Levendel Júlia

KORLÁTON

2007 július

KORLÁTON

Kora délelőtt, inkább még reggel úgy ülnek a hoppon maradt alkalmi munkások a Vérmező utcai korláton, mint a kopott madarak. A posta belső kis udvarát kerítő lukacsos téglafal előtt méternyi lapos, gyepes földsáv; évek óta nyilvános, bűzölgő vizelde, most három, ki tudja, miféle szeméttel tömött világoskék műanyagzsák is éktelenkedik ott – nem takarja a forgalomnak hátat fordító, falra húgyozókat, kitettségük bizonyára csak a szabadságot hivatott hirdetni. A keskeny sáv mellett veszélyes szakadék: benne, lent, a szűk vájatban a Krisztina út felé és onnan a Moszkva térre villamosok járnak. A Várfok utca alsó szakaszán, ezen a Moszkva tér széli felüljárón ugyanolyan korlát húzódik, de a munkát lesők és a senkinek sem kellők mindig csak a Vérmező utcai oldalra telepednek. Kora reggel csoportokba verődve állnak a Vérmező és Várfok utca korláttal kiszabott két sarkánál – olyankor még állnak, állva várakoznak, nejlonszatyorral a kezükben indulásra készek, a strichelők elszántan laza tartásával figyelik, közelít-e munkaadó, talán az előző napi zselézett hajú, sárga nyakkendős srác, aki egyszerre nyolcukat hívta, nagyhangon pörölt a mobiljába, és kézfejével csak intett nekik, nem szólt, de félreérthetetlen volt, kiket hívott; ilyen alak bármikor jöhet. Fél kilenc felé ülnek a korlátra, széttartott lábbal, behúzott nyakkal és előregörnyedve, hogy mind púposnak tűnik; egy darabig maradnak még. Délig is elülnek. Mindegy, hol. Hárman-négyen közel húzódnak egymáshoz, van, aki magában gubbaszt, s olyan is, aki bár távolabb, vagy másfél méternyire ül a többiektől, azért szól hozzájuk. A szatyrok lábuk alatt, összecsuklottan – a túloldalról nem hallom, cigányul beszélnek-e, semmit sem hallok, s bár mozgóképet látok, az egész megmerevedik bennem, fényképsor lesz a néhány másodpercnyi, de valamennyi ideig mégis tartó jelenetből. A fényképen én is rajta vagyok, nézem a munkanélküli férfiakat, ahogy a korláton ülnek. Némelyik nyeszlett, másik inkább kövér. Kockás inget, polót, zörgő nejlondzsekit, farmert, tépőzáras szandált viselnek, csak egyikük ősz hajú, de ő sem öreg. Cigányok.

égetően fáj

„Mi az – kérdezem Babits szavaival –, ami ily tragikusan és mindig újra csatába vonja a szellemet, melynek természete pedig épp az, hogy ne csatázzon?” Háromszor elmondom a mondatot, ízlelgetem: alkalmas volna-e kötet-mottónak, és hallom is, persze a saját hangomon. Érzem, hogy egyre mélyebbről jönnek ezek a másnak hallhatatlan, tehát néma hangok, gyomorból jöhetnek, még lejjebbről, patkóbélből, és mintha darabonként kiszakadnának; égetően fáj. Kínos. Többféleképpen is kínos, harmadszorra például lehetetlen nem észrevennem, hogy Babits kántáló, mégis sóhajtásokat-nyögéseket elfojtó hangját is utánzom – „Mi az…” – kezdem újra a korláton ülőkkel szemközt. A kérdés nagyon is idevaló.

lj03101

Ha nem idéznék, talán vadabbul és személyesebben mondanám, de továbbra is a szellem csatázására kérdeznék: mi az, miért, és miért kell nekem, oly korszerűtlenül, még manapság is, miért kell az én szerencsétlen szellememnek ilyen kínnal tapadni a korláton ülők látványához, és tudnom, hogy valóban csak a látványhoz vagyok láncolva, mert szinte semmit nem tehetek a szabadulásukért, a szabadulásomért. Gyanítom, hogy száz, kétszáz vagy kétezer esztendővel ezelőtt is hasonló nyomorúságok és igazságtalanságok késztettek embereket a társadalmi berendezkedés felforgatására. Szeretném hinni, hogy nem csak az önérvényesítés, az alaktalan űzöttség, a sértettség vagy a mindenkori mozgalmárság tett forradalmárrá – de bárhogyan is volt, az indító hevületből mára semmi se maradt, a globalizált, végsőkig elidegenített, hermetikusan zárt nagyvilágban, viszonylag friss történelmi tapasztalatokkal is megpakolva épelméjű ember nem tervezhet semmiféle hagyományos világfelforgatást.

