László Ervin

KORUNK FELELŐSSÉGE

1989 tavasz

KORUNK  FELELŐSSÉGE

Emlékszem, 1944-ben egy pesti vicclap figyelmeztetett az ismert szólás­sal: „Fogózz, Malvin, jön a kanyar!” A kanyarban különféleképpen le­het kapaszkodni. Ha az ember például a Gestapo által körözöttek listájá­ra kerül, a legokosabb eltűnnie. Aki autóval versenyez, helyesen teszi, ha fékez, mielőtt behajt a kanyarba, utána viszont a padlóig nyomja a gázpedált. És ha olyan kanyarral találjuk magunkat szemközt, amelyben a civilizáció és a társadalom jut válaszútira, a legjobb, amit tehetünk, hogy felmérjük helyzetünket, mozgósítjuk kulturális tartalékainkat, és felkészülünk egy új korra.

A náci korszak veszélyes hullámzást indított el Európában; csaknem oda vezetett, hogy a nyugati civilizáció átcsapjon Hitler árja szuperembereinek uralmába. S ha a szövetsége­sek nem léptek volna közbe idejében, és nem cselekedtek volna számtalanszor bátran és előrelátóan azok, akiket lerohant a náci gépezet, de akik sosem adták fel a harcot, létrejött volna az Ezeréves Birodalom, és el is tarthatott volna, ha ezer esztendeig nem is, de néhány terrorsújtotta évtizedig mindenesetre, sőt talán napjainkig.
sorsdöntő szakasz
A negyvenes évek első fele sorsdöntő szakasz volt; kihívás mindazoknak, akik hittek a humanizmusban és a civilizációban. Szerencsére, ezt sokan fogták fel szemvillanásnyi idő alatt, és viszonozták eltökéltséggel párosult hatásos cselekedetekkel. Az ellenség tisz­tán látszott, és az ellene való harc eszközei is nyilvánvalóak voltak. Ma szintén sorsdöntő szakaszba értünk, amely kiterjed minden emberre és minden társadalomra. De az ellen­ség nem látszik jól, s hogy milyen eszközökkel vihetnénk ügyünket győzelemre, koránt­sem magától értetődő. Ez az ügy némi gondolkodást kíván, mert anélkül, hogy a kihívás természetét ismernénk, aligha szállhatunk vele szembe.

Most, amikor látjuk már, hogy egy korszakos letérés fordulójába értünk, fel kell ten­nünk a kérdést: miért bukkant fel ez a kanyar ilyen hirtelen? Mi lendített ki abból az egye­nesből, amelynek mentén eddig haladtunk? Ha tudnánk a választ, jobb esélyünk lenne rá, hogy egyensúlyunkat ne veszítsük el a kanyarban, s hogy egy újabb egyenesbe érjünk — remélhetőleg olyanba, amilyet igazán akartunk. Tény, hogy mi, a huszadik század vé­gének emberi családja, tarthatatlan helyzetbe kerültünk. Túl sokan vannak közöttünk, akiknek túl sok az igénye, és túl sokféle hatásos módszerrel törekednek önmaguk jóllakatására. Az eredmény az, hogy a lehetségesnél jobban kizsaroljuk környezetünket, és túl­zsúfoljuk városainkat. Hallatlan eszközökkel vagyunk képesek kiszolgálni vágyainkat, akár villamosságra, akár új piacokra van szükségünk. Kemény és lágy technológiák tar­toznak közéjük, az atomzúzó berendezésektől a tudat küszöbe alatt ható hirdetésekig.

De, ami a mát illeti, a leginkább látható eredménye e technológiai erők használatának egy sorozatnyi robbanás volt: előbb a belsőégésű motorok kordában tartott robbanásai, azután a nukleáris reaktorok alig ellenőrzött (és néha katasztrofálisan ellenőrizetlen) fo­lyamatai — és, mindezekkel párhuzamosan, az emberi népesség teljességgel szabályozat­lan robbanása.

