Jávor Benedek

KÖRNYEZETI KRÍZIS ÉS A DEMOKRATIKUS ÁLLAM

2000 július

KÖRNYEZETI KRÍZIS ÉS A DEMOKRATIKUS ÁLLAM

A KÖZ ÉS AZ EGYÉN

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy bizonyos jelenségek milyen hatást fejtenek ki egy társadalmi rendszerre, és hogy maga a társadalom hogyan reagál ezekre a hatásokra, mindenekelőtt legalább nagy vonalakban tisztáznunk kell, milyen a társadalom szerveződése, hogyan épül fel, milyen struktúrákon keresztül valósul meg a hatalom gyakorlása, legitimációja és ellenőrzése. És éppígy, ha azt kívánjuk vizsgálni, hogy az egyes hatások következtében a társadalom milyen irányban változik, először az adott társadalmi struktúra „célképzési” metodikáját, a jövőkép és az ideálok kialakításának technikáját kell megismernünk. Hogy az egyének akarata és a belőle létrejövő össztársadalmi akarat miképpen alakul ki, és hogyan nyilvánul meg.

perszonális célok

A társadalmi célok kialakításának folyamatában három alapvető elemet kell megkülönböztetnünk. Az egyén (széles értelemben vett) hasznának maximalizálását célzó magánérdeket; a magánérdekek, perszonális célok összességéből képződő közakaratot, valamint a társadalom egészének hosszú távú, a pillanatnyi hasznosságtól kevéssé függő, sőt azzal gyakran szemben álló célját, a közjót. (A közjó, a római jogrend bonum communae-ja a hármas rendszer legproblematikusabb, legkevésbé egyértelmű tagja, kiiktatása ennek ellenére se nem célszerű, sem nem szükségszerű, az ezzel kapcsolatos nehézségekre később még visszatérek). A társadalom alapvető irányultsága a három alapelemből egyfajta kompromisszummal alakul, amelynek során az elvi cél az, hogy minden egyes különálló princípium a lehető legnagyobb mértékben megvalósuljon, miközben a másik két elem érvényesülésének csorbulása minimalizálható. Elvi szinten természetesen felvetődik a kérdés, hogy amiképpen az össztársadalmi akaratot felosztottuk közakaratra és közjóra, úgy az egyén szintjén is megkülönböztethető volna a pillanatnyi magánérdek és a hosszú távú „magánjó”, ám úgy gondolom, jelenleg az egyént mint társadalmi szereplőt vizsgáljuk, és ebben a helyzetben – nyilvánvaló egyszerűsítésként – az egyén amolyan „black box”-nak tekinthető, amelynek belső működése elsősorban pszichológiai kérdés. Itt talán megelégedhetünk azzal, ha az egyéni „black box”-nak csak a kimenetét, azaz a társadalom felé képviselt véleményét vizsgáljuk, amelyben egyaránt jelen vannak a rövid és hosszú távú célok, bár utóbbiak megléte nem feltétlenül szükségszerű (a közgazdaságtan alapfeltevése, a homo oeconomicus például tipikusan olyan társadalmi szereplő, aki az információk teljességének birtokában racionálisan cselekszik, azaz pillanatnyi hasznának maximalizálására és költségeinek minimalizálására törekszik)[1].

Az egyéni akaratok, vagyis az állampolgárok magánérdekének összességéből a közakaratképzés folyamata során alakul ki tehát a közakarat, s ennek leglátványosabb megnyilvánulási formája a demokratikus választás – ekkor az a szűk csoport kap megbízást a kormányzati teendők ellátására, amelyik az állampolgárok többsége szerint legjobban képviseli a közakaratot. A kormányzat ellenőrzi az államot, mely ugyanakkor jelentősen befolyásolja a kormányzatot. A kormányzat legitimitását választások útján nyeri, ezért elválasztandó az államtól. Az állam ugyanis olyan nem, vagy legalábbis nem a közakarat folytán legitim bürokratikus struktúra, amelynek társadalmi elfogadottsága abból a feltevésből ered, hogy szakmai hozzáértését a közjó érdekében kamatoztatja. A közjó képviseletét a társadalmi szerkezetben elsősorban az állam látja el, és nem a kormányzat. Ez ugyan problematikusnak tűnik, de ha megvizsgáljuk a kormányzat legitimációszerzésének módozatait, világossá válik, hogy a kormányzat nem hajlamos hosszú távú célok képviseletére, mivel az őt hatalomba segítőknek rövid távú eredményeket kell felmutatnia, éppen a legitimációvesztés és a választási vereség elkerülése végett. Olyan, időben távoli célok képviselete, amelyek a pillanatnyi közakarattal szemben állnak, vagy szemben állni látszanak, a kormányzatnak nem érdeke. Az ökológiai krízisből fakadó feladatok tipikusan ilyenek. Világos, hogy a kormányzati struktúra nem hajlamos a társadalmi akarattal szembefordulva a távlati ökológiai célokért változtatni – a demokratikus rendszer legitimációs technikái ezt nem teszik számára kifizetődővé. A kormányzat ugyan alkalmas lehet számos ilyen jellegű feladat ellátására, de a feladat ellátásának igényét kívülről kell kapnia. Az elméleti kormányzat soha nem fogalmaz meg önálló célokat, csak a társadalom különböző csoportjai által kialakított célok képviseletét igyekszik ellátni, megfelelni próbál az őt hatalomba segítő társadalmi csoportok valós vagy vélt igényeinek. Az a kormányzat, amely maga igyekszik a társadalom számára követendő célokat és értékrendet teremteni, félreértelmezve saját szerepét és lebecsülve a civil társadalom erejét, a hatalomgyakorlás terén előbb-utóbb önkényuralmi eszközöket használ, elsősorban a sajtószabadság és az értékpluralizmus egyes megjelenési formáit (szekták, kisebbségek és bevándorlók, markáns politikai nézeteket valló csoportosulások) sértve. Ez egyébként többé-kevésbé független a kormányzat elhelyezkedésétől a politikai palettán, inkább csak a nem kívánatos csoportok körét határozza meg.

