KORUNK FELELŐSSÉGE
1989 tavasz

Emlékszem, 1944-ben egy pesti vicclap figyelmeztetett az ismert szólással: „Fogózz, Malvin, jön a kanyar!” A kanyarban különféleképpen lehet kapaszkodni. Ha az ember például a Gestapo által körözöttek listájára kerül, a legokosabb eltűnnie. Aki autóval versenyez, helyesen teszi, ha fékez, mielőtt behajt a kanyarba, utána viszont a padlóig nyomja a gázpedált. És ha olyan kanyarral találjuk magunkat szemközt, amelyben a civilizáció és a társadalom jut válaszútira, a legjobb, amit tehetünk, hogy felmérjük helyzetünket, mozgósítjuk kulturális tartalékainkat, és felkészülünk egy új korra.
A náci korszak veszélyes hullámzást indított el Európában; csaknem oda vezetett, hogy a nyugati civilizáció átcsapjon Hitler árja szuperembereinek uralmába. S ha a szövetségesek nem léptek volna közbe idejében, és nem cselekedtek volna számtalanszor bátran és előrelátóan azok, akiket lerohant a náci gépezet, de akik sosem adták fel a harcot, létrejött volna az Ezeréves Birodalom, és el is tarthatott volna, ha ezer esztendeig nem is, de néhány terrorsújtotta évtizedig mindenesetre, sőt talán napjainkig.
sorsdöntő szakasz
A negyvenes évek első fele sorsdöntő szakasz volt; kihívás mindazoknak, akik hittek a humanizmusban és a civilizációban. Szerencsére, ezt sokan fogták fel szemvillanásnyi idő alatt, és viszonozták eltökéltséggel párosult hatásos cselekedetekkel. Az ellenség tisztán látszott, és az ellene való harc eszközei is nyilvánvalóak voltak. Ma szintén sorsdöntő szakaszba értünk, amely kiterjed minden emberre és minden társadalomra. De az ellenség nem látszik jól, s hogy milyen eszközökkel vihetnénk ügyünket győzelemre, korántsem magától értetődő. Ez az ügy némi gondolkodást kíván, mert anélkül, hogy a kihívás természetét ismernénk, aligha szállhatunk vele szembe.
Most, amikor látjuk már, hogy egy korszakos letérés fordulójába értünk, fel kell tennünk a kérdést: miért bukkant fel ez a kanyar ilyen hirtelen? Mi lendített ki abból az egyenesből, amelynek mentén eddig haladtunk? Ha tudnánk a választ, jobb esélyünk lenne rá, hogy egyensúlyunkat ne veszítsük el a kanyarban, s hogy egy újabb egyenesbe érjünk — remélhetőleg olyanba, amilyet igazán akartunk. Tény, hogy mi, a huszadik század végének emberi családja, tarthatatlan helyzetbe kerültünk. Túl sokan vannak közöttünk, akiknek túl sok az igénye, és túl sokféle hatásos módszerrel törekednek önmaguk jóllakatására. Az eredmény az, hogy a lehetségesnél jobban kizsaroljuk környezetünket, és túlzsúfoljuk városainkat. Hallatlan eszközökkel vagyunk képesek kiszolgálni vágyainkat, akár villamosságra, akár új piacokra van szükségünk. Kemény és lágy technológiák tartoznak közéjük, az atomzúzó berendezésektől a tudat küszöbe alatt ható hirdetésekig.
De, ami a mát illeti, a leginkább látható eredménye e technológiai erők használatának egy sorozatnyi robbanás volt: előbb a belsőégésű motorok kordában tartott robbanásai, azután a nukleáris reaktorok alig ellenőrzött (és néha katasztrofálisan ellenőrizetlen) folyamatai — és, mindezekkel párhuzamosan, az emberi népesség teljességgel szabályozatlan robbanása.
