KIT KERESETT OTT?

„Időnként, ha már nagyon terhesnek érzem a magányosságot, benézek a Hungáriába” – írja 1955 tavaszán Kassák a Szénaboglya egyik jegyzetében. Hogy dacosan összeszorítja a száját, hogy kérlelhetetlen elhatározásra jut, hogy teljesíti, amit kötelességének érez, például túljutva élete „egy kritikus szakaszán” (melyik nem volt az?) leül a tiszta papír elé, hogy a lemondás, a hallgatás ideje után rájegyezze érzéseit, gondolatait, „a torlódó eseményekkel kapcsolatos” észrevételeit, mindezt oly könnyű elképzelni. De ez a fájdalom, ez a magányosság, pontosabban a fájdalom és a kiszolgáltatottság ilyen elemi megmutatása, no meg a nosztalgia szokatlanabb. A keserves számvetés, hogy a 19-es forradalom után hét évig élt emigrációban, most pedig (’55-ben) hét év óta ismét emigrációban kallódik, „úgynevezett belső emigrációban”, s hogy az előbbi mégiscsak elviselhetőbb volt, hiszen akkor „gyilkos ellenségek elől” menekült – az efféle „észrevétel” mintha kassákos volna, de amikor megvallja, hogy olykor-olykor benéz a Hungáriába, az ember felkapja a fejét: miért? miért néz be? kit keres ott? Megvigasztalja talán a düh, az államilag gyártott írók megvetése? „Megkaptak minden (nagyon sok esetben túlzott) anyagi és erkölcsi támogatást az államtól, s ma fájdalmasan érzik, hogy közepes írókból kitüntetésekkel díszített, az anyagi jóléttől kövérre dagadt kincstári hivatalnokokká alakultak át. Nyüzsögnek a Hungáriában, és nem tudják, hogy mitévők legyenek önmagukkal. Nem mernek kilépni a jól jövedelmező szolgálatból, és szeretnék visszakönyörögni magukat a magyar irodalomba.” Egyáltalán, mit gondol ’55-ben Kassák az egykori kávéházról, tehát nem az akkori kurzus irodalmának „vásárian pompás gyűjtőmedencé”-jéről, hanem arról a megidézett régiről, hiszen „kirojtozódott nadrágban Karinthy Frigyes itt írta az Esik a hó nagyszerű novelláit, itt szomorkodott Szép Ernő, itt izgult Kosztolányi, itt születtek meg Tóth Árpád barnafürtös fejében a pompás rímek, és még hányan zsúfolódtak és lelkesedtek ott fönt a karzaton, ami egy óriási hajóhoz hasonlított, ami kincsekkel terhelten halad előre sziklák és zátonyok között, és Osvát Ernő a kormányosa”. Elfelejtette volna, mennyi fájdalom érte, idegenségérzés, kívül maradás ezen a kincsekkel terhelt csodás hajón? Vagy az a fájdalom nem vethető össze a mostani fájdalommal? Talán valamilyen kapaszkodóra, biztos pontra, akár konvencionális minősítésre múlhatatlanul szükség van az életben maradáshoz?