A távlati gondolkodást feltételező ökológiai célok igényének a kormányzati körön kívül kell megszületniük, de lehetőségük van a kormányzati programokba „beszivárogni”. A külső kör a társadalom által megfogalmazott közakarat, vagy a pillanatnyi célokkal nem feltétlenül korreláló közjót képviselő állam lehet. Amennyiben a demokratikus állam képviselte kereteken belül maradunk, ez a két tényező a társadalmi akarat kompromisszuma során gyakorolhat nyomást a kormányzatra, hogy az ökológiai célok megvalósítására sarkalljon.

belső ellentmondások

Közben olyan problematikus és ellentmondásos elemekkel találkozunk, melyek a teljes demokratikus döntéshozatali struktúra kereteit feszegetik. Fukuyama szerint azt a társadalmi rendszert, amelyet túl nagy belső ellentmondások feszítenek, egy idő után ezek tönkre is teszik, és előbb-utóbb másféle veszi át a helyét[2]. Amit ehhez még hozzá lehet tenni: hogy ilyen belső ellentmondások a piaci rendszert jellemzik, mivel a felmerülő környezeti problémák a rendszer belső logikája szerint és alapvető axiómarendszerén belül nem oldhatók meg. Ennek a kritériumnak a mentén választja el Fukuyama a „javítgatásokkal” korrigálható, de magát a rendszert nem megkérdőjelező problémákat az alapvető belső ellentmondásoktól. Kérdés, hogy a demokratikus berendezkedés mennyire szorosan kötött a piaci rendszerhez, képes-e megújítani struktúráját anélkül, hogy felszámolná önmagát. Hogy van-e erre lehetősége, az elsősorban attól függ, hogy a demokratikus döntéshozatali rendszer milyen szerkezetű, milyen célok elfogadtatására és megvalósítására alkalmas, illetve hogy ezeknek a céloknak az elérése milyen mértékben sérti magát a demokratikus berendezkedést. Nincs ígéretünk arra, hogy a globális környezeti-társadalmi krízis feloldható a demokratikus állam keretein belül.

A demokratikus döntéshozatali folyamat kritikája

A társadalmi akarat kialakulásának demokratikus módja az egyéni vélemények összességéből kompromisszum útján valósul meg. Alapelemei a magánérdek, a közakarat és a közjó, valamint szervezeti tekintetben az állam és a kormányzat. Ezek a tényezők a valóságban gyakran egymással ellentétes érdekeket képviselnek, illetve önmagukon belül is hordozhatnak ellentmondásokat, és ez valamennyi szinten megfigyelhető.

Elsőként vizsgáljuk meg a magánérdek kialakulásának és képviseletének problematikáját. Mindenekelőtt kritika alá kell vennünk a homo oeconomicus ideáját, azét a társadalmi szereplőét, aki az információk birtokában, felismerve saját érdekeit, és az efelé vezető szükséges cselekvéseket, racionálisan viselkedik és hasznát maximalizálni képes. A magánérdek felismerésének képessége ugyanis társadalmunkban egyáltalán nem olyan elterjedt. A társadalmi szereplők meglepően kis hányada alakítja ki céljait, érdekeit önállóan, az ember mint szociális lény hajlamos értékrendjét, vágyait a nagy többséghez igazítani. Minden kultúra és társadalom rendelkezik egyfajta korlátozott életforma, életcél kínálattal, amelyeket tagjai elé állít. Az egyén az esetek döntő többségében ebből a készletből választ ki olyan elemeket, amelyek összessége a rá jellemző értékrendnek, életcélnak tekinthető. Ez természetes folyamat, a társas viselkedés hajlamából fakad. De figyelembe kell vennünk, hogy a kínálat a hatalom által könnyen manipulálható, különösen, ha az információk áramlása kézben tartott, és a társadalom tagjait kellő intenzitással éri. A modern információs társadalom megfelelni látszik mindkét kritériumnak. A piaci világ szereplői ellenőrizni tudják, milyen információk jutnak el a tömegmédiába (anélkül, hogy a sajtószabadság sérülni látszana, hisz bármely vélemény megjelenhet, tömeges elterjedését azonban gátolni képesek), a technika fejlődése nyomán pedig a modern ember minden eddiginél jobban kitett az információs nyomásnak. A piac befolyásolni képes a társadalmi ideálok alakulását, ezt saját érdekében gátlás nélkül meg is teszi, még akkor is, ha az ellenkezik akár a társadalom, akár az egyén rövid vagy hosszú távú céljaival. Ezzel párhuzamosan hat a jelenség, hogy bár a magánérdekben megjelenhetnek a hosszú távú gondolkodás elemei (de nem szükségszerűen), a közakaratképzés során ezek elvesznek, mert a bizalomhiányból fakadóan az egyén nem hajlamos a társadalmi kooperációra még akkor sem, ha az hasznos volna számára. A társadalom játékelméleti alapú vizsgálata közben kimutatható, hogy az ún. „kollektív jószágok” megszerzése hiába hasznos a csoport számára, a puszta önérdek miatt nem valósulhat meg, mivel az egyén számára sokkal magasabb határhaszon biztosítható a „potyázással”, illetve „dezertálással”, amikor anélkül tesz szert haszonra, hogy költségei merülnének fel – azokat a közösség többi tagjára hárította[3]. A saját hasznát növelni igyekvő egyén pedig mindig a potyázást fogja választani, és ez a közös javak létrehozásának vagy fenntartásának gátja. Ez „a közös tragédiája”[4].

a társadalomszerveződés etikája

Végül látnunk kell, hogy a társadalomszerveződés folyamatában a magánérdekek összességéből kialakuló közakarat szembekerülhet az egyén érdekeivel, mivel a közakarat nem a „mindenkinek jó” megvalósítása, hanem kompromisszum eredménye, amelyben sok egyéni érdek elveszhet. Továbbá a különböző társadalmi csoportok érdekérvényesítő képessége közel sem azonos, egész rétegek érdekei gyakorlatilag egyáltalán nem, vagy alig jelennek meg a közakaratban, mivel ezeknek a rétegeknek a társadalomba ágyazottsága csekély, és alig tudnak nyomást gyakorolni; a demokratikus folyamatok működését nem értik, így azokba bekapcsolódni sem képesek; esetleg mert a csoporttudat kialakulása alacsony szintű, és az egységes fellépés, érdekeiknek még a számarányuknak megfelelő képviselete sem valósul meg. A társadalomszerveződés etikája az, ami megszabja a még „elfogadható” érdekvesztettségi állapot szintjét. Nagyon súlyos okoknak kell közrejátszani, hogy egy társadalom bizonyos tagjainak integrálásáról és igényeik kielégítéséről teljes egészében lemondjon.

