KOPPANÁSOK A FALON

1.

Tisztelt H. úr!

Először is: miután nincs szerencsém személyesen ismerni, kapcsolatunknak nincs és nem is lehet jelentősége; legföljebb elméletben, mint ahogyan a fazék, a belőle kicsapó gőz és a mennyezet között sincs kapcsolat, hacsak maga a gőz nem – de ennek meg értelme nincs. A fazékról elmondható ez-az: a nagyságáról, anyagáról, teherbíró képességéről, sőt, a fazekat vásárló/használó személyekről is; a mennyezetről is van némi fogalmunk, de a gőzről? Ezért azután, H. úr, mivel a paradoxonok idejét éljük, s nem a királyokét, bátran kijelenthetem, hogy nem ismerem Önt, és Ön sem ismer engem, mégis függünk egymástól; kapcsolatunk a gőz forró semmiségéhez hasonlatos, mégis meghatároz mindkettőnket: a fazekat és a mennyezetet.

Lehetséges-e bárminemű kapcsolat úgy, hogy egyik fél sem tud a másik létezéséről, sőt, tagadja a másik létezését azzal, hogy ki-ki felülhelyezi magát a másikon? Ez a hierarchia lehetséges az emberek között, de másutt nem; lehet másutt, de nem az örök emberi világban, amely annyira örök, amennyire annak mondja magát.

Amikor tehát, H. úr, összeszedve maradék bátorságomat, kiragadom Önt abból a térből és időből, amelyben Ön lakik, lemondok saját emberségemről; ha egy pillanatra bár, de eltekintek mindattól, amit milliók emberi tulajdonságoknak neveznek: a gőgtől kezdve a szerénységen át a kíváncsiságig.

borzasztó ábrázatokban

H. úr, ön tanúsíthatja, hogy önként teszem önmagamat, e kicsiny batyut elképzelt trónusa elé, és azt is tudom, hogy a gesztus nem hatja meg Önt – ezt cselekszik mások évezredek óta. Bálványokat állítottak és állítanak Önnek; óriási, csúcsos hodályokat emelnek, fából, agyagból, márványból, és drágakövekből faragják ki a legkülönbözőbb alakokat, amelyek többsége borzasztó ábrázatokban imádja önt; szakasztott úgy tesznek, mintha Ön hús-vér teremtmény volna, akit meg lehet kínálni egy pohár borral, mielőtt az asszony hozza a húslevest. Arca és teste van Önnek, H. úr; különb a legtöbb halandó arcánál és testénél, viszont egy-két megszállotton és habókoson kívül senki sem merészeli az Ön arcáig emelni a tekintetét.

Egyesek váltig állítják, hogy találkoztak Önnel. A találka helyszíne legtöbbször sűrű erdő volt, amelyben eltévedtek, és Öntől kértek útbaigazítást; de a feljegyzésekben büdös mocsárvidék, esetleg tőzegláp, havas homlokú hegy, a döntő ütközetet megelőző éjszaka csatamezeje, kórházi terem, sőt, a lakodalmas házat övező tüskés bozót is szerepel. Egy azonban bizonyos: akik találkoztak Önnel, nem mesélhettek erről, és csak macskakaparások, homályos tudósítások maradtak.

Akár tetszik, akár nem, bele kell törődnünk, hogy Önnek senkivel sincs élő kapcsolata. A legtöbben nem szeretnénk találkozni Önnel, megkockáztatom, undorral utasítanák el, ha erre felszólítást kapnának. Vannak pillanatok, mikor a nevét nem is tanácsos kiejteni – az emberi élet háborgó tengerében az Ön neve a sziklazátonyokon élő kísértet-hajótöröttek, a hajóevő krákok s egyéb szörnyek nevének szinonimája.

De elég ebből!

Nem azért írok, hogy piedesztálra állítsam, de azért sem, hogy onnan letaszítsam. Egyikhez is, másikhoz is kevés az erőm, igaz, ehhez mindannyiunk ereje kevés volna – nem is kevés (a szó ugyanis feltételezi, hogy van, akinek elegendő), hanem hiábavaló. Már a cselekvés kezdete előtt tudható, hogy reménytelen ezzel foglalkozni. Óva intem ugyanakkor, hogy olcsó metaforákkal bajlódó Akárkinek véljen – eszem ágában sincs az emberiség történetéből találomra kiemelt példákkal ellentmondani Önnek és magamnak. Mert lehet-e hiábavalónak nevezni a földet taposók örök vágyát kielégítő repülő-gépek praktikáit? A Holdba igyekvők törekvéseit? Az örök élet elixírjével kísérletezőket? Az egyik sikerül, a másik nem, és nem is fog soha.

mindig csak fölfelé

Nem azért írok Önnek, mert újabb kapcsolatra vágyom. Ó, az én életem bonyolult kapcsolatrendszerek szövevénye. Egyszer kiszámoltam, hogy még a sivár hétköznapokon is több ezer hozzám hasonló lénnyel kerülök nem kívánt, ám annál erősebb kontaktusba, amelyek közül egyet-kettőt öntudatlanul viszek tovább, legalábbis nem törekszem a továbbvitelére. Mi született, de fölöttébb tehetségtelen kapcsolathordozók vagyunk, a kapcsolatok homokpoggyászának málhahordói; vak kulik, akik beláthatatlan hágókon kapaszkodnak fölfelé, mindig csak fölfelé. Összefoglalva tehát: az én életem, mint a többi élet, nincs híján a kapcsolatokkal járó izgalomnak; egy új viszony, lehet, felbillentené a poggyászvivő egyensúlyát. Egy viszony romba dönthet hidat, teherhajót borít fel, vulkánkitöréssel örvendezteti a tűzimádó szektákat, akik plutói határok közt élnek.

Értsünk a szóból, H. úr! Aki él, az nem lehet magányos – ebből persze nem következik, hogy aki magányos, az nem él, vagyis halott; ha az utóbbi megállapítás igaz volna, ugrásszerűen megnövekedne az Ön képzelet szülte birodalmának népessége! De ezt hagyjuk! Lesz még idő és tér, hogy írjak arról a helyről, ahol Ön él. Aklujj király tőszomszédságában, aki – megbízható források szerint – mindig gondoskodik róla, hogy az Ön konyhájára friss hús kerüljön.

