B. Németh Zsolt

„KÖPKÖDÉS TILOS!”

1996 március

„KÖPKÖDÉS TILOS!”
,,Csupán két dologtól kell tartanunk:
1. A dolgok talán soha nem térnek vissza a régi kerékvágásukba. 
2. Talán már visszatértek.”
(amerikai graffiti)

 

Karácsony Sándorral szólva a közbiztonságot (közbátorságot) úgy gondolom fenntartani, a rendcsinálás lényegét abban látom, hogy biztosítani kell az egyik embernek a másik embertől függő jó életérzését. Csakhogy a jogviszonyok mindig vitásak lesznek, már attól is – Karácsony társaslélektani kategóriáit használva –, hogy minden ép és egészséges ember kerülni igyekszik a kínt és egyúttal keresi a kéjt. Az egyik ember törekvése a jó életérzésre korlátozza a másikat a jó életérzésben, amit rendezni kell: megszorítani az egyik embert és kibővíteni a másik jogát. Jó életérzés akkor lesz, ha helye van az embernek a nap alatt, és azt nem korlátozza egy másik ember helye a nap alatt.

körülményeink foglyai vagyunk

Kriminológus ősatyánk, a belga Quetelet határozottan állította, hogy a látszólag szabad akaraton alapuló emberi magatartások körében hasonló törvényszerűségek uralkodnak, mint a fizika világában. Születésünk, körülményeink foglyai vagyunk. Azóta – a társadalmi beilleszkedési zavarok 70-es évekbeli kutatásai nyomán – már mi is megbizonyosodhattunk, hogy a rossz viszonyok között született ember vajmi kevéssé tudja befolyásolni sorsa végzetszerű alakulását, számára a kiteljesedés: elsüllyedés valamelyik devianciában (öngyilkosság, elmebetegség, alkoholizmus, bűnözés, esetleg homoszexualitás vagy narkománia). A végzet nem kizárólag a génekben rejtőzik, sokkal inkább a körülményekben, amelyeken az érintett egyén persze nem tud változtatni, de a közösség igen.

*

A devianciák száma, mióta számon tartják (több mint 100 éve), folyamatosan emelkedik országunkban, és manapság (bár tudjuk, s talán el is fogadjuk, hogy bizonyos számú, beilleszkedni nem képes társunkkal együtt kell élnünk) mintha az elviselhetőnél egyre nagyobb lenne ez az arány. Miután a devianciák kezelésére a világnak ezen a részén rengeteg pénz, intézmény és célszerű módszer hiányzik, túl gyakran kiáltunk rendőrért. Márpedig valószínűleg hiába! A közelmúltban, sajnos alighanem hosszú időre, eldőlt a vita: nem lesz a magyar polgárnak önkormányzati rendőrsége, így nemigen lesz módja arra sem, hogy beleszóljon a rendőrség munkájába. A rendőrségi törvényből igen erős hatásköri centralizációjú, dekoncentrált államigazgatási szervezet képe rajzolódik ki. Működése alapvetően reagáló jellegű, tehát a deliktumok elkövetése utáni tevékenység, ahol a szó szoros értelmében vett megelőzés rendszeridegen. Mindezek mellett a rendőr nagyon széles körű eljárási jogosultságokkal vagy inkább eljárási kötelezettségekkel van felruházva, és ez felettébb akadályozza az ügyfelek megértő kezelését.

