Kállay G. Katalin

KOMOLYRA FORDÍTVA?

2007 február

KOMOLYRA FORDÍTVA?

A holló nemcsak Edgar Allan Poe, hanem a világirodalom egyik leghíresebb verse. A mai napig rengetegen olvassák, fordítják, merítenek belőle költői ihletet – és parodizálják. A „soha már” magyarul is szállóigévé vált: agyonidézett, kissé megfáradt frázissá, amelynek időnkénti ismételgetésével legfeljebb azt lehet nyugtázni, hogy milyen tájékozott az ember a világirodalomban.

De mi történik, ha az idézgetés egyszer csak megidézi a vers egészét, akár mert életünk új fordulatot vesz, akár mert a szöveg új fordításra talál? Mit tegyünk, ha a kimerült szállóige „számos szárnycsapással’” hirtelen berepül hozzánk az ablakon? Bármilyen meglepő, komikus, zavarba ejtő, végül megdöbbentő lehet egy ilyen képzelt helyzet, első hallásra aligha vehetjük komolyan. Poe-nál azonban – mint Stanley Cavell1 kimutatta – éppen azt nem lehet tudni, mit mennyire gondol komolyan, sokszor a legképtelenebb és nevetségesebb ötletből lesz élet-halál kérdés és megfordítva: a nagy szavakat a költő mesterien tudja kifigurázni. Így hát a szállóige komolytalannak látszó röptetése is felkavarhat néhány fontos kérdést a versről és a műalkotás filozófiájáról.

A műalkotás filozófiája2, az irodalomelméleti írás, amelyben Poe számot ad A holló keletkezéséről, éppolyan óvatosságra inti az olvasót, mint maga a költemény. Hogyan fogadhatnánk el, hogy az ilyenfajta versek létrejöttéhez semmiféle szükség nincs az ihletre, hogy a versírás kiszámítható, megtanulható és tökéletesíthető mesterség, amelynek egyetlen titka a hatáselemek pontos felmérése és előre megfontolt adagolása? Egyetérthetünk-e azzal, hogy a világ legköltőibb témája – minden kétséget kizáróan – a szép, fiatal nő halála? Elhihetjük-e, hogy a „nevermore” mint refrén elsősorban melankolikus hangzása miatt került a szövegbe, és Poe józanul hatásosabbnak vélte, ha nem ember mondja ki, hanem olyan lény szájából hangzik el, aki nem érti, mit beszél? Hogy először papagájra gondolt, majd némi megfontolás után mégis a holló mellett döntött? A tanulmány olvasójának óhatatlanul az az érzése támad, mintha Poe szántszándékkal rejtegetne valamit, mintha a kérlelhetetlenül logikus és szellemesen sziporkázó elme-mutatvány célja az lenne, hogy elterelje a figyelmet: nehogy észrevegyük a kétségbeesett, önnön kalitkájába zárt lélek vergődését, nehogy komolyan vegyük a vers szerencsétlen, szellemeket kérlelő egyes szám első személyű narrátorát.

ébren van-e vagy álmodik

A versnek narrátora van, vagyis egyszerre tekinthető különleges, rímekkel, alliterációkkal és drámai párbeszédekkel dúsított ritmusos novellának és gonddal megkomponált szöveges zeneműnek. Ezt a hatást sikeresen éri el Szigeti Balázs bravúros új fordítása is, A kiinduló helyzet kísértethistóriába illik: „éjfél körül” a magára maradt, „elfeledt” szerelmes fiatalember „ósdi könyvek” segítségével próbál vigasztalódni – esetleg mágiával akarja megidézni halott kedvese szellemét –, amikor kopogást hall. Maga sem biztos benne, ébren van-e vagy álmodik; nagy nehezen ráveszi magát, hogy kinyissa az ajtót és beengedje a vélt látogatót, akivel hangosan mentegetőzve próbál párbeszédbe elegyedni, de „Kinn az éj, más semmi már”. A második versszak padlóra vetülő árnyjátéka (a fordításban „padlómon folyt vérző színnel néhány fénysugár”) előrevetíti az utolsó versszak rabul ejtő árnyékát (amely magyarul, találó hasonlattal „akár a tinta, padlómon szétfolyva jár”).