A dolgok durva leegyszerűsítése volna, ha mindezekért a robbanásokért, és a tűrhetetlen helyzetért a felelősséget a technológia rendszerére tolnánk. A műszaki tudás csak végrehajtó volt, s mint olyan, eszköz mindössze — s az is maradt. Azt tette, amire utasítottuk. Hogy nemkívánatos mellékhatásai is lettek, arról nem ő tehetett; hanem mi, akik sem tudásban, sem előrelátásban nem nőttünk fel hozzá. Gyorsabb szállítást akartunk, és a mozgás több személyes szabadságát: az ipar a gépkocsival szolgált. Több villamosságot kívántunk, hogy hajtsa a szívünknek oly kedvessé vált kacatok miriádját, s hogy szemlátomást végtelen áradatban hajtsa elénk a javak bőségét a szupermarketek és nagyáruházak láncain át: az ipar erre az atomreaktorral állt elő. Hosszabb életet akartunk, kisebb csecsemőhalandóságot — az orvosi ipar ezt is előteremtette. De vajon honnan merítette a technológia ezeket az erőket? Nem máshonnan, mint a kutatásból és a fejlesztésből, amelyek végső soron a tudományra támaszkodnak.
Akkor talán a tudományt kárhoztathatjuk? Erre jobb okaink vannak, noha mindent a tudományra kenni ismét túlságosan egyszerűvé tenné a dolgokat. A klasszikus nézet az, hogy a tudomány a tudás keresésére vállalkozik, s mint ilyen, közömbös a következmények iránt. Ez a nézet az atombomba elkészítése óta komolyan kétségbe vonható. A kérdéskör összetett, s mindazon fizikusoknak, genetikusoknak, elméleti és gyakorlati tudósoknak igazuk van, akik etikai kérdéseket feszegetnek mindenfajta tudományos tevékenységgel kapcsolatban, az alapkutatástól a fejlesztésig és az eredmények közléséig.
A tudomány tehát annyiban látszik bűnösnek, amennyiben az ő szülötte az a műszaki tudás, amelynek most tarthatatlan helyzetünket köszönhetjük. De a tudomány nem szándékosan idézte elő ezt a szituációt, és aligha lenne igazságos egyedül őt hibáztatnunk érte. Ezenkívül a tudósok és a mérnökök nem maguk tehetnek a modern technológiák előre nem látott és nem kívánt mellékhatásairól. Mi valamennyien kollaboránsok voltunk és vagyunk, a társadalom, a kormányzatok és a vállalatok, a hétköznapok emberei, a becsvágyó termelők meg a mohó fogyasztók. Mi valamennyien felelősek vagyunk a modern kor jótéteményeiért és árnyoldalaiért, tekintet nélkül arra, hogy elfogadtuk-e őket, vagy nem vettünk róluk tudomást. Mindannyian felelősek vagyunk, akik modem társadalmakban élünk és dolgozunk. Nemcsak a tudományunk, hanem az értékeink, az eszményeink, a hiedelmeink is beléptek a játszmába. Felelősségünk nem korlátozódik a hivatás szférájára. Nem tudósként, mérnökként, üzletemberként vagy államférfiként vagyunk felelősek, hanem mint a társadalom tagjai: termelők és fogyasztók a fogyasztói társadalomban, adófizetők és haszonélvezők a jólétben.
modern kultúránk késlekedik
Ugyanolyan hiba lenne azonban itt megállnunk, és csak magunkat hibáztatnunk. Végülis, a legtöbbünk úgy tesz, ahogyan tenni tanult, ahogy mások cselekszenek körülöttünk. Egyetlen szóval, amilyen kulturáltak vagyunk, úgy viselkedünk. Ez a kifejezés velős. Mert a kultúrát tekinthetjük az értékek, eszmények, hiedelmek és a társadalomban szokásos viselkedési módok végösszegének. És ha ez a helyzet, akkor végső soron kultúránk a felelős a kor dilemmájáért, modern kultúránk az, amely késlekedik, az idők nyomában kullog, s képtelen megfelelni azoknak az ártalmas körülményeknek, melyeket akarva-akaratlanul létrehozott.
