MEGÁLLÁS NÉLKÜL
Keresztül-kasul sétálok a városban.
Lépésszámlálóm figyelem,
hogy elég kalória ég-e el,
hogy ne hízzak túl magamon.
Ruháim így is lecserélődnek:
múltam darabjait vagdosom,
mint lázadó tini,
ki pengével karcol ábrákat önkezére,
hogy a figyelem sebtapaszát megszerezze.
Tapasztalatom persze egyre több,
mégis ugyanazokba a kátyúkba lépek,
hiába tudom kívülről az utcák nevét,
ahol elvesztettem gondolataim szüzességét,
ahol először tanultam meg gyűlölni –
magam
sem tudom merre tartok,
csak tartom az iramot,
égetnem kell,
mert növekvő hasam egyre erősebben gravitál.
Talán megvetve ágyat
feküdnöm kellene,
de még mindig hajt valami,
akár kiöregedett biciklistát,
aki pedálokról és küllőkről álmodik,
miközben falain a Tour de France érmei
vakítanak csukott szemébe.