*

A rendőr kétféleképpen viszonyulhat a munkáját szabályozó normákhoz, pontosabban e normák által közvetített értékekhez: vagy profi jogalkalmazóként működik, magas szintű szakmai tudás birtokában, szigorúan tartva magát a kötelmeihez és nem érdekli különösebben munkájának eredménye (hány bűnözőt milyen hosszú időre csuknak börtönbe) – vagy represszív hajlamot enged felerősödni magában, és hajszolja az eredményeket, miközben persze az eljárási szabályokat lazán kezeli. A rendőr nem légüres térben mozog, a környezet hatásai alól ő sem szabadulhat. A közember, a politika, a társadalom – hivatkozva a fenyegető bűnügyi helyzetre – erőteljesen igényli az erős kezű rendőrséget. Ma politikai siker aratható hazánkban a szilárd közbiztonság ígéretével. A rendőri habitus alakulása tehát erősen függ a társadalmi, a mindennapi élettől, az egész szociális és politikai mozgástértől, amelynek a rendőr része és persze befolyásolója is, mint valamennyien. Mit sugalljon tehát a rendőr? Biztonságot (ezt többnyire nagyon szeretnénk) vagy félelmet (ezt is szeretnénk, de lehetőleg a másik ember, a „rossz” ember számára)? Az államnak egyszerre kell szavatolnia a rendet és a biztonságot, mert az egyes ember azt szeretné, hogy előrelátható és kiszámítható legyen minden viszony. E kettős és gyakran egymással szembefutó követelményt talán legjobban az a közösségi rendőrség tudja megvalósítani, amely szociálisan érzékeny, hiszen az általa szolgált közösséget jól ismeri, azzal előítéletmentes partneri kapcsolatban van, mert ő maga is a közösség tagja. Ezzel szembeállítható az erős, központi rendőrség, amelyet tekintélyelvű vezetési rendszer fog át. Itt az egyes rendőr könnyen küldetéstudattól vezérelt lesz, még akkor is, amikor szociális és nevelő munkát végez kényszerűen, és ennek során sajátos értékeit másokra erőlteti, a közösségre telepszik. Ennek egyik kirívó és ma már nevetségesnek ható példája a 60-as évekből: a Budai Ifjúsági Parkba a rendőrök a farmernadrágban szórakozni érkező fiatalokat nem engedték be. A szolgálunk és védünk, avagy a polgárbarát rendőrség jelszavai ezért jó esetben mosolyt, esetleg ingerültséget váltanak ki a rendőrből és a meg nem védett, ám alkalom adtán megbüntetett polgárból egyaránt. A kriminológia többdimenziós oksági elméletének egyik tétele azt mondja, hogy bűnkeltő tényező az is, ha a jogszabályok nem a közösség által és nem az egyes emberért születnek. Lehet, hogy a rendőrség vezetői is éreznek már valamit ebből, mert egyikük a minap azt a döbbenetes kijelentést tette, hogy a rendőrség abba fogja hagyni a tilosban parkoló autósok bírságolását: van ennél fontosabb dolga is.

*

Nos, a fontosabb dolgokkal rengeteg nehézség adódik. Már a büntetőjog is milyen szemérmes, amikor a banki gonoszságokat „felelőtlen hitelkihelyezésnek” vagy „észszerűtlen kockázatvállalásnak” nevezi! Aztán jöhet a „feltőkésítés” vagy „bankkonszolidáció”, és kezdődhet elölről minden. Honnan vannak mindehhez a milliárd forintok? És hol van mindezért a felelősség? Miért nem születnek ítéletek ezekben a nagy ügyekben? Ne higgyük, hogy lusta, tehetetlen vagy korrupt az igazságszolgáltatás gépezete! Túlságosan bonyolult lett itt minden, különleges szakértelem kell, s ha mindezen túl vagyunk, még ezernyi más érdek és hatás készteti megtorpanásra a derék bűnüldözőt. A rendőri eszközök feltehetőleg sohasem lesznek alkalmasak a dolgok elrendezésére. Mit mondjunk hát a rendőrnek: biztassuk nyugodt szívvel, hogy könyörtelenül üldözze a kis tolvajt és betörőt – a mi érdekünkben! –, néha kockáztatva ma már az életét is, miközben a százmilliós ügyekben így állunk?!

*

Miközben növekszik – nem a szegények! – a depriváltak száma. Ugyanis a szegénység egyáltalán nem ok a bűnözésre; az igazi szegény ember büszkén viseli helyzetét és nagyra tartja magát a becsülete miatt. Ám aki megfosztatik azoktól a javaktól, amelyeket nem oly régen még birtokolhatott, vagy egyszerűen nem jut hozzájuk (és már nem is kizárólag a nagyvárosokban), pedig joggal igényelhetné, ez komoly veszélyhelyzet. Világszerte – így nálunk is – gettók, társadalmi zárványok alakulnak ki a lemaradókból, a kirekesztettekből. Nekik semmi veszítenivalójuk nincs. Egyszerű választás elé kerülnek: önmaguk lehetőségeihez képest luxus színvonalon élnek némi kockázattal és kevés fáradsággal – vagy börtönbe jutnak, elpusztulnak. Bármire hajlandók és képesek, nem érzelgősek. Ha valaki eljut egy magyar börtönbe látogatóként (nem oly nehéz, hisz a börtönök a saját érdekükben is egyre jobban kinyílnak a civil társadalom szeme elé), ámulva lesz kénytelen a bűnözőről benne élő képet kicserélni. Húsz-harminc év közötti fiatalembereket fog látni, kipihenten, szinte kínosan tisztán és ápoltan, nagyon erősre kisportolva. Mi lesz velük, hova készülnek? Eszünkbe kell jutnia az Észak–Dél, a gazdagok–szegények ellentétnek s a kegyetlen következtetésnek: ha nem kapják meg, ami jár nekik, el fogják venni a szerencsés másik oldaltól.