Nem is a magamutogatás vett rá, hogy háborgassam levelemmel – én nagyon szerényen élek, a csiga kedélyességével vonszolom magam az utakon erre meg arra, és olyan igénytelen vagyok, akár a kő. Távol áll, és mindig is távol állt tőlem a feltűnési viszketegség; ha a foglalkozásom néha meg is kívánta a szereplést, biztosíthatom, hogy soha nem töltött el büszkeséggel vagy túlzott önbizalommal, hiszen tudtam, hogy csupán szerep; olyan funkció, ami a betöltőnek nem jelent semmit, vagy nem sokkal többet a semminél. Van-e színész, aki napközben is Lear király? A lámpa fénysugara sohasem éri a lámpát tartó kezet. Rendszerető képességem a háttérben maradást szolgálja. Nyugodtan hajtom párnára a fejem akkor is, ha nem keltettem felhajtást magam körül; ha nem kötöttem bele senkibe, vagy ha nem mértem végig kritikus szemmel a Nyugati pályaudvar félhomályában kuporgó koldust. Álmom mély és parttalan, akár a tenger; akár az élet. Kétszer is meggondolom, mielőtt idegen várost látogatok meg, és a legtöbbször visszautasítok olyan felkérést, ami mikrofon vagy kamera közelébe csábít. Ha adakozom, név nélkül teszem; ha nem adakozom, azt se verem nagydobra.

Lehetséges, hogy Ön bizonytalan?

Nem hinném.

Ön, H. úr, vad és kérlelhetetlen, mint a keselyű a mohawk indiánok szent Vörös-kövén. Engesztelhetetlen, akárcsak Robespierre, és – az elmebajos önkényurakhoz hasonlóan – az esztelenségig kiszámíthatatlan, ahogy a londoni pestisjárvány idején tapasztaltuk. Ezért nem lesz közöttünk élő kapcsolat, de kérem, ne vegye ezt szemrehányásnak – nem tehet arról, hogy az árnyékában élő emberek hogyan versengenek a kegyeiért.

Tőlem ez nem várható. Az úgynevezett szupermodern kor gyermeke vagyok: a grillsütőé és a McDonald’s gyorséttermeké, az mp4-é és a last minute utaké; a háromdimenziós mozifilmeké és a globális felmelegedésé, testestül-lelkestül, és szerfölött büszke arra, hogy átléphettem a huszonegyedik század küszöbét – talán Ön emelt át rajta, mint ifjú és lelkes arát a kevésbé ifjú s egyáltalán nem lelkes vőlegény? Nem fogom tehát sem dicsőíteni, sem szapulni. Kapcsolatunk az egyenlőségen alapul; azon a csupán elméletben létező együttműködésen, aminek egyszerű tétel az alapja: egyikünk sem létezik a másik nélkül. Létünk alfája és ómegája a másik; ez persze nem jelenti, hogy egyforma hosszúságú a létünk. Ha ön egy atlétikai verseny egyetlen nézője volna egy gigászi VIP-páholyban, akkor végtelen versenyszámot élvezhetne; millió kalapácsvetőt és hétpróbázót. Igaz, megfosztaná magát a világcsúcsok örömétől, de gyönyörködne a reprodukált világ sokszínűségében.

Hallom, amint abban a megnevezhetetlen helyiségben, amit lakószobának mondhat, azt mormolja: De akkor mit akar tőlem ez az ember? Látom, amint fel-alá rója ezt a szobát, és homloka ráncokba gyűrődik a gondolattól: De akkor mit akar tőlem ez az ember? És a levegőbe csap, és szitokszavak hagyják el ajkát, mert olyan problémával került szembe, aminek megoldása nem sok eséllyel kecsegteti Önt.

De térjünk a tárgyra!

Ön gyűlöli az emberi problémákat; nem hatja meg senki szenvedése – ez most meglepte? Vallja meg, kissé nyugtalanítom – illetve nyugtalanítani fogom, hiszen nem küldtem el a levelet, sőt. E levél megírásának pillanatában Ön még biztonságban érezheti magát, békésen pihen a tenger mélyén, és élvezi, hogy életünk szelíden hullámzik a feje fölött, és gyöngyözve hull alá, akár az a smaragdból és rubinból szőtt függöny, ami Seherezádé erkélyét ékíti. A jelen az Ön múltja – az én jelenem az Ön múltja; mindenki jelene az Ön múltja, de kisvártatva az én jövőm lesz az Ön jelene, ám ebben a jelenben, ami az Öné, semmi sem lesz úgy, ahogyan most van. Remélem, világosan fogalmaztam; remélem, semmilyen logikát nem tudott felfedezni abban, amit írtam.

imádom a bajkeverést

Eddig hallgattam arról, hogy kedvenc passzióm a megfigyelésén alapuló összefüggések levonása, és az összefüggések ismeretében a disszonanciák felszínre hozása. Más szóval: imádom a bajkeverést, a rendszerek kristálygömbjének összetörését, a térképek összefirkálását. A pillanatnyi áramszünetet, ami sötétbe borít. Bizonyos tekintetben az Ön partnere, bizonyos tekintetben az ellenfele vagyok; minden levélíró atyja – a hagyományos és az elektronikus leveleké is.

Nem mozdulhatok ablakom elől, ide is csak a gurulós székkel érkezem. A kilátás viszont nagyszerű, egyenesen elragadó: lábam előtt kiterítve az elejtett város, nyakában a folyó gereznájával. Házamat igen meredek dombra építtettem, mint a római első konzul, a szerencsétlen sorsú Lucretia férje, Brutus társa. A nevét mindig elfelejtem, de a sorsát nem: le kellett hordani házának köveit a völgybe, miután a tribün bevádolta, hogy feljebbvalónak tartja magát Róma együgyű és szorgos polgárainál. Engem nem fenyeget ilyen veszély, hiszen veszélytelen vagyok. Bizonyos örökségek lehetővé teszik számomra, hogy gondtalanul éljek. Korlátlanul rendelkezem idővel és térrel – azt teszem, ott és akkor, amit és amikor és ahol akarom. Tudja, H. úr, sokat gondolkodtam, hogyan aknázhatnám ki e gondtalanságot, ami nem a felelőtlenség vagy a boldogság megfelelője, és arra jutottam, kapcsolatba lépek Önnel. Hogy ez nem gondtalanság, hanem gondatlanság? Ahogy vesszük.