A dolgok durva leegyszerűsítése volna, ha mindezekért a robbanásokért, és a tűrhetet­len helyzetért a felelősséget a technológia rendszerére tolnánk. A műszaki tudás csak végrehajtó volt, s mint olyan, eszköz mindössze — s az is maradt. Azt tette, amire utasítot­tuk. Hogy nemkívánatos mellékhatásai is lettek, arról nem ő tehetett; hanem mi, akik sem tudásban, sem előrelátásban nem nőttünk fel hozzá. Gyorsabb szállítást akartunk, és a mozgás több személyes szabadságát: az ipar a gépkocsival szolgált. Több villamossá­got kívántunk, hogy hajtsa a szívünknek oly kedvessé vált kacatok miriádját, s hogy szemlátomást végtelen áradatban hajtsa elénk a javak bőségét a szupermarketek és nagyá­ruházak láncain át: az ipar erre az atomreaktorral állt elő. Hosszabb életet akartunk, ki­sebb csecsemőhalandóságot — az orvosi ipar ezt is előteremtette. De vajon honnan merí­tette a technológia ezeket az erőket? Nem máshonnan, mint a kutatásból és a fejlesztésből, amelyek végső soron a tudományra támaszkodnak.

89_1_laszloervin3

Akkor talán a tudományt kárhoztathatjuk? Erre jobb okaink vannak, noha mindent a tudományra kenni ismét túlságosan egyszerűvé tenné a dolgokat. A klasszikus nézet az, hogy a tudomány a tudás keresésére vállalkozik, s mint ilyen, közömbös a következmé­nyek iránt. Ez a nézet az atombomba elkészítése óta komolyan kétségbe vonható. A kér­déskör összetett, s mindazon fizikusoknak, genetikusoknak, elméleti és gyakorlati tudó­soknak igazuk van, akik etikai kérdéseket feszegetnek mindenfajta tudományos tevékenységgel kapcsolatban, az alapkutatástól a fejlesztésig és az eredmények közléséig.

A tudomány tehát annyiban látszik bűnösnek, amennyiben az ő szülötte az a műszaki tudás, amelynek most tarthatatlan helyzetünket köszönhetjük. De a tudomány nem szándékosan idézte elő ezt a szituációt, és aligha lenne igazságos egyedül őt hibáztatnunk érte. Ezenkívül a tudósok és a mérnökök nem maguk tehetnek a modern technológiák előre nem látott és nem kívánt mellékhatásairól. Mi valamennyien kollaboránsok voltunk és vagyunk, a társadalom, a kormányzatok és a vállalatok, a hétköznapok emberei, a becsvágyó termelők meg a mohó fogyasztók. Mi valamennyien felelősek vagyunk a mo­dern kor jótéteményeiért és árnyoldalaiért, tekintet nélkül arra, hogy elfogadtuk-e őket, vagy nem vettünk róluk tudomást. Mindannyian felelősek vagyunk, akik modem társa­dalmakban élünk és dolgozunk. Nemcsak a tudományunk, hanem az értékeink, az eszményeink, a hiedelmeink is beléptek a játszmába. Felelősségünk nem korlátozódik a hi­vatás szférájára. Nem tudósként, mérnökként, üzletemberként vagy államférfiként vagyunk felelősek, hanem mint a társadalom tagjai: termelők és fogyasztók a fogyasztói társadalomban, adófizetők és haszonélvezők a jólétben.
modern kultúránk késlekedik
Ugyanolyan hiba lenne azonban itt megállnunk, és csak magunkat hibáztatnunk. Végülis, a legtöbbünk úgy tesz, ahogyan tenni tanult, ahogy mások cselekszenek körülöt­tünk. Egyetlen szóval, amilyen kulturáltak vagyunk, úgy viselkedünk. Ez a kifejezés ve­lős. Mert a kultúrát tekinthetjük az értékek, eszmények, hiedelmek és a társadalomban szokásos viselkedési módok végösszegének. És ha ez a helyzet, akkor végső soron kultú­ránk a felelős a kor dilemmájáért, modern kultúránk az, amely késlekedik, az idők nyomában kullog, s képtelen megfelelni azoknak az ártalmas körülményeknek, melyeket akarva-akaratlanul létrehozott.

