KÖRKÉP HONFOGLALÓKKAL

,,Olyan vonalakra van szükségünk, melyeket nem húzhatunk meg határozott szabály szerint, csak ponttól pontig.” (Dürer)

Megfigyeltem, évfordulók idején mindig a lendületes (sors)kérdések divatja járja: ki a magyar, mi a magyar, hol a magyar? stb. A „ponttól pontig” tartó vonalak ilyenkor – nekem legalábbis úgy tetszik – a szigorú kontúrok mögött alig titkolt örömmel, komolytalanul „imbolyognak”. Önmagunk ünneplésének millecentenáriumi emelkedettségében (és kevéssé emelkedett zászlóviták erdejében) igazán frissítő olvasmány a Magyar Tudomány 1995/12. tematikus száma, amely idegen szemszögből vizsgálja a magyar honfoglalást. Az összeállítás szerzői arra kíváncsiak, milyen kép él az európai és a tengerentúli történetírásban a magyar honfoglalásról, milyennek látnak és láttatnak bennünket különböző korszakok és nemzetek történészei. „Nem ünneprontás-e ezt a nemzeti önérzetünknek nem éppen hízelgő összeállítást közreadni most? Nem, sőt ellenkezőleg – véli az összeállítás szerkesztője, Zsoldos Attila. – Az ünnepre készülődvén hasznos lehet belepillantani ebbe a tükörbe, még akkor is, ha tudjuk, torz a kép, amelyet mutat. Mert, hogy torz, az nem vitás, a kérdés csak az, mihez kezdjünk vele. Talán mégis inkább földhöz kellene vágni a tükröt, a cserepeket pedig a szőnyeg alá seperni? Lehetne, de nem érdemes: a kép változatlan maradna, legfeljebb nem látnánk. Egyébként is, jó néhány eleme tagadhatatlanul igaz…” És ha torz, kérdezem, vajon mihez képest az? Lehet, hogy csak egyszerűen nem vág egybe a vágyott tükörképpel?

megértőek

Szabolcs Ottó, aki a külföldi tankönyveket tekintette át, azzal a megállapítással kezdi tanulmányát, hogy tapasztalata szerint minden országban néhány nagyhatalom – nagy lélekszámú nép – története képezi a tananyag gerincét, az egyes országok tehát „nagyságuk mértékében szerepelnek más országok tankönyveiben”. A kis országok múltjával csak azok foglalkoznak részletesebben, akik abban különösen érdekeltek. A földrajzi távolság és a történelmi kapcsolatok hiánya mutatkozik meg néhány európai ország tankönyveiben tapasztalt érdektelenségben. A spanyol és a portugál iskolai történelemkönyvek például meg sem említik a magyarokat. Ugyanakkor a skandinávok, valószínűleg a finn–magyar nyelvi rokonság miatt, elég plasztikus képet adnak a magyar honfoglalókról, a normann és az arab hódítókhoz hasonlítják őket. A finn történészek egyébként pontosan ábrázolják a kora középkori európai mozgásokat: a „légüres terek feltöltődnek”, olvashatjuk egy finn történelemkönyv fejezetcímében. „Ebben az egész Európát egységben látó szemléletben a magyar honfoglalás a természetes helyére kerül.” Érdekes, hogy a belga és a holland tankönyvek is tárgyilagos képet festenek a „kalandozó” magyarokról, kerülik a német nyelvterületen oly gyakori szélsőséges megnyilatkozásokat. Ezek a nemzetek, valószínűleg éppen azért, mert szegről-végről mindegyikük a „vad vikingeket” vallja őseinek, megértőek a harcias magyar honfoglalókkal. Hasonló empátia tapasztalható a török tankönyvekben is: rólunk szólva megállapítják, hogy török (türk) eredetű onogur törzsekből származunk, s néppé válásunkban meghatározó volt a kazár birodalom kötelékében eltöltött mintegy 400 esztendő. A tanulmány egyik figyelemre méltó megállapítása, hogy a nyolcvanas évek jugoszláviai tankönyveit a higgadtság, a megértés, az együttműködés jellemezte; mindez, sajnos, miként a Vajdaság autonómiája is, már a múlté; az iskolákban az egységes „nagyszerb” tankönyvet használják.