dühösen baktat

Olvasom a ’88-ban még mindig meghúzott, de végre könyvalakban megjelentetett Szénaboglya utószavában, hogy Kassákné ’82-ben visszakérte a Petőfi Múzeumból a hosszú ideig zárt anyagként őrzött kéziratot, mert úgy vélte, elérkezett az idő – legalább részletek – publikálására, s erre önkéntelenül bólintok, ismerős. Ugyanebben az évben a Szépirodalmi Könyvkiadó is elérkezettnek látta az időt, hogy megjelenjen Szemfényvesztés című regényem (zárt anyag persze nem volt a kézirat, hiszen még külső cenzor is bírálta), amelyben két szál fut párhuzamosan: a kortárs szereplők kalandjai s egy arisztokrata család majd kétszáz évet átívelő története. Egyik is, másik is szigorúan fiktív, de azért néha elegendő egy roppant egyszerű kulcs – például alig rejtett, hogy a helyszín, a jelenben játszódó történet múzeuma-intézete, egyben a 18. század elején épült Istvándy-palota: a Petőfi Múzeum. ’71-ben ott dolgoztam, de „felsőbb utasításra” onnan is eltávolítottak. A regény fiktív dokumentumai között nekem talán a legkedvesebb Istvándy Ferenc töredékben maradt emlékirata, melyet a harmincesztendős, szörnyen magányos, helyét, szerepét szenvedve kereső férfi a bécsi emigrációban írt, feltehetően 1922–23-ban; mint a többi kitalált szereplőt, őt is valóságosan létezett emberek, épületek, események veszik körül. Így aztán az egyik bekezdésben ezt rójuk naplóféleségünkbe (Istvándy, illetve én): „Kassákot láttam az Universität Strassén, talán a Cafe Beethovenből jött (kit keresett ott?), erős kísértést éreztem, hogy megállítsam és bemutatkozzak neki… Egyedül volt, s nekem úgy tűnt, dühösen baktat, előreszegezett tekintettel, kalapja mélyen a homlokába húzva és keskeny szája mintha szavakat formálna. Törékeny és mégis szikár-kemény, legalább egy fejjel alacsonyabb nálam – szóval szerettem volna kezet fogni vele, pár szót váltani – elképzelhetetlen szavak –, habozva indultam feléje, aztán mégse. Ment tovább, és már nem futhattam utána.” A kassáki szikár-keménységet, makacsságot, a dac testet öltését persze csodáltam, szükségem is volt erre a csodálatra, még ha oly sok minden távol tartott is a sohasem látott mestertől. Mindenesetre, amikor a Petőfi Múzeumban lehetőségem volt választani, hogy miféle magnós beszélgetéseket készítek a hangtár archívumába, szinte habozás nélkül írtam munkatervembe, hogy három folyóirat, három karakteres szellemi műhely még élő formálóival készítenék interjúkat, hogy a Ma, a Szép Szó és az Újhold érdekel leginkább. Nem arattam osztatlan sikert. Az a fajta dac vezetett? Úgy gondolom, és éreztem akkor is, hogy a játék, a szabadságtól kótyagos, mintegy szabadság-dependens játékszenvedélye legalább annyira. Vagy nem játék-e képzelegni egy emigránsról, képzelegni a Kassákkal elképzelhetetlen szavakat váltó polgárrá és értelmiségivé lett arisztokratáról – és odaírni a nagy sokára megjelentetett könyv fülére, hogy „Horgas Bélával sikerült megalakítanunk a legkisebb irodalmi csoportot”?

Ha valaki – íróféle, de olyan író, aki normálisan azért megmaradt „csak egy ürgének, ahogy Ottlik mondja –, nos, ha nagyon otthontalannak érzi magát az úgynevezett irodalmi életben, ha azt tapasztalja, hogy a „vásárian pompás gyűjtőmedencét” ma is kívülről, és egyáltalán nem esztétikai szempontok szerint töltik meg, ha fájlalja az irodalom pozícióinak elvesztését, ha szenved a társtalanságtól vagy a lehetséges társak süketségétől, közönyétől, egoizmusától, és így tovább, ajánlatos, hogy józanul maga mögé pillantson, és megkérdezze: volt-e valaha író, élt-e a világ bármely táján, aki az úgynevezett irodalmi életben otthonosan érezte magát. Én egyet sem tudok, és gyanakszom, hogy azért nem, mert csakugyan nincs ilyen. Írófejedelem vagy egy-egy korszak irodalmát összefogó, meghatározó mester, Kazinczytól Aranyig és Vörösmartytól Babitsig persze sok mindenki elsorolható, de mintha éppen ők volnának a legmagányosabbak, a leggyötröttebbek. József Attila egy interjúban nagyon határozottan és okosan érvelt amellett, hogy magányos költő nem létezik, hiszen „A költő az az ember, aki nem akar egyedül maradni, nem akar belenyugodni a látszat-emberi kapcsolatokba. Csak akkor ír, ha valamihez tartozónak érzi magát. A magányosság költői: többi magányosokkal éreznek közösséget. Aki tényleg teljesen magányosnak érzi magát, és a többi magányosokkal sem találja meg a kapcsolatot, az nem ír verset.” Bizonyára így igaz. De talán az is igaz, hogy aki valamelyest nem érzi magát magányosnak, sőt a saját közegében, szakmájában idegennek, már-már kitaszítottnak, netán ott a leginkább, az megint csak nem ír. Célszerű tehát, ha körültekintéssel, összehasonlítással hűti-védi magát az a bizonyos ürge, ha fontolgatja aztán, hogy ő maga vajon mennyivel járult, járul-e mások idegenség-érzéséhez, mennyire képes ki-kinézni saját bűvköréből, érdekli-e mások kapcsolat-igénye, teljesítménye. Ajánlatos és célszerű, mondom, csakhogy az íróféle ürge, aki igen gyakran bámulatosan egyeztetni tudja a folyamatos sértettséget a mások iránti közönnyel, hajlamos lehet az öngyötrés, az önmaga kéjes élveboncolásának szélsőséges változataira is (mert ahogyan évtizedekkel ezelőtt egy főszerkesztő kéziratot visszaküldő levelében írta volt a szerzőről: a szenzibilitásig érzékeny), szóval éppoly ajánlatos és célszerű, ha az önvizsgálat nem fordul vallási alázatba, és nem feledkezünk meg arról, hogy az úgynevezett irodalmi élet, az úgynevezett objektíven létező persze végtelenül mocskos. Akit jósorsa és jelleme megóvott a medencében ficánkolástól, hálás lehet a viszonylagos magányért, a viszonylagos meg nem értettségért, a viszonylagos közönyért és igazságtalanságért, akár az üldözésért is. Mert mindenféle elhallgattatásnál (ez egyébként legtöbbször csak az író és lehetséges olvasói közti kapcsolat felfüggesztését, méghozzá ideiglenes felfüggesztését jelenti) és a különféle egzisztenciális nyomorgatásnál szörnyűbbnek tűnik, ha valakit kiválaszt, kiemel, futtat, ha a kurzus szellemi jelképének hordozójává avat a hatalom. A történelmi helyzet, vagyis a hatalom otrombasága és brutalitása, no meg a kiszemelt áldozat személyisége nagyon különböző összjátékot és nagyon különböző tragédiát (de bizonyosan tragédiát!) okozhat, olyat, amelyben – ellentétben az elnyomás, a kényszerű hallgatás lehetséges szenvedéseivel és mindenféle következményével – nincsen mód a katarzisra, tehát valamilyen, akár esztétikai jóvátételre.