Az első hat versszakon át fokozatosan felépülő feszültséget Alfred Hitchcock is megirigyelhetné, hiszen a „roppant”–„koppant”–„zár” („tapping”–„rap-ping”–„door”) szavak ismételgetésével Poe-nak sikerül megteremtenie azt a helyzetet, amikor az ember egyszerre borzad a gondolattól és várja, hogy valami egészen hétköznapi tárgy vagy hang kísérteties árnyalatot kapjon, biztatgatja magát, hogy mi sem természetesebb, mint ami éppen történik, de közben kirázza a hideg és libabőrös lesz a gyötrő, de egyben gyönyörteli rémülettől. Ki tudja, hátha sikerült a kísérlet – s odakint Lenóra kísértete vár bebocsájtást? A „vak éj” azonban tanácstalanná teszi és egyben ki is józanítja a versbeli elbeszélőt: logikus magyarázatot keres. Poe a rímek finom iróniájával érzékelteti a tudatos távolodást a természetfelettitől: „Surely, said I, surely that is something at my window lattice: / Let me see, then, what thereat is and this mystery explore”. Szigeti Balázs fordításában, úgy érzem, a „vézna” szó ér el hasonló hatást: „Van valami – mondtam kábán – ablakomnak vézna rácsán”. Az első tizennégy versszak hangulati lüktetését pontosan a kábulat és a józanság, a komolyság és a komolytalanság ilyenfajta váltakozása adja.

A hetedik versszakban, kellő előkészület után nyílik a zsalu, és megjelenik, „beröppen” angolul ’belép’, „in there step[s]” a „sötét holló”. J. C. Cooper szimbólum-enciklopédiája szerint3 nagyon gazdag jelkép: egyszerre jelenthet próféciát, bölcsességet, háborúságot, halált, lehet ravasz és kiszámíthatatlan, tisztátalan vészmadár, de a kelta mitológiában jelölhet termékenységet, a kínaiaknál erőt és hatalmat. Az amerikai indián mesékben a holló nagy tréfamester, az angolszász Woden isten két vállán ülő két holló közül az egyik a gondolat, a másik az emlékezet megtestesítője. Az Arany Jánoson nevelkedett magyar olvasó persze nem tudja elhessegetni a Mátyás anyja sorait: „Ki kopog? / Mi kopog? / Egy fekete holló!” – ezáltal számunkra a jó hírrel és a Hunyadi-Corvinus ház hírnevével is összekapcsolódik a madár. A bibliában a Noé bárkájából kibocsátott holló nem jár sikerrel, de Illés prófétát remeteségében a hollók táplálják. A sokféle asszociáció miatt a méltóságteljes fekete madár megjelenését a narrátorral együtt nem igazán tudjuk mire vélni. Akihez már repült be madár az ablakon, tudhatja, milyen kínlódással lehet megszabadulni tőle, illetve milyen nehezen lehet a tollas jószágot a kínlódástól megszabadítani: közben mindent felborít és többször beveri magát a bútorokba, ablaküvegbe… Poe hollója nyugodt természetű, helyet foglal Pallasz mellszobrán, és csak néz. A műalkotás filozófiájában Poe hosszan fejtegeti, miért hatásosabb, ha a madár a négy fal közé, természetellenes környezetbe, egyfajta emberlakta kalitkába kerül, hogy aztán majd ő tartsa démoni árnyéka börtönében az elbeszélő lelkét. Arra is kitér, hogy Pallasz szobrának fehérsége markáns ellentéte a madár feketeségének, és csak találgathatjuk, hogy a bölcsesség istennőjének fején ülve a madár lesz-e bölcsebb, vagy tollaival beborítva a szobrot, elsötétít mindenfajta bölcsességet.

Az első döbbenet után a beszélő mégiscsak meglátja a helyzet komikumát és elmosolyodik: a holló „úri neve” („lordly name”) felől kezd érdeklődni. Elég szokatlan egy madártól a nevét kérdezni, bár lehet némi alapja: a törpepapagájok többsége is így kezdi: „Pityuka vagyok!” De a kérdésnek nemcsak ilyesmi lehet a célja, hiszen a névnek nagy ereje van: ha kimondjuk, bizonyos mértékben úrrá lehetünk a megnevezetten. Ezért tabu annyiféle kultúrában az istenség néven szólítása, és talán ezért mondhatja Lenóráról a második versszakban az elbeszélő: „nincsen földi neve már”, vagyis ‘nincs rajta hatalmunk, semmiképp nem birtokolhatjuk’ itt a földön. Ha a madár megmondja a nevét, talán könnyebb lesz megérteni, miért is jött. Érdekes módon egyből válaszként, névként értelmezi a beszélő a „soha már”-t. Ha az időhatározó szavak összetételéből tulajdonnév lesz, az idő megállásra kényszerül. Így történik ez pl. Dante Gabriel Rosetti A Superscription (‘Felirat’) című szonettjében is, valószínűleg éppen Poe hatására: „Nézz rám. Nevem: ‘Lehetett volna tán’, / és ‘Sohamár’, ‘Késő’, ’Isten veled’.4 A névvé válás megelőlegez egyfajta végérvényességet, amit az elbeszélő megpróbál iróniával kivédeni (a „discourse” és „relevancy” szavak ide nem illő tudományossága a fordításban az „élhetnénk a sejtelemmel” kifejezés és a „szárnyas” főnév tudálékos hangnemével vonható párhuzamba).

