AUTOMATÁNAK ALKALMAZTÁK

Az automata mereven ült a kirakatban. Szabályos időközökben egy pálcával hármat koppantott a kirakatüvegre. Jobbra-balra forgatta fejét, majd a pálcával egy táblára mutatott, melyről leolvashatták az utcai bámészkodók, hogy mit kell föltétlenül megvásárolniok.

A húszas évek vége felé, amikor Török Sándor megfigyelte ezt az eleven automatát, még ritkaságszámba ment a mechanikus reklámbaba, mert nagyon drága volt. Olyan sokba került, hogy még a reklámozó bankháznak se tellett rá. Alkalmazott tehát automatának egy gyereklányt. Az ötlet bevált, tömegek álltak a kirakat előtt és bámulták, amint a lány gépet játszik. A pesti reklám akkoriban bárgyú volt és ötlettelen, de ennél szemtelenebbül butábbat még nem látott az épp hogy Pestre került író. Embert utánzó automatát már Kempelen Farkas is szerkesztett, de automatát utánzó gyerekembert éhbérért alkalmazni – embertelenség! A gép van az emberért, nem az ember a gépért.

sztereotip módon

Az ember szervezete nem gép, bár kétségtelen, hogy különféle automatizmusok működnek benne. Mindnyájunknak dobog a szívünk, anélkül, hogy figyelnünk kellene rá. De nem mindig dobog egyformán. Ha alszunk, lassabban ver, ha szaladunk, gyorsabban. Tudományos kifejezéssel élve: szívünk és sok más szervünk sztereotip módon működik, de ez a szakadatlan ismétlődés nem merev, hanem dinamikus. Aszerint változik, ahogy az élet megköveteli. Az egyedi élet, a biológiai lét törvényei szerint módosul. A kisiskolások is tudják azonban, hogy az ember nemcsak biológiai lény, hanem társas lény is. Kisebb-nagyobb közösségek tagja, többek között családtag.

Mint ahogy családtag volt a tíz év körüli Gézuka is, Török Sándor egyik hőse a Valaki kopog című regényben. Gézuka nagyon rendes, sőt félelmetesen rendes családban élt. Olyan kínos rend uralkodott ebben a családban, hogy a gyerekek még a játékaikra is sorszámokat ragasztottak, és ha elcserélték valamelyiket egymással, bekönyvelték: egy db kis méretű hintaló, csekély hibával, javítva, Mancitól, száma 192. Minden feltétlenül és zökkenés nélkül működött, akárcsak egy eszményi gépezetben. Szinte még attól is félni kellett, hogy ha netán valaki elpottyant a fürdőszobában egy kis szappanhabot, valamilyen berendezés eltünteti az illetőt egy süllyesztőben. A család minden tagja fegyelmezetten működött, mígnem egyszer mégis bekövetkezett az eltévelyedés, a kilengés, a gaztett, a bűntény, az orvlázadás a rend szelleme ellen. Egy baljóslatú szombat este Gézuka bezárkózott a fürdőszobába, és elővette a vadonatúj fogkrémes dobozt. Ki tudja, miért vetemedett erre a vakmerőségre? Talán korán ébredő nemi ösztöne késztette rá vagy a közelgő frontbetörés? Sose derült ki, de tény, hogy Gézuka kibontotta, majd földre dobta a dobozt, lecsavarta a tubusról a kupakot, és nem a végén nyomta meg, hanem – elképesztő! – egészen elöl, a nyakánál. Frissen kanyargott elő az illatos, rózsaszínű pép és – jött a családfő. A többit nem nehéz elképzelni. Gézuka ott helyben megkapta az első pofont, aztán hetekig szisztematikusan következtek a büntetés-feladatok, míg végre sikerült kiengesztelni a Rend szellemét.

szertartásszerűen

Mivel a tárgyak rendeltetésének bölcseletét általában nem lehet a gyerekeknek megmagyarázni, vegyük tudomásul, hogy nincs édesebb a titkos lázadás ízénél. Elmondhatatlan gyönyörűség a sorompók áttörése. A tubus-affér azért tanulságos, mert fogpépet végtére is valóban célszerűbb hátulról kinyomni, mint elölről. De mennyi más teljesen értelmetlen előírást teljesítettek Gézuka családjában! A családfő esténként vonalzóval, piros ceruzával kihúzta az elteIt napot a falinaptáron, ünnepélyesen, szertartásszerűen, vízszintes vonallal minden este. Hét végén az egész hetet átlósan balról jobbra húzta át, hónap végén a hónapot is átlósan, de jobbról balra és kékkel. Év végén alkalmasint elégette az egész naptárt. Az ilyen kényszeres cselekedetek ellen csak lázadni lehet, mert az öncélú mechanizmusok nem szolgálják az embereket, hanem az emberek válnak az ostoba előírások rabjává.