magának Sztálin elvtársnak

Negyvenöt évvel ezelőtt két magyar író kapott Sztálin-díjat. Pontosabban 1951-ben választottak először „magának Sztálin elvtársnak a kezdeményezésére” a szovjet írók alkotásai mellett külföldi műveket is, s így jutalmazták „Kína, Franciaország és Magyarország íróinak műveit, olyan műveket, amelyeket a békéért és a demokráciáért folytatott harc nagy eszméi lelkesítenek”. (Szóval az első körbe jutottunk, de akkor még úgy mondták – Bóka László kifejezése –: „a világ őrtornyára fölvonták a magyar lobogót!”) A díjak odaítéléséről ’52 márciusában értesítették a választottakat, Aczél Tamást és Nagy Sándort, majd ’52 októberében a Szovjetunió budapesti nagykövetségén „ünnepélyes keretek között adták át” a jelvényeket, okleveleket és „az ezzel járó 25 000–25 000 rubelről szóló csekket”. „A szovjet nagykövetség épületének Lenin és Sztálin arcképével díszített márványtermében rendezett ünnepségen megjelentek – amint a Szabad Nép tudósít –: Farkas Mihály vezérezredes, honvédelmi miniszter, Kiss Károly külügyminiszter és Horváth Márton, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagjai, Dénes István, a DISZ főtitkára, Szabó Piroska, az Elnöki Tanács titkára, Darvas József közoktatásügyi miniszter, a Magyar Írók Szövetségének elnöke, Berei Andor, a külügyminiszter első helyettese, Jánosi Ferenc, a népművelési miniszter első helyettese, Mihályfi Ernő és Erdei Sándor népművelési miniszterhelyettesek, Kónya Lajos Kossuth-díjas, az Írószövetség főtitkára, Gergely Sándor, Illyés Gyula és Szabó Pál Kossuth-díjas írók, Rusznyák István Kossuth-díjas akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lukács György Kossuth-díjas akadémikus, a Béke-Világtanács tagja, Kisfaludy Stróbl Zsigmond Kossuth-díjas szobrászművész, a Magyar Népköztársaság kiváló művésze, Pór Bertalan Kossuth-díjas festőművész, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, Fischer Annie Kossuth-díjas zongoraművésznő, a Magyar Népköztársaság kiváló művésze, valamint a magyar politikai, kulturális és művészeti élet számos más kiemelkedő személyisége”. Az Irodalmi Újság beszámolójában jócskán tömörít, így aztán csak „gyönyörűen feldíszített márványterem”-ről olvashatni, és a névsor is kurta, írókat, képző- és zeneművészeket, tudósokat természetesen nem említenek név szerint. Bóka László a Csillag áprilisi számában már összefoglalta az esemény irodalmi jelentőségét: „Hogy a díjat a Szovjetunió Minisztertanácsa adja…, az azt jelenti, hogy a nemzetközi békeharc nagy erejű, kipróbált harcosainak szeme a csata hevében megakadt a mi ifjú irodalmunkon s – két kardcsapás közt – mámorító biztatást villantott felénk tekintetük: jól forgatjátok a kardot!” S voltaképpen ő ír a legnyíltabban, mikor így folytatja: „Valljuk meg: a feltörő öröm és fölbuzgó hála hevületében az első percben szinte elfeledkeztünk azokról a magyar írókról, akik ezt az örömöt műveikkel megszerezték nekünk”.

