A televízió képernyőjén látható csonttá soványodott, öreg arcon villanásra felragyogott a régi mosoly. Nem szép, de kisfiúsan mókás, kajánsága is győzelemtől mámoros: végül mégiscsak ünneplik, nyilatkoztatják és fényképezik. Végül is – közeli halála révén, de akkor is – megkapja a minimális elismerést, annyit, amennyit egy jóval csekélyebb életműre is megítélnének. És ő senkinek nem hódolt, nem kuncsorált ezért – jottányit sem engedett az elveiből. Nem simult és nem törtetett; hogy átveszi a Kossuth-díjat… nevetséges volna, ha visszautasítaná, most már minden makacskodás visszatetsző. Hadd legyen.
groteszk finálé
Hajnal Márton olyan szeretettel nézte a szenvedő és mégis, most is villogó képernyő-arcot, mint negyedszázada, amikor habozás nélkül mindketten a legjobb barátjuknak mondták volna egymást. Pár napig csak. De nem volt értelmes oka, hogy aztán elsodródtak, és egy-két alkalmi találkozásukkor a felesleges-konvencionális kézfogást kísérő, félszeg heherészésnek kellemetlen üledék színe-szaga volt – már amilyen a meggondolatlan szégyené. Januárban, talán még előbb hallott Misu betegségéről, a jól értesültek magabiztosan mesélték, hogy megoperálták, és a műtét sikerült, szinte teljes gyógyulás remélhető. Mások megkésettséget emlegettek, előrehaladott stádiumot, s hogy szegénynek végig kell kínlódnia mindazt, amit a modern orvosi ellátás nyújthat – ráadásul most majd Kossuth-díjat kap, morogta Hajnal, és szégyellte a fanyar jóslást, hiába győzködte magát, hogy elérzékenyülés ellen kell effélét és így morogni, meg hogy az életen át lázadó, örök ellenzéki Sitkó Misunak talán még előbb eszébe jutott a groteszk finálé lehetősége. Ha megéli március idusát. Ha nem, akkor posztumusz díjat kap. A legmeghatóbb változat a március első hetében bekövetkező halál, s a temetéssel összekötött kitüntetés.
A hetvenes években Misu három színdarabot írt és köröztetett szamizdatként, gyilkosan abszurd, vérbő komédiái temetőben játszódnak – de akkor Misu fiatal és egészséges volt, s a triptichon botrányos temetéseit féktelen és kihívó jókedvvel formálta. Előadatnia igazi színházban, igazi színészekkel akkor nem sikerült, még a rádióban, hangjátékká egyszerűsítve sem engedték – aztán a nyolcvanas években három vagy négy német társulat, állítólag más-más felfogásban játszotta, és Misu megpróbált mulatni a hirtelen meggazdagodásán.
Januárban, valami ürüggyel, a betegségről mit sem tudva, felhívhatta volna Hajnal – búcsúzni?, hogy később jobb legyen a lelkiismerete és ne érezze az üledék-szagot? A közéjük rakódott rengeteg idő felett már semmiképpen se lehet átrepülni, meg aztán nem elég, hogy ő, Hajnal Márton nem tudja értelmesen indokolni, miért lett vége a barátságuknak – mégis van olyan, hogy esetleges? Van? És akkor otromba Esetlegesség úr játszadozik velük, megfricskázza a kobakjukat: így járnak a makacs tagadók? Hájas ülepével közéjük terpeszkedik és öntelten, kedélyesen vigyorog, ahogy a hatalom zsonglőrjei? –, de lehet rosszabb, szorongatóbb: például hogy Sitkó Mihálynak vannak – voltak – érvei, és tudni véli, miért kerülte őt. Hányan és miféle mocskos történeteket kreálhattak akkoriban? Maradt-e ismerőse, akiről nem hallott rágalmazó mesét? Az újabb időkben agyonnyűtt ügynökhistóriák mind ugyanazt ismétlik, ötlettelenül és giccsesen, de talán senki sem próbálta felderíteni, megjeleníteni a besúgásoknál is pusztítóbb és jóval nagyobb hatósugarú, lényegében mindenkit érintő rágalom-mesélési gyakorlatot.