Ehhez hasonló jelenség a közakaratképzés szintjén az a tapasztalati tény, hogy a demokratikus véleménynyilvánítás (választások) során nem fejeződik ki a teljes társadalom véleménye, mivel a demokratikus rendszerben az akaratnyilvánítás elméleti közege, a választópolgárok összessége, azaz a virtuális nemzet elválik az akaratát ténylegesen kifejező, választásokon részt vevő empirikus nemzettől[5] (bár én kifejezőbbnek tartom az effektív nemzet kifejezést mint azon állampolgárok összességét, akik véleményükkel hatást gyakorolnak a kormányzat kialakítására).

Az állam így akár szembe is helyezkedhet a közakarattal, amennyiben a közjót védi, illetve olyan csoportokat, amelyek érdekei nem jelennek meg kellő súllyal a közakaratban. Ennek alapja az érdekvesztettség etikája, azaz az állam közvetlen felelőssége a demokratikus folyamatok közben hátrányos helyzetbe került csoportokkal szemben. A gondoskodó állam felszámolása a neokonzervatív forradalom során a 80-as, 90-es években (reaganizmus, thatcherizmus) pontosan ezt az etikai hozzáállást szünteti meg, vagy legalábbis erőteljesen csökkenti a jelentőségét. Tipikus állam–kormányzat szembenállás ez, mivel a kormányzat legitimitását kizárólag az effektív vagy empirikus nemzettől, választásokkal nyeri, ezért tevékenységével ennek érdekeit igyekszik kielégíteni. A kormányzattól elválik az állam, amely nem a közakarat folytán legitim bürokratikus struktúra, társadalmi elfogadottságát abból a feltevésből nyeri, hogy szakmai hozzáértését a közjó érdekében kamatoztatja. Az állam ellenőrzésére a társadalom által legmegfelelőbbnek ítélt csoport képviselői alkotják a választott kormányzatot, amely azonban nem maga az állam. Azt mondhatjuk tehát, hogy míg a kormányzat alapvetően az – egyébként kialakulásában problematikus – közakarat hordozója, addig a közjót elsősorban az állam képviseli a társadalmi akarat kialakulásának folyamatában. (Itt arra a hagyományra támaszkodunk, amely az államot mint normatív eszmét fogja fel, az állam nemcsak léte, hanem a helyes rendhez hozzájáruló, változó struktúra is.)

természetbe ágyazottság

A nehézség a közjó megfogalmazásának jogosultságában rejlik. Milyen társadalmi csoport vagy struktúra kaphat felhatalmazást arra, hogy a közjó elemeit meghatározza és kimondja érvényességüket, ha azok szembekerülnek a közakarattal, azaz a társadalmi szereplők megfogalmazott szándékával? A klasszikus természetjogi struktúrák rendelkeztek olyan embertől független fundamentummal, nézőponttal, a transzcendencia középpontba állításával és a társadalom vallási alapú meghatározásával, amely alkalmassá tette őket a szembefordulásra a közakarattal (a „jó kormányzat” az egyetemes, kozmikus rend, vagy Isten akaratának földi tükröződése, ennélfogva legitimitása erősebb, mint a társadalmi akaraté). Az ember természetbe ágyazottsága vagy teremtett volta miatt meghatározott, vannak olyan alapnormák, amelyek tőle függetlenül léteznek. A modern társadalmak kialakulása során, a reneszánsz, majd a felvilágosodás hatására elveszik ez a transzcendens nézőpont, a világmagyarázatok középpontjába az Ember kerül, és így minden, az érvényes normarendszerek is belőle indulnak ki. Nincs embertől független, örökérvényű normatív eszme, ami önmagában meghatározhatná a társadalmi célokat. Az értékek bizonytalanná válnak, a demokrácia is elfogadja minden abszolútum relativizálását, egyvalamihez ragaszkodik csak: hogy az ideológiai vitákat demokratikus eljárással kell megoldani[6]. A demokratikus értékrendszer relativisztikussága jócskán megnehezíti a meghatározást: mi tekinthető olyan általánosan elfogadott közjónak, ami igényt formálhat az államcéllá válásra, és megvalósítandó akár a közakarattal szemben is.

A XX. század végére az ökológiai krízis kiteljesedése új felismeréshez vezetett: az ember mégiscsak integráns része egy globális rendszernek (ökoszisztéma); globálisan is meghatározott. Rendszerbe ágyazottságánál fogva alávetett tőle függetlenül létező törvényszerűségeknek, amelyek lehetőségeit és értékrendszerét is elkerülhetetlenül befolyásolják. Ez a helyzet annyiban különbözik a klasszikus modellektől, hogy míg egy transzcendens alapú társadalom a szellemi szféra által korlátozott, addig a mai rendszer objektív korlátokba ütközik, és ezek kényszerítik értékrendjének felülvizsgálatára.