Aczél Tamás – ahogyan Nagy Sándor is – két esztendő múltán Nagy Imre lelkes híve lesz, antisztálinista, reformer kommunista; ő ’56-ban emigrál, és élete végéig önelszámolást végez, könyvei fontos dokumentumok a kor megértéséhez, de érzésem és ízlésem szerint nem írói művek. Aczél Tamást nem ismertem, de tudom, hogy Budapesten született, ’48-ban magyar–angol szakon végzett, előbb Londonban, aztán az Egyesült Államokban telepedett le, Brüsszelben dolgozott és Párizsban halt meg.

Nagy Sándort ismertem, s ahogy a rossz újságfotókon most nézem, amint mámorosan átveszi a Sztálin-díjat (’49-ben persze mindketten már Kossuth-díjat is kaptak, hiszen a választás, a felfuttatás akkor sem volt elkapkodott), meg egy másik fotón is, itt Kassák mellett látom az írószövetségi taggyűlésen (az ’59-ben újraszervezett Írószövetség ez, Nagy Sándor erősen figyel, szinte elszántan, szenvedélyesen, talán felháborodottan is, mindenesetre az öreg Kassák keserű vonásainak árnyékában különösen aktívnak látszik) – tehát ismertem és felidézem most, és látom, hogy zárójeles közbevetéseket teszek, mintha halaszthatnám vagy egészen elhessenthetném, hogy fájdalmas ez a felidézés.

minden bizonnyal analfabéta

A baracskai kubikos családban született, négy polgárit végzett fiú kamaszként kapcsolódott az illegális kommunista mozgalomba, sorkatonaként a frontra vitték, fogságba esett, ’44-ben átállt a szovjetekhez, de ’45-ben – nyilván taktikai meggondolásból – a Nemzeti Parasztpárt tisztségviselője lett, csak ’48-ban lépett át a kommunista pártba. Szegeden a NÉKOSZ egyik szervezője, szegedi emlékeim azonban alig vannak róla; tudom, hogy tüdőbetegségét – először az országban – Streptomycinnel gyógyították, s hogy apám ’51-es meghurcolásakor kivételesen bátor volt, hűséges barát, tehát a pártfegyelmet súlyosan és sorozatosan sértette, de a legkorábbi, nem is kép, hanem ismétlődő jelenet, ami világosan megmaradt, a Sztálin-díj utáni időből való. Mi Budapesten laktunk már, s ő gyakran megfordult nálunk, sokszor országgyűlési nap estéjén, és ha az öcsémmel kértük, hogy „Sanyi bácsi, mutasd meg, hogy csináltok a Parlamentben”, készségesen és tehetségesen játszotta nekünk a bólogatást és a vastapsot. Tőle tudtam, milyen a vastaps. Aztán mi is meglátogattuk Szegeden, nem sokkal azután, hogy első feleségével és három kisgyerekével beköltözött az újszegedi villába. Mert a város ezzel a korábban elkobzott, és igényesen, nagypolgári módra berendezett házzal toldotta meg a Sztálin-díjat. Azt hiszem, olyan igazi hangversenyzongorát akkor láttam először, lakásban biztosan először, mert maga a gyönyörű, fekete test ragadott meg, s hogy mennyire abszurd volt a „találkozás”, szürreálisabb ez a család és a zongora együtt, mint a varrógép és az esernyő azon a boncasztalon; különösen Nagyné, a szeretetre méltó Gizike, akit nem is néniztünk, s aki akkor is falusias kedvességgel fogadott bennünket, szinte restelkedve, hogy itt nem áll úgy a kezére minden, ahogy megszokta; a minden bizonnyal analfabéta Gizike öröme és mentegetőzése meg a káprázatos zongora csak később montírozódott össze bennem, persze, csak később, sokkal később, amikor már semmit sem tudtam sem az asszonyról, sem a zongoráról, a házról, a gyerekekről. Nagy Sándor Budapestre költözött, többször vált és házasodott, talán több asszonytól gyereke is született, egyre kopottabb és szegényesebb lett, egyre inkább olyan, mint a nélkülöző munkásemberek, noha külsőségekben, öltözködésben például korábban is szerény maradt. Nem aszketikusan, nem elvszerűen szerény, egyszerűen csak nem tudott úrhatnámmá válni. A nagy testű, erős hangú, hatalmasakat nevető, óriási, sötét bogárszemét ragyogtató férfi jól tűrte, talán maga is terjesztette a bővérűségéről szóló adomákat. Egy legenda szerint még az ötvenes évek derekán üzentek a szovjet írószövetségből a magyar elvtársaknak, hogy bár a Szovjetunió a világ legfejlettebb és leggazdagabb országa, kérik, ha legközelebb Nagy Sándor elvtárs hozzájuk látogat, küldjenek vele egy vagon bort és egy vagon nőt, mert az író ebbeli igényeit még ők sem tudják kielégíteni.

