KONZERV A REGGEL
2011 szeptember
Az elmúlt év tavaszán hosszú fénycsóvát húzó, ragyogó üstökösként tűnt fel a világ irodalmi életének égboltján Helmuth Richter. Konzerv a reggel című regényét a megjelenést követő hónapokban több mint egy tucatnyi nyelvre lefordították, és az addig csaknem ismeretlen szerző egy csapásra ünnepelt személyiség lett, akinek káprázatos tehetsége előtt a nagyközönség és a kritikusok hada is elismerően tiszteleg. A műben nyoma sincs az irodalmi berkekben manapság járványként terjedő különféle nyavalyáknak, mint például a komolyság hiánya vagy a sekélyes nihilizmus, mivel Richter – a legnemesebb hagyományokhoz visszakanyarodva – azokból a már-már kiszáradtnak hitt forrásokból meríti meg vödrét, amelyekből az emberiség nagy tanítómesterei merítettek.
három főszereplő körül
A cselekmény egy közelebbről meg nem határozott időpontban, közelebbről meg nem határozott földrajzi helyszínen, három főszereplő körül bonyolódik, akik ha a szükség úgy kívánja, a mellékszereplők kevesebb rivaldafénnyel járó, de ugyancsak elengedhetetlenül fontos funkcióit is ellátják.
Először is itt van Leopold, a közelebbről meg nem határozott korú, nemes jellemű, bajszos férfi, aki becses hitvesével, az ugyancsak meg nem határozott korú és nemes jellemű, de bajusztalan Eufóriával békésen éldegél otthona csendes tusculanumában. Richter jóvoltából rögtön az első fejezetekben bepillantást nyerhetünk mindennapjaikba, és mintha egy csokor virággal, egy üveg konyakkal a kézben vendégségbe érkeznénk, megtudjuk, miféle berendezési tárgyak találhatóak a házban, lógnak-e értékes festmények a falon, és ha igen, mit ábrázolnak stb., ám a környezet aprólékos bemutatása mellett a szerző arról sem feledkezik meg, hogy közben – úgymond – a szereplők mellkasára ablakot vágjon, melyen keresztül a lélek mélyén zajló folyamatokba is betekinthetünk. Így értesülünk például, hogy abban a felejthetetlen jelenetben, melyben Leopold hosszú percekig komoran szemléli a szalon padlóját borító szőnyeg mintázatát, s ezt nem azért teszi, mert hirtelen valami apró, rejtett hibát fedezett fel a szőnyeggyártók nagyszerű termékén, hanem a belpolitikai helyzet miatt aggódik és a lehetséges következményeket fontolgatja.
Bár a vélemények erősen megoszlanak, hogy erdőmérnököt vagy bányamérnököt tisztelhetünk-e Leopold személyében (mivel a regény lapjain elszórt bizonyos utalások inkább az előbbi, mások inkább az utóbbi álláspontot támogatják), úgy vélem, ez a kérdés legfeljebb másod-harmadrendű fontosságú, s Leopold elsősorban ember, sőt, Ember, egyszóval olyan határozott, megnyerő személyiség, aki világéletében teljes mellszélességgel kiállt a polgári életforma legfőbb értékei mellett, mint amilyen a rántott hús vagy a karácsonyfa.
Lapról lapra, fejezetről fejezetre egyre közelebbi ismeretségbe kerülünk vele, mintha életünk szálai fokozatosan összefonódnának, és soha nem távolodnának el kéznyújtásnyi távolságnál messzebbre egymástól. Richter bravúros technikával mindig újabb és újabb megvilágításba helyezi hősét, hol közvetlen közelről, mintegy nagyítóüvegen át szemléli, hol hűvös távolságtartással vizsgálgatja, mintha teleszkóppal nézné, és a lélek legapróbb rezdülései, a külvilág mágnesességéhez hasonló, finom behatásai sem kerülik el figyelmét.
bauxitból elsőrangú cukorrépát
„Bizonyos fényviszonyok mellett – írja egy sokat idézett helyen a szerző – Leopold határozottan olyan személynek tűnt, mint aki hosszú évtizedekig tartó, fáradságos kutatómunkával kifejlesztett egy háztömbnyi méretű bonyolult gépezetet, amelynek segítségével közönséges bauxitból elsőrangú cukorrépát állíthat elő, és attól fogva reggel, délben, este kizárólag cukorrépát eszik.”
