végpontján a teljes elzárkózás, a japánokkal való minden lehetséges kapcsolat elkerülése, értetlenség, általánossá vált düh és állandó harag helyezkedik el. Attól függetlenül, hogy kit hol lehet elhelyezni ezen a skálán, az ideérkező idegennek elkerülhetetlenül át kell mennie a szorongás, a szomorúság, a kirekesztettség, a paranoid képzetek évekig, akár évtizedekig vagy élethosszig tartó korszakán; hogy milyen hosszasan, és milyen mélységben, az természetesen változó. Ha valaki ezt mégis megússza, az vagy irigylésre méltó mázlista, vagy roppant védett környezetben él, s tulajdonképpen nélkülözi a japánokkal való tartalmas érintkezést (személyes kapcsolatot, függőségi viszonyt stb.).

Uğur Özer, flickr.com

Másmilyennek lenni Japánban nem csak azt jelenti, hogy tanulunk, kiborulunk, felismerünk, meglátunk. Azaz nem csak Japánt látjuk meg a Nyugat, a magunkkal hozott civilizáció, kultúra, kommunikációs szokások, viselkedési minták tükrében — bizonyos szempontból talán sokkal élesebben, mint egy itt született. Kénytelenek vagyunk magunkat is alaposan megszemlélni, tetőtől talpig, mindenestől az elénk tartott tükörben. Mert elkerülhetetlen a szembesülés: milyennek látnak ők engem, illetve miért éppen az nehéz itt nekem, ami; mi a legidegenebb, és miért. A kapott kép se nem szép, se nem csúnya, csak éppen élesebb, mint azelőtt.

felső kép | Marc Veraart, flickr.com