A szabadság fantomja

A társadalmi akarat kialakulásának demokratikus módja tehát számos belső ellentétet hordoz. S vajon milyen további problémák adódnak, ha a közjó-közakarat-magánérdek ellentétbe kerülnek egymással, feloldásuknál milyen tényezőket kell figyelembe venni? Ha a kérdést alapelemeire bontjuk, azt találjuk, hogy az egyéni szabadságjogok sérthetetlensége mint demokratikus cél szemben áll a legitim állam kezében levő hatalommal. Modern társadalmakban az egyéni szabadságjogok tiszteletben tartása képezi a társadalomszerveződés alapját, vagyis a társadalom alapállása az egyén teljes szabadsága, ennek bármiféle csonkítása szükségszerűen indokolandó, és erre kizárólag a társadalom által felhatalmazott és ellenőrzött szerv jogosult. Szigorúan elválik a sérthetetlen magánszféra a köztől, előbbibe semmiféle beavatkozás nem jogszerű. Közügyekben pedig az állam az egyetlen olyan szektor, amelyet a társadalom fölhatalmaz, hogy kényszert alkalmazzon a polgárokkal szemben.[7] Az érinthetetlen magánszféra elválasztása a köztől azon az elven nyugszik, hogy az egyénnek jogában áll bármit cselekednie, amíg nem avatkozik mások életébe[8]. Ez a milli felfogás ugyanakkor a globális környezeti válság kibontakozásával meglehetősen problematikussá válik. A gépkocsi-használat például olyan szférája az egyén életének, amelyben az állami beavatkozásnak semmi keresnivalója nincs. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a közlekedés okozta környezetszennyezés közvetlenül befolyásolja mások életkilátásait és az alkotmányban biztosított egészséges környezethez való jogukat. A gépkocsi-használat ilyen szemszögből nézve közügy[9].

Ezt a gondolkodást követve a magánélet szinte valamennyi jelenségéről kimutatható, hogy valójában közügy, a fogyasztási szokásoktól a szabadidő eltöltéséig (van-e jogom szabadságomat az Antillákon tölteni, amikor a repülőút során a gép kibocsátotta szennyezés károsítja az ózonréteget, az emberi egészségre káros anyagokkal szennyezi a légkört, az üvegházhatású égéstermékek pedig hozzájárulnak a globális felmelegedéshez?). Nem egyszerű kérdések. Beleavatkozhat-e az állam a magánszféra tevékenységeibe, amennyiben azoknak kimutathatóan globális következményei vannak, illetve mennyire tekinthetők ezek egyéni szabadságjognak? Vagy közügynek kell tekinteni mosakodási szokásaimat, hiszen a Föld egyre fogyó ivóvízkészleteit használom el? A válasz már ezen a szinten sem egyértelmű, ráadásul meg kell vizsgálnunk, hogy az állam milyen alapon jogosult közügyekben a polgárok szabadságának korlátozására.

Az állam létének alapja a legitimitás. A legitimitás Jürgen Habermas értelmezése szerint egy politikai rendszer elismerésre méltóságát jelenti[10]. Ennek két alapvető típusa van. Az egyik a hatalom által felismert és képviselt univerzális „jó”, amely aztán legitimál, s amely az ókori, középkori, kora újkori társadalmakra jellemző; jogosultságukat ezek általában vallási alapra helyezték. A másik típus a demokratikus rendszereké, amelyek legitimációjukat a köz általi felhatalmazottságból (részben választások útján) nyerik, azaz a „jó” meghatározását és az azt képviselők kiválasztását az állampolgárokra ruházzák. A második típusú legitimáció során a hatalom nem az objektív „jó”, az etikusság képviseletének elhitetésével szerzi hatalmi bázisát (ahogy a vallási alapú rendszerekben), hanem a köz általi elfogadottsággal, ami erősen függetlenedhet az etikától. Inkább csak legitimitásra, sőt gyakran csak legalitásra (azaz törvényességre) törekszik, s nem etikusságra. A modern társadalmakban a jog nem az igazságosságot képviseli, hanem a társadalmi szabályozottság stbilitását, a jogbiztonságot; a jogszerű (legális) nem feltétlenül etikus. (Jellemző momentum az utóbbi évek hazai közéletében, hogy különböző politikai botrányok kivizsgálásának végkonklúziója nagyon gyakran az, hogy a résztvevők jogilag nem vonhatók felelősségre, noha nyilvánvalóan etikai vétséget követtek el.) A legitimáció technikája befolyásolja az állam viselkedését a társadalommal szemben és azokat a tényezőket, amelyeknek függvényében meghatározza önmagát. A modern demokratikus rendszerben az etika egyre kevésbé tartozik az államot meghatározó és befolyásoló hatások közé, mivel legitimációs módja ezt meg sem követeli. Ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmi akarat kialakulása során az etikai értékek képviselete inkább az államra jellemző, a folyamat ijesztő következményekkel, a közélet „etikátlanodásával” jár.