Vajon a folyamatos tehetetlenség-érzet okozza-e, hogy állóképpé dermed bennem a még mozgó-történő jelenet is? Ez az őstehetetlenség láttatja ilyen keményen szabdaltnak az egész világot?

nincs mód áttörni

Különös, hogy minél szétmállottabb a társadalom szövedéke, annál merevebb is. Nemcsak a kipufogók füstje-gőze sűrűsödik a levegőben – a szén-dioxidnál, nitrogén-oxidnál, sőt, a kénes gázoknál is mocskosabb és életpusztítóbb az a közönségesen talán nem látható, de nagyon is testiesen létező korlát, ami elválaszt – most éppen engem a korláton ülő munkanélküliektől. Nincs mód ledönteni, áttörni – Babits vattás sipítását hallom a saját hangomba vegyülni, de hozzájuk vezető, tőlük hozzám hullámzó szavakat, hangokat, akár egy veszélyt jelző füttyöt vagy pisszegést se – még képzelni se tudok. Ők pedig nyilván nem látnak. Ha történetesen valamelyikük felém néz, akkor sem lát. Másik kasztba tartoznak – kár szépíteni, egészen másikba, s ott nem szokás etikai háborgásoktól tengeribetegséget kapni. Tudom, hogy vannak kasztok, mára jószerével átjárhatatlanok, mégis az átlátás igyekezetével – reményével? – nézem őket. És az a zsigerektől újra meg újra felkúszó, makacsul, vagy inkább valami idült monomániával tűrt-használt kérdés – hogy „Mi az, ami ily tragikusan…” – a kérdés is egyre szól, pontosabban meg-megszólal, s talán éppen a kényszeres kérdezés tiltakoztat és a maga darabosságával dacos továbbkérdezésekbe lök, hogy végtére miért is nem lehet alapjaiban változtatni a társadalmi berendezkedésen? Miért kell ezt – fanyalogva persze, mert most úgy divatos – elfogadnom, legalábbis elviselnem? Hisz gyakorlatilag, tényszerűen viselem és elfogadom. Ha hathatósan nem teszek ellene, már el is fogadtam. Így tanultam, egész életemben így hittem – a többi csak szépelgő körítés. De akkor is az, ha csupán „a többi” van, ha sehol nem is sejlik más? Amire önkéntelenül lecsap a következő kérdés: vajon a tehetetlenség kikerülhetetlen velejárója a primitíven határolt reakció is? Pedig nehéz eldönteni, mit utálok jobban: az ideologikus hárítást vagy a tetszelgő önvádaskodást. És vissza, megint vissza, hogy miért volna ma reménytelenebb – még a korábbiaknál is reménytelenebb – változtatni? Elegánsan-érzékenyen elmélkedni a „világállapotról” meg a voluntarizmus, sőt, az emberi beavatkozás veszélyességéről, mindenesetre könnyebb, korszerűen intellektuálisabb. A meddő okoskodással – kis időre – akár fedezékbe is lehet vonulni.

lj03102

Az állóképen közben nagy a forgalom: a Vérmező utcán két sávban ömlenek az autók, buszok; időről időre elengedik a keresztező Várfok utcából jövőket vagy a Várba tartókat. Pizza-motorosok szlalomoznak köztük és „Hajtás Pajtás” biciklisták pedáloznak. Az utca Széna tér felőli végén a minap részeg fegyveres egymaga akarta kirabolni az OTP-fiókot. Nem a korláton ücsörgők közül mászott le, az biztos, hiszen ha nem is eredeti, nem is összefüggő tervvel fogott a kalandba, azért csak kitört – és be az összes médium főhelyére aznap. A televízióban százszor mutatott kommandósok, mentősök, rendőrök filmjelenet-utánzása nyomot hagyott, de a bank emblémája önmagában is, még mindig felidézi a történteket – a partizán és az egész civilizáció összjátéka eseményt teremtett.

És nekem – érthetetlenül – mégis áll a kép. Az ősz hajú elfordítja a fejét, a legfiatalabbnak látszó a hajába túr, mindegy, akkor is áll. Valamit én is csinálok azon a képen, de hiába, mert nyilván lefagyott.

kép | shutterstock.com