transzparensen hirdetik
A média manapság olyan mennyiségben és az acsargás olyan fokán zúdítja a kompromittáló eseteket, a tehetségtelenség és az üzleti érdekeltség úgy nyomul, hogy az ember hajlamos elképzelni, már-már reménykedni: az ár nemcsak közönyt, lesz, akiből ellenkezést is kivált – talán? –, de akkoriban, a fejletlen kommunikációs technikák idején, a bizalmasan gyűrűztetett hírecskék, az elsuttogott feltételezések erősebben tapadtak. Ügyesebb kombinátorok, mulattató előadók valósággal beleégették jeleneteiket az agyakba, s a rosszhiszemű – mindig, csakis rosszhiszemű – pletyka mindennél nagyobb szolgálatot tett az apparátusnak. Szolidaritás ellen védekezzen gyanúsítással. Transzparensen ezt hirdetik, kórusban és áriaszerűen éneklik, sőt, a sír körül erre menetelnek Sitkó egyik temetési darabjában – és aztán ő is bedőlt valami mesének? Mi lehetett? Az életen át kísérő kényszer, hogy elképzelje, színezze, hogy újra és újra vetítse magának mások nem látott mozdulatait, nem hallott mondatait, Hajnal legkínzóbb – és tudta jól: leggazdagítóbb – képessége is.
Régi ismeretségük Misuval nem Berti néni betegágya mellett lett romantikusan lobogó barátsággá – a kronológiát senki se próbálja elpöccinteni! –, azért lehetett Misuval a kórházban, és tanúskodhatott a legbizalmasabb jelenetnél, mert barátok voltak. Igaz, Hajnal anyjának osztályán feküdt – akkor azt hitték, haldoklik – Misu özvegy anyja, méghozzá kivételezetten az egyetlen kétágyas kisszobában, és az orvosok meg az ápolónők Hajnal-rokonként dédelgették.
Az idősebb Sitkó-fiú ötvenhatban disszidált, még az apja temetésére se jöhetett haza, Misu volt hát Berti néni egyetlen gyereke, sőt, az egyetlen családtagja, s a nem öreg, de haláltól legyintett asszony méltón akart elbúcsúzni a mindig is kényeztetett fiútól: két kezével fogta Misu csuklóját, közelebb, még közelebb húzta magához; köszönök mindent… mindent… a leggyöngédebb gyerek se tenné különbül… de tudd meg… most már megtudhatod… nem én szültelek… az anyád… az anyátok…; Misu megcsókolta, és Hajnal hallotta, ahogy válaszolt; tudtam. Gyerekkorom óta. De akkor is te vagy az anyám; nem halkította le a hangját, szemernyi ünnepélyesség se maradt a közlésében, mégse sértette Berti néni patetikus életvallomását. A beteg bólintás helyett összeszűkítette orrüregét, mintha szippantana, és megkönnyebbülten elaludt. Ők ketten kiosontak a folyosóra, Hajnal kérdő fejfelvetésére olyan szűkszavúan és tárgyilagosan mondta Misu, mintha kihallgatnák: kétéves se voltam még, amikor meghalt anyám. Berti addig is velünk lakott, vénkisasszonynak készülő nevelőnőnk volt, aztán valamikor apám feleségül vette. Az egyszerűség kedvéért. Nyilván megbeszélték, hogy nekem a részletekről nem kell tudni. A bátyám előtt persze nem titkolhatták, de a bátyám azt hitte… azt hiszem, azt hitte, hogy féltestvérek vagyunk, és engem csakugyan Berti szült. Valahogy hivatalosan is az anyám lett. Az igazolványaimban is. Valahogy elintézték. Senki nem beszélt erről. Én sem. Kikutattam, és kész. Mamikának szólítottuk, még az apám is.
Nem valószínű, hogy Berti néni él még, s most az aggodalmát vagy rémületét is legyűrő büszkeséggel nézi a halálnak pukedlizve fintorgó Misut. Nem, már biztosan nem él. Vagy mégis? Kilencven valahány éves, talán száznál is több? Misu mindenestre most is abban a Dunára néző, legalább ötszobás újlipótvárosi lakásban lakik, ahol született, ahol az édesanyja, sok évtizeddel később az apja is meghalt. A bátyja onnan disszidált – Misu az ablakból nézte, ahogy feltuszkolta menyasszonyát a kerregő, ponyvával fedett teherautóra, s felugrott maga is –, oda költözött Misu első felesége. Három házasság és válás után, Berti néni alig titkolt elégedettségére, évekre megint csak Misuval maradtak a nagy térben. Csodás volt. Az öregasszony valósággal kivirult, és esti imáiban napra nap hálálkodott a szép öregkorért.