Megállhatunk-e akkor itt, és vádolhatjuk-e a kultúrát? Ez elvben nem lehet hibás, a gyakorlatban azonban hiábavaló. A kultúra nem elvont és örök, egyszer s mindenkorra adott, kérészéletű valóság. Éppen ellenkezőleg: a kultúra dinamikus eleme egy dinami­kusan fejlődő valóságnak. Azért vált azzá, ami mára lett, mert a múltban az emberek úgy, és nem másként gondolkoztak, éreztek és cselekedtek; s holnapra valami más lesz megint, ha megtanulunk másként — remélhetőleg jobban — gondolkozni, érezni, cse­lekedni.

*

A kultúra fejlődik, és fejlődése alakítható. A modern kultúra elavult: több bajt okoz, mint jót. Rajtunk múlik, hogy olyanná alakítsuk fejlődését, amelyből a bajnál több jó kerekedik ki. Ezt azonban könnyebb mondani, mint tenni; mégis, hogyan nyesegesse az ember a kultúrát a gyakorlatban?

A probléma pusztán elméleti megközelítése még nem visz messzire. Meg kell határoz­nunk a cselekvés tereit. Az első kérdés az, melyek ezek a terek. Ha hatásosan akarjuk megváltoztatni a modern kultúra fejlődését, fel kell ismernünk azokat a tényezőket, ame­lyek ilyenné formálták.

Mármost bárki bármit tegyen vagy mondjon, az a kultúrát így vagy úgy módosítja; a kulturális teremtés és fejlődés tényezői megszámlálhatatlanok. De nem mindegyikük egyformán fontos hatású. Vannak a gondolkozásnak, a közlésnek és a cselekvésnek bizo­nyos sűrűsödései, amelyek különösen fontosak a kultúra természetének és fejlődésének meghatározása szempontjából. Ha a kortársi kultúrát hatásosan szeretnénk formálni, életbevágó, hogy számba vegyük ezeket a hatóerőket, és megvizsgáljuk, mi hiányzik belőlük.

A modern kor kezdete óta a tudományok együttese vált gondolataink és cselekedeteink legfőbb meghatározójává. Nem vagyunk mind tudósok, és a legtöbben közülünk nincse­nek is vele tisztában, miben áll a tudományos gondolkozás, az egyes tudományos elméle­tek tartalmáról nem is beszélve. De az a mód, ahogyan fölnevelkedtünk, ahogyan a világ­ra nézünk, és amit ilyenkor látunk belőle, a modern tudományos racionalitás finom lefolyása alatt áll. Ahogy a homo modernus az agy bal féltekéjének uralma alatt él, és okok és következmények egymásutánjában gondolkozik, az nagyrészt annak a tudomá­nyos gondolkozásnak a befolyását mutatja, amely — noha a legújabb kutatásban ma már idejét múlta —, mélyen beszivárgott a kortársi tudatba. Ennek a ténynek számos mellék­hajtása van. Közéjük tartozik egyfajta pragmatizmus is, amely megtagadja, hogy a fel­színnél mélyebbre tekintsen — amögé, ami látható és megérinthető, és megvásárolható, elfogyasztható, végül pedig eldobható. Az ilyen gyakorlatiasság feledteti velünk a távoli és hosszútávú következményeket, tesz irántuk nemtörődömmé. Ez vezet a helyi hatékony­sághoz és a globális problémákhoz; a rövidtávú gazdasági haszonhoz, és a tartós környe­zeti válságokhoz.
bonyolultan irányít
Bár a modern tudomány a kulturális fejlődés egyik erőteljes tényezője, nem az egyetlen erő, amely megformálta ezt a kultúrát. Bármily furcsának tűnjék első pillantásra, a művé­szet ugyanilyen meghatározó volt és maradt. Ugyanúgy nem vagyunk mindnyájan művé­szek, ahogy tudósok sem; de a művészet bonyolultan irányítja, hogyan észleljünk, mit érezzünk, hogyan viszonyuljunk egymáshoz. A művészet végül is nem szorítható a múze­umokba, képtárakba és hangversenytermekbe; itt van körülöttünk, a házak alakjában, amelyekben élünk és dolgozunk, a termékek formájában, amiket használunk, a dalla­mokban, amiket dúdolunk, a regényekben, amelyeket olvasunk, a tragédiákban és a víg­játékokban, amelyeket a televízióban vagy a mozivásznon látunk. Szépérzékünket, min­dennapi vágyainkat és eszményeinket állandóan módosítják azok az észleletek, amelyek mind a „tiszta”, mind az „alkalmazott” művészetekben a felszínre törnek. Hogy nem váltunk érzéketlen robotokká, lelketlen számítógépekké a tudományos észszerűség elgon­dolása jegyében, az nem kis mértékben a művészet mindennapi jelenlétének köszönhető.