nem önmagától etikus

Mivel a modern társadalom aligha fog visszatérni a korábbi legitimációs formákhoz, az ökológiai krízis feloldásának, és az ehhez szükséges kényszerítő intézkedések meghozatalának egyetlen módja a köz általi felismertség lehet. Ezzel együtt nem veszélytelen a folyamat, ami az etika társadalmi szerepének csökkenéséhez vezet. A hatalom birtoklása mindenképpen etikai következményekkel is jár: lehetőséget nyújt például arra, hogy másokkal rendelkezzenek – ez éppúgy érvényes a szülők gyermekük felett gyakorolt hatalmára, mint a társadalmi hatalom birtoklására. Az államhatalom persze nem önmagától etikus – bizonyos fokig (azaz felelősséget vállal az állampolgárokért) –, hanem mert ellenőrzött és legitim, amit elveszíthet. Sőt, az állam kontrolljának egyik legfőbb eleme éppen a félelem a legitimációvesztéstől. A modern társadalmakban megfigyelhető egyik legveszélyesebb jelenség, ahogy a gazdasági élet szerepe és a körében koncentrálódó hatalom növekszik. Ennek fenyegető volta pontosan abból fakad, hogy ha nem is fogadjuk el Habermas állítását, mely szerint legitimációja csak politikai rendszereknek lehet,[11] a gazdaság szereplőinek, a multinacionális vállalatok legitimációja akkor is problematikus. A gazdaság „legitimációja” ugyanis pénzalapú, ún. „dollárlegitimáció”, lényegében a fogyasztók az adott termékre elköltött pénzükön keresztül nyújtanak társadalmi támogatást, elfogadást a terméket előállító cégnek. E logika szerint amelyik termék eladható, azaz pénzt adnak ki érte, arról a társadalom ítélete egyértelműen pozitív, szükségessége a társadalom számára bizonyított. Ugyanakkor ha nem is bonyolódunk az „eladható” és a „szükséges” közti lényegi különbség taglalásába, annyi bizton állítható, hogy a dollárlegitimáció ellentmond a demokratikus elveknek, és visszalépés a legitimációs struktúrák történelmi fejlődésének folyamatában. Ebben a helyzetben ugyanis az állampolgárok legitimációs ereje a rendszerbe strukturálisan beépítetten eltérő, és anyagi lehetőségeiktől függ. Modern társadalmainkban az anyagi lehetőségek közel 70%-a a társadalom jövedelem szerinti legfelső 20%-ának birtokában van. Az egyenlők és a még egyenlőbbek orwelli világa ez. A demokratikus rendszer alapelve viszont – legalább elméletileg – a megvalósuló egyenlőség a polgárok között a köz feletti uralom befolyásolásának lehetőségében. Az általános választójog, amelyért oly hosszú ideig harcolt az európai társadalom, mindenkinek egy szavazatot biztosít, jövedelmi és társadalmi különbségektől függetlenül. És noha tudjuk, hogy messze vagyunk a hatalomra gyakorolt befolyás egyenlőségétől, olyan eszmét támogatni, amely már elméletileg is tagadja ezt, ellentétes bármely demokratikus elvvel. A gazdaság szereplőinek kezében levő hatalom nő, ugyanakkor nem rendelkeznek egyértelmű, tiszta, demokratikus legitimációval, s még az annak elvesztésétől való félelem sem kontrollálja őket. Nem legitim struktúra nem lehet etikus, és a piac – a demokrácia elvei alapján – nem legitim, azaz aligha lesz etikus (hacsak nem feltételezünk önérdekeiken túllépő, etikus szereplőket, ami irreális peremfeltétel, mivel a transzcendens alapú, klasszikus morális világrend felbomlott, a piaci szereplők ideálja, a homo oeconomicus pedig kizárólag érdekei által vezérelt, amorális lény. És noha a társadalom döntő többsége nyilvánvalóan távol áll ettől az elméleti szereplőtől, éppen a gazdasági életet alapvetően befolyásoló és irányító réteg hasonult legjobban a saját ideáljához). Nem etikai rendszer pedig nem lehet társadalomszervező hatalmi erő, mivel a hatalom etikai kérdés. A kör így bezárul. Mégis, a gazdaság szerepének és hatalmának növekedésével párhuzamosan tanúi lehetünk a hatalomtranszfer folyamatának a legitim, ellenőrzött államtól, mellyel szemben etikai elvárásaink is vannak, a nem-demokratikus, nem legitim gazdaság felé, azaz egy etikailag meghatározott struktúrától egy nem etikus (nem antimorális, csak amorális!) struktúra felé. Ennek következményei nehezen becsülhetők fel[12].

Az ökológiai krízis hatásai

A társadalmi akarat kialakulása és a hatalomgyakorlás a jelenlegi demokratikus rendszerekben sem problémamentes. De számolni kell azzal az új kihívással is, amelyet a globális környezeti válság jelent a társadalomnak. Valószínű, hogy számos intézkedés, amely az ökológiai krízis elkerülésére irányul, beilleszthető a piaci rendszer uralta társadalmi rendszer logikájába és tudatába is. Erre számtalan példa már most megfigyelhető, a környezetterhelési díjaktól az „ökoadókon” keresztül a környezetkímélő technikák fejlesztésének és használatának központi támogatásáig. Ezek szükséges és hasznos lépések a fenntartható társadalom irányában. Van azonban olyan elem, amely lényegénél fogva szemben áll a piaci mechanizmusok működésével. A gazdasági növekedés leblokkolása elkerülhetetlen, amennyiben hosszú távon lakható Földet akarunk fenntartani. Ez pedig megkérdőjelezi mindazokat az alapokat, amelyekre a piaci rendszer épül, és olyan ellentmondás, ami elkerülhetetlenül szétbomlasztja az éppen a piaci rendszerre épülő társadalmat. Ismét a legitimáció felől közelíthetünk. A folyamatos gazdasági növekedés megállítása, azaz a termelés korlátozása szükségszerűen a fogyasztás visszafogásával is jár. A modern társadalmi rendszer gazdaságilag meghatározott, sokkal inkább, mint politikailag vagy ideológiailag, a hatalom legitimációját elsősorban gazdasági okok, a növekvő jólét biztosítja[13]. Ha erre nem képes, legitimációs válság alakul ki. A fogyasztás visszafogása olyan beavatkozás az egyén szabadságjogaiba, amire egyedül a demokratikus állam kezében van eszköz és felhatalmazás. A piac pedig olyan összetett rendszer, amely belső logikája által önvezérelt, célja a profit előállítása. Erre maximális hatékonysággal képes is, de minden egyéb jelensége külső beavatkozás eredménye. A termelés korlátozását hosszú távú célok érdekében a piacra kívülről kellene ráerőszakolni. A környezeti aspektus automatikus úton nem válhat a gazdaság szerves részévé. Amíg a vagyonérdekeltség a piaci koordinációban a magántulajdonhoz kötődik, a környezet mint vagyon jellemzően közösségi tulajdon[14]. A piac egyfajta irányításának feladatát – akár szembeszállva annak érdekeivel – az állam láthatja el, amely kellően erős ahhoz, hogy befolyásolja a piacot. Az államot azonban a kormányzat ellenőrzi, a kormányzatnak pedig olyan programot kell képviselnie, amely választópolgárainak érdekeivel összhangban van. A termelés és a fogyasztás korlátozása közvetlenül kezdi ki a kormányzat legitimációs bázisát, tehát ellen fog állni az állam azon törekvéseinek, amelyek súlyosan sértik azoknak a csoportoknak az érdekeit, akiktől legitimációját nyeri. Ráadásul a piaci rendszer közvetlen veszteseinek érdekérvényesítő képessége oly csekély, részvételük a kormányzat legitimációjában annyira alacsony, hogy társadalmi bázisként alig-alig jönnek szóba egy más típusú társadalmi rendszer kialakításának folyamatában.

