Kolos Tamás

MIÉRT? A GYERMEKÖNGYILKOSSÁGRÓL

MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1987 április]

MIÉRT? A GYERMEKÖNGYILKOSSÁGRÓL

A világon korunkban mintegy 1000 ember hal meg naponta öngyilkosság következtében.

A hazai statisztikai adatszolgáltatás kezdete, azaz a 19. század második fele óta tudjuk, hogy Magyarország stabilan az igen „előkelő” helyek egyikét – gyakran a legelsőt! – foglalja el a listán, s a fokozatos emelkedési arány mind a mai napig nő.

Gondoljuk meg! Hány formát élt meg hazánk a múlt század második fele óta. Volt a kiegyezés „boldog békevilága”, majd jött az I. világháború, a Tanácsköztársaság, Trianon, a fehérterror, a Horthy-korszak félfeudális viszonyai, a II. világháború, a felszabadulás, a koalíciós időszak, a magyarországi sztálinizmus kora, 1956 és végül a mai konszolidáció – immár évtizedekben mérhetően. S mindezeken az egymástól olykor merőben különböző társadalmi formákon belül, melyekben az egyén nyilván másként és másként élhette meg és teljesíthette ki önnön vágyait: maradtunk listavezetők a világ öngyilkossági statisztikájában. Úgy tűnik, függetlenül minden társadalmi, politikai, gazdasági, eszmeáramlati tényezőtől.

itt a legtöbb az öngyilkosság

Ha csak szűkebb világunkban nézünk körül: alig vitatható, hogy hazánkban „élhető életet élünk” – és mégis itt a legtöbb az öngyilkosság. Miért? A brutális tényekkel szembesülve választ keresünk. A pszichológus egyéni bajokkal, egyedi sorsokkal találkozik, mégis érzékeli, hogy a jelenség mögött a közösség általánosabb bajai húzódnak meg. Talán torzító elhallgatások, hazugságok, takarások? A magyar történelemből jól ismert önpusztító válaszok közé tartozik az ijesztő méretű öngyilkosság? Az eszmények hiányára és súlyos sérülésekre figyelmeztetnek, ez bizonyosnak látszik.

A regionalitás, különös módon, országon belül is megjelenik: egyes megyékben három-négyszeres az öngyilkossági arány más megyékhez viszonyítva. De térjünk át a valóságos számadatokhoz. Nézzünk meg egy átlagos esztendőt, nem távolít, de nem is a mait, pl. 1980-at. Ebben az évben hazánkban öngyilkosság következtében csaknem 5000 ember halt meg, míg közlekedési balesetben kevéssel több mint 1700. Közel háromszor annyi öngyilkos, mint balesetező haláleset! S ha mindehhez hozzávesszük, hogy bizonyos becslések szerint tízszer annyi az öngyilkossági kísérletek száma, mint amennyi a „sikeres”, tehát halállal végződő eset, akkor mintegy 50 000 emberrel kell számolnunk!

Riasztó számok – alig érthető tények ezek!

kolos2 0618

A gyermek-öngyilkosságok terén is „világelsők” vagyunk. Hazánkban évente 3–400 gyermek kísérel meg öngyilkosságot, s minden tizedik halállal végződik. Az öngyilkos gyermekek átlagéletkora 12,7 év; 80 százalékuk 12–14 éves, tehát zömmel a pubertáskorúak a veszélyeztetettek. A nemek aránya meglehetősen állandó: négyszer annyi a leány, mint a fiú.

A serdülőkor a nagy biológiai és pszichológiai átalakulás időszaka, talán a legnehezebb valamennyiünk egyedi történetében. A neuro-hormonális apparátus átrendeződése, a szülőről leválás kezdete, a már nem gyerek – még nem felnőtt korszak bonyodalmai. A serdülő normarendszere fellazul, elszegényedik a problémamegoldó készségük, hajlamossá válnak mindenfajta sérülésre és szélsőséges cselekedetre. Felvetődik a kérdés: mi itt az elsődleges? Amit magunkkal hoztunk vagy ami körülvesz bennünket?

Az ember személyiségét alapvetően két tényező határozza meg: az örökletes struktúra és a környezeti hatások összessége. E két tényező egymás szüntelen kölcsönhatásának folyamatos erőterében alakítja az egyed magatartásának módozatait. Tekintettel arra, hogy a genetikusan kódolt struktúra megváltoztathatatlan, ugyanakkor a külső hatások folyamata általunk befolyásoltan működik, a személyiség szerveződésének vizsgálatakor elsősorban ez utóbbi tényezővel érdemes foglalkoznunk.

a családi minta

A nevelés szó a magyar nyelv jelentéstanában a növelés szóból származtatható. A nyelv lelke itt már önmagában is kifejezi azt az aktivitást, ami a kicsiknek naggyá válásában a folyamatot támogatja. A nevelésnek két nagyobb formáját tartjuk nyilván: a direkt formát, ami inkább intézmények keretében, didaktikusan kimunkáltan jut kifejezésre, valamint az indirektet, ami a családi minta spontán elsajátításának folyamatában történik.

