KÖRNYEZETÜNK MINT A TÖRTÉNETTUDOMÁNY ÚJ TÁRGYA

1984 Bhopál, 1986 Csernobil – ezekre a megrázó, harsogó médiavisszhangot kiváltó ökológiai és ipari katasztrófákra volt szükség ahhoz, hogy a közvélemény hirtelen felfogja környezetünk törékenységét. Furcsa egy kor, amelynek embere úgy hiszi, hogy a környezetet ő találta fel. Mintha a környezetnek Csernobil előtt nem lett volna történelme, mintha mindaddig nem történt volna semmi, mintha a környezetet egyik napról a másikra sújtanák most nyugtalanító válságok, s nem vállalná többé szabályozó szerepét azon zavarok nagy „asszimilátoraként”, amelyek ember és természet ütközésekkel teli kapcsolatából óhatatlanul következnek. A történész számára mindez nem lehet közömbös.

Mi hát a környezet történelme? A kutatás e területének tárgya az ember és a környezet kapcsolatának vizsgálata az időben. Ebben az értelemben ökohistóriáról beszélhetünk. Kívánatos, hogy a történészek az „ökológia” terminust átvegyék, hogy hasznukra váljék, amit ez a terminus társadalmunkban hordoz. Az ökohistória háromfajta kérdésre ad választ. Hogy megy végbe a társadalmak és az ökoszisztémák integrációja? Hogyan jöttünk rá, hogy az ember is bolygónk része, hogy azt használhatja, de használatával nem élhet vissza. Melyek a környezethez fűződő kapcsolatok társadalmi formái, avagy hogyan azonosíthatjuk azokat az ökológiai-társadalmi-térbeli rendszereket, amelyeket a társadalmak történelmük különböző szakaszaiban létrehoztak?

nem konfliktusmentes

Az ember beilleszkedése a bioszférába, helyének biztosítása abban a vékony burokban, amelyen a Föld felszínén élő valamennyi élőlénnyel osztozik – íme, a ma már megkerülhetetlen feladat. Az ember elszakíthatatlanul kötődik glóbuszunk élőlényeinek (az állat- és növényvilág) közösségeihez, valamint az élettelen összetevőkhöz (föld, víz, levegő). Állíthatjuk, hogy mindezen elemek egy ökoszisztémát alkotnak, minthogy kapcsolataikban dinamikusan egymásra utaltak és bizonyos stabilitásra tendálnak. Ha pedig így van, az emberi beavatkozások a bioszféra evolúciójának lényeges tényezőivé válnak (mint azt az erdők pusztulása, a sivatagosodás, az ózonlyuk tanúsítja) – míg az ember továbbra is teljes mértékben alávetett a környezet törvényeinek. Tény, hogy az ember már nagyon régen felismerte: kapcsolata a természettel nem konfliktusmentes. Ám amit 1950 előtt az ökológia tudományának tekintettek, alig érintette azokat a társadalmi kérdéseket, amelyek e kapcsolatrendszerben bennünket foglalkoztatnak. Az ökológiai gondolkodás története – a tudomány evolúciójának szemszögéből nézve – azt mutatja, hogy az ember integrálódása az ökoszisztémákba új, sőt teljesen újkeletű felismerés. Ez a megközelítés tehát nem is oly magától értetődő. Márpedig a történésznek ismernie kell azokat a körülményeket, amelyek vizsgálódásai tárgyának létrejöttét meghatározták. Ahhoz, hogy a tárgy létezzen, fel kell fogni. A mi nyugati társadalmaink csupán a hatvanas-hetvenes évek táján váltak képessé arra, hogy önmagukat ökoszisztémaként fogják fel – előfeltételéül annak, hogy a környezet történetének tudományágáról (ökohistóriáról) beszélhessünk. Nemde az 1970-es évszámot találjuk a tárgykör első publikációin, amelyek az Egyesült Államokban és Németországban jelentek meg. Ez a megállapítás mégsem jelenti, hogy a múlt társadalmai teljesen vakok lettek volna a saját valóságukkal szemben. Egyszerűen arról van szó, hogy másképpen nézték kapcsolatukat környezetükkel. Mindebből következik, hogy az integrációs folyamatok történetének ismerete a környezet történetének diszciplinájában a kutatások egyik fő célja.