képtelen szerepének megfelelni

Úgy tűnik tehát, hogy bár az ökológiai krízissel felbukkanó problémák megoldása elképzelhetetlen a biztos alapokon álló, cselekvőképes és akaratát érvényesíteni tudó állam nélkül, amely képes és mer szembeszállni a piaci szereplők rövid távú, haszon vezérelte érdekeivel, ugyanakkor ez az állam nem nélkülözheti a társadalomban mélyen gyökerező legitimitást és a társadalmi elfogadottságot. Enélkül valójában képtelen szerepének megfelelni. Nem a hatalom méretei vagy intenzitása adja a hosszan fennmaradás képességét, hanem a legitimitás stabil formái. Ma pedig legitimitás csak önrendelkezésből és népszuverenitásból fakad[15]. Ha eltekintünk most az állam közvetlen szerepétől, tulajdonképpen a közjó elemeinek „legitimáltatásáról”, a társadalommal való elfogadtatásáról van szó. Olyan általános szemléletváltásra van szükség, amely társadalmi bázist is biztosít a környezeti válság feloldásához szükséges intézkedések meghozatalához.

Egy „poszt-piaci” értékrendszer körvonalai

A társadalmak szükségképpen értékorientáltak, tagjaik elé olyan általánosan pozitívnak tartott célt tudnak kitűzni, amelynek eléréséért az emberek képességei, energiái mobilizálhatóak, és reményt keltenek, hogy a cél elérésével széles körben értelmezett egyéni életminőségük javul. Így van ez a piaci rendszerekben is, noha itt az értékrendszer nem etikai jellegű, minthogy a demokratikus társadalom tagjainak nehéz olyan kérdésekkel foglalkozniuk, amelyeknek tényleges erkölcsi tartalmuk van, mert ez megköveteli a jó és a rossz megkülönböztetését is, ami ellenkezni látszik a tolerancia demokratikus elvével.[16] A piaci társadalom elsődleges értékmérője a végletekig fokozott fogyasztás. A fogyasztás korlátozása során a piaci társadalom valójában saját értékrendszerével kerülne éles ellentétbe. Az alapvető problémát tulajdonképpen ez okozza: a fogyasztás korlátozása egyfelől a piaci gazdasági mechanizmus alapjait, a növekedést és a gazdasági szabadságot, az államtól való függetlenséget borítja fel, másrészt a társadalom alapvető értékrendszerével kerül szembe. Nincs olyan társadalmi struktúra, sem állam, sem kormányzat, amely a polgárok akaratával szembefordulva, az általuk nyújtott legitimitást sutba dobva ellenállhatna a piac nyomásának, és céljait velük szemben megvalósíthatná, hacsak nem diktatórikus módszerekkel. Az ún. „ökodiktatúrák” megvalósulása azonban igencsak utópisztikus elképzelés, hosszú távú fennmaradásuk pedig csaknem irreális feltételezés, mivel a stabil legitimációs formáktól elszakadva a rendszer csak olyan kényszerek alkalmazásával tartható fenn, amelyek felemésztik annak belső forrásait.

A környezeti célok elérése kizárólag a társadalmi szereplők aktív támogatásával, legalábbis egyfajta háttértámogatásuk, a célokkal való egyetértésük feltételezésével képzelhető el. Motiváló jövőkép nélkül nem valósítható meg rendszer, de a már létező sem tartható fenn tartósan. Ha viszont nincs gazdasági növekedés, miből származhat az a pozitív jövőkép, amely mozgósítani tudja a társadalmat, és rábírja, hogy akár áldozatokat is vállaljon elérésének érdekében? Itt olyan szemléletváltásra van szükség, amely a jólét új definícióját képes nyújtani, szemben a jelenlegivel, amely azt a növekvő fogyasztással tekinti egyenlőnek. A fejlődés fogalmának irányultságát a kvantitatívtól a kvalitatív felé kell fordítani, a puszta mennyiségi növekedés helyett a minőségi javulást a középpontba állítani. A társadalom „elégedettsége” és a rendszer legitimációjának elismerésére való hajlama amúgy sem a javak mennyiségétől függ, hanem attól, hogy a társadalom tagjai mennyire érzik céljaikat megvalósítottnak, illetve elérhetőnek. Mivel a piaci rendszerben a társadalmi ideál a legfelső jövedelmi tized, a tőzsdeguruk, pénzemberek életformája és világa, a társadalmi rétegek közötti jövedelmi különbségek viszont folyamatosan nőnek, a társadalom egyre növekvő hányada érezheti úgy, hogy a megcélzott, ideális életforma mind elérhetetlenebb számára. A kvantitatív növekedés a társadalom döntő többségének nem jelent jobb életet. Miközben az Egyesült Államokban például a 70-es évek végétől a 80-as évek végéig a nemzeti össztermék közel 20 százalékkal nőtt, a társadalom különböző rétegeiben a jövedelmi viszonyok változása igencsak eltérő képet mutatott. A leggazdagabb 1 százalékba tartozó családok reáljövedelme átlagosan 78 százalékkal nőtt, míg a legalsó 20 százaléké 10,4 százalékkal csökkent[17]. Ez azt az (elsősorban közgazdászok körében) közkeletű vélekedést cáfolja, hogy a teljes gazdaság növekedése ugyan elsősorban az amúgy is gazdagoknak kedvez, de hatásai fokozatosan leszivárognak az alacsonyabb jövedelmű rétegek felé is. Erről valójában nincs szó, a gazdasági növekedés önmagában nem oldja meg a problémát, az elosztási rendszerek megfelelő kialakítása sokkal hatékonyabban képes orvosolni a társadalmon belüli ellentéteket.