Mi veszítenivalóm lehet? Lábam mozdulatlan, és tudom, hogy egykor fürge testem minden másodperccel merevebb lesz és súlyosabb, akár az északi jégvilágban éjszakázó Fram vitorlavászna. Az orvos – a város, a megye, az ország, a Föld legjobb orvosa! – kitüntető figyelemmel kezel, vigyáz az étrendemre, összeállítja a kondicionáló foglalkozásokat, és újra meg újra beállítja gyógyszereimet, bár nemegyszer a lelkére kötöm, hogy nem tekinthet beszélő játékszerének. Ennek értelmében minden hét végén pontos diagnózisra kényszerítem. Ó, ő aztán nem mismásolhatja el, hogy minden másodperc egy-egy méterrel közelebb visz Önhöz. A kecskeszakállú orvos – márpedig nagyszerű orvos! – legfeljebb ennek a menetelésnek a tempóját mérsékelheti; a kéziféket nem húzhatja be, legfeljebb rám kiált, ha lejtő, vagy – urambocsá’ – szakadék következik.

Ha tetszik Önnek, ha nem, kapcsolatunk már létrejött. 2010 tűzforró nyarán, amikor a várost a hőség párájának hullafoltjai csúfították, és az ég lábosát tisztára nyalták a szelek, eszembe jutott, hogy kínos emberi sorsom hullámverésével megkísérlem felborítani az Ön óvatlan ladikját. Már azzzal, hogy képes vagyok gondolni Önre; hogy mindenféle segédeszköz (antidepresszánsok, amphetamin származékok) nélkül leküzdhetem az Öntől elválasztó távolságot. Most is úgy érzem, mintha közvetlen közelről szemlélném – akármibe lefogadom, hogy Ön is igényli ezt a viszonyt. Fölösleges emlékeztetnem a koholt mesékre, amelyek a szegény emberrel történő kalandjait ecsetelik. Kizártnak tartom, hogy Önt zsákba dugták vagy mocsárba zárták; talán az ilyen hazugságok megcáfolására is marad elegendő erőm, ami, sajnálattal állapítom meg, rohamosan fogy. Ez a levél sem egy svunggal íródik, még ha törekszem is a stílus és a mondandó folytonosságára; érzem, hogy a szöveg, itt-ott megrepedezik… ne haragudjék érte, nézze el.

Az orvos egyre gyakrabban jár hozzám, minap fel is ajánlottam, aludjon a hall kanapéján, amin repülő halak vannak… emlékszik?, hiszen volt már nálam, éreztem hideg kezét a homlokomon… kedves H. úr, roppantul hálás volnék, ha postafordultával válaszolna… vagy üzenne… ó, még sok mindent elmondanék Önnek… talán bizalmába férkőztem… bizalmába… köszönöm, H. úr, hogy nyitva hagyta a kaput.

2.

Újra itt vagyunk, te meg én, annak ellenére, hogy egyikünk sem kívánta ezt a találkozást. Melyikünk kezdi a mesét? Ha te kezded, utána, lehet, nem lesz mondanivalóm, utánad elég nehéz felvenni a szavak fonalát. Amúgy sem vagyok a szavak mestere. Amikor nekikezdtem, és a biztos szárazföldet ingatag fenyődeszkák vizek koptatta, szél súrolta, csillagfény foszlatta mezejére cseréltem, tudtam, mit vállalok, és a Nantucketben tanyázó, hajójukat veszített matrózok is tudják, midőn a hullámokra bízzák törékeny lélekvesztőiket.

Szólíthatsz, ahogy akarsz – túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy nevekkel bajlódjunk, és úgy hajbókoljunk, mint gáláns lakájok, akiknek fontosabb a mozdulat, mint az, aki mozdul.

A fekete koporsó, amely szegény Kvikveg ónfából összerótt, kemény szemfedőjének készült, egy álló héten keresztül bolyongott velem a szörnyűséges mélyek még szörnyűségesebb lakóinak feje fölött. Minden páratlan pillanatban attól reszkettem, hogy odalentről valami felülmúlhatatlan rémség tör elő és veti rám magát, ám minden páros pillanatban attól, hogy mégsem; hogy kínjaim folytatódnak, míg világ a világ. De Ráchel rám talált, és megmentett. Hogy kitől-mitől? Úgy vélem, elsősorban önmagamtól, és nem a talányoktól, amik azóta gyötörnek.

Kérdem én tőled: hát nem ama pokolbéli monstrumot, az átkozott Leviathánt üldöztük? Hát nem volt előre megírva sorsunk könyvében mindaz, ami történt? A Fehér Bálnát nem te küldted-e, hogy megfertőzze Ahab kapitányt és rajta keresztül a mi elménket is? Kérdések, kérdések, kérdések. Azt hiszem, lassan tudom a választ: azt is, amit te adnál, és azt is, amit én.