A veszélyek egyike: visszatérés a determinizmushoz

Napjainkban a történészek komoly kihívásokkal kerülnek szembe, talán a lehető legkényelmetlenebb ismeretelméleti helyzettel, hiszen úgy tűnik, évtizedek erőfeszítései, kutatásai dőlnek romba. Vegyük szemügyre a széles körű, több tudományágat érintő kutatások eredményeit. Különböző tudományágak művelői – klimatológusok, botanikusok, fizikusok, geológusok és mások – a kormeghatározás legrafináltabb módszereit vetették be: vizsgálták a fosszilis foraminiferákat, a víz hőmérsékletétől függően fejlődő tengeri véglényeket, fúrólyuk-vizsgálatokat végeztek az Antarktisz jegében a vízmolekulák nehéz izotópjainak mennyiségi meghatározására (ami a hőmérséklet jó indikátora); de végeztek klasszikusabb, így dendrokronológiai (a fák korát megállapító) denzitometriai, valamint sztalaktit- és sztalagmit-vizsgálatokat is. Mindezekkel az eljárásokkal azonos következtetésre jutottak: rendkívül határozott konvergencia állapítható meg a hőmérséklet és a biológiai változások között. A kutatások más, ugyancsak jelentős fordulópontok mellett az első ezredfordulót emelik ki. A Nyugat történelmét, fölényét a többi civilizáció felett, világméretű hódításait, úgy tűnik, érthetővé teszi a hőmérséklet kisfokú emelkedése, ami gyökeresen változtatta meg a mezőgazdasági termelés feltételeit, fellendítette az élelmiszertermelést és, következésképpen, pozitívan hatott a demográfiai fejlődésre. Ez visszatérés a klimatológiai determinizmushoz. Az éghajlat lesz a deus ex machina, Isten ujja, az emberiség történetének teljes magyarázata!

 

A környezet történetének időszakai

ökológiai válságok

Hogyan szabaduljunk meg a determinizmustól, ha nem azzal a bizonyossággal, hogy a környezetnek megvan a saját történelme, melyben az ember szerepe ugyancsak alapvető? Mindenekelőtt szakítani kell a természeti jelenségeket kutató történészeknél oly gyakori, félrevezető megnyilvánulással, amely a hosszú időtartamok, a földrajzi idő és az immobilitás között keres kapcsolatot. Az Antarktiszon végzett fúrások vizsgálatai 40 000 év éghajlati és biológiai változásaira terjednek ki. Az óceánok hőmérséklete (a foraminiferák vizsgálatával) a pollenek 140 000 év alatt végbement változásaival hozható összefüggésbe. A morfogenezis kutatása az üledékek fúrólyuk-vizsgálata útján a neolitikumtól kezdve tárja fel a kapcsolatot az emberi tevékenység és a detrikus felhalmozódás (az erózió folytán a talajból kiszakadt törmelékek felhalmozódása) között. Mindez természetesen lassú ütemben megy végbe. Ám Braudel óta tudjuk, hogy a történelem sűrűsége a különböző időtartamok egyidejűségének tudható be; ez teszi lehetővé, hogy eljussunk a diakronikus szemlélettől a szinkronikusig. A korok e többszöröződése nélkül továbbra is azt hihetnénk, hogy évszázadok óta nem történt semmi, hogy húsz évvel ezelőtt léptünk be hirtelen egy ökológiai válságok sorából álló „meleg” korszakba.

Annak hangsúlyozása, hogy a természetnek és a környezetnek van saját történelme, egyben azt jelenti, hogy a természet és a környezet változik. Ezek a változások nem feltétlenül hosszú folyamatok, néha igen gyorsan mennek végbe. Az erdők halála vajon nem látványosan, a szemünk láttára következik be? Svájcban 1983 őszén készült el az erdők pusztulásának első leltára. A hivatalos adatok szerint a fák négy százaléka volt súlyosan megtámadottnak tekinthető. 1987-ben ez az arány, ugyanazon források szerint, már elérte az ötvenhat százalékot, de hozzá kell ehhez tenni, hogy ekkorra a jelenség iránti érzékenység és a kritériumok egyaránt finomodtak. Kétségtelen, hogy amióta a természettudományok az embert a bioszféra részének tekintik, nyilvánvalóbb, hogy az emberi társadalmak befolyásolják annak evolúcióját. Így a környezet életét ugyanaz az ambivalens és ellentétes ritmus jellemzi, mint az emberi társadalmakét. A történész feladata, hogy az idő különböző szakaszait – a természetét és az emberét – artikulálja.