Megállhatunk-e akkor itt, és vádolhatjuk-e a kultúrát? Ez elvben nem lehet hibás, a gyakorlatban azonban hiábavaló. A kultúra nem elvont és örök, egyszer s mindenkorra adott, kérészéletű valóság. Éppen ellenkezőleg: a kultúra dinamikus eleme egy dinamikusan fejlődő valóságnak. Azért vált azzá, ami mára lett, mert a múltban az emberek úgy, és nem másként gondolkoztak, éreztek és cselekedtek; s holnapra valami más lesz megint, ha megtanulunk másként — remélhetőleg jobban — gondolkozni, érezni, cselekedni.
*
A kultúra fejlődik, és fejlődése alakítható. A modern kultúra elavult: több bajt okoz, mint jót. Rajtunk múlik, hogy olyanná alakítsuk fejlődését, amelyből a bajnál több jó kerekedik ki. Ezt azonban könnyebb mondani, mint tenni; mégis, hogyan nyesegesse az ember a kultúrát a gyakorlatban?
A probléma pusztán elméleti megközelítése még nem visz messzire. Meg kell határoznunk a cselekvés tereit. Az első kérdés az, melyek ezek a terek. Ha hatásosan akarjuk megváltoztatni a modern kultúra fejlődését, fel kell ismernünk azokat a tényezőket, amelyek ilyenné formálták.
Mármost bárki bármit tegyen vagy mondjon, az a kultúrát így vagy úgy módosítja; a kulturális teremtés és fejlődés tényezői megszámlálhatatlanok. De nem mindegyikük egyformán fontos hatású. Vannak a gondolkozásnak, a közlésnek és a cselekvésnek bizonyos sűrűsödései, amelyek különösen fontosak a kultúra természetének és fejlődésének meghatározása szempontjából. Ha a kortársi kultúrát hatásosan szeretnénk formálni, életbevágó, hogy számba vegyük ezeket a hatóerőket, és megvizsgáljuk, mi hiányzik belőlük.
A modern kor kezdete óta a tudományok együttese vált gondolataink és cselekedeteink legfőbb meghatározójává. Nem vagyunk mind tudósok, és a legtöbben közülünk nincsenek is vele tisztában, miben áll a tudományos gondolkozás, az egyes tudományos elméletek tartalmáról nem is beszélve. De az a mód, ahogyan fölnevelkedtünk, ahogyan a világra nézünk, és amit ilyenkor látunk belőle, a modern tudományos racionalitás finom lefolyása alatt áll. Ahogy a homo modernus az agy bal féltekéjének uralma alatt él, és okok és következmények egymásutánjában gondolkozik, az nagyrészt annak a tudományos gondolkozásnak a befolyását mutatja, amely — noha a legújabb kutatásban ma már idejét múlta —, mélyen beszivárgott a kortársi tudatba. Ennek a ténynek számos mellékhajtása van. Közéjük tartozik egyfajta pragmatizmus is, amely megtagadja, hogy a felszínnél mélyebbre tekintsen — amögé, ami látható és megérinthető, és megvásárolható, elfogyasztható, végül pedig eldobható. Az ilyen gyakorlatiasság feledteti velünk a távoli és hosszútávú következményeket, tesz irántuk nemtörődömmé. Ez vezet a helyi hatékonysághoz és a globális problémákhoz; a rövidtávú gazdasági haszonhoz, és a tartós környezeti válságokhoz.
bonyolultan irányít
Bár a modern tudomány a kulturális fejlődés egyik erőteljes tényezője, nem az egyetlen erő, amely megformálta ezt a kultúrát. Bármily furcsának tűnjék első pillantásra, a művészet ugyanilyen meghatározó volt és maradt. Ugyanúgy nem vagyunk mindnyájan művészek, ahogy tudósok sem; de a művészet bonyolultan irányítja, hogyan észleljünk, mit érezzünk, hogyan viszonyuljunk egymáshoz. A művészet végül is nem szorítható a múzeumokba, képtárakba és hangversenytermekbe; itt van körülöttünk, a házak alakjában, amelyekben élünk és dolgozunk, a termékek formájában, amiket használunk, a dallamokban, amiket dúdolunk, a regényekben, amelyeket olvasunk, a tragédiákban és a vígjátékokban, amelyeket a televízióban vagy a mozivásznon látunk. Szépérzékünket, mindennapi vágyainkat és eszményeinket állandóan módosítják azok az észleletek, amelyek mind a „tiszta”, mind az „alkalmazott” művészetekben a felszínre törnek. Hogy nem váltunk érzéketlen robotokká, lelketlen számítógépekké a tudományos észszerűség elgondolása jegyében, az nem kis mértékben a művészet mindennapi jelenlétének köszönhető.