A Sztálin-díj – és minden díj, kitüntetés, adomány, minden kiváltság és egyszerre rázúduló elismerés – megrémítette. A szovjet nagykövetségen elmondott köszönőbeszédéből sem nehéz kihallani a szorongást, s hogy a fogadkozásai, megfelelési igyekezete halálosan komoly volt. Írni nem tudott többé, de megpróbálta a politikai-társadalmi becsületét őrizni. ’60-ban még megjelent a Tiszatáj kiadásában egy kötet, válogatás a novelláiból, amelyről B. Nagy László akkor azt írta, hogy „bizonyos értelemben megrendítő olvasmány”. Az. ’97-ben bizonyos értelemben még megrendítőbb. Mert már a könyv első írása, a Bocsáss meg, mamka… című is a felszabadító hadsereg tagjainak nagyszerű és mélyen érző- gondolkodó voltáról, vívódásairól szól, az intellektuálisabb, vagyis habozóbb és a vadabb-elszántabb szovjet tiszt ütközéséről, álmatlan éjszakájukról, amelyen ki-ki elhatározza, hogy bevallja: a másiknak ad igazat. A töprengőbb alkatú magában beismeri, hogy bátran az ellenség szeme közé kell lőni, igen, „nézetlen-szólítatlan” kell felrobbantani az egész burzsoá világot, csakhogy a kétségektől nem gyötört harcos meg éppen akkor éli át, milyen szörnyű ártatlanok vérét ontani. Támadásuk során ugyanis lelőnek egy kisfiút, s ő megmutatja társának a véres tetemet és a sirató anyát – az anya aztán megértve, hogy ezek a katonák mégiscsak jót akarnak, s az igazi tettesek másutt találhatók, a felszabadítókkal megy, gyerekeiként gondozza és védelmezi őket szent harcukban. Igen, bizonyos értelemben megrendítő. Mint amikor az ötvenes években számtalanszor úgy mentem anyámmal szovjet filmet nézni, hogy majd betegre röhögjük magunkat, és röhögtünk is, a leghősiesebb fordulatoknál röhögtünk legjobban, mígnem egy polgárháborús történetnél, és éppen egy gyerekhalálnál megromlott a szánk íze, elment a kedvünk ettől az igazán egyszerű mulatságtól. És megrendítő olvasmány azért is, mert a kötet megjelenése után három esztendővel Nagy Sándor ott ült nálunk, nem a szüleimnél, hanem írótársként, régi barátként a felnőtt otthonomban, és bizalmasan elmondta, hogy tudja, a belügyi szervek minden moccanását figyelik. Éjjel és nappal figyelik és tesztelik. Ha az utcán megy, egymás után terhes asszonyok jönnek szembe vele, rengeteg terhes asszony, és figyelik, hogy ő miképpen reagál, otthon pedig a lakása fölötti lakásba építettek egy megfigyelő szerkezetet. Ott van, megnézte, olyan, mint egy jégszekrény, mindenekelőtt az ellenőrzi őt, bár még nem tudta megfejteni, milyen rendszer szerint működik, mert a gép hangosan be- és kikapcsol, ő ül alatta, pontosan lejegyzi, mikor kapcsol be és mikor ki, de nem tudja, milyen rendszer szerint… És a vallomása után néhány hónappal elfogták a jugoszláv határon, a fogházban pedig azonnal közölte, hogy nem Jugoszláviába, hanem Albániába indult. Apám orvosi tanúskodása ellenére is három évig raboskodott, a börtön után itt-ott még kapott állást, fizikai munkát végzett különböző gyárakban, aztán ’71 -ben sikerült leszázalékoltatni, de talán éppen ezzel végképp elveszített minden élethez kötő szálat – nem tudom persze, kinek mit jelent a végképp, s kinek mi a szál. Mindenesetre képtelen vagyok annyira hárítani pátoszt és pózt, hogy ne lássam jelképesülni a halálát. 1990. április 4-én halt meg, úgy tudom, közterületen, és úgy tudom, hosszú ideig nem tudták azonosítani a holttestét. A spenótnak becézett hatkötetes magyar irodalomtörténet utolsó, a ’45 utáni korszak irodalmáról szóló fejezetében, amelyet Tóth Dezső írt, Nagy Sándor neve és a Sztálin-díj ténye nem említtetik, Aczél Tamás pedig mint áruló egy zárójel példái közt szerepel. Az irodalomtörténet ’66-ban jelent meg, de az előszóból kiolvasható, hogy ’64-re már elkészült. Annak a kurzusnak a kínos teherré lett Nagy Sándorral, az előző hatalom roncsával nem volt mit kezdeni, s mert hatalom volt, tehát eleve gyáva, még hazudva sem tudott szembesülni – meg hát kiszemeltettek az új futtatottak, az új áldozatok, már ’58-ban kiválasztattak, méghozzá kísértetiesen hasonló párosítási elvvel: legyen egy népi és egy urbánus. A nyolcvanas évek derekán társaságban hallhattam az egyik kiválasztó játékos spicces meséjét, hogyan is történt mindez, és olvasom Tóth Dezső szövegét: „A szocialista líra iránti elismerést, a legnagyobb közönséghatást, érdeklődést nem véletlenül azok vívták ki, akik a társadalmi-politikai kibontakozással eszmeileg lépést tartottak. Nem csupán az ellenforradalommal szembeni fellépés első pillanatában, a konszolidációért folyó harc során, hanem mindvégig és mindmáig az élet, a fejlődés fősodrában álltak. A Tűztánc-osok közül Váci Mihály és Garai Gábor költészete nőtt ilyen, a szocializmus mellett szenvedélyesen elkötelezett, érzelmileg, gondolatilag gazdag, szocialista humanista lírává” …és így tovább. 1965-ben a két Kossuth-díjjal jutalmazott író Váci és Garai. Mi értelme volna, hogy most kikeressem azokat az újságokat, azokat a beszámolókat is, amelyek a ’65-ös díjak ünnepélyes átadásáról szólnak? Minek? Csakugyan, minek még? De hogy miképpen őröl az úgynevezett irodalmi élet, arra egyebek között akkor döbbentem rá, amikor a 70-es évek közepén könyvet írhattam a Móra Kiadó Így élt… sorozatában Karinthyról, s az Így írtok ti-hez jutva szükségesnek láttam megismerni Szabolcska eredeti verseit; hisz addig – mint irodalom szakos is – csak Karinthy paródiáival találkoztam. A Széchényi Könyvtárban ott volt előttem a Szabolcska-életmű, haladtam benne előre, kíméletlenül magammal, s egyszerre, az első világháború idején jártam már, mintha Váci-verseket olvasnék. Az az ízlés, az a verselési eszmény, s az az élet nem értésének fájdalma és a rohamos megkeseredés.