A gondosan felépített jellemábrázolásnak köszönhetően a 4. fejezet végére már valóságos világítótoronyként magasodik elénk a főhős alakja, így aztán nem csupán a túlzott szentimentalizmusra hajlamos olvasók előtt sötétedik el egy pillanatra a világ, amikor a regény drámai csúcspontján hirtelen búcsút kell vennünk szeretett Leopoldunktól.
Eufória ugyanis, aki mindaddig szerényen a háttérbe húzódott, az 5. fejezet közepe táján váratlanul ráébred, hogy az erdő- vagy bányamérnök alakjában mellette élő, bajszos férfi, akivel gondjait és örömeit egyaránt megosztotta, már napok óta halott.
„Eleinte nem is gyanakodtam semmi rosszra – adja tudtunkra Eufória –, csupán az tűnt fel, hogy egész hétvégén szótlanul, egykedvűen üdögél kedvenc napilapjával a kézben, és egyszer sem lapoz. Egyszer sem lapozott – ó egek! És amikor alaposabban górcső alá vettem az ügyet, borzongva konstatáltam, hogy már körbelengi az elmúlás előrehaladott stádiumának jellegzetes illata, és könnyűszerrel le lehet húzni szemöldökét, akár a színészeknek.”
Egyszerű, már-már banális mondatok, mégis mekkora hatást gyakorolnak ránk! Micsoda képzettársításokra késztetnek! Majd az első megdöbbenés elmúltával fokozott kíváncsisággal olvasunk tovább, hogy teljes valójukban feltáruljanak előttünk a sajnálatos esemény következményei.
Ezután ugyanis néhány fejezet bepillantást enged Eufória sajátos világába. Ez a csodálatra méltó, nagyszerű asszony minden fenntartás nélkül megnyitja előttünk lelke kincsestárát, és miközben lapátszám meregeti ámuló lábaink elé a legválogatottabb drágaköveket, gyakran azt kívánjuk, bárcsak mindenkinek lenne egy ilyen Eufóriája.
Richter jóvoltából minden estét vele tölthetünk otthona meghitt szentélyében, és közben lassanként feltárulnak előttünk a kötés és horgolás rejtelmei, ismeretséget kötünk a kézimunkázás alapvető kellékeivel és a különféle fonalak jellemzőivel.
Richter akkurátus leírásaira jellemző, hogy a regény végére érve, még az e téren teljesen kezdőnek számító olvasók is bátran belevághatnak egy divatos sapka vagy sál elkészítésébe, így viszonylag csekély anyagi ráfordítással értékes ajándékkal örvendeztethetik meg önmagukat vagy szeretteiket.[1] Talán ezek az oldalak, fejezetek képezik a mű legidillikusabb részét, és bár a háttérben, ahová már nem ér el a lámpafény, mindvégig érezhetően ott motoszkál valami sötét balsejtelem, mindez egyáltalán nem harsány vagy zavaró, inkább csak olyan, mint egy házikedvencként tartott tengerimalac, amely diszkréten izeg-mozog forgáccsal bélelt terráriumában.
lakonikus egyszerűséggel
A 13. (!) fejezet elején azonban némileg komorabbra fordul az összkép, így szinte már meg sem lepődünk, amikor egyik este csengetés zaja veri fel a lakás csendjét, és azt sem kell sokáig találgatnunk, ki lehet a késői látogató. „Térdig érő, szürke ballonkabátja, szürke kalapja miatt a félhomályban először farkasnak néztem, de a félreértések tisztázása után csakhamar kiderült, hogy a nyomozóhatóságok embere” – tudósít lakonikus egyszerűséggel Eufória, és ezzel egy csapásra helyére kerül minden.
Richter jóvoltából ugyanis időközben megtudjuk, hogy Leopoldot feltehetőleg megmérgezték, ezért teljesen természetesnek vesszük, sőt, törvénytisztelő állampolgárként tulajdonképpen el is várjuk, hogy a hatóságok végre nyomozást indítsanak az ügyben. Külön szerencse, hogy a névtelenség homályába burkolozó, közelebbről meg nem határozott korú, hallgatag nyomozó, akit az eset felgöngyölítésével megbíztak, az első pillanattól sokat tapasztalt, határozott személy benyomását kelti. Ugyanakkor ő a regény (egyik) legenigmatikusabb szereplője, aki sokszor kiismerhetetlennek és megközelíthetetlennek tűnik, akár egy félig ködbe vesző, magányos hegycsúcs.