A harmadik, nem kevésbé fontos kulturális tényező a vallás. Hiba lenne akár úgy gondolni a vallásra, mint egy halom babonára, amit tudományos lelkületünk végül majd legyőz, akár mint korunk egyetlen vezérlő csillagára. A vallás a modern kornak sem nem túlhaladott, sem nem uralkodó alkotórésze; ehelyett életbevágó és integráló erő, egyenrangú a tudománnyal és a művészettel. A végső jelentés és jelentőség iránti érzékünk, fogalmunk arról, ami igazán fontos és értékes, sőt még a szentnek az az érzete is, amely oly erős a modern-előtti társadalmakban, és amelyet még ma sem veszítettünk el teljesen — ezeket mind a nagy vallások hiedelmi rendszerei ötvözték, és öntötték formába. Lehet, hogy már nem tartozunk egyik egyházhoz sem, és nem járunk se templomba, se zsinagógába, de osztozunk a keresztény, zsidó, mohamedán, hindu, buddhista, taoista, konfuciánus vagy más, vallásos, misztikus vagy mitikus értékekben és világnézetekben.
Végül, de természetesen nem utolsósorban, kultúránkat alakítják az oktatás intézményei és módszerei is. Az oktatás magában nem forrása az észleleteknek, értékeknek, tudásnak és viselkedési formáknak; mindezeknek csupán közvetítője. De ebben a minőségében is, az oktatás a legfontosabb kulturális tényezők egyike. A „csupán” oka, hogy az oktatási rendszerek, bármily széles körűek legyenek is, az átvitelnek, közvetítésnek csak korlátozott csatornái lehetnek. Nem adhatják át mindazt, ami egy kultúrában jelen van, és amit kiválasztanak a továbbadásra, különös nyomatékot kap. Az, hogy szétszedjünk mindent, amit meg akarunk ismerni, vagy hogy túlbecsüljük a szakosodást, vagy hogy felelőtlenséget tanúsítsunk mind környezetünk, mind jövőnk iránt, és az is, hogy magunkat a természettől különbözőnek, sőt, valamiképpen felette állónak képzeljük, mindez annak a következménye, ahogyan bennünket tanítottak az iskolában, és ahogyan iskolán kívül szüntelenül és folyamatosan alakítanak minket felnőtt életünkben.
Mindez nem azt jelenti, hogy problémáinkért a tudományt, a művészetet, a vallást vagy az oktatást kellene kárhoztatnunk. A lényeg nem a bűnös kiválasztása, hanem a felelősség vállalása. Ha a tudomány és a művészet, a vallás és az oktatás mind eljátszották a maguk kulcsszerepét a modern kor kultúrájának kialakításában, a következő kor létrehívásában is hasonló szerepük lehetne. Hogy így legyen, el kell fogadniuk azt a felelősséget, amely a kulturális fejlődés fő erjesztőinek kijár. E felelősség vállalása, és a neki való megfelelés a kortársi tudomány, művészet, vallás és oktatás számára a kihívás. Ez a valamennyiünknek odavetett kesztyű. Mert azon, hogy a mi tudományunk, a mi művészetünk, a mi vallásunk és a mi oktatási rendszereink hogyan fogadják ezt a kihívást, teljességgel ezen múlhat a saját jövőnk.
Az angol nyelvű kéziratot fordította: Darányi Sándor
Fotó | flickr.com