gyászének

A következő versszakban a hang elbizonytalanodik, talán mert a madár olyannyira statikussá válik, hogy szinte egy lesz a szoborral, talán mert a „lonely-only” rímpár a magányosság gondolatát hangsúlyozza. Így az áltudományos megfigyelést felváltja a lélekelemzés (az angol szöveg itt utal először a madár lelkére). A magyar fordításban előtérbe kerül a jelenség ihlető hatása: „Bennem egy mondat mocorgott” – s a születő mondat, meglepő módon, a madarat, legalábbis grammatikaiiag, a baráttal, illetve a reménnyel egy kategóriába sorolja („Barátom mind tovaszáll, / Reggelre majd ez is elmegy, mint reményem tovaszáll”). A barátság és a távozás lehetőségét egyszerre tagadja a már ismert válasz. Magyarázatként a következő versszak egy képzelt történetet vázol fel, egy másik tragikus sors rövid összefoglalásával távolítja el a saját sorsától a véglegességet, és szinte öntudatlanul vetíti előre a vers végkifejletét. Az a másik, a madár előző gazdája, a „búlepte lélek”, aki feltartóztathatatlanul sodródhatott lefelé életútján, ő dúdolhatott ilyen gyászéneket, ő taníthatta be a hollót… ebben a versszakban még a híres refrén ritmusa is megbicsaklik, mintha az együttérzéstől az elbeszélő felzokogna. De nem engedheti magát elérzékenyülni: meg kell tudnia, mit akar tőle a madár. Persze, ha az elbeszélő bármiféle rokonságban áll Poe-val, akkor nemcsak erre kíváncsi, hanem arra is, miként lehetne fokozni a madárnak feltett kérdések erejét, a gördülő karosszékből nemcsak a hollóval, hanem saját magával is szembenézve, önkínzóan hogyan lehetne elérni, hogy a gépies válasz egyre jobban fájjon. A már-már fizikai fájdalmat szavak nélkül is megérzi: „keblembe fúrta tüzes tekintetét a madár” („the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom’s core”). Ez a tizenharmadik versszakbeli kép egy hármas sorozat középső része: a hatodik versszakban még csak „forró tűzben égett lelkem” („all my heart within me burning”), de a tizenhetedikben, szinte seblázban, már így sikolt fel: „Tépd ki csőrödet szívemből” („Take thy beak from out my heart”). Ez a tizenharmadik versszak még a bársonypárnák álmosító emlegetésével, majd Lenóra egykori, de soha vissza nem térő látogatására tett szentimentális utalással tekinthető ironikusnak is, különösen ha megfigyeljük: Lenóra hajdani fizikai valóságából semmi mást nem tart említésre méltónak, mint hogy lenyomata volt a párnán, vagyis súlya volt („the cushion’s velvet lining […] she shall press, oh, nevermore”. A magyar fordítás egy fokkal udvariasabb: „amelynek bársonyára […] ő nem fekszik soha már”). Mindez persze még egy légies hölgy esetében sem tekinthető bóknak, nem éppen a legjobb fényt veti rá és kedvesére. De nem ám, hiszen nem a fény, hanem az árny a fontos, ebben a versszakban ismételten, és az egész kérdés attól lesz valóban súlyos, illetve hangsúlyos, hogy az árny már innen rávetül a madár utolsó versszakban elomló, örökös árnyékára.