napfényes jövő nélkül

A Lucretia remek hajó, és tisztességes vállalkozás üzemelteti. Szenet szállít a Fokföld érintésével az Aluit-szigetekről Kaliforniába, félelmet nem ismerve suhan át rejtélyes mélyek felett, akár egy sóhaj a templom kupolájában, úgy úszik át érintetlenül a veszély képzeletbeli boltívei alatt, mintha Isten védelmezné koromfekete árbocait, ezeket az égre emelt, sötét mutatóujjakat. A kapitányt Dognak hívják, és én csak egyszer láttam, amikor felvonszolta magát a parancsnoki hídra. Nem is akarom én többször látni. Hatalmas, elgyötört arcú ember, s mintha mindig rettegne valamitől, de csak titkon retteg, éjnek idején a sarokban megbúvó, kandi árnyékoktól. Idelenn, a felszín alatti szálláson úgy beszélik, kísérteties titok üli meg a lelkét; szörnyű titok, akár a köd, mely a skót felvidékek sziklaszívét rágja. Kedvem volt-e ide szegődni azok után, amiken keresztülmentem? A Lucretia ott volt, ahol lennie kellett, ráadásul a lehető legkedvezőbb időpontban. November volt Southban, ahová vetődtem, és a zsebemben csupán néhány garas lapult, míg ki nem hullt egy szakadáson. A közeli tenger hideg, és a városka hitvány lámpásai elrejtőztek a gomolygó párában. Az utcákra dermesztő félhomály borult, és mintha egy kísértethajó vitorlái lengtek volna. Hideg csapadék pergett esőkabátomon, amit egy jószívű fedélzetmestertől kaptam; ő vásárolta meg potom pénzért Kvikveg koporsóját egy cirkusz számára, amely azután elsüllyedt egy sarkvidéki túra során. Zsebre vágtam a kezem, de legszívesebben egész testemet begyűrtem volna a kabátom alá, miközben menedék és napfényes jövő nélkül róttam fel s alá South kihalt utcáit, akár a lámpagyújtogató, akinek a kurjongatáson kívül jóformán nincs más dolga, s akit a lebujokban Psszt-nek hívnak. Nos, ez a Psszt az én leendő kapitányom, a Lucretia kövér parancsnokának rokona volt, és akkor ajánlott a hajóra, amikor felhagytam a reménykedéssel, hogy valaha is igazi tengeri levegőt szívhatok a kikötői nyirkos pacsmag helyett.

Gondolom, érdekel, hogyan s miként történt.

– Nos, cimbora – szólt Psszt a harmadik korsó grog után, és átkönyökölt az asztalon. Olyan hosszú karja volt, akár egy polipnak. – Mióta vagy szabadon?

Körülnéztem. A Cápafog uszadékfából összetákolt, alacsony mennyezete alatt gubbasztottunk, akár a csatornapatkányok. A hosszú, folyosószerű helyiség dugig volt nemrég partra szállt és hamarosan hajóra szálló tengerészekkel, tajt részeg valahány. A Cápafog afféle menedékhely volt számukra. A karib-tengeriek egyetlen, fényes kagylóból, a hollandusok tarka tulipánfából faragott pipát szorongattak agyaraik között, egy ferde szemű, lecsüngő bajszú fickó a lábai közé szorított cseberből szívogatott. Arcukon ugyanaz az egykedvűség, mint azokén, akik túléltek már legalább egy hajótörést, de láttam én már ilyen palástolt rémületet felgyülemleni melanéz gyöngyhalászok arc-árkaiban is.

Sűrű, büdös füst terjengett a levegőben, neki-nekiütközött a karvastagságnyi gyertyák törzseinek, akár odakint a southi, gyilkos köd a lámpavasaknak. Nem válaszoltam. Psszt felpillantott, és hosszú orrát beledugta a korsóba. Megcsapott a grog rum és algaszaga.

– Nem vagy valami bőbeszédű. Honnan keveredtél ide, cimbora? A Bolygó Hollandi hajója hozott ide?

Nem válaszoltam, csak megragadtam a csuklóját, és megszorítottam, míg fel nem jajdult. Nem vagyok erőszakos fickó, épp’ Kvikveg volna a megmondhatója, mennyire nem, ha nem merült volna el a Déli-tenger habjaiban. Szívem szerint kívül maradok akármelyik kocsmai testgyakorlaton, a késes trükkökről nem is beszélve, de ez a motyogó, zavarodott vénség, Psszt feldühített. Három hónapja „voltam szabadon”, miként ő fogalmazott, megmutatva, hogy valódi szárazföldi hiéna ő, akinek porszagú a lehelete, és bűzős vízzel átitatott göröngy rejlik a mellkasában, három hónapja, hogy nem szagoltam a sós deszkák illatát.

Fogalmad sincs, mennyit tud szenvedni az ember, ha nem hagyják, hogy szenvedjen.

Psszt sziszegve jajveszékelt szorításomban, és meglepetésében a szájában tárolt bagót is lenyelte. Ez a nyakigláb szörnyszülött, akinek jóformán nem is volt feje, fájdalmában egészen emberinek tűnt. Eleresztettem.

– Ne beszélj a Hollandiról – mondtam foghegyről. – Se Csontváz kapitányról, se arról, aki emberi csontok örvényében táncol, és a Fehér Bálnáról se. Ne beszélj semmiről, amit nem láttál tulajdon két szemeddel, mert elkárhozol, és egész biztosan a pokolban fogsz horgonyt vetni, ahol a te szakmádra épp semmi szükség.

– Majd alápörkölök a fiúknak, bízd csak ide – felelt vigyorogva. – Ha akarod, nem beszélek semmiről, amit nem láttam. De a Lucretiát láttam, cimbora – kis szünet, amit a ferde szemű atyafi (kerek sapka gubbasztott a fején, mint egy vászonfészek) rögtön felhasznált, hogy hanyatt essen, le a lócáról, a fal mellé. – Éppen neked való ladik, én mondom.

– Honnan tudod, mi való nekem? – kérdeztem, hogy húzzam az időt, de Psszt átlátott a szitán: megszámolta az esőcseppeket, mondják Nantucketben.

– Tudja-e egyik ember, mi való a másik embernek? – szólt vissza. – Én azt látom, hogy az én lámpavasaimat árbocoknak nézed, a ködöt kagyló borította hajótestnek, és az alkonyati árnyékokat összecsomósodott kötélzetnek.

– Ne feledd, én bálnák vidékéről jöttem, nem mondtad a szigonyt és még mennyi mindent! De megint arról beszélsz, amit nem lát a szemed. Milyen bárka ez a Lucretia?

– A kapitány a testvérem – felelte Psszt ódzkodva –, és jó kapitány. Olyan fekete szenet szállít, mint az ördög lábnyoma, és jó osztalékot oszt.

– Mondd, te nem figyeltél rám? – kinyújtottam a kezem, mire Psszt elkapta a magáét, és kis híján felborította a szomszéd asztalt, mikor hátralendült. – Olyan helyekről jöttem, ahol igazi szél dalol versenyt vad bálnák fújásával; ahol állandó őrszem gubbaszt az árboccsúcson, szorosan tapadva, mint vashegy a szigonynyélen. Mi közöm lehet nekem a testvéred habokon botorkáló, szénporos bárkájához?

