KÖNNYŰ FÁJDALOM

1.

Megint hajnali három óra van és D. felébredt, hónapok óta így megy ez. Már mindent áttanulmányozott az álmatlanságról, orvosokkal is tárgyalt, kivizsgálták, traumás ébredés, mondta a pszichológus, aki az idősek gyászmunkájára specializálta magát. A kritikus időpont egyfajta Checkpoint Charlie lét és nemlét közt. Hajnali három óra volt, vízkereszt napja, amikor Rozi, D. felesége meghalt. „Banális eset, megoldjuk…” – mondta még a pszi, és percről percre tudni akarta, mi történt abban a kritikus utolsó félórában, Rozi mondott-e valamit, és ha igen, mit, és D. mire gondolt közben. Ezekre a kérdésekre azonban D. képtelen volt válaszolni, mert a sokk-hatás túl nagy volt, nem emlékezett semmire. „A pszi hülye… – sipított Mónika, az öregember lánya a telefonba. – Sürgősen hagyd ott!” „ Már otthagytam” – válaszolta D.

vidáman cseverésztek

Akkoriban Mónika, férje és kamasz lányuk, Luca kíséretében egyéves vendégtanári meghívását töltötte az Ottawai Egyetemen (középkori gazdaságtörténetet adott elő). A kritikus napon is hosszan szkájpolt Rozival, vidáman cseverésztek semmiségekről, és néhány óra múlva Rozi már nem volt. „Apa, figyelj! Az is lehet, hogy az a pszi mégsem hülye. Anya hajnali háromkor ment el. Te mindig olyankor ébredsz. Az összefüggés nyilvánvaló.” D. üvöltve közbevágott: „Mi az, hogy elment, nem elment, még jó, hogy nem azt mondod, elszállt…” Mint mostanában annyiszor, ezúttal is lecsapta a kagylót, és hétezer kilométerrel arrébb Mónika, mint mostanában annyiszor, zokogott. A terápia tehát nem használt, D. természetgyógyászhoz fordult, reformkosztolt, mozgott, jógázott, végül néhány héten át rendszeresen felment a netre, izgalmas bridzspartikat bonyolított egy japán tengerésszel és egy új-zélandi házaspárral, de ez csak rontotta az állapotát, a végsőkig elcsigázva, az álmosságtól bódultan járt-kelt egész nap… Na és? Egy vén trotty, nyolcvan és ezerkettő között, kit érdekel, hogy alszik-e és meddig, és álmodik-e és mit? Miként Calderon mondta, álom a teljes élet, holmi álom álma csak, D. ezt pontosan tudja, óriás feje túltömött akvárium, amelyben az általa használt hét nyelven idézetek úszkálnak (műfordítók betegsége), darwini világ, a törvényei fordítva működnek, itt a kicsik falják fel a nagyokat. Egy sötét hajnalon D. majd arra ébred, hogy egyetlen halacska maradt csak a fejében, a végső, legrövidebb idézet, csak egyetlen sor, a kulcsszöveg.

2.

Írónak készült, műfordító lett, „csökkentett módban működtem”, mondja, ha szóba kerül az életpályája. Nagy ritkán filmeket vagy forgatókönyveket fordított, utálta ezt a munkát, vagy inkább a filmeseket utálta, rossz volt szembenézni a narcisztikus gőggel, amivel ezek az emberek a világban jártak-keltek. „Atyaisten, de hiszen nálad önimádóbb embert nem ismerek!” – nevetgélt a felesége. „Az vagyok?” D. elégedett volt, szerette, ha Rozi önimádónak mondta, meg zsarnoknak meg egoista szörnynek, legalább valaki volt a felesége szemében, meg valamilyen volt. Egyszer az egyik filmben rábukkant egy párbeszédre, amely különös módon felkavarta, noha az egész csak két mondatból állt. Az egykor ígéretes karrier előtt álló, negyvenes éveiben járó gyógyszervegyész beszélgetett évtizedek óta nem látott ifjúkori szerelmével, aki váratlanul hazalátogatott külföldről. A vegyész csüggedten ismerte be, hogy nem tudta megvalósítani az álmait. „Nem találtam fel a rák ellenszerét, csak egy könnyű fájdalomcsillapítót…” – panaszolta. – „De hisz annyi könnyű fájdalom van…” – válaszolta derűsen a vendég. Bölcs szavak voltak, ha később eszébe jutottak, D. úgy érezte, egy pillanatra megérinti „a boldogság aranyszárnya”, ezt a dagályos kifejezést egy általa fordított norvég regény írója használta. Végül is szerencsés embernek tarthatta magát, nyugodtan hagyatkozhatott a fejében tolongó idézetekre, általában helyes irányba terelték, ahogy egy GPS terelgeti a volán előtt tévelygő vezetőt.