ideológusok-propagátorok-esztéták

A kiszemelés, futtatás, ejtés mechanizmusa manapság persze nem diktatórikus, nem központosított, nem brutális és nem is olyan nagy horderejű, de az egész kreálási procedúra van, és vannak futtatók, vannak kiszemeltek, akik mintha roskadoznának a glória alatt, mintha máris áldozatok volnának, és vannak ideológusok-propagátorok-esztéták – minden, ahogy megszoktuk, bár a jelentéktelenített komédiát tovább jelentékteleníti, hogy az ideológusok-propagátorok-esztéták – nagyon is megalapozottan – tárgyuk és a maguk szerepének jelentéktelenedését siratják. Kik, hol, hogyan?, csattanok fel magamban. Tessék megnevezni! Leírni a konkrétumokat, ha már a témához oldalogtam. Tessék időben szólni, rábökni a jelenségekre, mert ellenszenves és kicsit szenilis is az általánosító méltatlankodás. Aztán visszakozom: a rábökések évadán nem nagy bátorság még valamire rábökni, számonkérések és vádaskodások idején pedig csak úgy bűzlik a magyarázkodás, hogy ,,én másképp, más indulatból mondom a neveket, és sorolom a bűnöket, a botlásokat”. Nem bökök és nem sorolok, különben is rendes ürgeként inkább a saját helyzetemet és viszonylataimat szeretném érteni. Vagyis a meglévőt, a megtörténtet értelmezni, ideologizálni? Remélem, nem.