hökkenten hallgat
Vagy sohasem élt már kettesben Misuval. Keserűen, feleslegességébe tompultan kiszikkadt, elfogyott, meghalt, mielőtt gyönyörködhetett volna a fia sikereiben. Lehet, hogy az idei telefonkönyv réges-rég avult adatokat közöl, és az újlipótvárosi lakást évekkel ezelőtt kisebbre cserélték. Lehet, hogy a telefonszámért is hosszan kellett volna nyomozni. S ha felhívja Hajnal, a gyógyszerektől is zavart ember hökkenten hallgat, talán még vissza is kérdez; Hajnal?… te?… te vagy az?; heheg kicsit, de azért érezhető: végigfut rajta a szörnyű rémület: kicsoda a telefonáló? Nem téveszti össze, nem keveri másik ismerőssel? Mikor találkoztak ők? Hol?
A képernyőn mintha Berti nénire mosolyogna – él vagy sem, a díjat és a mókázást mégiscsak ő értékeli leginkább –, teljesüljön a vágya. Még mindig vastag száját neki húzza el. Ha kacsintana, csókot dobna, az is üzenet, megbeszélt jeladás – mindegy, hogy mások hogyan látják. De Sitkónak most sincs egyetlen fals mozdulata. Nem alakoskodik, nem hálálkodik, nem törleszkedik. A vak is látja, hogy szörnyű kínnal és fegyelemmel csinálja végig a szertartást – legyen vége mielőbb! –, de végig fogja csinálni, mert még nem süppedt bele a tudatnélkülibe.
Talán utolsó beszélgetésükkor – mikor volt az? Olyan régen, hogy óhatatlanul utána kell gondolni: volt-e ilyesmi valójában. Bármikor. Ha csak tűszúrásnyi a kétség riadalma, akkor is elegendő, hogy kikezdje a maradék biztonságérzetet, sőt, a bizalmat: még ép elmével emlékezik. Végül is lehet akármi vágy és kényszer terméke, s a sohasem volt, soha meg nem történt jelenetet csak a realitáshoz tapadó képzelet retusálja igazivá. Honnan tudhatná? –, amikor tehát utoljára beszélgettek, Misu egy öreg és beteg tanáráról mondta, hogy hétről hétre azért is látogatja, mert megfigyelheti, amint fájdalom nélkül enyészik el. Felemelte a kezét, s mintha pergetne valamit, az ujjaival mutatta az elenyészést. Mért úgy? Minek kellett az idétlen balett? S az okoskodása is megfejthetetlenül erőszakolt: hogy korábban azt hitte, ilyesmi nincsen. Hogy a létből csak szörnyű szenvedésekkel lehet távozni. Olyannyira meggyőződése volt ez, hogy eleinte túlbecsülte az öreg tanár erejét és tartását. Tévedett. Most már úgy látja, nemcsak a testi fájdalom, hanem a lelki kín is elmaradhat, a számvetések gyötrelme, mindenféle rettegés az ismeretlentől, a halál aktusától és a nemlét milyenségétől. Elpusztulhat az ember olyan lecsavart tudattal, mintha nem is ember volna. Növény inkább. És megint az a pergetés. A szenvtelensége megjátszás volt – de miért? A pátoszát máskor is igyekezett takargatni, de nem ilyen kellemetlenül. Hová tette a humorát?, a szégyellős grimaszokat?; és a megfigyelésed megnyugtat vagy elriaszt?; a kérdés kötekedő volt, igaz, és mint egy lövés, úgy csattant. Sitkó megütközve nézett rá, a dermedtség alig pillanatnyi, s csak sok-sok évvel később sejthető, hogy a barátságuk akkor pusztult el. Talán akkor. Ennyitől? De legalább nem lassan, nem úgy, ahogy a növények enyésznek el. Nem szépen, esztétikusan belesimulva a nem-létbe. Azért ez ürügynek is szánalmasan ostoba és vékony, hisz azóta sem mondható meg, miért ripacskodott akkor Sitkó, s hogy Hajnal miért kottyant közbe ingerülten. Mégiscsak Esetlegesség úr rontása volna? – de az elenyészést legalább megúszták.
