SZOLOVJOV A GONOSZRÓL

Török Endre emlékére

---

Vlagyimir Szolovjov élete utolsó éveiben sokat utazott. 1898-ban Egyiptomban és Palesztinában járt. Barátjának írt levelében azzal indokolta egyiptomi látogatását, hogy a sivatagban szeretné újra megtapasztalni ifjúkora misztikus és felejthetetlen élményét: abban bízik, hogy lelki szeme előtt újra megjelenhet a legmélyebb keresztényi szeretet és az örök nőiség szimbolikus alakja, Szent Sophia. Várakozása nem teljesedett be. Közeli ismerőse szerint Szolovjovnak 1898 húsvét vasárnapján, az Egyiptom felé haladó gőzhajón megrázó látomása volt. Kajütjében az ördöggel találta magát szemben: bozontos vadállatként a vánkosán tanyázott. Szolovjov így fordult hozzá: „Tudod-e, hogy Krisztus feltámadott?” Ekkor az ördög rávetette magát, és az egyenlőtlen küzdelem végén a filozófus öntudatlanul terült el a padlón.^[1] Unokaöccse ugyan némileg másképp jegyezte fel a történetet, de a lényeg ugyanarra a látomásra futott ki: nem Krisztus, hanem − Jakob Böhme kifejezésével élve − „Herr Lucifer” jelent meg előtte. Ugyanakkor, írja Konsztantyin Mocsulszkij, „a találkozás a démonikus erőkkel nem bénította meg Szolovjov lelkierejét, éppen ellenkezőleg: felerősítette benne a tisztánlátás képességét.”^[2]

az Antikrisztus története

A következő év tavaszán Szolovjov néhány hónapot a francia Riviérán töltött, ahol hozzáfogott élete utolsó nagy művének megírásához, amit aztán Szentpéterváron fejezett be. Az esszé Az Antikrisztus története. Három beszélgetés a háborúról, a haladásról és a világtörténelem végéről címmel jelent meg 1900-ban, éppen a szerző halálának évében. A magyar fordítás – Kiss Ilona munkája – 1993-ben látott napvilágot, az utószót Török Endre írta.

A nemzetközi Szolovjov-irodalomban régóta vitáznak arról, hogy a kilencvenes évek közepétől alapvető fordulat történt-e a filozófus világszemléletében vagy a halála előtti években jóval konkrétabb formát öltött nézeteiben a sátáni erő e világi megtestesülésének és a világtörténelem apokaliptikus befejeződésének víziója. A kortárs kutatók többsége a radikális változás mellett érvel, és lényegében Török Endre is.^[3] „Élete utolsó két esztendejéig Szolovjovot alig foglalkoztatta a gonosz jelenléte a világban. Az emberi nem haladását a jó élet felé olyan törvénynek tekintette, amelybe a gonosz lényegileg nem tud beleszólni. Etikáján dolgozva valósággal megrázkódtatásként érte annak felismerése, hogy mint végső cél − mivel isteni cél − beteljesül ugyan a keresztény egység, csak éppen mind a történelem, mind a személy időről időre a gonosz csapdájába esik.”^[4] Hasonlóan fogalmaz Mocsulszkij is: „Egészen addig Szolovjov hajlott arra, hogy Szent Ágoston álláspontját fogadja el, aki szerint a rossznak nincs valódi szubsztanciája: a rossz alapvetően a jó hiánya (privatio) vagy a jó eltűnése (amissio boni).”^[5]