Hogyan és mikor is fordul a dolog komolyra? A tizennegyedik versszakban megváltozik a szoba levegőjének összetétele („sűrű tömény lég fojtogat” „the air grew denser” – itt az angol szűkszavúbb, de a fojtogatás érzete Poe-ra nagyon is jellemző): a szeráfok csengő lépte pedig arra enged következtetni, hogy (mint a Darrel Abel által „szintetikus”-nak tartott novellákban5) megmagyarázhatatlan, természetfeletti eseményeknek lehetünk tanúi. Ebben a tömjénillatú bódulatban hiszi az elbeszélő, hogy a holló a felejtés hírnöke, hogy hűsítő italt hozott, mégiscsak enyhülést, oldást és feloldozást kínál, mint a bibliában Illésnek.

A józanító „soha már”-t követő két versszak Poe szerint is a költemény „lelke”: a tizenötödik rávezet a tizenhatodikra, s ez utóbbi foglalja szavakba a döntő kérdést: vajon a távoli édenben találkozhatnak-e a szerelmesek, van-e a világegyetemnek olyan dimenziója, amelyben Lenórát még valaha magához ölelhetné? Poe saját bevallása szerint ezzel a versszakkal készült el először, és az angol szöveg itt érződik leginkább őszintének és nagylelkűnek. Mindkét versszakban „Látnok!” („Prophet!”) a holló megszólítása, és a magyar fordításban a „sírtam” szó utal arra, hogy itt nincs helye az iróniának. Úgy érzem, Szigeti Balázs fordításában a tizenötödik versszak a megindítóbb, talán mert ebben a szakaszban az ablakon keresztül beláthatunk a házba, „oda, hol egymagam élek, s rég kísért egy halott lélek”. A közszemlére tett magánügyből a kiszolgáltatottság, a szavak egyszerűségéből az alázat érintheti meg az érzékeny olvasót, ez a versszak mindenfajta mesterkéltségtől mentesen fejezi ki a kétségbeesett emberi vágyakozást. Angolul a tizenhatodik versszakban érződik erőteljesebben a nagylelkű gesztus: „By that Heaven that bends above us – by that God we both adore –”. Azáltal, hogy az égbolt ívére, majd a mindkettejük által dicsőített Istenre hivatkozva kérleli a hollót, nemcsak azt ismeri el, hogy mindketten a teremtett világ részei, hanem tudatos lelki közösséget vállal vele, feltételezi, hogy a vészmadár imádkozni is tud, és minden előítéletet félretéve, őszintén fordul oda hozzá. Bár Poe-nál, mint tudjuk, sohasem lehetünk biztosak abban, mit mennyire gondol komolyan, ez a két versszak mégis több, mint hatásvadász rím- és ritmusbravúr, hiszen valóban lélegzetelállító lelki akrobatamutatvány, amikor az ember, vállalva minden kockázatot, önmagát kiszolgáltatva képessé válik, hogy odaforduljon valakihez.

húsbavágó mozdula

Ha egy ilyen lelki gesztusra ostorcsapásként érkezik az elutasító válasz, ha az alázatot megaláztatás követi, az ember óhatatlanul felsikolt („shriek”), és védekezésképpen hazugságnak tekinti a hallottakat. A tizenhetedik versszakban erre „lelked hazug szavára” („that lie thy soul hath spoken”) hivatkozva akarja a beszélő elhessegetni, még emlékezetéből is kisöpörni az álnok madarat. Angolul ennek a versszaknak az utolsó előtti sora nyelvtanilag rendkívül érdekes, a déli dialektust, illetve a tudatos archaizálást tükrözi a mai fül számára hibásnak hangzó szórend: „Take thy beak FROM OUT my heart and take thy form FROM OFF my door” (kiemelés tőlem). Az ilyesmit pirossal húzná alá egy angoltanár, és melléírná a helyes alternatívát: „out of my heart, off (of) my door”. Mivel a mondat felszólító módban van, a furcsa szórend kiemeli a parancsot, kijelöli az irányt: kifelé! lefelé! Az beszél ilyen szaggatottan, akit ténylegesen szaggat a fájdalom, akinek a szívét úgy tépkedi a holló, mint Prométheusz máját a keselyű. A magyar fordításban kétszereződik a lélekbehasító, illetve húsbavágó mozdulat: „Ne hagyj sötét tollat hátra, mely lelked hazug szavára / Emlékezetembe vájna!” és „Tépd ki csőrödet szívemből”. Az emlékezetbe vájó sötét toll magyarul íróeszköz is lehet. Itt a fordítás olyan regisztert képes megszólaltatni, ami Poe-nál életbevágóan fontos: az irodalmár, a „man of letters” számára végső soron minden emberi kérdés az írás és az olvasás művészetéhez vezethető vissza, minden a szavak elrendezésén múlik, hiszen csak így válhat valóra „a szépség ritmikus megteremtése6, csak így alkothat a képzelet maradandót. Ez a kép, illetve ez a regiszter jelenik meg a fordítás utolsó versszakában is, ahol a lelket fogva tartó árnyék a padlón szétfolyó tintához hasonlít: így kerül közel egymáshoz a szívbe vájt csőr és a tintába mártott toll.