A történész szerepe

A tény, hogy a környezetnek történelme van, nem azt jelenti, hogy elegendő, ha felhajtunk a múltból a maiakhoz hasonló jelenségeket, hogy ezzel nyújtsunk egyszerűnek tűnő magyarázatot korunk ökológiai válságainak új aspektusaira. Ezen a téren, nagyobb mértékben, mint valaha, csábítóak, ám csalókák az analógiák. A környezet szférájában gyakoriak a visszatérő jelenségek, a feltételezett összefüggések pedig minden egyes tapasztalat megdönthetetlenségének bizonyításához vezetnek. A kollektív emlékezet kihagyásai persze a jelen egyediségének felnagyítását eredményezik. Mintha az 1945–1975-ös évek előtti idők mentesek lettek volna az ökológiai problémáktól! Hallottunk-e valaha is a csernobilihez hasonlítható katasztrófákról? Bizonyára nem! Pedig tény, hogy a régmúlt civilizációinak hanyatlását gyakran tulajdonították ökológiai válságoknak, így a mezőgazdaságot aláaknázó erdőpusztulásoknak (például a prekolumbiánus Amerikában), avagy a vízépítészeti létesítmények megbénulásának – az alluviális lerakódás következményeként (Mezopotámiában). Nem jogos-e hát a félelem, hogy a mi civilizációnk egy nukleáris katasztrófában vagy a folyamatban, amelyet a bioszféra károsodása, a felgyorsuló szennyeződés válthat ki, ugyancsak megsemmisül? És számításba kell vennünk azt a tényt is, hogy míg a természeti viszonyok egy-egy régióra korlátozódó károsodásán a régión kívüli erőforrások felhasználásával lehetett segíteni, most az ökoszisztéma olyan mérvű válságával kerültünk szembe, amely globális – bolygónk egészére kiterjed. Az ipari forradalommal történelmi küszöböt léptünk át. A szennyeződés, a környezet degradálódása immár valóban a földkerekség egészét, civilizációnk létét érintő jelenség.

összeaszott gyümölcsök

Másképpen fogalmazva, óvakodnunk kell attól, hogy banalizáljuk a múltat. Márpedig nem ritka az ilyen elvárás a történettudománytól. És valóban, a környezetet kutató történész hitelt érdemlően nyugtathatja meg lelkiismeretünket, így például rámutat arra, hogy a Rajna vize Bázelnél egy évszázaddal ezelőtt bizonyosan szennyezettebb volt, mint napjainkban. Rámutathat arra is, hogy az 1870–1880-as években a víz és a levegő súlyos szennyeződését a kor szakértői egy kivételesen súlyos aszálynak tulajdonították. Vagy például, hogy mintegy tizenöt éve a svájci Martigny városka alumínium üzemeinek közelében lévő sárgabarack ültetvényeken összeaszott gyümölcsök katasztrofális hozama (a szokásos 7 000 helyett 750 tonna) sújtotta a gazdákat, holott, mint mondták, a virágzáskor meg tudták védeni a fákat a fagytól. Megannyi eset, amikor kizárólag az atmoszferikus körülmények kerülnek szóba. A hasonlóság pedig nem mindig jelent azonosságot. A jelenségek egyidejűségéből nem következik azonos lényegük. A történésznek az időpontot és a társadalmi körülményeket egyaránt figyelembe vevő, specifikus valóságában kell minden helyzetet vizsgálnia.

Az egykori társadalmak mitizálásának kockázata

Miből áll hát a társadalmak és a környezet viszonyának, e viszony evolúciójának vizsgálata? Korántsem elegendő, ha a történész kutatásai újabb tárgykörökre – mint például a földrengések, az állatvilág vagy az erdőségek történetére – terjednek ki, vagy ha az ember és a természet viszonyának régi-régi megközelítését egyszerűen napjaink divatos elvárásaihoz alkalmazkodva vizsgálja újra. Ez a megközelítés annak idején veszélyes paradigmára, a társadalom és földrajzi környezete feltételezett harmóniájára épült. Ilyen ideálnak komoly következményekkel járó ideológiai kihatása van: illúziót táplál, olyan preindusztriális társadalom illúzióját, amely tökéletes ökológiai egyensúlyban él környezetével. Kétségtelen, nagy a kísértés: az ipari társadalom ellenmodelljeként a kézműves és paraszti termelés formáit mitizálni, nem véve tudomásul, hogy ezek a termelési módok sem mentesek a kockázatoktól.