Ezt az értelmezést valóban meg lehet erősíteni, hiszen már Az Antikrisztus története így kezdődik: „Mi a rossz? Csupán valami hiány, tökéletlenség, mely a jó növekedésével magától eltűnik, vagy olyan valóságos erő, amely kísértéseivel egész világunkat hatalmában tartja, s csak akkor harcolhatunk ellene sikeresen, ha van támpontunk egy másik létrendben?”^[6]

profetikus érvényű

Vagyis a rossz látható és a történelmi folyamatok menetét közvetlenül is befolyásoló változatai is tetten érhetővé váltak a világban, ami elvezethet az emberi civilizáció megsemmisüléséhez. A filozófus eszkatológiai előérzete − amelyet erősen inspirált Konsztantyin Leontyev szellemi hatása − kifejeződik az ekkoriban született Pánmongolizmus című költeményében, amelyben a folyamatosan erősödő kínai és japán hegemónia, illetve a radikalizálódó iszlám fundamentalizmus veszélyeire figyelmeztet.^[7] A kilencvenes évek közepétől Szolovjov hozzákezdett az ázsiai történelem szisztematikus tanulmányozásához, és számos cikket jelentetett meg a kérdéskörről. Víziója valóban profetikus érvényűnek bizonyult, hiszen négy évvel a szerző halála után kitört az orosz–japán háború, amely Oroszország vereségével végződött. Közel száz évvel később az amerikai civilizációkutató, Alvin Toffler, a Rassz, hatalom, kultúra című tanulmányában úgy fogalmazott, hogy ekkor kezdődött Európa hanyatlása, hiszen négyszáz évre visszamenőleg ez volt az első eset, amikor egy európai állam (áttételesen a „fehér rassz”) vereséget szenvedett egy ázsiai hatalomtól. (Talán nem felesleges megemlíteni, hogy Lenin „kitörő örömmel” fogadta Oroszország vereségét, bízva abban, hogy a meggyengült országban könnyebb lesz kirobbantani a forradalmat, és a burzsoá rend végérvényesen a történelem szemétdombjára kerül. Áttételesen ugyanezzel a dilemmával szembesíti az olvasót az élete nagyobb részét németországi emigrációban töltő Fjodor Sztyepun is. A múlt század közepén megjelent egyik írásában felveti, hogy Szolovjov talán tévedett, amikor az Európa és Ázsia között hamarosan bekövetkező összecsapásban Oroszországot az európai hatalmak közé sorolta. Sztyepun szerint a bolsevik forradalom következtében Oroszország bizonyos értelemben maga is − ráadásul „önként” − a pánmongolizmus eszméjének követőjévé vált.^[8]) De Szolovjov mégsem a geopolitikai erőviszonyok változásait tekintette az elsődleges oknak az Antikrisztus várható megjelenésére, hanem az európai kultúra és (vallás)erkölcs hanyatlását. Ennek a szellemi és morális leépülésnek a legfontosabb európai forrását Friedrich Nietzsche és Lev Tolsztoj személyében, illetve az általuk megteremtett életműben látta megjelenni.

Amikor Szolovjov 1894-ben első ízben találkozott Nietzsche gondolataival, a német filozófus eszméit a kereszténységet megelőző, pogány vallások inkarnációjaként értékelte, és feljegyezte: „Németországban egy tehetséges író tűnt fel (aki sajnos elmebetegnek bizonyult), és azt prédikálta, hogy az empátia alacsony rendű érzés, méltatlan egy önmagára valamit adó emberhez. Az erkölcs csak a szolgai természetű lények számára elfogadható, és azt is hirdette, hogy emberiség nem létezik, csak urak és rabszolgák, félistenek és félállatok vannak, és míg az előbbieknek minden megengedett, az utóbbiak feladata, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel kiszolgálják az előbbiek igényeit stb. És akkor most mi következik ebből? Ezeket az eszméket, amelyekben egykor az egyiptomi fáraók és az asszír királyok alattvalói hittek és éltek − és amelyek szellemében arrafelé még manapság is számosan élik mindennapjaikat − (…) A mi Európánkban egyesek szokatlanul eredeti és bizarr ötletként fogadták mindezt, és ebben a minőségében meglepő sikerre és elismerésre tett szert. Vajon ez nem azt bizonyítja, hogy mi nemcsak túléltük, de közben el is felejtettük, hogyan éltek őseink, így egykori világnézetünk most az újdonság varázsaként tűnik fel számunkra? Hogy az effajta halott eszmék feltámasztása mennyire veszélyes lehet napjaink embere számára, az a következő, a tényszerűséget komolyan vevő józan megfontolásból is világosan kiderül: A Nietzsche által emlegetett két embercsoporton − azaz a büszke urakon és az engedelmes szolgákon − kívül mindenütt kialakult egy harmadik csoport, az engedetlen rabszolgák osztálya, akiknek elegük lett abból, hogy továbbra is rabszolgaként éljenek, és a könyvnyomtatás elterjedésével, illetve sok más elkerülhetetlen ’rossz fejleményeknek’ köszönhetően ez a harmadik osztály (amelyet nem lehet csak az úgynevezett harmadik rendre korlátozni) akkorára nőtt, hogy szinte magába szívta az első kettőt. Ezeknek az embereknek eszük ágában sincs önként visszatérni az alázatossághoz és a szolgai engedelmességhez, és senki sem tudja őket erre kényszeríteni − legalábbis az Antikrisztus és az ő hamis prófétájának hamis csodákkal és jelekkel való eljöveteléig. De a Dahomey-eszmények legújabb álcázott reakciója csak rövid ideig tart.”^[9]

