Horgas Judit

KOCKAFEJŰEK

[KÉPLÉNYEK] (2002 július]

KOCKAFEJŰEK

Az angyal éppen a tévéstúdió épülete fölött szárnyalt, amikor egy erősebb légörvény kibillentette egyensúlyából. Az apró, fekete szárnyak pár másodperc alatt ismét a magasba lendítették, de ez is elég volt, hogy elkövesse földöntúli élete legnagyobb tévedését. A hirtelen támadt széllökéssel küzdve letekintett a kockaformájú épület tetejére, pillantása áthatolt a szürke betontetőn, és egyenesen a stúdióban zajló felvétel résztvevőin állapodott meg. A látvány hatására kis híján újra zuhanni kezdett, de még időben észbe kapott, és erőteljes szárnyverdesés közepette a lapos tetőre ereszkedett.

A pengevékony hold keskeny csíkja beragyogta a betonsíkot. Az angyal óvatosan lépegetett, mert a nyári nap megolvasztotta a rések közé öntött szurkot, és hamarosan vastag réteg borította lábát, mint egy súlyos cipő. A tetőre vezető lépcsőhöz vonszolta magát, hangtalanul kitárta a lelakatolt, rozsdás vasajtót, és fekete lábnyomokat hagyva maga után a stúdió felé irányította lépteit.

Közben a műsor már elkezdődött: a színpadon két kockafejű lebernyeges, a szemük bamba, a szájuk tátva, és gurgulázó hangok özöne áramlik ki rajta. Időnként felvillan egy lámpa, és a körülöttük ülő tömeg tapsban tör ki.

Az angyal már a folyosón járt, a taps hallatára felkapta a fejét, mert az összecsattanó tenyerek zaján is áthatolt az egyik kockafejű csilingelő kacagása. Szinte látta, ahogy hátradobja fürtjeit, és teli szájjal nevet. Összevont szemöldökkel indult tovább, a szárnya csapzottan lógott, a folyosót borító szőnyeg színes bolyhai a talpához tapadtak.

szinte igazinak látszott

A stúdióban közben elcsendesedtek a nézők, az előbb még kacagó lény magánélete nehézségeiről mesélt, olyan egyszerűen és természetesen, hogy a másik szemében megcsillanó könny szinte igazinak látszott. Az elkomoruló hangulatot vérpezsdítő tangóval dobták fel: a fekete-vörös ruhás férfi lassan végigcsúsztatta kezét a táncosnő hosszú combján; a nézők izgatottan nyeldekeltek.

Ekkor ért a stúdió párnázott ajtajához, átsuhant az operatőrök, sminkesek, öltöztetők, tétován tébláboló biztonsági őrök és izzadt táncosok gyűrűjén, apró, fekete árnya belesimult a tarka csillagokkal teleszórt, sötét háttérbe. Senki nem tartóztatta fel, amíg a hosszú haját dobáló, csilingelő kockafejű közelébe ért. Már éppen kinyújtotta karját, hogy megérintse, amikor a csillagos háttérfüggönyt felhúzták, és a hatalmas vetítővásznon fényképek jelentek meg óriásira nagyítva. 

Az angyal borzadva hátrahúzódott, míg a gyerekkori képektől eljutottak a legfrissebb felvételekig, az újra meg újra felvillanó, éles fény mintha elvakította volna a nézőket; biztosan tudta, hogy senki nem látja őt: az egykor kerekded fej szinte szabályos kockává torzul, a könyörtelenül keményedő él kettészeli az arcot és megfeszíti a rásimuló bőrt. A két lény a vászon szélére húzódva elégedetten kacarászott, az evolúció ténye bizonyítottnak tűnt. 

Mély lélegzetet vett és előrelendült, határozottnak hitt mozdulattal a kockafejű vállára helyezte kezét, és a könnyen perdülő székkel együtt maga felé fordította. 

– Gyere – nyújtotta kezét sürgetően. – Nincs itt semmi keresnivalód.

De az csak rázta a fejét, görcsösen a forgószék karfájába kapaszkodott, mintha attól félne: erőszakkal magával viszi. Az angyal döbbenten állt, majd a kijárat felé indult. Az ajtóból még visszanézett. A színpadot ragacsos fekete lábnyomok szelték át. 

kép | Joan Miró

Megosztás közösségi médián

1974-ben született Budapesten, az ELTE BTK angol szakán diplomázott, ugyanitt doktorált. Dolgozott angoltanárként, fordítóként, szótárszerkesztőként; megbízott előadóként tanított az ELTE BTK-n, szervezett előadás- és vitasorozatot. A Ligetben folyamatosan jelennek meg esszéi, kisprózái, novellái, fordításai és interjúi, a Szitakötőben meséi. 1998-tól a Liget olvasószerkesztője, majd szerkesztője. 2008-tól a Szitakötő szerkesztője és...

Tovább a szerző oldalára