 

3.

Három óra. D. felébred, minden tagja sajog, sóhajt, már megszokta. Kikecmereg az ágyból, megáll az ablaknál, redőny nincs, csak sötétítő függöny, elhúzza, odakint még az utcai lámpák világítanak és egy macska szeme, a macska az ablak túloldalán a párkányon ül, őt nézi, ez valami rémlátomás? D. felkapcsolja az íróasztali lámpát, a macska valóságos, bundája kékesszürke, feje szívalakú, szeme: mint abban a thai versben, amit D. nemrég fordított, „mézcseppek egy lótusz levelén”, varázsszem. Nézik egymást, a macska és az öregember. „Mit akarsz tőlem?” – kérdi D., és arra gondol, hogy az ősidőkben a macskához sokféle babonás hit tapadt, a germánok istennőnek tartották, aki a házastársi boldogságot védelmezi, a kelták sötét hatalmak jelképét látták benne és rettegtek tőle. D. gyerekkora óta ki nem állhatja a macskákat, visszataszító lényeknek tartja őket, Rozi azonban nagyon megörülne a váratlan látogatónak, behozná, dédelgetné, cirógatná, valamilyen vicces nevet adna neki. D. hirtelen fékezhetetlen dühöt érez, jobb kezét ökölbe szorítva fenyegeti a macskát, ordít: „kotródj, te dög!” A macska eltűnik. Három óra tíz. És most? Az íróasztalon ezüstkeretben Rozi nevetős fényképe. D. egyszer összeszámolta, hányféle nevetése volt Rozinak: boldog, rosszalló, fáradt, szomorú, féktelen, titokzatos, még az utolsó napon is nevetett, az volt a hetedik, a bocsánatkérő nevetés.

rejtélyes látogató

A macska máskor is meglátogatja. D. már nem kergeti el, már megszokta a jelenlétét, sőt, ha a macska olykor késik, nyugtalanul várja, hogy felbukkanjon. A szobába azonban nem ereszti be, rejtélyes látogatója ezt nem is igényli. Csak üldögél a párkányon, nézi őt, és mire a nap felkel, eltűnik. Napközben ismeretlen tájakon kóborol. D. fejében szédítően zsong egy Baudelaire-szakasz: „Mintha az lenne a lakása, / agyamban ide-oda jár / egy szép nagy macska. Csupa báj. / Alig hallatszik nyávogása…”

4.

– Unatkozom… – mondja Luca. – A mama haragszik, ha unatkozom.

Budapesten hajnali három óra van, Ottawában déli tizenkettő. A tanítás ott is csak jövő héten, szeptember elején kezdődik, Luca szkájpolással múlatja az időt.

– Pedig unatkozni nem szégyen… – mondja az öregember. – Ha a majom unatkozni tudna, emberré válna. Goethe mondta. Említettem már neked, hogy Goethe…

– Nagyapa!

– Oké. Semmi Goethe.

– Dumálunk? – kérdi Luca.

– Jó ötlet – mondja az öregúr.