Megjelenésével kezdetét veszi a páratlanul izgalmas nyomozás, melynek során először is különféle kérdéseket tesz fel Eufóriának, és a kapott válaszokat hűen feljegyzi a belső zsebéből előhúzott gyűrött noteszba.
Csaknem mindennap visszatér, sőt, gyakran napjában többször is tiszteletét teszi, végül az egyszerűség kedvéért oda is költözik, és a ház félreeső szobájában üti fel főhadiszállását. Lélegzetvisszafojtva olvassuk, ahogy árulkodó jelek után kutatva „bizonyos időközönként benéz az ágyak alá, bekukkant a ruhásszekrénybe és a függönyök leomló drapériája mögé”, vagy „egyik fülét a falra tapasztja, és hosszú órákig átszellemült arccal hallgatózik.”
Eufóriát persze eleinte feszélyezi a nyomozó állandó jelenléte, de bizonyos mértékig példaképének tartja a férfit, és a hatóságok képviselőinek kijáró kenetteljes tisztelettel lélekben gyakorta megemeli kalapját áldozatos munkája láttán.
Ha nagy titokban belesnénk a kulcslyukon, kétségkívül idilli kép tárulna elénk: egy közelebbről meg nem határozott korú, nemes jellemű asszony nyugodtan horgolgat a lámpa fénykörében, miközben egy szürke ballonkabátos, szürke kalapos, megnyerő férfi a falra tapasztott füllel türelmesen álldogál valahol a háttérben. Békés, családi jelenet, talán éppen valami bensőséges, nagyszerű ünnep előestéje, gondolhatnánk gyanútlanul, ha nem ismernénk az előzményeket, ám Richter kíméletlenül visszaránt a valóságba, és abból sem csinál különösebb titkot, hogy Eufóriát kínzó félelmek gyötrik.
„Mióta álmatlan éjszakáim egyikén váratlanul szeget ütött a fejembe, hogy miféle baljóslatú felirat diszeleg a temető bejárata felett (Feltámadunk!), folyton attól tartok, hogy Leopold bármely pillanatban becsengethet” – közli a hősnő nyíltan az olvasókkal, és ha jól belegondolunk, valóban nem megalapozatlan az aggodalom, hiszen bármiféle tudományos előképzettség nélkül is rögtön világos, hogy az a Leopold, aki visszatérne, valószínűleg csupán nagy vonalakban hasonlítana az általunk ismert és méltán kedvelt, régi Leopoldhoz.
Szerencsére nem csenget senki, de a szívünk mélyén mindnyájan tudjuk, hogy a csengetés és a nem-csengetés közötti vékony határvonal szinte nemlétezőnek tekinthető, így Eufóriához hasonlóan, mi is folyton úgy érezzük, „mintha véletlenül lenyeltük volna az esernyőnket.”
Közben telnek-múlnak a napok, hetek[2], és az események menetében beálló hosszú szünetet ügyesen kihasználva Richter precízen feltárja a szereplők viszonyának bonyolult kapcsolatrendszerét, amely a falakban futó vezetékekhez hasonlóan egyébként talán örökre rejtve maradna.
csupán kivételes kegyként
A kezdetekben rendkívül hallgatag, már-már zord nyomozó fokozatosan megnyílik Eufória előtt, napról napra egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és Richter jóvoltából együttlétük legintimebb pillanatainak is tanúi lehetünk. „Vacsora után néha nagylelkűen a szakmai titkokba is beavat” – jelenti Eufória, és rögtön érdekes példával szolgál. „Így értesültem többek között arról – adja tudtunkra –, hogy azért nem veszi le a csizmáját lassan már öt éve, mert kinőtte, és hiába folyamodik rendszeres időközönként új párért, felettesei ilyen-olyan mondvacsinált indokkal minden alkalommal elutasítják kérelmét. Hol arra hivatkoznak, hogy egyáltalában nincs a raktáron csizma, hol meg arra, hogy a raktáron lévő csizmákat jobb helyeken félcipőnek hívják, és csupán kivételes kegyként utalhatnak ki olykor egyet-egyet a néhány kiválasztott legszerencsésebbjeinek.”