Soós István a francia történetírás honfoglalás-képét elemzi. „Meglepő – írja –, hogy a francia történészek mennyire behatóan foglalkoztak a barbár népek, köztük a magyarok 5–11. századi vándorlásaival, harcaival, kapcsolataikkal…” Több kiváló munka jelent meg. L. Musset könyvét például 1965-ben adták ki. Ő úgy ábrázolja a magyar honfoglalást, mint „egy üldözött kis nép tudatosan előkészített” akcióját. A kalandozásokról is „igen visszafogottan, tárgyilagosan szól, hangsúlyozva, hogy e hadjáratokra vonatkozó igen kétes értékű forrásokat megfelelő kritikával kell kezelni”.

Az angol történetírásra is a tárgyilagosság a jellemző. Az alaphangot az a vita adja meg, amely még a múlt század közepén zajlott arról, hogyan tudta a szigetország elkerülni a kontinens forradalmait. Ekkor – mint a legfőbb stablizáló tényező – az „íratlan alkotmány” került az érdeklődés középpontjába, ezt keresték az angol történészek más nemzetek múltjában is. A magyarokról egy múlt század közepén megjelent munkában pl. ezt olvashatjuk: „egy keleti horda utódai, akik a Tisza forrásvidékén szereztek maguknak lakóhelyet, ahová is magukkal hozták ama alkotmány alapjait, melyre mind a mai napig büszkén tekintenek mint törvényükre”.

éket vertek

Soós István készítette a német történetírás honfoglalás-képét elemző tanulmányt is. A visszafogottságnak és tárgyilagosságnak, amit a francia anyag szemlézésekor említ, ezúttal nyomát sem találja. Nagyon sokféle munkát nézett át, a nagy világtörténeti összefoglalókat, a legjelentősebb Németország-történeteket, speciális monográfiákat, sőt az emigráns magyar történészek publikációit is. A kép bár sokszínű, néhány visszatérő motívum megfigyelhető. A honfoglaló magyarok történelmi szerepét a német történészek főként abban látják, hogy éket vertek a szlávok közé, és „itt kitartva és kiművelődve, egy ezredév óta ezt a germán szempontból igen fontos hivatást még ma is teljesítik”. Egyébként a hun hordák óta a magyarokat tartják a legszörnyűbb ellenségnek, akik valaha is német földre léptek. A „gonosz horda”, ahová csak eljutott, mindenütt rabolt, gyilkolt. Mindezért Arnulfot tették felelőssé, hiszen ő szabadította rá a magyarokat Európára.

A német nyelvterületen született, s bennünket közelebbről is érintő történelmi tanulmányok közül mindenképpen említésre méltó Vajay Szabolcs munkája. Ő a nyugati kolostori évkönyvek magyarokra vonatkozó bejegyzéseit gondos filológiai elemzésnek vetette alá, s ezek alapján cáfolta azt a hagyományos felfogást, hogy a magyarok vad ösztöneikre hallgatva, s régi ellenségük, a besenyők elől fejvesztve menekülve, asszonyaikat, állataikat hátrahagyva jutottak a Kárpát-medencébe. Éppen ellenkezőleg: Árpád és Kurszán vezetésével a magyar törzsek 861 óta tudatosan készültek Pannónia meghódítására. Ezért kötöttek különböző szerződéseket a frankokkal, morvákkal, bajorokkal; egyszer az egyik, másszor a másik fél oldalán viseltek hadat, annak megfelelően, ahogy politikai érdekük diktálta. Vajay diplomáciai, katonai, gazdasági összefüggésekből lépésről lépésre bontja ki a bonyolult sakkjátszmát, melynek végeredményét ma kissé leegyszerűsítve ,,honfoglalásnak” nevezzük. Kár, hogy Vajay könyve – millecentenárium ide vagy oda – még mindig nem olvasható magyar nyelven.

A körkép minden bizonnyal legérdekesebb része, amelyikben a szerzők azt vizsgálják, hogyan vélekednek a szomszédaink a magyar honfoglalásról. Niederhauser Emil a szlovák, Benkő Elek a román történetírók nézeteit elemzi. Összeállításukból nyilvánvaló, hogy a Kárpát-medencében az alapkérdés még mindig az, ki mikor mekkora földdarabot birtokolt. Más szóval: ki volt itt előbb? A szlovák szakirodalomban az egyik alapkérdés: hol húzódtak a nagymorva birodalom határai? A magyar honfoglalásról azt tartják, hogy a „betolakodók”, akik ékként nyomultak a szlávok közé, a morva állam elpusztítása után, annak romjain alakították ki államukat. A magyarok, akik korábban nyereg alatt puhított nyers húst ettek és kancatejet ittak, kulturálisan asszimilálódtak: nemcsak az államszervezetet, a keresztény vallást, de a földművelést is a szlávoktól tanulták.