tévképzet

Szolovjov valószínűleg nem olvasta Nietzsche Az Antikrisztus című munkáját. De nagyon jól megérezte, milyen veszélyeket rejtene magában, ha a német filozófus által „megalkotott” Übermensch a valóságban is a történelem színpadára lépne. 1897-ben a széles olvasóközönségnek szánt Vasárnapi levelekben írta: „A mai kor szellemi életének egyik legveszélyesebb tévképzete az úgynevezett felsőbbrendű emberről megfogalmazott divatos eszmében gyökeredzik.”^[10] Hogy mi teszi olyan veszélyessé ezt a tévképzetet? Elődlegesen az, hogy az Übermensch/Antikrisztus a megszólalásig hasonlít a valódi Krisztusra. Ez azért lehet így, mert az igazi hazugság lényege éppen abban áll, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni az igazságtól. A pőre hazugság valószínűleg hatékonyan működik a pokolban, ahol a Sátán gond nélkül megmutathatja valódi arcát, de a földi világban már álcáznia kell magát. Csak akkor számíthat sikerre, ha „valódi Krisztusként” tekintenek rá. Továbbá azt sem lehet tagadni, hogy minden féligazságban van valami az igazságból. Ezért el kell fogadnunk, hogy az első pillanatra talán abszurdnak tűnő ötlet bármikor „vonzóvá és fertőzővé” válhat. A kiváló retorikai képességekkel rendelkező ’felsőbbrendű embernek’ ugyan csak szavak állnak rendelkezésére, de „(..) ezek a szavak tetszetős hangzásuk és harmóniájuk révén nem kevés félig iskolázott embert csábítanak magukhoz − igazából az emberek többségét.”^[11] Vagyis az emberi világban valószínűleg a szavakban rejlik a legnagyobb veszély. Talán nem tűnik túlzott merészségnek a feltételezés, hogy ezekben a mondatokban Szolovjov már száz évvel Jean Baudrillard előtt megfogalmazta a szimulákrum-társadalom lényegét: „az utánzat jobb, mint az eredeti”. Az orosz filozófus, dacára annak, hogy némely ponton maga is hasonlóan látta az aktuális világrend ellentmondásait − többek között a kereszténység és nyugati filozófia hanyatlásfolyamatát, számos esetben szinte ugyanazokkal a szavakkal írták le −, mégis „(…) a vita tetőpontján Szolovjov attól sem riadt vissza, hogy áttételesen az Antikrisztus követei közé sorolja a német gondolkodót és oroszországi híveit.”^[12]