mesterséges miliő

Más premisszákra van tehát szükségünk. Ha egyáltalán létezik egyensúly ember és környezete között, ez csak ingatag és törékeny lehet. A történelem ideiglenes homeosztatikus helyzetekből és törésekből (ökológiai válságokból) tevődik össze, mely utóbbiak a természethez fűződő kapcsolatok új formáit követelik meg. A középkor specialistái jól tudják, milyen erős nyomot hagyott ez a kor tájainkon, erősebbet talán, mint a legutóbbi két évszázad. Ahol csak mezőgazdasági termelést, erdőgazdálkodást, vízműépítéseket találunk (azaz annak előfeltételeit, hogy civilizációról beszélhessünk), ott többé vagy kevésbé élesen, de megkerülhetetlenül merülnek fel ökológiai problémák. Felismerésük a különféle korokban és társadalmakban nagyon is változó, magyarázatuk pedig igen összetett – néha ellentmondó. Azt azonban joggal jelenthetjük ki, hogy ártatlan kor nem létezik, és hogy a természeti környezet átalakítása bizonyosan hosszú távú folyamat. Amit az ember természetnek nevez, az valójában már régóta egy mesterséges miliő, egy fölöttébb módosult ökoszisztéma.

A történelem nem egyszerűen az ember konfrontálódása a természettel

Úgy tűnhet, a történelem lényegében nem egyéb, mint konfrontációk sora, amelyben az ember egyre nagyobb mértékben uralkodik a természet szülte kényszereken anélkül, hogy ezek teljesen megszűnnének. Következésképpen az emberiség történetét a roppant erejű környezettel vívott szüntelen harcként nézhetjük, mégpedig azzal az önelégült megállapítással, hogy a mi korunk végül is legyőzte a természeti kényszereket. Napjaink közlekedése fittyet hány az immár átfúrt, legyalult, feltöltött reliefre. A földművelés a legterméketlenebb talajon is lehetővé vált, a folyókat kordában tartjuk, a vadállatok kipusztultak, az éghajlat következményei – a helyi járványos betegségek legyőzése óta – nincsenek hatással az emberre. A középkorban élt elődeink helyzetéhez képest kapcsolatunk a környezettel tehát alapvetően módosult: ma már csupán technikai lehetőségeink függvénye. De vigyázzunk, ne tekintsük a környezetet kijegecesedett, megmerevedett állománynak!

 

Figyelembe kell vennünk azokat a változásokat, amelyek az évszázadok során, vagy akár rövidebb idő alatt, magában a miliőben, annak összetevőiben mennek végbe. El kell vetnünk a tévhitet, hogy alapvetően nem változott sem az ember, sem a miliő, és hogy ebből következően csupán kölcsönhatásai alkották a történelem szövetét. A történelem tehát nem egyszerűen a társadalom és természeti miliő egymásra hatásának folyamata az időben. A természettudomány feladatai közé tartozik az emberi és a környezeti összetevők elemzése is, és azoknak a hatásoknak a vizsgálata, amelyeket a változások az ember-környezet viszonyra gyakorolnak. Így például az erdőirtásnak nem csupán az a következménye, amit az irtás térségében, az erdőállomány lokális pusztulásával eredményez: hosszabb távon – anélkül, hogy ezt észrevennénk – erdőtakarónk összetételét is módosíthatja. De felhozhatunk példát a városokra is. Az ókor nagyszerűen uralta az urbánus ökoszisztémát. A középkor végén viszont azt látjuk, hogy a bőrfeldolgozó és a szövőipar fejlesztésére létrehozott csatornahálózatok számos iparvárost szinte kis-Velencévé alakítottak. Így új miliők jöttek létre, amelyek az ugyancsak változó társadalmakkal kerültek összeütközésbe. Ez utóbbiak rövidesen szenvedélyesen keltek ki a pangó és poshadó vizek veszélyei ellen. Ezután a miliő ismét módosult, és az ipari technológia újabb evolúciója következett be. Ami pedig korunk társadalmát illeti, újra és újra saját kárunkon tanuljuk meg, hogy a miliő nem képlékeny és kimeríthetetlen erőforrásokból áll, hogy a fokozódó iparosítás, a környezet ennek betudható változásai az emberiség túlélését veszélyeztetik.