A képernyő-arcon átsuhanó mosolyt látva Hajnal erősködik magának, hogy a halál-közelség semmin sem változtat: az elsodródás tényén, vagy hogy egyikük sem igyekezett megérteni, miért, némán csak gyűrték, gyömöszölték magukba a kreált képeket (talán Misu is gyűrte, gyömöszölte). Nem, nem a halál közelsége, mondja olyan keményen, mintha valakivel vitatkozna, és bizonykodva négy-öt alkalmat is megidéz, ami tanúsíthatná, hogy ő igenis megkísérelte a restaurálást, de Misu bántóan elzárkózott – miért? Miféle meséknek adott hitelt? Mégiscsak voltak züllesztő-rothasztó mesék? És ugyan ki dicsekedhet azzal, hogy végtelenül nagy a sebezhető felülete? hogy az ő korukban van még viszonylag ép felület? Nem a halál-közelség és nem is a velejáró önsajnálat – mert a képernyő-arcon a saját jövendőbeli vonásait nézi, roggyant tartásában, vonszolódásában ott van a tulajdon gör-nyedése is –, nem, nem, ismételgeti Hajnal. Éppen ebből a közönséges részvétből, ebből a maszatoló, mindent megmásító felindulásból nem kér. Az elenyészésből; végül persze nem láttad meghalni a tanárodat?; ott kellene folytatniuk; hiába volt a szenvtelen megfigyelés, meghalni mégse láttad, igaz? S eszedbe jut-e mostanában, hogyan fogyott, mállott?
emberfeletti erővel
Fekszel hunyt szemmel, s olyan erővel nyomakodnak a régi képek, hogy fonnyadt bőrödön érzed a régen halott tanár fonnyadását. Sejtenként. Vagy ha emberfeletti erővel nem kell éppen összekaparni magadat, nem idézgetsz már semmit? Ha hunyt szemmel fekszel, hagyod, hadd történjen az enyészés?; akármit is mondtak akkoriban, pózosan vagy undokul-értetlenül, mindketten eltolták maguktól a nem-létbe simulás lehetőségét. Van olyan vagy sem? – őket ez személy szerint nem érinti. A haldokló Berti nénihez ugyanúgy szólt Misu, mint az egészségeshez, akkor meg mi történt vele? Megijedt, megroppant, hogy kutakodva kellett leselkednie öreg tanárának húgy- és orvosságszagú szobájában?
Nem vagyok rideg, nem lettem érzéketlenebb; mintha Misunak mondaná; és azóta láttam magamat is majdnem elenyészni… ilyesféle lehet. Azt hiszem. Ahogy fekszel hunyt szemmel, s nem bánod már a szétbomlást. Fáradtságra hasonlít. A lábad súlyosodik először, aztán a tested mellé tett karod, és mégis mintha légneműként oszladoznál. Csak nem fel és nem is iránytalanul kavarogva, hanem lassan ereszkedve, le, le. Már alig vagy anyag, nincs kényszer, hogy összetartsd, de azért lefelé húz. Érzed a lemerülést, és nem riadozol, nem fáj, mondogatni sem szükséges, hogy nem fáj, nem fáj, mert csakugyan megkönnyebbítő. Le, le. De lehetséges, hogy azóta se tudok többet az elenyészésről… mit mondjak akkor?, semmit neked?
Egy esztendőnél régebben látta Hajnal Sitkót a postán, és erősen gyanította, hogy Sitkó is látta őt. Misu leveleket adott fel, ő pénzt, más-más sorban álltak, elkerülhető volt a találkozás, és ők szépen elkerülték. Hányszor látja és táncolja ezt a számot! Hódolat Esetlegesség úrnak – behódolás –, valami rokokó koreográfia szerint: a párok kecsesen bókolnak, és elhajolnak, el, el, tekintetük előre szegeződik, sehová, a madárszárnyként rebbenő, kinyújtott kar soha semmihez nem ér, semmihez sem közelít. Nem tudni, hallják, vagy nem is hallják a táncosok a disszonáns zenét – zörej inkább: döndülés, becsapódás, robbanás, fagyott vagy sáros föld zuhogása.