Szolovjov monográfusai általában egyetértenek, hogy élete utolsó éveiben meggyőződése lett: a történelem menetében a „gonosz titka” − vagyis a lényegi rossz − egyre kitapinthatóbb és szervezett formát fog ölteni. Szinte magával ragadta a gondolat, hogy hamarosan bekövetkezik a „Végítélet” és befejeződik az emberi történelem − legalábbis annak „első szakasza”. Megigézte Hegel ismert megfogalmazása, hogy a világtörténelem „egyúttal Isten ítélőszéke”. Jan Krasicki mindezt úgy kommentálja, hogy Szolovjov szemében „(…) a világfolyamat nem az Emberiség „isteniesülésének” szinte automatikusan kibontakozó folyamata, mint azt teokratikus alkotói korszakában feltételezte, hanem az emberek immár döntő és elodázhatatlan választás elé kerültek: a jó vagy a rossz mellett kötelezik-e el magukat.”^[13] Vagyis Szolovjov világfelfogásában a korábban vallott tökéletesedés-eszkatológiát felváltotta a döntés-eszkatológia egyszeri és végérvényes aktusa.

Krisztus nélküli kereszténység

Mindenképpen figyelmet érdemel, hogy Az Antikrisztus történetében, illetve az azt megelőző Három beszélgetésben a filozófus nemcsak Nietzsche és Dosztojevszkij filozófiai eszméit tekinti a legfőbb rossz forrásának − mint Igor Jevlampijev és Török Endre egybehangzóan állítják −, hanem mindenekelőtt Lev Tolsztoj „Krisztus nélküli kereszténységét” ülteti a vádlottak padjára.

*

Az esszé első része (Három beszélgetés) valahol a Földközi-tenger partján (talán éppen Cannes-ban?), egy előkelő úrhölgy villájában folytatott háromnapos diskurzus „hiteles lejegyzése”, amely öt beszélgetőpartner között zajlott le. Mind az öten oroszok; „egy sok csatát megélt” tábornok; egy hajdan diplomataként is tevékenykedő politikus (mindketten nyugdíjasok); egy fiatal herceg; egy intelligens úrhölgy és végül Z. úr − a szerzetes és a művelt világi ember keveréke. A háttérben jelen van a diskurzust rekonstruáló, narratív szerepet betöltő hatodik „anonim résztvevő” is, akiről később kiderül, hogy Z. úr (valójában Vlagyimir Szolovjov) alteregója. Igaza van Farkas Zoltánnak, hogy „(…) a beszélgetőtársak nem egyenrangúak, nem azonos súllyal vesznek részt a vitában, az igazság feltérképezésében, mindazonáltal egyikük sem nélkülözhető vagy helyettesíthető a beszélgetés során (…)”^[14] Mindenképpen jelentős körülmény, hogy a beszélgetés helyszíne nem egy borospince, ahol előbb-utóbb dohányfüstös kakofóniába fulladna a világot újjáteremteni szándékozó értelmiségiek diskurzusa – a vita résztvevői szépen gondozott kert pálmái alatt, az európai urbánus civilizáció egyik szülőhelyén beszélgetnek, és általában racionális érvekre támaszkodva fejtik ki nézeteiket.^[15] Az sem érdektelen körülmény, hogy a vitatkozó felek a házigazda szerepét betöltő intelligens és szellemes úrhölgy köré telepednek le, aki nagyon ügyesen irányítja a beszélgetést: amikor kifulladni látszik a diskurzus, közbeszólásaival újra dinamikát kölcsönöz a vitának, de amikor túlzottan felforrósodik a légkör, óvatosan figyelmezteti a vendégeit a Szolovjov által is sokra értékelt jó modorra, „(…) arra a comme-il-faut-ra, amit viszont Tolsztoj köztudottan megvetett.”^[16]