*

Napjaink bűnözését jellemezve a mennyiségi növekedés mellett annak fokozódó erőszakos jellegét, brutalitását szokás emlegetni. Az erre vonatkozó kijelentések valóságtartalma azonban kétséges. Magyarország az erőszakos bűnözés volumenét tekintve európai és világviszonylatban a középmezőnybe tartozik. Az elmúlt években éppen nem az erőszakos bűncselekmények statisztikai mutatói alakultak a legkedvezőtlenebbül. Amíg a bűnözés egésze megháromszorozódott, az erőszakkal motivált és színezett deliktumok legfeljebb megkétszereződtek, kivéve a négyszeresére duzzadt rablást és a hivatalos személy elleni erőszakot, amely viszont éppenséggel csökkent, de példának okáért az erőszakos közösülések száma kifejezetten stagnál (!). A bűnözés struktúrájában (100%) az első helyen mindig a vagyon elleni bűncselekmények álltak, ám napjainkban 74%-os, 1979-ben 69%-os részesedéssel. Az arányeltolódás nem minősíthető kedvezőtlennek, mert a személy elleni bűncselekmények aránya az egykori 3,9%-ról csupán 4,2%-ra emelkedett.

*

A 21. század küszöbén persze az erőszak tagadhatatlanul a hétköznapi élet meghatározó része, legalábbis a tudatunkban így él a kép: s ez föltehetőleg a tömegkommunkációnak róható fel. A szétvert emberi méltóság és a véres mészárlás mindennapos mutogatása egyfelől elszürkítése, másfelől a fiatalok számára vonzóvá színezése a valóságnak, mert szereplési lehetőségként, megoldási sémaként mutat embertelen dolgokat. Mindez nyilvánvalóan kárt okoz és felelőtlenséget jelent. A védekező hivatkozások túlságosan leegyszerűsítettek: „kötelességünk megírni, bemutatni, mert az embereknek joguk van minden információhoz”. Ez rossz szólam, mert hallgat arról, hogy miért éppen a negatív történések, és azok közül is miért a véres bűntettek kapnak szalagcímeket.

*

Tudományos kutatások adatai szerint az emberek szubjektív biztonságérzete a világon mindenhol rosszabb, mint amit a valóságos helyzetük indokolttá tesz: a megkérdezettek például a magyar közbiztonság állapotát a közepesnél rosszabbnak ítélik meg, de a saját lakhelyükön viszonylag jobbnak gondolják, s a politikusi deklarációk szintén függetlenek többnyire a hivatalos bűnügyi statisztikai adatoktól. Az emberek úgy gondolják, hogy a bűnözés növekedését a romló életkörülmények, a külföldi maffiák megjelenése, valamint az elmúlt évtizedek általános erkölcsi romlása okozza. A biztonságérzet döntően szubjektív meghatározottságát igazolja az a felismerés is, mely szerint a szociális jólét és biztonság semlegesíti a növekvő bűnözés gerjesztette félelmeket. A tömegtájékoztatás szelektív jellegéből adódik az is, hogy az emberek a gyermekeket a bűnözés gyakori áldozatának hiszik, a legveszélyeztetettebb kategóriának, miközben a statisztika tanúsága szerint 18 év alatti a sértetteknek 3-4 %-a, ráadásul jelentős részük vagyon elleni jogsérelmet szenvedett el.