A rend szükségszerű velejárója az életnek. Az egyén életének éppúgy, mint a családénak vagy a nagyobb közösségekének. Az újszülött életrendjére még nagyobb gondot fordítunk. Figyeljük, hogy egyenletesen fújtat-e kis tüdeje, mozog-e rendesen, szopik-e, amikor eljön az ideje, napközben levegőztetjük, többször tisztába tesszük, este megfürösztjük, gondoskodunk, hogy eleget aludjék. A nagyobbacska gyerek már maga is hozzájárul, hogy rendben folyjon az élete. Szól, ha éhes, szomjas, vagy ha bilire van szüksége, és lassanként megtanulja, hogy mindennek megvan a maga rendelt ideje, oka, foka, miértje. Arra is rájön, hogy nemcsak ő van a világon, nem lehet bármikor enni, várnia kell a sorára, igazodni kell másokhoz. Mire megszokja az otthon rendjét, bekerül az óvodába, majd az iskolába. Az óvoda miatt megváltozik az otthoni rend, korábban kell kelni, mosdani, öltözni, elő se lehet számlálni, hogy mennyi mindent kell másképpen csinálni. Nem is szólva az iskoláról, ahol tanrend is van. Van valami ilyesmi az óvodában is, de a jobb óvodákban „rugalmasan kezelik a foglalkozások” egymásutánját. Az iskolai tanrend azonban komoly dolog, azt nem lehet szíre-szóra felborítani. Egyik nap más órák vannak, mint a másik nap, másképp kell készülni, mást kell a táskába csomagolni. A hetek se egyformák.

mi van otthon?

Tanrend, napirend, heti rend, évi rend – ne vitassuk a részleteket. Ha kultuszminiszter volnék – írja Török Sándor –, az iskolai rendet a napfelkeltéhez és a gyerekek igényeihez igazítanám, hogy legalább a kicsinyek alhassanak. De nem a gyerekpárti író volt a kultuszminiszter, és ma sem mi vagyunk azok. Mellesleg nem is biztos, hogy ha azok lennénk, jobban meg tudnánk szervezni gyerekeink életrendjét. Az egész országét elrendeznénk, de mi van otthon? Reggel nagy idegesség, kapkodás, háromszor is ébreszteni kell a gyereket, reggeli nélkül szalad az iskolába, mégis elkésik. Persze, mert este nem lehetett elzavarni a tévé elől, pedig nem is neki való volt a film. Hibás az iskola, a közlekedés, a tévé, az egész társadalom. Mit tehetek róla?

Valóban tehetetlenek vagyunk? Ki vagyunk szolgáltatva körülményeinknek? Ölbe tett kézzel kell néznünk, hogy gyerekeink álmosak, éhesek, fáradtak, mosdatlanok, rendetlenek, idegesek és idegesítők? Kár volna eltagadni, hogy körülményeink szinte lehetetlenné teszik az egészséges életrend kialakítását. Bele se kezdek a jó tanácsok sorolásába, úgyis olyan sokfélék a környülállások, hogy mindegyik tanácsra van valami kifogás. De – s nagyot sóhajtok erre az egy de-re – egy ellenvetés mégiscsak előszerencsétlenkedik belőlem. Legalább két hét szabadsága mindenkinek van a mi országunkban. Ugye, a szabadságunkat a gyerekeinkkel töltjük? Vagy nem? Akkor – sajnos – nincs több megbeszélni valónk egymással. Aki csak úgy tudja élvezni évi rendes szabadságát, ha a gyerekeitől is megszabadul legalább erre a kis időre, az a következő tanévet is úgy szenvedi végig, ahogy az előzőt. Ha nem rosszabbul. De ha együtt nyaral a család, akkor van miről beszélnünk, van mit előkészítenünk. Mert a szabadságra is jó készülni, annak is ki kell alakítani a rendjét. Már Arany János kigúnyolta azokat, akik azt tartották, hogy elég nekik a szabadság rend nélkül. Sőt, nemcsak arról van szó, hogy a szabadság idején is kell valamilyen rendet tartani, hanem épp ekkor kell az egész következő évre kialakítani, vagy újra visszaállítani a család életrendjét.

a mindennapi élet technikája

Ha szabadságunk nem a rendet szolgálja, akkor a következő év zűrzavaros rabságát készítjük elő. Mert a szabadság nem arra való, hogy szent heverdel oltárán semmittevéssel áldozzunk, hanem hogy erőt gyűjtsünk és a mindennapi élet technikája újra jól funkcionáljon. Öt-hat nap elég arra, hogy a család minden tagja valóban kialudja magát, ébresztés nélkül, pihenten ugorjon ki az ágyból, kívánja a mozgást, élvezze a szellemi tevékenységet, és örüljön neki, milyen gyönyörű képességünk a rend. Nem a gépies mechanizmus, hanem az élet rendje. Hogy az étvágytalan gyereknek megjöjjön az étvágya, vagyis legyen türelmünk hozzá, hogy megvárjuk, amíg megéhezik és velünk együtt jóllakik. Hogy a bepisilős gyerek megnyugodjék, hogy ne a hasmenés meg a szorulás válogassák egymást, hanem mindennapos legyen a reggeli székletürítés. Hogy ne legyen szükség koffeinre, de altatóra se. Hogy legyen időnk egymással szóba állni, frázisok nélkül beszélgetni, előítéleteinket feladni, magunkba nézni és a másikat meglátni. Hogy otthonunk ne legyen börtön, mert akkor talán az iskola se lesz kaszárnya. Hogy a tanulás ne legyen robot, hanem ildomos munka. Hogy gyerekeink ne legyenek automaták, ne kívánjuk tőlük, hogy gépet játsszanak, hanem játsszanak a géppel. A papírrepülőgéppel vagy a számítógéppel.

kép | adobe.com