Az Első beszélgetés a háború és az erkölcs összeegyeztethetőségének dilemmája körül forog, és természetesen a tábornoké a főszerep, aki nem kevés háborús tapasztalattal a háta mögött, a keresztény vallás hagyományos nézőpontjából értelmezni a háborút. Egy hivatásos katona, mondja, ha nincs más lehetősége, kénytelen megölni az ellenfelet, de ez nem jelenti, hogy ne becsülné a vele szemben álló katonák emberi, erkölcsi értékeit, legyenek azok törökök vagy bármilyen más nemzet tagjai. Miként Bernard Marchadier megjegyzi, Szolovjovtól sohasem volt idegen a „küzdőszellem”. Rettenthetetlen „kardforgató tehetsége” a szlavofilokkal folytatott polémiában is megmutatkozott. Gyermekkorában imádta a háborús történeteket, és − ha volt rá módja − megcsodálta a katonai felvonulásokat.^[17] „Nagyon valószínű, hogy ez a fiatalkori vonzalma a katonai dolgok iránt magyarázza, hogy a Három beszélgetésben egyedül a tábornok az a résztvevő, akivel szemben Szolovjov sohasem ironikus, és esszéje irodalmi szempontból a leginkább kidolgozott része éppen a tábornok elbeszélése a basi-buzugok ellen folytatott hadjáratról.”^[18] Marchadier arra is felhívja a figyelmet, hogy Szolovjovból olykor még az önirónia sem hiányzik, például a Második beszélgetésben, amelynek témája a polgári társadalom jövőbeli fejlődésének lehetséges irányai körül forog, Z úr beszámol egy számára felettébb fontos élményéről, barátja elvesztéséről. A barát éppen az eltúlzott udvariassága miatt lelte halálát: minden neki küldött levélre válaszolt, minden meghívást elfogadott, szinte mindig mások ügyeit helyezte előtérbe. Képtelen volt nemet mondani. Egész éjjel dolgozott, és fáradtságát italozással próbálta ellensúlyozni. „Amíg fiatal volt, és jól bírta a szeszes italokat, csak nyomasztotta, de nem sodorta tragédiába ez a kényszermunkával felérő élet, amit udvariassága miatt parancsolt magára: az ital fölvidította és megóvta a kétségbeeséstől. Amikor már-már kötélért akart nyúlni, fogta az üveget, jól meghúzta, és új erőre kapva vonszolta tovább láncát. Egészsége megrendült, így negyvenöt évesen kénytelen volt lemondani az alkoholról. Józanul azonban pokolnak látta életét, s most kaptam az értesítést, hogy öngyilkos lett.”^[19]

haszontalan és értelmetlen

A tábornoktól eltérően, a komoly diplomáciai múlttal rendelkező politikus a háborúval kapcsolatos álláspontját már nem a múlt heroikus eseményeihez köti, hanem az éppen fennálló „civilizált világ” normáinak fényében értelmezi. Ő is „szakemberként” beszél a háborúról, amitől talán sohasem lehet végérvényesen megszabadulni, ugyanakkor nem lehetetlen moderálni. „(…) minden komoly ember belátja, hogy a háború a rossznak az a fajtája, melyet jelen pillanatban nem lehet teljesen kiküszöbölni. Tehát nem a háború megszüntetéséről van szó, hanem arról, miként lehetne, ha lassan is, de folyamatosan a legszűkebb határok közé szorítani.”^[20] A politikus háborúval kapcsolatos álláspontja nem áll távol Benjamin Constant felfogásától sem, aki úgy vélte, hogy a kereskedelem és az ipar fejlődésével a háborúk idővel valószínűleg haszontalanná és értelmetlenné válnak. De nem árt emlékeztetni arra a fontos tényre sem, hogy az iménti idézetben − de a beszélgetések további részeiben is − Szolovjov utal a kor nagy orosz nemzetközi jogászának, Fjodor Fjodorovics Martensznek 1882-ben megjelent A civilizált nemzetek nemzetközi jogrendszere című munkájára is. Szolovjov nagyra becsülte honfitársát, aki fontos szerepet játszott a modern nemzetközi jog (az úgynevezett „Hágai Egyezmény”) megteremtésében. (A nemzetközi konfliktusokat lezáró egyezmények végén rendszerint a mai napig szerepel az úgynevezett Martensz záradék.)