– De ha ma nagyon bánatos vagy, akkor…

– Túlélem, ne aggódj.

nevetséges rigolyák

Túlélő bajnok leszek, gondolta D., és hősiesen ellenállt a kísértésnek, hogy unokáját megdobja egy idézettel a Hamletből: „így megátalkodni a / Bánatban: ez vétkes nyakaskodás, / Nem férfias bú…” Mostanában fedezte fel, hogy a bánat nyúlós valami, zsugorítod, dagasztod, nyújtod, akár rághatod is, mint a gittet. Az öregember arra vágyott, hogy Luca felnézzen rá. Ám lehet-e felnézni egy síró-rívó bácsikára, aki folyton oktat és magyaráz, és mindent kétszer (vagy négyszer) mond? És azok a szánalmas viccek, a memóriazavarok, a lelassult reflexek, a nevetséges rigolyák, és mindenekfölött az állandó szédítő kábaság az álmatlanság miatt, a téboly előszobája. Kihirdessem, hogy az isten halott? Itt csak a terápia segít, jelentette ki a lánya, de ő nem akart visszamenni ahhoz a Checkpoint Charlie-s figurához, senkihez sem akart menni, dühödten kiabálta, hogy Freud előtt is volt élet és halál.

– Hogy jöttetek össze a nagymamával? – kérdi Luca.

A macska feszülten figyel, varázsszeme egy hazugságvizsgáló készülék két gombja. „A pimasz dög átvilágítja az agyamat…” – borzong az öregember, és az ablaknak hátat fordítva szkájpol tovább.

– Mi zakatoltunk az udvaron, ő meg bőgött…

– Mi az, hogy zakatoltatok?

– Mindenki zakatolt. Csak nagyanyád nem, mert meghúzták latinból. Ült a földön, bőgött. Én akkor már hetek óta körülötte ólálkodtam. Most eljött a jó alkalom, hogy megszólítsam. „Ne parázz – mondtam neki –, szmájli, elmagyarázom az anyagot.”

– Akkor nem beszéltek így, hogy para meg szmájli.

– Én így beszéltem. Trendi voltam.

– Nagyapa!

– Szóval segítettem neki, és a pótvizsgája sikerült.

– És akkor már jártatok?

– Akkor még nagy szerelemben volt valaki mással…

– Azt hittem, te voltál a nagy szerelme…

Az a nagy szerelem képlékeny volt, mint az álmok. Rozi és a fiú együtt énekeltek egy kórusban, ők voltak a szólisták, lenge fehér ingblúzokban a felhőkön lépdeltek, eledelük nektár és ambrózia volt, láthatatlan szálak kötötték őket össze. D. szánalmasnak érezte magát mellettük, lesipuskás nyomoroncnak, de továbbra is Rozi körül kóválygott, ha a kórus fellépett, ő is ott volt, örökös kültag. „Csillagom, révészem vígy által a Dunán…”, énekelte meleg alt hangján Rozi, a fiú meg komoran, távolian replikázott, mintha nem is a kék Dunát, hanem a sötét Acheron habjait szelné a csónakja. D. borzongott, de ez csak futó benyomás volt, és szétfoszlott a harmadik strófánál, amikor a lány megígérte, hogy a fiúé lesz, az meg örömében nagyot ugrott a levegőbe, mintha a furcsa, hideg-merev burok alól végre előpattant volna az igazi, életteli énje. A közönség tapsolt, D. torka összeszorult, gyorsan rágyújtott. „Tovább kell lépni…” – mondogatta magának, és továbblépett, összejött más lányokkal, hiába, nem használt, belemerült a politizálásba, ez sem használt, a világ eldurvult, jött a fordulat éve, D. visszavonult, korszerűtlen disszertációját írogatta Ovidius szerelmi elégiáiról. És várt. Az ember akkor is várakozhat, ha már nem remél semmit. „Semmi sem biztos, akár Mars, akár Venus zászlója alatt masírozol. A legyőzöttek talpra állnak, és akiket sebezhetetlennek hittünk, azokat elesni látjuk…” – így Ovidius. Roziék kórusa felbomlott, a tagság szétszéledt, és egy esős őszi reggel, a bőrig ázott Rozi bekopogott D.-hez, és megkérdezte, ottmaradhat-e, amíg az eső eláll. És ottmaradt.