társadalmi deficit

Számolni kell azzal is, hogy a világ mai berendezkedése egyre kevésbé érthető a tömegeknek. Az információs világ, a tudomány és a gazdasági jelenségek olyan sebességgel változnak (szándékosan nem a „fejlődés” kifejezést használom), amellyel a globális struktúrák jelentős területei nem képesek lépést tartani. Ennek következményeképpen a világ végérvényesen kettészakadóban van: a folyamatokat értő, azokba bekapcsolódni, és azokat irányítani képes rétegek, szervezetek szűk elitjére, valamint a kimaradó tömegekre. Kialakul a törvénykezési, etikai és társadalmi deficitek hármas struktúrája. Az események, cselekedetek, a való világ változásai messze előtte járnak a törvényi szabályozások fejlődésének, a változásokban élenjárók folyamatosan egy törvényileg lefedetlen, a társadalmi szabályozottság alól mentesülő világban mozoghatnak, amire az is jellemző, hogy az események gyakran oly mértékben újszerűek az emberiség történelmében, hogy a klasszikus etikai normák nem is relevánsak. Olyan lehetőségek bontakoznak ki, amelyek következményeiről az emberiség társadalomszervezési tapasztalataiból született erkölcsi szabályok nem mondanak semmit. Olyan eseményekkel kell szembesülnünk, amelyekről elméletileg nem dönthető el, hogy jók vagy rosszak. Embert ölni rossz dolog, embereket gyógyítani jó, ez gyakorlatilag bármely klasszikus etikai rendszer szerint világos. De vajon mit mondhatunk a genetikai beavatkozásokról? Elítélhető-e a génmanipuláció, amikor beteg emberek felgyógyulásához járul hozzá? És akkor, ha csak annyi haszna van, hogy a paradicsom nem puhul meg?[18] probléma valójában az, hogy nem vagyunk képesek felbecsülni tetteink következményeit. Nem tudjuk, hogy Hosszú távon mi történik a génmanipulált paradicsommal vagy szójával, milyen hatásai lesznek, nem fordul-e tragédiába elterjedésük. Az emberiség a saját hatalmával kapcsolatos ismeretek hiányával küszködik. A helyzetet súlyosbítja, hogy a meglévő tudás is a szűk elit birtokában van, amely ráadásul önmagán belül is erőteljesen kompartmentalizált. Azt, hogy a génsebészet ténylegesen mire képes és mire nem, még a más területen dolgozó biológus sem tudja, jóllehet sejtései valószínűleg közel állnak a valósághoz. Ezeknek a területeknek az ellenőrzését vagy olyan testületek látják el, amelyek mélységesen érdekeltek bizonyos irányú fejlődésben („szakértők”), vagy olyanok, akik alig-alig tudnak az adott szakmáról. A szakemberek olyan kérdésekben döntenek, amelyek a teljes társadalmat érintik, tehát mindenkinek demokratikus joga részt venni a döntéshozatalban, noha erre ismerethiánya miatt nem képes. Egyre nő a társadalmi deficit. Ez a demokratikus rendszer egyik nagy csapdája. Azaz a demokratikus berendezkedés nemcsak a társadalmi akarat kialakulásának szintjén, hanem az etikai normák megfogalmazásával és a társadalom kohéziós igényeivel kapcsolatban, valamint az ellenőrzési-szabályozási folyamat során is súlyos nehézségekkel küzd.


Mindez kihívás és hatalmas lehetőség is egyben. Az ökológiai válság megoldhatósága nem technológiai újításokon, hanem a társadalom hozzáállásán múlik. Az ökológiai célok megvalósítása kizárólag a társadalom aktív támogatásával képzelhető el. Ehhez olyan pozitív jövőképet, alternatívát kell (kellene) felmutatni, amely motiváló erőként a társadalmat a megvalósításra sarkallja. Elemei a jelenlegi társadalmi berendezkedés pozitív és negatív jelenségeiben egyaránt gyökereznek, megőrizve és felhasználva mindazt, amit értéknek tekinthetünk. Választ kellene találni a liberális piaci berendezkedés kérdéseire. Az ökológiai válság megoldását célzó erőfeszítések legfőbb céljai közé kell tartozzon a fogyasztói szemléletet helyettesítő értékrendszer és világkép kialakítása. Olyan komplex rendszerről van itt szó, amely túl azon, hogy képviseli a fenntartható társadalmi berendezkedés alapvető céljait, képes elfogadtatni magát a társadalommal. Erre sem a kormányzat, sem az állam nem alkalmas. A zöld mozgalmaknak, az egész ökológiai gondolkodásmódnak viszont csak akkor van esélye, ha utat talál a társadalomhoz, ha a feltételezett közjó, a fenntartható társadalom ideája közakarattá, a társadalom valós igényévé válik. Elsődleges stratégiai célunknak tehát az ökológiai célok közakarattá válását kell tekintenünk.