– Az, cimbora, hogy a Lucretia holnap fut ki a nyílt tengerre, és te már egyetlen percet sem bírsz ki a Föld középpontjához szögezett, mozdulatlan szárazföldön, amelyen imbolyogva jársz, mint a józan tengerész. A Lucretia, akármilyen köd hullongál felette, és kíséri, mint egy baljós felhő, és akármilyen a kapitány, mégiscsak hajó. Hajó, ami nyílegyenes vonalat húz a vízen, és éjjelente alvó albatroszok gabalyodnak vitorláiba.

csetlő-botló árbocok nyikorgása

Egy óra múlva batyummal a hátamon baktattam végig a kikötő sivár standjait a várostól elzáró kerítés mentén, és a hátam mögé szegődött visszhangot hallgattam útikalauz helyett. A novemberi sívó viharok sok derék bárkát rongáltak meg, és kényszerítették arra, hogy megtérjen mostohaanyjához, a kikötőkbe, így magányos sétámat a csetlő-botló árbocok nyikorgása, a megengedett kötelek súrlódó hangja, a kőhöz koccanó fa és fém jajgatása derítette fel.

Nem voltam egyedül – és mintha a derék Kvikveg roppant alakját is láttam volna felhatalmasodni az egyik csonka dokk mögött. Éjfélre a Lucretia harmadik számú matróza lettem, hatszázados percenttel, ami gyalázatosan kevés, ám olyan embernek, aki tengerre kívánkozott, valóságos vagyon.

Legelső dolgom volt, azután, hogy elvackoltam magam a legénységi szálláson (csupa hallgatag, szurokfekete pofa a földkerekség összes óceánjáról), engedélyt kérni, hogy a hajón maradhassak, amit a fedélzetmester, egy öreg tengeri bölény, bizonyos Black, meg is adott, mert úgymond:

– Biztosítva vagyon, hogy hajnalban rajta lesz a Lucretián.

A válaszon nem sokat tűnődtem, mert már korábban eldöntöttem, szakadjon a kötél, süllyedjen a hajó, de én nem maradok tovább olyan helyen, ahol minden dolog vízszintes és függőleges síkok öntvénye, és a férfiak és a nők úgy siklanak közöttük, akár az evezőlapátok: mindig csak az oldalak mellett. A Lucretia nagy volt és félelmetes, csupa-csupa sötét holmi tárháza, amely valósággal elnyelte a hold fényét. A hold nem volt egyéb egy icipici sarlónál, amit torz felhőkéz tartott – én a csillagokat kerestem, társaimat, míg a Pequod fedélzetén szolgáltam, szolgáltam Ahabot és téged. Egy csillagra se bukkantam. Keletről furcsa, pengeéles kés hasította a southi kikötő levegőjét. Mélyen lélegeztem, és boldog voltam, hogy, íme, kívánságom meghallgattatott valahol, és olyan hajóra leltem, ami az élet útvesztőjét csalhatatlan iránytűvel szeli át, olyan pontossággal, mint az égen a csillagok.

Ne csüggedj: amit elvesztesz, megtalálod.

Újra együtt vagyunk, te meg én. Úgy gondolok rád, mint útitársra, aki nálamnál jobban ismer engem; aki tántoríthatatlanul terel ama utolsó kikötőbe, mint a végtelen óceán kifürkészhetetlen áramlatai, amelyek kontinensekhez dörgölődznek, és üldözőbe veszik a számukra legkedvesebb hajót, hogy pozdorjává törjék egy ember nem járta szirt oldalán.

Tegnap láttam Dogot, a kapitányt. Szörnyű, nagy ember kapaszkodott egy függőleges, fekete létrán fölfelé. Black mutatott rá összeszorított öklével, miután behúzott a kötéldob mögé, és hagyta, hogy mosolytalan legénysége elmasírozzon mellettünk:

– Az ott Dog kapitány – súgta. – Semmi dolgod vele. Se itt, se másutt. Egyedül lakik, fenn, a Hídon, és úgy gondolom, mindenről tud, amiről halandó tudhat, sőt, többről is. Én tíz éve hajózom vele, zöldfülű – itt megragadta a vállamat, és megrázott, de nem beszéltem vele tíz szónál többet. Azt sem kellett volna. Csak megkérdeztem, még az első héten, hogyan lehetséges, hogy… figyelj, zöldfülű… sohasem rakodunk a Lucretiába, mégis mindig tele a raktér.. csak egyszer kérdeztem meg Dog kapitányt, és három hétig nyomtam az ágyat, pedig csak rám nézett. Érted? Csak rám pillantott, de a tekintete felperzselt, mint a tűz. Ha jót akarsz, ne menj a Híd közelébe.

közös víz öntöz minket

A Lucretia elhagyta az északi, jeges vizeket, hogy tompa orrát langyosabb hullámokba dugja, akár egy neveletlen pudlikölyök. A fedélzeten békés élet zajlik, sohase szolgáltam közönyösebb társaságban. Mintha mind megégett volna már tengeri élete során: arcuk összezsugorodott, bőrük akár a pergamen, zizeg, ha fúj a misztrál. Egyikük sem szól egy szót sem, igaz, a fedélzetmester kajabálásán kívül hangot nem hallani a Lucretián. Ha nem idézném fel nap mint nap Kvikveget, megőrülnék; azt gondolod, épp ezért vagyok őrült? Senki sem nevez Ismaelnek. Nem szólítanak sehogyan sem. Egy vödör, egy kötélvég, egy mocskos tányér vagy egy kóbor hullám többet törődik velem társaimnál. Felsikálom a fedélzetet, felkúszom az árbocokra: közös víz öntöz minket, ugyanaz a hullámkéz nyúl testünk és lelkünk után, mégsem szólnak. Egy norvég fiú sokszor sodródik mellém. A haja lángvörös, a pofázmánya subickfekete, soha, semmilyen folyadék nem fehéríti. Dog kapitány is sötét, mint a kalózok fekete foltja. Vagy mint az ördög. Vagy mint Kvikvegem koporsója, amelyen újjászülettem, hogy még egyszer meghalhassak.