– És ásó, kapa?… – kérdi Luca.

– És nagyharang – válaszolja D.

5.

„Nincs benne logika… – mondta egyszer régen Rozi az Orpheusz-mítoszról. – Megengedik neki, hogy felhozza a feleségét az alvilágból, feltéve, ha nem néz rá. Ő betartja a parancsot, lohol előre, mintha menekülne a lány elől, Euridiké persze nem érti, mi van, jajong, ‘mért jöttél el értem, ha rám sem nézel, nem szeretsz már, legalább szólj hozzám…’ Na, itt van a kritikus pont – kiáltott fel diadalmasan Rozi –, mert az a lüke Orpheusz meg sem kísérli elmagyarázni a lánynak, miért viselkedik így…

láthatatlan szálak

Rozi ilyen volt. Mindig akadt a tarsolyában valami trükkös megoldás, a boldog végek mestere volt. Akkor és ott, azon a hajnalon a Checkpoint Charlie-nál D. kétségbeesetten vágyott rá, hogy felesége még előjöjjön egy utolsó trükkel, ami majd mindent megold. És Rozi valóban megszólalt még, de ez nem hozott megoldást, csak fájdalmat és zavart. „Majd égesd el azokat a leveleket…” – mondta azon az erőtlen hangján. „Milyen leveleket?” Rozi egy pillanatra mintha bocsánatkérően elnevette volna magát (a hetedik típusú nevetése), és azt válaszolta, hogy nagyon sok levél van, és D. ne haragudjon. Még mást is akart mondani, de már nem tudott, csak legyintett. És D. nem haragudott, hiszen ezer jelből meg kellett volna értenie, hogy azok a láthatatlan szálak Rozi és egykori nagy szerelme között nem szakadtak el soha. Ült a felesége mellett, fogta a kezét, süket volt és vak, és egyedül arra tudott gondolni, hogy nem szabad elengedni Rozi kezét, mert ha elengedi, elveszíti… És közben, mint egy rossz álom, ez az egész levél-epizód teljesen kimosódott belőle.

A macska varázsszeme óriásira nő, ez már nem is szem, hanem fényszóró, amely végigpásztázza a szoba falait, a könyvespolcokat, a szekrény tetejét. Mit keresel, te dög? A fényszórókról a légitámadások jutnak az öregember eszébe, a bombák, a robbanások, vad lökéseket érez a mellkasában, felriad, bal kezét a szívére szorítja. Hajnali fél négy. Fél órával tovább aludt, mint bármikor a Rozi halála óta eltelt hónap alatt, kezdi már összeszedni magát, holnap még öt perccel tovább alszik, aztán tízzel, és így tovább. Már gyógyul.

Pedig az a pszi annak idején úgy beszélt vele, mint egy reménytelen hülyével. – No, hát lássuk a bibit! – mondta a gyászmunka specialistája. Ó istenem, Bibit, azt a szőke copfos, kék szemű kislányt, egy dán ifjúsági regény címlapján, valamikor Rozi egyik kedvenc könyve volt, Bibi nagy utazása. „Csak nem fogok most sírni?” – küzdött D. a rátörő könnyekkel. A pszichológus diszkréten félrenézett, néhány homályos szót mondott a terápiáról, amelynek során felszínre hozzák majd, amit most a paciens elfojt, és ami miatt képtelen aludni. „Hohó… – gondolta magában a paciens. – A fenébe a terápiád. Én nem akarom tudni, amit nem tudok…”

Már virrad. D. az ágya mellett áll, megpróbálja előkeríteni a papucsát. Görnyedt, vézna aggastyán, a szemében bizonytalanság van, egy lúzer. A macska rosszallóan elfordítja a fejét, és leugrik a párkányról.

kép | Jankel Adler művei, wikiart.org