A többek között Tolsztoj megfogalmazta parancs, amely a „mit tegyünk hát?” ősi kérdésére adott logikus választ („változtassuk meg ennek az életnek a rendszerét, azt, amin alapul”) követi, a sürgető, gyakorlatias, és persze már a reménytelenségtől szorongattatott újabb kérdésre („hogyan?”) felel: „Úgy, hogy először is nem veszünk részt működésében” – ennek a kemény és talán kivitelezhetetlen parancsnak mennyire tudok eleget tenni? És persze nem a társadalom működésének legnagyobb bűneiről és igazságtalanságairól van szó, mint Tolsztojnál is, nem háborúról, elnyomásról, kizsákmányolásról, kivégzésről, nem világpusztításról, ó, nem, csak az úgynevezett irodalmi életről, amelyben mégis, meglehet, mint cseppben a moslék, ott az egész – mondhatom-e hát, még ha az ürgénél is ürgébb író, szerkesztő vagyok, hogy működésében nem veszek részt. Azt hiszem, igen. Nem kaptam és nem adtam kitüntetéseket, díjakat, nem kreáltam és – ebben nagyobb rész a szerencse – nem szerepeltem semmiféle protokoll- és toplistán, sohasem írnék „irodalmunk átfogó jelenségeiről”, nem minősíteném a mai magyar irodalmat, nem rangsorolnám az elmúlt hónap könyveit sem, hiszen nem láthatom át, nem ismerhetek mindent, nem ragadtatnám magam olyasféle nyilatkozatokra, hogy miképpen, értelmezhető és értékelhető az elmúlt öt év vagy húsz év vagy akárhány év lírája, regénytermése stb., mert úgy gondolom, vannak jellegzetes témák, kifejezési eszközök, sőt, egy-egy korszakban lehetnek nagyobb hatású alkotók, felismerhetők a divatjelenségek és a nyelvi szokások, izgalmas, ahogyan távolról rímelnek művek, vagy ahogyan hasonló szellemi légkörben született írások szinte összekapaszkodnak, csakhogy mindennek semmi köze az úgynevezett irodalmi élethez. Az úgynevezett irodalmi életet csinálók, az ilyen-olyan résztvevők – legyenek bár lapszerkesztők vagy egyetemi oktatók, a politikától, a kultúrpolitikától látszólag független kurátorok – először is természetesnek tartják, hogy „néhány meghatározó mű” ismeretében véleményt alkossanak a nem ismertről is, hogy mint a szociológusok, „mintát vegyenek”, és nyilatkozzanak, rangsoroljanak már csak önmaguk tudományos rangját is kijelölve az ítéletekkel. De hogy ilyesfélében nem vettem és nem veszek részt, vajon ez a legfelületesebb távolságtartás elegendő bizonyíték-e arra, hogy úgy véljem, abban az igazságtalan (és nekem otrombán művészet- és irodalomellenes) működésben nem veszek részt? S egyáltalán: lehet-e úgy részt nem venni, hogy közben nagyon is részese vagyok… minek? Nevezzem gyermek módjára „másik irodalmi életnek”? Vagy ifjúságom talán bonyodalmas, de az adott politikai viszonyok között értést remélő kifejezéseit idézzem, mint a „belül álló kívül álló”? A kérdéssel azonban ma sokkal praktikusabban ostromlom magamat, semhogy szemléletes képi, metaforikus válasszal kitérhetnék. Így, ha eltűnődöm, hogy Kassák kit keresett ’55-ben a Hungáriában, feltételezem, hogy például a csoda testesülését, vagy fortyogó indulatainak kellett valamilyen levezetés, vagy egészen mégsem tudta kizárni magát az úgynevezett irodalmi életből, mert – elképzelem – ha egyszer valaki bekerült, mint a tojásba is, kirekesztése felér a gyilkossággal, az önkirekesztés pedig az öngyilkossággal, mert akárhogy megvethette a betelepedő „államilag gyártott” írókat, a közönséges karrieristákat, mégiscsak ők voltak akkor Kassáknak a kortársak, s végtére is azzal, hogy „időnként” benézett, hogy egyszerűen megfigyelt, nem követett el semmi hibásat. Legfeljebb bosszantotta, gyötörte magát. Hanem a Kassákról tűnődő, szabadság-dependens képzelgő hová néz be, és hová szeretne benézni? Mert persze hogy az itt a kérdés.

