fbpx
Konok Péter

MIKOR IDILLIÁBAN AZ ÁLLAM KEZDTE KOMOLYAN VENNI (azt a kurva) IDŐT

2012 november

MIKOR IDILLIÁBAN AZ ÁLLAM KEZDTE KOMOLYAN VENNI (azt a kurva) IDŐT

nemzeti időjárás-(fel)jelentés

Idilliában most éppen esik.
Igen, néha ott is szokott. Sőt, nem csak néha. De persze nem is túl gyakran.
Idilliában esik, ha kell.
Mert az idilliai esőt
alig valami köti más, cseppet sem hasonló esőkhöz:
az idilliai esővel nem járnak együtt olyan szavak, olyan képzettársítások
mint sár, ragad, sápadt, hideg, borzongás, lucskos, fáradt, savas;
(savanyú kocsma, légy, kocsmáros, agyoncsap, fülledt meleg);
az idilliai eső csupa-csupa növekedés, burjánzás és felfrissülés.
Herseg, mint fog alatt a fű (roppan mint a túlfeszült gerinc).
Mindig akkor és oda esik, amikor és ahová
Idilliának éppen szüksége van. Ezért
Idilliában csak elvétve látni szipogó, náthás embereket
bedagadt szemmel, harákolva, slejmet köhögve hajnali buszmegállókban
(és a buszmegállók és a hajnal valahogy soha sincsenek egy helyen, és a busz is mindig jön mielőtt az
embernek úgy igazából várakoznia kellene – és nincsenek csikkek se már).

Az idilliaiaknak van egy szavuk a náthás emberekre – ezzel fejezik ki, hogy a nátha valahogy
egyáltalán nem idilliaihoz méltó állapot.
A náthások, mondják, idilletlenek.
Ezt egyfajta megvető réshanggal ejtik, ami jelzi, hogy az orr
szortyanása – köpnivaló
(és köpnének is, ha nem lennének éppen idilliaiak).
Így történt, hogy az Idilliai Anarchista Mozgalom (a gyűlölve félt Anti-Idill)
számára a lázadás jele
a papírzsebkendőben száradó takony.
Az idilli hatalom, az idilli hatóságok vastag térde
tüstént remeg, ha meglátják
azt a híres zöld foltot piszkosfehér alapon.
Idillia külvárosaiban (aluljárókban, sínek mentén, széthulló gyárcsontvázak poros homlokán)
zöld takony virít-csorog a falakon.
Idilliában így fest a forradalom.

fotó | Paul Himmel (New York, 1952)