Irodalom
BIBÓ István (1990): Válogatott tanulmányok IV., Magvető Kiadó Budapest
BERRY, Thomas (1996): Ethics and Ecology, Harvard Seminar on Environmental Values, Harvard University, April 9, 1996; http://diweb.harvard.edu BODA Zsolt (1998): Globalizáció és egyenlőtlenség. Liget, 1998/október, p. 86–93.
BOTOS MÁTÉ – RABÁR FERENC (1998): Gazdaság és etika. A gazdasági gondolkodás fejlődése, PPKE JÁK Közgazdasági Intézet, Budapest,
Consumer Society as an Ethical Challenge, The Report for the Norwegian Bishops Conference 1992, Church of Norway Information Service, Oslo, 1993/1995
ECKERSLEY, Robin (1992): Environmentalism and Political Theory: Toward an Ecocentric Approach, State University of New York Press, Albany, N.Y.
FARKAS Péter (1993): Fenyegetett jövőnk védelmében, Budapest, Márton Áron Kiadó Feladatok a XXI. századra (Agenda 21) Az ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferencia dokumentumai (Rio de Janeiro, 1992), Föld Napja Alapítvány, Budapest, 1993
FERRY, Luc (1994): Új rend: az ökológia, Európa Kiadó, Budapest
FÖLDESI Tamás (1997): Valamit valamiért? A jogok és kötelezettségek harmóniája és diszharmóniája, Korona Kiadó, Budapest
FROMM, Erich (1994): Birtokolni vagy létezni? Akadémiai Kiadó, Budapest
FROMM, Erich (1993): Menekülés a szabadság elől, Akadémiai Kiadó, Budapest
FUKUYAMA, Francis (1995): A történelem vége és az utolsó ember, Európa Kiadó, Budapest
GÁSPÁR Lujza – SÁGHI Gábor (1990): A környezetgazdálkodás közgazdasági kérdései. Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium, Budapest
HABERMAS, Jürgen (1994): Legitimációs problémák a modern államban, in: Válogatott tanulmányok, Atlantisz Kiadó, Budapest
HARDIN, G. (1968): The Tragedy of the Commons, Science, 1968, December 13
HUNTINGTON, Samuel P. (1997): A Nyugat nem egyetemes, 2000, 1997/7, p. 17–23.
Internet Encyclopedia of Philosophy, The; http://www.utm.edu/research/
JÁNOS Pál, II. (1990): The Ecological Crisis, January 1, 1990, http://listserv.american.edu/catho- lic/church/papal/jp.ii/ecologicl.crisis
JONAS, Hans: (1984) The Imperative of Responsibility, The University of Chicago Press, Chicago
KORTEN, David C. (1996): A tőkés társaságok világuralma, Kapu Kiadó, Budapest
LEOPOLD, Aldo (1949): A Sand County Almanac, Oxford University Press, Oxford
MEADOWS, Donella H.–MEADOWS, Dennis L.–RANDERS Jörgen (1992): Beyond the Limits, Earthscan Publications, London
MICHNIK, Adam (1998): A tiszta lelkiismeret csapdája, 2000, 1998. November, p. 23–29.
MILL, John Stuart (1994): A szabadságról, Századvég Kiadó, Budapest
MEATON, Julia – MORRICE, David (1996): Az autóhasználat erkölcstana, Liget, 1996/10, p. 69–75.
SACHS, Wolfgang (1997): Miféle fenntarthatóság?, Liget, 1997/7, p. 85–89.
SAMU Mihály (1992): Államelmélet, Püski Kiadó, Budapest
SCHUMPETER, Joseph A. (1950): Capitalism, Socialism and Democracy, Hamper Brothers, New York
SÍKLAKY István (1996): Ajánlás a túléléshez. Juss Kiadó Budapest
SÓS A. (1991): Szabadság és Gazdagság, Göncöl Kiadó, Budapest SZABÓ Máté (1985): Zöldek,’ alternatívok, környezetvédők, Gondolat Kiadó, Budapest
TAKÁCS Péter (szerk.) (1997): Államelmélet, Bíbor Kiadó, Budapest
TAMÁS András (1994): Állam- és jogelmélet, Unió Kiadó, Budapest
TAMÁS GÁSPÁR Miklós (1998): Új osztálypolitika – 2. rész, Népszabadság, 1998. november 19., p.
TEILHARD DE CHARDIN, Pierre (1982): Az emberi jelenség, Gondolat Kiadó, Budapest,
THIELE, Leslie Paul (1996): Természet és szabadság, Liget, 1996/10, p. 8–18. http://ligetmuhely.com/liget/termeszet-es-szabadsag/
TÓTH I. János (1997): Játékelmélet és Társadalom, JATE Press, Szeged
WEBER, Max (1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat, Budapest,
ZSOLNAI László (1997): A felelősség dimenziói, Liget, 1997/9, p. 70–74.
  1. Sós (1991): 490. o.
  2. Fukuyama (1993): 204. o.
  3. Tóth (1997): 19. o.
  4. Hardin (1968): 1243–1247. o.
  5. Tamás Gáspár Miklós (1998): 12. o.
  6. Botos–Rabár (1998)
  7. Korten (1996)
  8. Mill (1994)
  9. Meaton-Morrice (1996)
  10. Habermas (1994)
  11. Habermas (1994)
  12. A piaci rendszer egyik nagy előnye, amiről valóban nehéz lemondani, hogy decentralizált és depolitizált. A multinacionális nagyvállalatok, a globalizálódó piac és a gazdaság társadalom fölött gyakorolt hatalmának növekedése kapcsán mindkét princípium sérül.
    A nagyvállalati fúziók és az így kialakuló világméretű vállalatok a decentralizáltságot szüntetik meg (nagyméretű multinacionális vállalatok éves forgalma messze meghaladhatja egy közepes méretű és gazdaságú állam GDP-jét), másrészt – ezzel összefüggésben – a piaci szereplőknek a köz ügyeire való befolyásuk mértéktelen növekedése, összefonódásuk a kormányzati szférával és hatásuk a társadalmi folyamatokra a piac depolitizáltságát számolja fel (amennyiben a politikát eredeti, a köz ügyei fölötti hatalommal rendelkezés értelmében használjuk).
  13. lásd még: Schumpeter (1950)
  14. Gáspár–Sághi (1990): 11. o.
  15. Bibó (1990): 381. o.
  16. Fukuyama (1995): 434. o.
  17. Korten, David C. (1996): 133. o.
  18. Nem hozok olyan, jelenlegi etikai normáink szerint is egyértelműen elítélhető szélsőséges példát, amilyen mondjuk a biológiai fegyverek előállítása a génsebészet segítségével.
kép | André Lhote művei, wikiart.org