fbpx
Lipták Ildikó

KONYAK

KONYAK

Jobban hasonlít önmagára, mint az elmúlt hetekben bármikor. Ezek a fiúk remek munkát végeztek.

Nem tudom, miből gondolom, hogy férfiak csinálták.

Mégis felfedezek egy aprócska hibát: a bajsza mellett maradt egy apró papírcafat. Keresem az okát, hogy kerülhetett oda, de elhessegetek minden megoldást. Vizsgálom a nyugodt arcot: talán smink is van rajta. Rajtam nincs. Úgyis lefolyna.

Érzem a bőre illatát, de majdnem biztos, hogy csak képzelem. A szemem minduntalan a papírra téved.

Úgy tűnik, senki más nem látja. Szólni kellene, hogy ez így nem jó, valaki hibázott, javítsák ki! Tétovázok, keresem a tekintetekben, hátha mégis észrevették, de senki nem törődik vele.

Viszketni kezd az ajkam, mintha az én bőrömön lenne valami oda nem illő. Afrikai gyerekekre gondolok, akiknek az arcán otthonosan sétálgatnak a legyek, de ők ügyet sem vetnek rá.

Felemelem a kezem, mintha el akarnék hessegetni valamit, de a bizsergés nem szűnik. A mellettem állók aggódva rám néznek, tán azt hiszik, rosszul vagyok, ezért legyezek.

Velem szemben áll a nővérem, ő is aggódva figyel. A szájam fölé mutatok, és a papírfecnire nézek. Odanéz, figyeli apa arcát, de a szemével jelzi, nem érti, mit akarok.

Megismétlem a mozdulatot. Most már többen is engem figyelnek. Tüsszentenem kell, érzem, hogy a papír miatt.

Nem bírom tovább: odalépek, leveszem. Hozzáérek az arcbőréhez. Soha életemben ilyen puha emberi bőrt nem tapintottam. Kis ideig ott tartom a kezem.

Mintha a gesztusom a rituálé része lenne, anyám úgy érti, most ő következik. Odalép, föléje hajol, megcsókolja a homlokát. Figyelem az arcát: vajon észrevette-e, milyen mennyeien puha a bőre. Nagyon fegyelmezett, semmit sem olvasok le róla.
egy üveg konyak
Anya a tekintetével egyik bátyámat is odainti. Ő a takaró alá helyez valami üveget. Ezt a szokást nem ismerem. Később mondják el, hogy hitvesi búcsúajándék: egy üveg konyak, ami miatt annyit veszekedtek régen. Úgy látszik, ez valóban férfimunka: anyám kérte, hogy valamelyik fiú intézze el. Eltűnődöm, vajon milyen szavakkal beszélték meg; látom magam előtt, ahogy a boltban elvégzi a rábízott feladatot.

Konyak? Konyak. Milyen márka? Mindegy. Számít a minőség? Hogyne számítana. Csomagolást kér? Igen. Kinek lesz? Halottnak.

A többiek is mind kicsit közelebb lépnek: tétova gesztusok, senki sem tudja, mit kell tenni. Rám néznek, hátha ezt is megoldom. Jó, legyen. Újból megérintem, de már nem az arcát, csak a takarót. Így tesz mindenki más is.

Beszögelik, földbe teszik. Végre sírok.

kép | Szőnyi István: Zebegényi temetés