A természet társadalmi használatáról

A történész több, különböző szemszögből közelítheti meg a természet társadalmi használatának kérdéseit. A legklasszikusabb eljárás az ökológiai antropológiára támaszkodik. Ez a bioszférát ökoszisztémának tekinti, mely energiaáramokat (a szerves folyamatokban nélkülözhetetlen napenergiát), ökologikus ciklusokat (a víz, az oxigén, a szén stb. ciklusait) és a népességállomány (a fogyasztók és a rendelkezésre álló erőforrások kapcsolatának problematikáját) öleli fel. A növények és az állatok szerepéhez képest az ember mint rendkívül zavart keltő tényező van jelen ezen a színen, olyannyira, hogy a bioszférát immár antroposzférának tekinthetjük. A primitív társadalmak viszonya a környezethez természetesen egyszerűbb, mint a közelebbi múlt társadalmaié – amelyek e tudományág történészeit elsősorban érdeklik. Nincs összemérési lehetőség a legrégebbi korok társadalmainak a környezetre gyakorolt hatása és ama hosszú távra kiható, súlyos egyensúlyzavarok között, amelyek a szűzföldek feltörésének (11–13. század), majd az ipari forradalomnak (a 18. századtól) voltak velejárói. Nem vitás, hogy az ökoszisztémát sújtó csapások erőssége a kor technikai kapacitásával arányos: a kisebb incidensek és az ökológiai csőd között nem csekély a különbség. E különbségek fokának egyik példája az a tény, hogy korunk társadalma egy év lefolyása alatt fogyaszt el olyan mennyiségű olaj- és szénenergiát, amelynek képződéséhez 100 000 év kellett. Talán még beszédesebb példa a Földünket védő, közel kétmilliárd év alatt kialakult ózonrétegben az Antarktisz felett nemrég felfedezett lyuk. Ez a jelenség első látványos megnyilvánulása annak a hatásnak, amit az ember a légkör fizikai-kémiai egyensúlyára gyakorol.

vétkeink felismerése

Az ökoszisztéma vizsgálatának már jól bejáratott eljárásai immár újabbakkal egészültek ki: olyan kifinomult, kvantitatív módszerekkel, amelyek a szennyeződés fokát az időben rekonstruálják. Ezek a módszerek nem kis mértékben járultak hozzá vétkeink felismeréséhez: 1945 után valamennyi paraméter kvantitatív robbanást jelez. Így például a Grönlandon végzett fúrások kimutatták, hogy míg az ólom mennyisége az atmoszférában egészen a 18. századig változatlan volt, ekkor lassan növekedni kezdett, majd a növekedés 1940 után gyorsult fel hirtelen. Az évszázadokon át közömbös esővizek századunk közepe óta savasak. 1950-60 óta szén-dioxidjának növekedése egy geometriai görbét követ: az emberi eredetű hulladék korunkban harminc év alatt megduplázódik. A hőmérséklet emelkedése – az üvegházhatás révén – a biológiai feltételeket súlyosan károsíthatja.

Tudjuk jól, hogy a különböző társadalmakban a környezeti problémákat nagyon eltérően fogják fel. Hol nyugtalanságot, hol nemtörődömséget tanúsítanak. Ebből következik, hogy egy valóságos ökohistoriának az ideológiai és mentális tényezőkre ugyancsak ki kell terjednie. Ebben a vonatkozásban Keith Thomas brit antropológus A természet kertjében című, 1983-ban megjelent könyve úttörő jelentőségű volt. Munkájában mind a letűnt, mind a jelenkor társadalmainak, a környezet iránti társadalmi érzékenység változásainak megértéséhez lényegesen újat nyújtott. Igen, meg kell értenünk egynéhány intellektuális és érzelmi tényező jelentőségét. Fel kell tárni a kontemplatív magatartásokat (a csodálat, az ignorálás, a félelem), akárcsak a voluntarista jellegűeket (átalakítás, védekezés vagy oltalom); a természetet abban a társadalmi kontextusban kell néznünk, amelynek az jelképes és gazdasági tétje. A környezet anyagi léte mellett a róla alkotott kép nem mellékes fontosságú, hanem lényeges része valóságának, történelmének. A társadalmi felhasználás és a környezet iránti érzékenység evolúciója karöltve járnak. Ez teszi lehetővé például az ökológiai problémák sorsának megértését. A 18. és a 19. század elején az erdőirtás és a félelem a fahiánytól érthetően a fő gondok egyike volt, hiszen a válság, mely Angliában a 14. században jelentkezett, ott a 17. században már drámai fokot ért el, majd a kontinensre is átterjedt. Ez a válság a továbbiakban nemcsak hogy enyhült, de a 19. század óta Nyugat-Európában az erdősített terület folyamatosan növekszik. A probléma azáltal oldódott meg, hogy a kőszén nagymértékben a fa helyébe lépett – olyannyira, hogy a faeredetű erőforrásokkal ma nem tudunk mit kezdeni. Emlékeztethetünk a szénhiány perspektívájára is az 1880-as években. Ezt a félelmet a fejtések és az iparosítás ütemének növekedése táplálta.