történelemhamisítás

A román történetírás a 19. század óta Anonymus Gesta Hungarorumát idézi a leggyakrabban. Ezeket a hivatkozásokat azonban bizonyos kettősség jellemzi: egyfelől igaznak fogadják el a románokra és duxaikra vonatkozó utalásokat, másfelől tódításnak tartják a honfoglaló magyarok hadisikereiről és Erdély megszállásáról szóló tudósítását. S. Brezeanu 1991-ben megjelent művében azt írja: „Anonymus gesztája a Duna-medencei román folyamatosság fő elbeszélő forrása…” A román kutatás igazi nagy kérdése azonban, hogy a magyarok melyik útvonalon érkeztek a Kárpát-medencébe: Anonymus leírását vagy az Őskrónika bizonyos elemeit továbbhagyományozó Képes Krónika közlését fogadják-e el. Déli szomszédaink ebben is inkább Anonymusnak hisznek: nem csoda, hiszen szerinte a magyarok a Vereckei-hágón át vonultak a Kárpát-medencébe, s ez az útvonal széles ívben elkerüli Románia területét. Így azok a lovas-fegyveres sírok, amelyek például Arad, Bihar és Kolozsvár mellett kerültek elő, és egyértelműen a magyarok hagyatékának látszanak, a román történészek véleménye szerint nem honfoglalás koriak, hanem azoknak a kalandozó, zsákmányszerző alakulatoknak a temetkező helye, amelyek a honfoglalás után, a 10. században törtek be Erdély területére. Igaz, ez nehezen összeegyeztethető a ténnyel, hogy ezekben a temetőkben nemcsak lovas harcosok, de gyermekek és nők sírjai is előkerültek. Bizonyos román régészek ,,adatkezeléséről” írja R. Popa, bukaresti egyetemi tanár: ,,a rendszeres kihagyások és az adatok irányított válogatása nyomán csak azokat [információkat] veszik át, melyek egy prekoncipiált rekonstrukciónak kedveznek… Márpedig a pártos válogatás és az elhagyás, különösen ha szándékosan történik, egyenértékű a történelemhamisítással.” Benkő Elek úgy véli, ,,érdemi tudományos párbeszédre addig nem is számíthatunk, míg a kutatást nemzetállami szempontok uralják”, de reménykedik, hogy a józan áramlatok – R. Popa és tanítványai például ezt képviselik – Romániában is tért hódíthatnak.

Befejezésül idekívánkozik még néhány, az osztrák történetírásból kiragadott gondolat, amely más megvilágításba helyezi – a többi között – az ugor–török nyelvi háború érvrendszerét is. Némely törökpárti ,,héja” a kiegyezés után azt vallotta, hogy a finnugor rokonságot főként a Habsburg Birodalom kisebbrendűségi érzésben szenvedő történészei (és politikusai) terjesztették csak azért, hogy a „kuruc” magyarokat eltérítsék dicső szkíta-hun múltjuktól, és a békés, halzsíros finnugor atyafiság felé terelgessék őket. Tringli István tanulmányának már a címe is másféle megközelítésről árulkodik: ,,Bécs és a magyarok együtt léptek be a történelembe…” Az idézet, amely H. Wolfram 1987-ben megjelent könyvéből való, így folytatódik: ,,… ez egy olyan kötődés, mely a viharos kezdet ellenére mindmáig fennmaradt”. Az összeállításból arra következtethetünk, hogy az osztrák történészek igyekeznek tárgyilagosan bemutatni a magyar honfoglalást. Már a századfordulón jól ismerték és használták a korabeli kútfőket, így például M. Vancsa 1905-ben írott munkájában az itthon öt évvel korábban megjelent nagy összefoglalóra, A magyar honfoglalás kútfőire alapoz. De idézhetnénk későbbi példákat is: az 1994-ben megjelent 10 kötetes osztrák nemzeti összefoglaló magyar forrásai között ott találjuk Moravcsik Gyula, Vajay Szabolcs, Györffy György, Szűcs Jenő, Kristó Gyula könyveit.

Végül két megjegyzés: a ponttól pontig húzott vonalak jegyében szívesen olvasnék a Magyar Tudományban egy összeállítást – esetleg még a millecentenárium esztendejében – arról is, milyen képet rajzolunk mi a szomszédaink történelméről. A decemberi számot pedig – ha másként nem, „különlenyomat” formájában – újra ki kellene adni, mert már január elején az egész városban hiánycikk volt. (Az utolsó példányt én hoztam el a Városház utcai Magiszter könyvesboltból.)

kép | shutterstock.com