Egy Shakespeare, egy Dickens, egy Emma Shmitzel tollához méltó felejthetetlen jelenet! Érezhetően főként ez utóbbi szerző monumentális regénye, a Birkalopás volt a nagy példakép, melyben a fő-fő pásztor, János egyik napról a másikra kinövi a csizmáját, ezért elkeseredésében remetének áll (Az Emma Shmitzelre jellemző keserű iróniával a későbbiek során persze – mint emlékszünk – kiderül, hogy nem János lába nőtt meg, hanem tévedésből az egyik bojtár csizmáját húzta fel a reggeli kapkodásban, ám mire a felkutatására indult pásztor-kollégái rátalálnak a kietlen pusztaságban, és tudatják vele a nagy hírt, a remeteség szelleme már megfertőzte. Hallani sem akar róla, hogy visszatérjen körükbe, és ismét eredeti foglalkozását gyakorolja: örökre elveszett a társadalom számára!) Richter azonban ügyesen csavarint egyet a jól ismert motívumon, egészen más kontextusba helyezve gondolja végig a problémát, és egyúttal természetesen fejet hajt kedves mestere előtt.[3]
Richter tehát úgymond újra meg újra eke elé fogja a legjobbik lovát, és mind nagyobb területet von művelés alá az események hátterében elterülő, kiterjedt ugarból, ahol eddig csupán a terméketlen, sivár szél fütyült. A nehézségek ellenére egyre inkább úgy érezzük, hogy minden a lehető legjobb úton halad, ekkor azonban derült égből villámcsapásként érkezik a hír, hogy Leopold ügyében beszüntették a nyomozást.
A nyomozót tehát elszólítja a kötelesség, és miközben az egyik szemünk sír, a másik nevet, mert bár Richter soha nem mondja ki egyértelműen, mégis sejthető, hogy éppen ő volt a nyomozás tárgyát képező förtelmes bűntény elkövetője. Legalábbis erre enged következtetni, hogy Leopoldon, Eufórián és rajta kívül a regénynek nincs egyetlen más szereplője sem, az öngyilkosság kizárható, Eufória ártatlanságáért pedig Richter több alkalommal személyesen kezeskedik.
Szörnyű még belegondolni is, és a nyomozó mentségére valóban csupán azt lehet felhozni, hogy szakmai szempontból viszont mindvégig kifogástalanul járt el a nyomozás során, így – ahogy mondani szokták – legalább a mundér becsületén nem esett csorba.
Ezzel a konklúzióval búcsúzunk tőle a regény utolsó lapjain, és bár a happy end látszólag elmarad, a hatásos zárójelenet mégis feloldozást ígér. Amikor ugyanis Eufória, aki egy sajátos fogadalom folytán már évek óta nem nézett ki az ablakon, a nyomozó távozásakor váratlanul elhúzza a függönyt és hosszasan integet, meg mernénk esküdni, hogy ez az integetés nem a távolodó hivatalos szervnek szól, hanem a döngő léptekkel közelgő, fényes jövőt, a közelgő pirkadatot üdvözli.
Köszönjük, Richter!
Áldozatos munkája eredményeként olyan jelentős alkotással ajándékozta meg olvasói óráról órára növekvő népes táborát, amelynek borítójára minden bizonnyal az eljövendő korok szigorú ítélőszéke is ráüti majd jóváhagyásának pecsétjét. Azoknak pedig, akiknek a fülében esetleg mindmáig ismeretlenül cseng az Ön neve, hosszas ajánlgatás helyett csupán annyit kívánok jelezni, hogy ha az értékes szellemi táplálékra éhes olvasó bálnaként átszűri fogai között eme becses mű tengervizét, végül elégedetten csettinthet nyelvével, és biztosan elmondhatja: megvolt az ebédje, a vacsorája.
-
Külön említést érdemel, hogy a könyv sikerét követően a világ számos részén gombamód elszaporodtak az úgynevezett Richter-féle kötő- és horgolókörök, a tagok azt a nemes célt tűzték zászlajukra, hogy egyfajta meditációs gyakorlatként, újra meg újra elkészítsék a regényben leírt, Eufória szorgos keze által előállított termékek pontos mását. ↑
-
„Konzerv volt a reggel, konzerv az este és konzerv a köztük lévő minden pillanat” – érzékelteti Richter a gasztronómia területéről vett találó példával az „egy tömbből faragott napok” látszólagos egyformaságát. ↑
-
Mint azt egyik interjújában bevallotta: világéletében Emma Shmitzel szellemi örökösének tartotta magát. És valóban, ha az E. S. munkásságát tárgyaló legjelentősebb monográfiák lapjain az E. S. nevet gondosan átsatírozzuk, és Helmuth Richter nevével helyettesítjük, a főbb megállapítások továbbra is teljes mértékben megállják helyüket. ↑