Holnap befutunk a napfényes Kaliforniára. Éjjel haladunk, csillagtalan égbolt alatt. Isten irgalmazzon a nyomdokvizünkön szaladóknak! Dog kapitány nem mutatkozik. Lehet, nincs is. Elhagyta titkon a hajót, hogy saját, bűnös útjait járhassa. Látom, amit látok – úgy tűnik, nagy, fehér árny jár a hajó nyomában. Csak nem te sietsz a segítségemre? Csak nem téged, örök mókamestert tisztelhetlek a delejes ragyogásban, ami eloszlatja lelkemben a félhomályt? Sose hittem volna, hogy örülök neked. Amíg ringatóztam a nyugodt, sápadt tengeren, testem alatt a koporsóval, azon imádkoztam, ne találj rám, majd azon, hogy miharabb találkozzunk – ez se, az se teljesült. A legsötétebb kétségbeesésbe estem. Dog kapitány éjfélkor mustrát tart a legénység felett. Black azt mondja, hajnalra eggyel kevesebben leszünk.

Hajnalban megközelítjük Kalifornia sárga partjait. Hívnak. Mennem kell. Ahogyan lépdelek társaim között, érzem, hogyan emelkedik a Lucretia fölé a márványos fehérség, ami akár jégtömb is lehetne. De nem az.

Dog kapitány kilép a Hídra.

Türelem.

3.

Mindenkinek, akit illet, nektek, barátaim, és nektek, ellenségeim, de legfőképpen H-nak, akivel hamarosan összefutunk. Azt nem ígérem, hogy fizetek egy italt, mert az olyanok, mint ő, nem érdemelnek meg egy ujjnyi sherryt sem, de azt biztos, hogy lesz időnk kibeszélni magunkból a rosszat s a jót.

Tele voltam keserűséggel. Keserű fájdalommal. Azután szinte minden érzelmem elúszott a Gyógyszer-hajó hátán.

Egy hónapja történt, mégis minden éjjel azt álmodom, hogy lezuhan: egyetlen jajvörös villanás a sötét ponyva előtt; s nem elég az álombéli szenvedés, nem telik el óra, de gyakran egy perc sem, hogy a jelenés valamelyik mindennapi helyzetben vissza ne térjen. Említek néhány példát, nem azért, hogy sajnálatot kolduljak, hanem, hogy jól megértsétek a dolgot.

Képzeld el, milyen érzés egy idegen föld fölött terpeszkedő égbolt kellős közepén meglátni a trapézról leeső feleséged piros dresszbe bújtatott alakját – egy vércseppet, amint végiggördül a flegma ég pofáján! Majd az egész napi utazástól törődötten (legális nyugtatókkal szedálva) ülsz egy kocsmaasztalnál, ahová azért ültél le, mert barátod, a bohóc, megkért erre, valaki veled szemközt rágyújt, te megpillantod a gyufa fellobbanó lángját, majd az a valaki be akarja dobni az égő gyufaszálat a hamutálba, de elvéti, és a gyufa, az egyetlen, pici petty, lehull az asztalról, le, a sötét mélységbe. A világ összes vörös darabját a halálba hulló feleségednek látod. Nem csupán a vöröset, hanem annak minden árnyalatát – s ez a kollekció napról napra bővül, és a legkisebb hasonlóság is felidézi! Tudom, hetek kérdése, és eljutok a narancssárgához, és onnan tovább, míg én is le nem zuhanok, mint ő, Terézia. Köszönöm a Mindenhatónak és a népes hadnak, aki megtartja dülöngélő alakomat az úton, hogy képes vagyok ilyen hűvösen, jéghideg homlokkal leülni a laptop elé, hogy újraéljem az iszonyatot. Köszönet a Xanax, a Seropram és a Rivotril főpapjainak; Frednek, a bohócnak és nejének, a nádszálkarcsú Lemillának és a többieknek! Terézia egy hónapja halott, de az üzlet az üzlet. És az üzletnek mennie kell.

Három nappal a (hivatalosan) véletlen baleset után, egy hegyvidéki falu sírkertjében találtam helyet számára. Noha a temetésen (szép temetés volt: mind a tizenkét elefánt felvonult, hátukon nem a szokott piros, hanem tündértókék takaróval – Fred ötlete –, a cirkuszzenekar csinnadrattáit) sok-sok könny folyt, a cirkusz másnap felszedi majd a karókat, az állatokat szállítójárművekbe terelik, majd benyugtatózzák, az emberek buszokra kerülnek, és máris indul tovább a trupp.

A temetés végeztével üzent értem J. B., a direktor, aki piros szegfűvel a gomblyukában asszisztálta végig a szertartást. Csak intett, hogy látni kíván. Ma is emlékszem minden mozdulatra, hangra és színre. Korán sötétedett, és az eget porcelánfinom felhőrepedések pókhálózták. Távolról, a feltűzött szuronyú hegycsúcsok felől mennydörgés hallatszott, és a robaj, mihelyt végigverekedte magát a szűk szurdokon, a nyílt lapályra érve diadalmasan felerősödött, és száguldott, mint egy motorizált hadtest. Hideg szél szitált, úgyhogy felgyűrtem zakóm gallérját, így caplattam J. B. guruló rezidenciája felé: mélysötét morajlás közepette.

Tudjátok, külön lakókocsija volt, sőt, ha tehette, és az előadás nem feltétlenül kívánta meg jelenlétét, vagy hosszabb időn át táboroztunk nagyobb lélekszámú település szomszédságában, gusztusos szállodában aludt, legfeljebb a nyitásra köszönt be, hogy parédás fogsorát megragyogtassa. J. B. nem rossz ember, csak érzéketlen, akár egy cilinderkalap. Kezet fogott velem, hellyel, szivarral és erős konyakkal kínált, gesztusaival osztozni igyekezett bánatomban. Természetesen nem bánat volt, amit éreztem (azon már túl voltam), hanem megbántottság és esztelen, vakmerő düh, amit semmilyen nyugtatószer nem semlegesíthetett, s amit az emlékezetbe égetett képek és hangok rögtön és sikerrel aktivizáltak.

– Hogy érzi magát, kedves Atlasz úr?