A harmadik, nem kevésbé fontos kulturális tényező a vallás. Hiba lenne akár úgy gon­dolni a vallásra, mint egy halom babonára, amit tudományos lelkületünk végül majd le­győz, akár mint korunk egyetlen vezérlő csillagára. A vallás a modern kornak sem nem túlhaladott, sem nem uralkodó alkotórésze; ehelyett életbevágó és integráló erő, egyen­rangú a tudománnyal és a művészettel. A végső jelentés és jelentőség iránti érzékünk, fogalmunk arról, ami igazán fontos és értékes, sőt még a szentnek az az érzete is, amely oly erős a modern-előtti társadalmakban, és amelyet még ma sem veszítettünk el teljesen — ezeket mind a nagy vallások hiedelmi rendszerei ötvözték, és öntötték formába. Lehet, hogy már nem tartozunk egyik egyházhoz sem, és nem járunk se templomba, se zsinagó­gába, de osztozunk a keresztény, zsidó, mohamedán, hindu, buddhista, taoista, konfuciá­nus vagy más, vallásos, misztikus vagy mitikus értékekben és világnézetekben.

89_1_laszlo_ervin2

Végül, de természetesen nem utolsósorban, kultúránkat alakítják az oktatás intézmé­nyei és módszerei is. Az oktatás magában nem forrása az észleleteknek, értékeknek, tu­dásnak és viselkedési formáknak; mindezeknek csupán közvetítője. De ebben a minősé­gében is, az oktatás a legfontosabb kulturális tényezők egyike. A „csupán” oka, hogy az oktatási rendszerek, bármily széles körűek legyenek is, az átvitelnek, közvetítésnek csak korlátozott csatornái lehetnek. Nem adhatják át mindazt, ami egy kultúrában jelen van, és amit kiválasztanak a továbbadásra, különös nyomatékot kap. Az, hogy szétszed­jünk mindent, amit meg akarunk ismerni, vagy hogy túlbecsüljük a szakosodást, vagy hogy felelőtlenséget tanúsítsunk mind környezetünk, mind jövőnk iránt, és az is, hogy magunkat a természettől különbözőnek, sőt, valamiképpen felette állónak képzeljük, mindez annak a következménye, ahogyan bennünket tanítottak az iskolában, és ahogyan iskolán kívül szüntelenül és folyamatosan alakítanak minket felnőtt életünkben.

Mindez nem azt jelenti, hogy problémáinkért a tudományt, a művészetet, a vallást vagy az oktatást kellene kárhoztatnunk. A lényeg nem a bűnös kiválasztása, hanem a felelősség vállalása. Ha a tudomány és a művészet, a vallás és az oktatás mind eljátszották a maguk kulcsszerepét a modern kor kultúrájának kialakításában, a következő kor létrehívásában is hasonló szerepük lehetne. Hogy így legyen, el kell fogadniuk azt a felelősséget, amely a kulturális fejlődés fő erjesztőinek kijár. E felelősség vállalása, és a neki való megfelelés a kortársi tudomány, művészet, vallás és oktatás számára a kihívás. Ez a valamennyiünk­nek odavetett kesztyű. Mert azon, hogy a mi tudományunk, a mi művészetünk, a mi vallá­sunk és a mi oktatási rendszereink hogyan fogadják ezt a kihívást, teljességgel ezen múl­hat a saját jövőnk.

Az angol nyelvű kéziratot fordította: Darányi Sándor

Fotó | flickr.com