Németországban és Angliában már akkor és ezért, különféle terveket dolgoztak ki a napenergia felhasználására. Ám a villamosság – legalábbis vízierőművi variánsában – mint megújítható energiaforrás megjelenése az aggályokat későbbi korra – a miénkre – hagyta.

gyárkémény-kultusz

Egy másik példa: nem régi felfedezés, hogy Kelet-Európábán romokban van a természet. Negyven év – ideológiai érvekkel alátámasztott – erőltetett iparosítása (különösen az NDK-ban és Csehszlovákiában) negyven év ökológiai nemtörődömségével párosult. Néhány hónapja feltárult, hogy a gyárkémény-kultusz mögött precedens nélküli gazdasági csőd van – no meg ökológiai csőd: a kommunista rendszerek halott folyókat és beteg erdőket, tönkretett tájakat és fojtó levegőjű városokat hagytak örökül. Íme a bizonyság – ha szükséges a bizonyság –, hogy ideológia és ökológia szétválaszthatatlanok. Megragadom az alkalmat, hogy ehhez hozzátegyem: azokat a tüntetéseket, amelyekre Magyarországon ,,A Duna a miénk” követeléssel, a gátépítés elleni tiltakozásul került sor, nagy figyelemmel kísértük.

A térséghez fűződő kapcsolatok különféle modelljei

Hogyan határozzuk meg a környezethez az időben és a térben fűződő viszony megannyi formáját? Minden korban és társadalomban sajátos e kapcsolatok modellje. Amikor a húszas években a Ruhr-vidék erdőségeinek halálát konstatálták, fel sem merült, hogy az ipari termelést kellene kárhoztatni. Elegendőnek tartották, hogy olyan fafajtákat telepítsenek, amelyek ellenállnak a kénsav károsító hatásának. A nyugati társadalmak hosszú időn át úgy vélték, hogy a tudomány fejlődése előbb-utóbb lehetővé teszi a véletlen balesetnek tekintett ökológiai és ipari katasztrófák elkerülését. Századunkban a 60-as évek közepéig kizárólag a környezet természetes hígító hatására számítottak, amely ha helyileg nem, hát a régiókban, vagy továbbmenve, a bolygó szintjén dolgozná fel a mérgező folyékony, szilárd és gáznemű hulladékot. Ez a koncepció nyújt magyarázatot arra, hogy a környezetvédelem illetékesei eleinte természetes tárolók, egyfajta ,,múzeumok” létrehozásán fáradoztak, amelyek kikerülnének az evolúció természetes folyamatából. Ezt a szörnyen mesterséges rezervátum-elképzelést később másfajta tervek váltották fel, amelyek a miliő globálisabb védelmének követelményén alapultak: mindent meg kell óvnunk, városainkat és mocsarainkat egyaránt.

Az élet minőségére irányuló figyelem nagyon is újkeletű, és csak gazdag társadalmak engedhetik meg maguknak az ökologikus életvitel luxusát. Nem kell nagyon messzire mennünk sem a térben, sem az időben, hogy erről meggyőződjünk. 1923-ban a Ruhr-vidék francia megszállásakor a lakosság passzív ellenállásba kezdett. Az ipari termelés egy teljes évre megbénult. A természetre gyakorolt hatás látványos volt: rekordtermés a mezőgazdaságban (a hozamok megduplázódtak), a szmog eltűnt, a növényzet újjáéledt. Az élet minősége azonban nem nyom annyit a latban, mint a gazdasági kényszer. A munkanélküliség és a nyomában járó minden nyomorúság a munka lelkes újrafelvételéhez vezetett – az elképzelhető következményekkel a környezetre.

A környezettel foglalkozó hű történetírásnak nem lehet más célja, mint hogy segítse a ma emberét a komplex magatartásformák felismerésében – legyenek azok akár a múlt, akár a jelen gondjai. Vezesse a történészeket egyszerűen az a törekvés, hogy néhány vezérfonalat szolgáltassanak a környezethez fűződő jelenlegi kapcsolataink történelmi perspektívába helyezéséhez.

kép | Jose Louis Lopez Perez (Kubi) festményei, pinterest.com

felső kép | Napfelkelte Londonban