Atlasz volt a művésznevem. Sejtettem, hogy J. B. nem ismeri az igazi nevemet, de jó volt ez így, ahogyan volt. Nem számított semmit, egy körömfeketényit sem: hozzá sem adott, el se vett abból, ami megtörtént. Csend volt – zuhanás előtti csend. A direktori lakókocsi padlóját finom, vékony lécekkel fedték, akárcsak a falakat és a mennyezetet. A lécek csak színeikben tértek el egymástól: a padló puha mahagóni volt, a mennyezet kissé kihívó alpakka, míg a falak a túlérett meggy bordójától sötétlettek. A szívem hevesen vert, de még uralkodtam magamon. Még.

Néztem a velem szemben ülő, fekete bőrfotelében kényelmesen elhelyezkedő emberkét, aki úgy izgett-mozgott, míg megtalálta a megfelelő pozíciót, mint a macska lefekvés előtt, és keresztbe fontam a karomat, nehogy torkon ragadjam, és kivágjam a berácsozott ablakon keresztül.

nem használunk védőhálót

J. B. semmit nem vett észre az egészből. J. B. soha semmit nem vett észre. A Stern Cirkuszt apjától örökölte, apja az ő apjától, és így tovább. Nem csodálkoztam, amikor Fred azzal húzta Teréziát (szegénykém, mindent elhitt, amit mondtak neki, talán még azt is, hogy azért nem használunk védőhálót, mert tudunk repülni), hogy a legelső Stern Ábrahám nevelt, és ezért krónikákban nem említett fia volt, ezért tehát igen-igen becsüljük meg magunkat a társulatban.

J. B. alacsony, gülüszemű, satnya kis emberke volt, és fekete öltözéke sajátosan kiemelte, sőt, kihangsúlyozta hullasápadt (bocsánat a kifejezésért) arcának feketés foltjait. Csaknem minden ujján gyűrűt viselt, akár az egyiptomi napkirályok. Fred szerint a fehér uszkárkutyát sem tudta megkülönböztetni a tevétől, és bajban volt, ha a porondmester tanácsot kért tőle egy-egy előadás szakmai kérdéseiben.

– Minden rendben, igazgató úr – válaszolta helyettem a Xanax.

Milyen egyszerű volna megfojtani ezt a gazembert! Egy szorítás, és vége van. Ha a fejét beszorítanám a fotel karfája alá, még balesetnek is lehetne álcázni a dolgot.

– Megfelelőnek tartja az összeget, amit átutaltam a számlájára? Természetesen tisztában vagyok vele – előrehajolt, és szakasztott úgy bólogatott, mint Fred cimborám, amikor azzal nevetteti meg a nagyérdeműt, hogy hányást imitál –, hogy ez az összeg nem hozhatja vissza kedves… – J. B, a dög, az asztalra pillantott, ahol a jegyzeteit tartotta – …feleségét… – folytatta, mert nem találta Teréziát a nyilvántartásban, látványosan lapozni pedig nem akart, elvégre mégiscsak a szörnyűséges halált szenvedett artista élő, hús-vér, százharminc kilós férjével ült szemtől szemben –, de azon vagyok, hogy megkönnyítsem az ön helyzetét.

J. B. szusszant egyet.

– Köszönöm a fáradságát, igazgató úr – mondta a Xanax, és ütött rá egyet a fejével.

Ha összeroppantanám a bordáit, az egyik törött csont csak átszúrná a szívét, vagy a tüdejét. Az a csukott szekrény, ott a sarokban, megvan vagy két mázsa, ha nem több, színtiszta fa az egész, és Fred szerint abban tartja J. B. a társaság készpénz-tartalékait, ha utazás közben valami előre nem látott esemény „venné elő magát”, például feldőlne a grimbusz (Fred szójátéka) – nos, ha a szekrény, tiszta véletlenségből rádőlne erre a mitugrászra.

Az a gond, hogy minden mozdítható tárgyat odacsavaroztak a buszhoz… viszont a lakóbusz, aranyozott külseje és pazar belseje ellenére is avíttas darab, és szervizt emberemlékezet óta nem látott.

– Ó, semmi az, Atlasz úr – fuvolázta J. B. elégedetten, hogy az én esetemben nem kellett jegyzetekhez folyamodnia –, ez a legkevesebb, amit megtehetek.

Szünetet tartottunk.

Erőt merítettem a csendből, és tekintetemet a barna felületekre szögeztem, mert a fal látványa percről percre fokozta hányingeremet és haragomat. A piros, tudjátok. De erről J. B. nem tehetett. Másról annál inkább.

– Ugye, nem kíván megválni a Sterntől, Atlasz úr? – kezdett bele J. B., hiszen a dögnek ez volt a szándéka, ezért kéretett ide, közvetlenül a temetés után, egyenesen a torról, amit Fred és a drága Lemilla, a műlovarnő szervezett, csak nem mert ajtóstul rohanni a házba. – Megérteném, persze, megérteném, ha így cselekedne…

– Még egy ideig maradok, igazgató úr – jelentette ki a Xanax, kissé nyűgösen, mert most a J. B. gomblyukából kikandikáló, hervatag szegfű vonta magára a figyelmemet. A dög még azt a fáradságot se vette, hogy átöltözzön! Mintha a temetőkert és a lakóbusz között semmi különbség sem volna… hát, ő akarta így. Fred azt mondta egyszer, hogy a szekrény széfként működik, vagyis csak kód ismeretében nyitható és csukható, ám ezt a kódot csak J. B. ismeri, viszont a kaszni belülről nem nyitható és nem csukható, még a kód birtokában sem.

Ha szegény Teréziám halála véletlen balesetként lett elkönyvelve, miért ne sújthatná a Stern vándorcirkuszt egy újabb véletlen baleset? Még mindig nem mertem elengedni magam, és nem tágítottam újra és újra összefont karjaimtól sem. A dög úgy vigyorgott rám, mint a fakutya. Valószínűleg el is felejtette Teréziát. Valószínűleg soha nem is hallott róla. Azon az estén a Balmoral hotel második emeletéről kellett előcibálni, egy vödör behűtött pezsgő és egy kancsal szőke szépség köréből – félház volt csupán, és J. B. nélkülözhetőnek tartotta becses személyét. A porondmester két markos legény kíséretében ment el érte, mert ismerte emberét. A legények felkapták J. B.-t, megforgatták, húzták-vonták, és mire egyet is pislogott volna, máris aláírta a jegyzőkönyvet, ami megelőzte, ismétlem, megelőzte a hivatalos vizsgálatot. Ami azt illeti, minden másféle vizsgálatot megelőzött. Terézia saját hibája következtében vétette el az ugrást (ez idáig rendben is volna), és esett le hat emelet magasságból, le, a háló nélküli levegőaknába.