*

A kábítószerügy hazai tálalása is elgondolkodtató. Évek óta jósolják, hogy az utolsó percekben vagyunk, elönt minket a drog. Nem történt meg a robbanás; ki tudja, miért. A téma állandóan napirenden tartásának azonban van eredménye. Az emberek annyi riasztást hallottak már (miközben nem tapasztalták még személyesen a tényeket), hogy vagy érzéketlenné váltak (és amikor majd kell, esetleg nem tudnak vigyázni), vagy abban erősödtek meg, hogy ilyesmi velük és a családjukkal nem fordulhat elő (s így a komoly jeleket sem fogják észlelni). A másik eredmény: a kábítószerezőről olyan kép alakult ki a közvéleményben, hogy irtózni kell tőle, bezárni vagy kizárni, nem érdemel segítséget.

*

Rendet csinálni mindig azt jelenti, hogy valakit meg kell rendszabályozni. Minél inkább akarjuk ezt, annál fájdalmasabb és lehangolóbb az eredmény. Az állam már régen nem bírja, az egyéni rendcsinálást pedig nem nagyon engedheti (megbosszulások szövevénye lesz belőle), ezért azt mondja a polgárának, vásárolj biztonságot. Ebből újabb társadalmi igazságtalanság lesz, mert a biztonságérzet is a gazdagok kiváltságává válik. Új foglalkozás, új embertípus jön létre, őrző-védők, testőrök, magánnyomozók. A piaci versenyben egyre jobbak: a titkok megszerzésében, az ellenfélként megjelölt ember korlátozásában, leküzdésében. A zord külső, a hivalkodóan viselt fegyver nemcsak a közérzetünket rontja a postán vagy az áruházakban: tényleg rossz a közbiztonság, ha kellenek ezek, gondoljuk. De milyen veszély a másik ember leküzdésére kiképzett fegyveresek elszaporodása! Tudja-e valaki pontosan, milyen lelkület és reflex kell ehhez a munkakörhöz, hogy helyt tudjon állni, és ne ő legyen az első áldozat? Ma már nemcsak a filmekben találkozunk volt rendőr vagy más biztonsági ember átállásával: máris akadt köztük néhány itthon is, aki nagy bankrablásokban „kamatoztatta” tudását. És a veszély fokozódik, mert létüket nem a maguk teremtette biztonság igazolja, hanem a megrendelő fenyegetettsége a súlyos bűnözéstől. A kör valóban ördögi: a nagyobb bűnözés növeli a védekezés kényszerét, és minél erősebb a védelem, a bűnös szándék annál nagyobb erőfeszítésre és rombolásra kényszerül. Az ismert rendőri közhely így hangzik: a bűnözők mindig előttünk járnak egy lépéssel. A tapasztalat azt súgja, fordítva van ez. Tökéletesebb és erősebb technika (rácsok, riasztók, ajtóvasalások) nagyobb erőkifejtést hív elő, ráadásul a mindeközben továbbra is gyenge ember felé tereli a támadót: meg lehet vásárolni, össze lehet kötözni, ha ez nem elég, agyon lehet verni. A bűn üldözését fokozni, a bűnös embert fenyegetni, elriasztani, keményen megbüntetni – belátom, tudom, nem tehetünk mást, mégis azt mondom – zsákutca. Inkább az érdemi megelőzésen kell törni a fejünket: jobb társadalmi szerveződést, igazságosabb elosztást, helyet mindenkinek a közös életben, a másnak és a nem egészségesnek is, valami ilyesmi segíthet rajtunk.

*

Utáljuk tehát a bűnt, egyre jobban félünk tőle, miközben világunk (amelyért felelősek vagyunk, mint az arcunkért vagy a kezünkért) teli van ideiglenességgel, rendetlenséggel és a tetejében gőgös képmutatással. Pedig a bűn nagyon is emberi, mi követjük el és mi határozzuk meg, hogy mit tartsunk bűnnek: meglehet, amit magunknak megengedünk, másokat ugyanazért kiátkozunk, megbüntetünk. De van-e ebben valami újdonság? Én nemigen találok benne olyasmit, ami ne köszönne vissza régebbi korokból: Shakespeare legyen rá a tanúm:

A romlottság úgy fő, forr, majd kifut!
Törvény, az minden bűnre van, de közben
Dédelgetik a bűnt, s a sok tilalmat
Csak nevetik, mint borbélynál a táblát,
Hogy: ,,Köpködés tilos!”
(Szeget szeggel, Mészöly Dezső fordítása)

kép | Eduardo Viana művei, wikiart.org