mi az, hogy megszólító

Mióta véget ért a véghetetlennek látszó korszak, és a szakmámban, ha úgy tetszik, a munkaterületemen – csöppet sem jellemzően – azt csinálhatom, amit oly sokáig akartam, mióta kivételes szabadságban írhatok, a kérdés, hogy „mit tegyünk hát?” – elválaszthatatlanul a „miért írok?”-tól – mintha sokkal kiélezettebb volna. Miért írok, és amit írok, miért publikálom?, kérdezem, holott sokáig türelmetlenül eltoltam, rosszul feltett kérdésnek véltem ezt is, most meg néha úgy rémlik, ennyi évtized elteltével már inkább komikus, furcsán feszengő és feszélyező az önfaggatás, mintha kétségbeesetten túlfesteném magamat. Hogy miért írok, erre a kérdésre ma éppúgy rengeteg válasz adható, vagy éppúgy megválaszolhatatlan – egyre megy. Amíg írok valamit, regényt vagy cikket, sőt, tankönyvet vagy rádiójátékot, még ha kívánatos volna is, hogy lelki szemem előtt feltűnjön a lehetséges olvasó, hallgató a maga lehetséges érdeklődésével, fogékonyságával, képtelen vagyok bármennyire elvont közönséget ide idézni, s közben mégis tudom, hogy minden egyes szó szándékom (a szó szándéka?) szerint megszólító. A „miért és kinek” tudakolása lehet primitív, lehet pátoszt váró, lehet bármilyen torz vallomásra kényszerítő, és persze most is azt gondolom, hogy bizony meglehet: annyi lerobbant zsákutcába csalogatta már a válaszolni igyekvőket, hogy jobb eleve hárítani, kerülni. Csakhogy a hárítás sem a legszerencsésebb megoldás. És különben is, kár tagadni, itt van, nyomul, lök tovább: mi az, hogy megszólító. Divatosabb kifejezése tán a „jóra vezérlő”, „irányt mutató”, „tudatformáló” s a többi elaggott szófordulatnak? Mintha alig rejtetten ott maradt volna ebben a „megszólításban” is valami felsőbbrendűségi meggyőződés vagy legalább annak hite, hogy a megszólított majd megszívleli, amivel megszólította őt az író, hogy a szóval megcélzott és eltalált olvasó a szó nyomán másképpen gondolkodik és másképpen él. Nem tudom, mostanában túlságosan gyakran érzem, hogy minden rezdülésre – íróéra, nem íróéra – millió szakadék nyílik, hogy nincs szó, nincs mozdulat a nap alatt, amely ne keltene kétséget. Mégis, minél inkább így érzem, annál erősebb a tiltakozás is bennem, hogy holmi szakadékok és kételyek láttán elrémülve meghátráljak, és a legsajátosabb helyzetben ne próbáljak válaszolni a legsajátabb kérdéseimre, például hogy miképpen összeegyeztethető, s egyeztethető-e egyáltalán a szükségképpen szemérmetlen megszólítás, a valaki máshoz fordulás, a kibeszélés, kitárulkozás, a „szeretném, ha szeretnének” mérhetetlenül nagy vágya az írás közben tapasztalt, s a leírt szavakon kívül mindenre és mindenkire vonatkozó nemtörődömséggel. Vagy hogy mennyire őszinte elzárkózni az úgynevezett irodalmi élettől s ugyanakkor nyilvánosságra hozni írásaimat. Tudni, hogy a részvétel ma nem élet és halál kérdésében, legfeljebb pénz, hír, tekintély nagyságában perdöntő, meg abban, hogy hány embert szólíthatsz meg. Keveset vagy még kevesebbet. És nyomban sorolni a rengeteg sorolható történeti tényt, hogy mit számítanak a számok, hogy hány előfizetője volt a János vitéznek és hányan vették meg a Nagyon fájt, hány példányban jelentek meg Ady kötetei és a Nyugat – mert az úgynevezett irodalmi élet témakörébe mindez beletartozik, bele, bele, bele a végtelenségig, és pöröghet, csavarodhat az egésszel az óvatlan kérdezősködő.

Végül is ha kedvem szottyanna, hogy benézzek valami eszményi helyre, ha választhatnék ilyen helyet, s azt is, hogy ott aztán kit keressek… De hát az ember alig-alig választ, mindenesetre sokkal ritkábban, mint képzeli, a dolgok, helyzetek, még a kapcsolatok is inkább adódnak, s így-úgy bánunk – elbánunk velük. Keresni talán csak tűt a kazalban vagy gyöngyöt a tenger mélyén érdemes, s legfeljebb oly aprócska helyet, ahol nem is valóságosan, csak jelképesen megállhatsz, szusszanhatsz, egy pillanatra mintha valamit bevégeztél volna – megtaláltad? –, mint mikor golflabda, biliárdgolyó lukba gurul, csakhogy ez sokkal kisebb, alig látható, koppanása, zöttyenése nem is hallható, ott van, mint itt ez a pont van.

kép | shutterstock.com