– Nagyon helyes – hadarta J. B, elégedetten dörzsölgetve tenyerét, majd abbahagyta, nehogy a gyűrűk felsértsék kényes bőrét. – Akkor, úgy gondolom, végeztünk is, kedves Atlasz úr. Nem is tudom, mire mennénk ön nélkül.

életre szóló látvány

Hogyne. A dög kevés embert ismert tulajdon menazsériájában, de Atlaszt, a roppant emberi gúla tartóját muszáj volt emlékezetében tartania, hiszen minimum nyolc, maximum tizenkét sors volt az ő kezében, az ő vállán – mi történne, ha egyszer én is fittyet hánynék minderre, és a szám közepén kisétálnék a porondról? De ilyen eszembe sem jut. A porondmesterről nem beszéltem, igaz? Nos, anyja Afrikában látta meg a napvilágot, apja talán a Himalája hágóin. A kereszteződés érdekesen sikerült, mert Gólem, a porondmester termetében apjára, bőre színében és a többi külső ismertetőjegyében anyjára ütött. Nem mellékesen, személyesen egyiküket sem ismerte, hanem J. B. apja markolta föl a porból, és tette a cirkusz akkori mindenesévé. Gólem ízig-vérig a Sternek szolgája. Én megszoktam már, de, higgyétek el, közönséges halandónak nem csupán meghökkentő, hanem egész életre szóló látvány a százötven centiméteres, koromfekete férfiú, amint csíkos dresszében, korbácsot vagy ostort csattogtatva végigtrappol a porondon, magasra rúgva a fűrészport, csak úgy záporozik, és sorra rámosolyog a megdermedt hölgyek ölében halálra vált kisgyermekekre. Elég egy találkozás Gólemmel, és többé nem kell a kicsit a Krampusszal vagy a szenesemberrel ijesztgetni.

Ez az ember ért oda elsőnek Teréziához, aki Fred szerint néhány percig élt még, és levegőért kapkodva hevert a véráztatta arénában, míg a vászonkupolából rémült és döbbent sikolyok szálltak fölfelé; és ez az ember tartotta ocsmány karjaiban, míg asszonyom utolsó tekintetével kapaszkodott az életbe – úgy, ahogyan sok-sok estén át kapaszkodott a fogó ember, a fanger kezébe.

És hol voltam én, kérditek. És hol voltál te, kérdi a Xanax.

A rejtett, függönyökkel elzárt folyosón készültem a produkcióra. Gólem egy még nálánál is alacsonyabb, szinte gyerek Lénával, a virágos lánnyal csevegett, és tudtam, hogy egyik szemét mindig rajtunk tartja, nehogy hiba csússzon az előadásba, és J. B. összevonja a szemöldökét.

– A viszontlátásra, kedves Atlasz úr – szólt J. B., és hangjából ítélve, nem először tette ezt.

A dögről csaknem elfeledkeztem! Milyen felháborodott volt az arca, akár a kisgyereké, aki elől eldugták kedvenc édességét, és arra gondoltam, hányra beszélt meg randevút a Balmoral második emeletén egy vödör pezsgővel és egy kancsal szöszivel.

– Véletlen baleset, igazgató úr – válaszoltam, és odaálltam az asztal elé, hogy egyetlen óvatlan mozdulatot se tehessen. Fred tájékoztatott, hogy a dög gyöngyháznyelű forgópisztolyt rejteget a fiókban, amellyel közelről csinos lyukat lehet lőni az ember kobakjába.

– Véletlen baleset, kedves Atlasz úr – ismételte mohón, majd agyának elsötétített szobájába beszűrődött szavaim fénye, mert felpattant a fotelből, amit hátra akart lökni, ám természetesen elfelejtette, hogy a bútordarabot a padlóhoz rögzítették, így csúnyán beütötte a testét. – Miről beszél?

– A véletlen balesetről, igazgató úr. És a hálóról.

– Miféle hálóról?

– Ami nem volt, igazgató úr. Arról a hálóról, amit nem feszítettek ki a halálugrók alá. Pedig törvény van rá, hogy a salto mortale nem hajtható végre háló nélkül.

Ezeket a szavakat Fred magoltatta be velem, és ugyanő volt, aki kivétel nélkül mindenkit meghívott Terézia torára, amit (stílusosan) a Balmoral dísztermében szervezett, és a drága Lemilla gondoskodott róla, hogy mindenki ott legyen.

– De hát mindig így csinálták! – vibrált a hangja. A gyűrűk izgatottan futkároztak a csupasz asztallapon.

– Mert csak így kaptuk meg a teljes gázsit, igazgató úr. – Megráztam a fejem, nehogy a dög elkábítson. – És most, vegye ki a pisztolyt, igazgató úr!

Az égről már a negyedhold lógott alá, akár egy ezüst ruhás fogóember, amikor kiléptem a lakókocsiból. A felhők felszívódtak, a fénysugarak szétszakadt háló szálaiként csüngtek alá. Jól kiléptem, hogy odaérjek a Balmoralba, ahol embereim felváltva helyettesítettek a Fred által készített álarcban. Tudjátok, azt hittem, megnyugszom. De nem. A keserű fájdalom helyébe a harag lépett, és a vörös tündöklés, ez az őrült alkonyat állandóan beragyogta életemet, bármerre léptem. És most Gólemet várom – tudom, hogy legényei elkísérik őt, de én is számíthatok saját embereimre, és Fredre, természetesen. Csónakkirándulás lesz a Gyilkos-tavon, mert Gólem él-hal a friss pisztrángért. Nem baj, hogy nem tudok úszni, Gólem se tud, és Fred se, és senki sem; de szellő sem rezdül a végtelen tó felett.

Csend van. Zuhanás előtti csend.

kép | shutterstock.com