Elsődlegesnek tekinthetjük az indirekt nevelést, nemcsak a dolgok természetes időrendje miatt – előbb éljük meg a családi formát, mint az intézményit –, hanem azért is, mert a családon belüli légkör, a családtagok egymáshoz való viszonyulásai, a hangnem, a hangsúly és a hangvétel, szóhasználat és mimika, a gesztusok és közelítések, tehát mindaz, ami egy gyermek számára az ő családját, csakis az ő családját jelenti, elsőrendűbb élmény mindenfajta intézményes és didaktikus forma hatásánál, s így személyiség-meghatározó hatásfoka is döntőbb.

A tanulás fogalmát a tudomány néhány évtizede a legszélesebben értelmezi: magatartásunkat tanult stimulusok reakciójának tekinti. Aki jól, pozitívan tud érezni, az ezt az igen fontos magatartásmódot megtanulta. Maga is átélte a szeretettség olyannyira nélkülözhetetlen élmény-folyamatát. A tapasztalás atomnyi részecskéi összetevődnek előbb személyiségjeggyé, majd mindaz a hatás, ami a történések szüntelen áramlásában bennünket ér, a mennyiségek összegeződése során végül is létrehozza magát a minőséget, ami maga a személyiség.

A családnak mint a társadalom legkisebb egységének érzelmi légköre tehát az egyed alakulásának meghatározó közege. Az a gyerek, akinek élményanyagában családja viselkedés-rendszere negatív modellként szerepel, ezt tanulja meg és nagy valószínűséggel nem lesz stabil, nem tud bizonyos hatásoknak ellenállni, nem képes a problémáit egészségesen megoldó személyiséggé érni. S mivel nem tanulta meg – mert nem volt hol és kitől megtanulnia – a pozitív magatartás alapvető formáit, nem, vagy csak kevéssé tud alkalmazkodni a családon túlmenő, immár szélesebb társadalmi egységben, például az iskolában sem. Alkalmazkodási elégtelensége miatt kiszorul a gyermektársadalomból és ezzel további sérülések parttalan áradatát kénytelen elszenvedni.

kolos3 0618

Saját előnytelen élethelyzetét újra meg újra átéli, a konfliktusok halmozódásával egyenes arányban torlódnak benne az agressziók. Úgy érzi, nincs kiút számára, reménytelen a helyzete, hiszen mindez többnyire a pubertáskorban, ebben a normál lezajlás esetén is oly nehéz korszakban éri. A kritikátlan kamasz, a helyes megoldást nem találó serdülő a kívülről elszenvedett, de benne felgyülemlett agressziót végül is önmaga ellen fordítja: öngyilkosságot követ el, illetve kísérel meg.

Természetesen mindez nem szükségszerű, nem törvényszerű és nem kötelező, de sajnos, előfordul s itt és most éppen ezzel az előfordulással foglalkozunk.

szerveződik

Fontos tudnunk, hogy az öngyilkosság mindig szerveződik. A gyermekek által megnevezett, sokszor banális kiváltó ok – egy intő, rossz szó, rálegyintés, vagy egyéb csekélység – mögött mindig meghúzódik a változatos és hosszanti érzelmi sérülések agressziót felhalmozó fonala. Valódi halálvágyat, szerencsére, viszonylag ritkán találni öngyilkos gyermekeknél. A többségük nem akar meghalni. Pontosabban: nem meghalni akar, hanem az életéből olyannyira hiányzó törődést szeretné maga felé fordítani. Egyes szülőkben felmerül az aggály: vajon, ha gyermeke öngyilkossági kísérletét követően megváltoztatja korábbi magatartását, nem idéz-e elő még nagyobb bajt? Ha kedvesebb lesz a viselkedése, nem kell-e azzal számolnia, hogy a gyermek esetleg visszaél ezzel? Fegyverként használva mintegy „rátanul” az öngyilkossággal való manipulálásra? De gondoljunk arra, hogy jókedvében senki nem lesz öngyilkos. Sokat és hosszan szenvedett az, aki ezt megkísérli. Még az ilyen zsaroló tendenciájú öngyilkosság sem képzelhető el a gyermek mélyen átélt valódi problémája, a szeretethiány kínzó érzése, segítségkérés nélkül. Nem lehetnek megfontolásaink: ha egy szenvedő gyermek segítséget kér, akkor nyújtani kell! Ezek a gyermekek azért követnek el öngyilkossági kísérletet, hogy haladékot kapjanak, hogy felmentést nyerjenek, hogy kimeneküljenek, hogy odafordulást provokáljanak, hogy kíméletet találjanak, hogy szeressék őket, hogy védelmezőt leljenek, de legalábbis, hogy pihenhessenek egy kicsit, hogy egy időre lerakhassák addigi életük ólom súlyait.

kép | Peter Alexander művei, wikiart.org