Az utolsó versszakban a múlt időt felváltja a jelen, méghozzá a folyamatos jelen („still is sitting, still is sitting”) egyszerre hangsúlyozva a helyzet közelségét, illetve végeláthatatlanságát. Itt már nem adja meg a távolság védelmét a vers első szava, a mesebeli „Egyszer” („Once upon”), és az egyetlen alkalommal megtörtént eset helyett az állandósággal kell szembenézni. A holló „tekintete olyan, mintha alvó szörny lenne a minta” („his eyes have all the seeming of a demon’s that is dreaming”), vagyis valami üveges, kifejezéstelen pillantás, amin keresztül mégis bepillantást nyerünk egy nagyobb, démoni ürességbe. Itt lehet párhuzamot vonni Brett Bourbon7 és Poe költészet-elmélete között: Bourbon szerint a vers úgy viszonyul az alváshoz, mint a költészet a halálhoz. A vers élményén keresztül megsejthetünk valamit a költészet lényegéből, abból a különleges létmódból, vagy perspektívából, amely az értelmezhetőség legszéléhez, az utalások, irányt mutató gesztusok tartományához vezet. Poe esztétikájában a szépség az a létmód, amit soha nem birtokolhatunk, amit csak egy-egy pillanatra élhetünk át, kizárólag a lélek felemelkedése („elevation of the soul”), a költészet élménye révén. Éppen ezért fontos, hogy az utolsó versszakban a végső „nevermore” az esztétikai élmény képességét is megtagadja a rabul ejtett lélektől:

And my soul from out that shadow that lies floating on the floor

Shall be lifted – nevermore.

(A „from out” szórend itt is kiemeli a szabadulás vágyát és reménytelenségét.) Nagy kérdés, hogy ezeket a sorokat mint olvasók mennyire érezzük felemelőnek. Mondhatjuk-e Poe és Brett Bourbon segítségével, hogy a vers (és az alvás) a szépség (és a halál) felé emeli a lelket? Késztetheti-e szárnyalásra az olvasó lelkét a lélek végső kétségbeeséséről, a felemelkedés lehetetlenségéről szóló utolsó két verssor? Talán van erre remény abban a szobában, ahová a szállóige véletlenül berepült: az olvasói lélek talán tehet vele egy kört, majd gyönyörködhet a röptében anélkül, hogy elhessegetné vagy kalitkába zárná.

1 Stanley Cavell: „Being Odd, Getting Even”, in: In Quest of the Ordinary. Lines of Skepticism and Romanticism, Chicago and London, University of Chicago Press, 1988. 186.
2 „A műalkotás filozófiája” („The Philosophy of Composition”) magyarul, Babits Mihály fordításában 1. Edgar Allan Poe válogatott művei, válogatta Borbás Mária és Kretzoi Miklósné, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981.
3 J. C. Cooper: An Illustrated Encyclopaedia of Traditional Symbols, London. Thames and Hudson, 1978, 1984.
4 Vas István fordítása. A verset idézi Eugene O’Neill Hosszú út az éjszakába című drámájában Jamie (IV. felvonás). Rosetti Poe-nak és A hollónak nagy csodálója volt, a vers hatására írta The Blessed Damosel (Az üdvözült lány) című költeményét is.
5 Darrel Abel amerikai irodalmár Poe novelláit két nagy csoportra osztja, szerinte az analitikus szövegekben még a legképtelenebb események is valamilyen logikusnak hangzó magyarázatot kapnak, míg a szintetikus történetekben bizonyos földön túli jelenségekre (pl. különös illat- és színhatások, sőt, lélekvándorlás) nincs semmilyen felfogható magyarázat.
6 Poe elméleti műveiben így határozza meg, mi a költészet: „the rhythmic creation of beauty”.
7 L. Brett Bourbon – Kállay Géza: „Mi a vers?” https://ligetmuhely.com/liget/mi-a-vers/
Szigeti Balázs fordítása ugyanebben a 2007/2. számban jelent meg.
kép | adobe.com