A háború esztétizálása − a festményeken, a regényekben, versekben stb. − elfedi a valóságos háborúk borzalmát, ezért ebben a kérdésben inkább a politikusok és a diplomaták némileg száraznak és unalmasnak tűnő, a „háttérben zajló” egyezkedéseire érdemes támaszkodni. „Ha egyszer mindenki belátja, hogy a háború most teljesen szükségtelen, bármennyire is érdekes a költészet és a festészet számára (ezek a művészetek végül is beérhetik az elmúlt korok háborúival is), haszna senkinek sincs belőle, túl sokba kerül, és egyébként is kockázatos olyan célokra felhasználni, amelyek elérhetők olcsóbb és megbízhatóbb úton is, akkor ez azt jelenti, hogy a történelem háborús korszaka lezárult.”^[21] Azt azért a politikus is elismeri, hogy az „örök béke” korszaka nem jön el egyhamar, de mint önmagát európai polgárnak is tekintő orosz hazafi, erősen reménykedik, hogy legalább Európában megszűnnek a gyilkos nemzeti háborúk. „Európai mivoltom számomra ugyanannyira kétségbevonhatatlan, mint orosz mivoltom. (…) Most a béke és az európai kultúra békés, általános elterjedésének kora következik. Európaivá kell válnia mindenkinek”^[22] A politikus – lévén felvilágosult és az európai racionalizmus iránt elkötelezett ember − bizonyos szkepticizmussal beszél a vallásról, és számos történelmi példával illusztrálja, hogy az európai gyarmatosítók milyen súlyos bűnöket követtek el a „krisztusi szeretet” magasztos eszméjére hivatkozva. Ugyanakkor nem tagadja, hogy gyermekkora óta vonzalmat érez a vallásos hit felszabadító ereje iránt, és most is él benne a vágy, hogy igazán emberi szavakat halljon a kereszténységről. „Az a homályos nosztalgia, ami megmaradt a politikus szívében, valójában nagyon gyenge ahhoz, hogy a keresztény humanizmus fundamentuma legyen. De az is tény, hogy Szolovjov a politikus alakján, azaz a Második beszélgetés központi szereplőjén keresztül olyan nyilvánvaló emberi igazságokra emlékeztet, amelyek távolról sem összeegyeztethetetlenek a kereszténységgel. Sőt, azoknál az embertársainknál, akik ’túlságosan is keresztények’ akarnak lenni, ezeknek az egyszerű emberi igazságoknak a hiánya inkább akadályává válik annak, hogy elérjék vágyott céljukat.”^[23]

A Harmadik beszélgetés elején Z. úr (vagyis maga Szolovjov) nyilvánvalóvá teszi, hogy a „földi világban” tapasztalható progresszió ambivalens jelenség: a társadalmi és a politikai kapcsolatokban érzékelhető haladás ugyan sok szempontból értékes fejlemény lehet, de veszélyeket is rejt magában, immunissá teszi az embereket a vészesen közeledő rossz mindent elsöprő erejével szemben. És − a vita további részében ez központi jelentőségű – a haladáseszme nem tud mit kezdeni azzal a nyilvánvaló ténnyel sem, hogy minden ember élete szükségszerűen véges, és a saját erejére hagyatkozva a halált nem tudja kiiktatni senki, bármennyi jót tett is embertársaival földi élete során. A tapasztalati világban minden jó cselekedetnek szükségszerűen vannak negatív mellékkövetkezményei is, mondja Z. úr, mert vitathatatlan igazság, hogy „(…) miközben nő a plusz, nő a mínusz is, s a végeredmény pedig nagyjából a nullával egyenlő.”^[24]

a legmagasabb elv

A Harmadik beszélgetés első számú dilemmája az evangéliumok lehetséges értelmezései körül forog. A herceg szerint nem érdemes a genealógiai magyarázatok dzsungelében kóborolni, mert a bibliai üzenet lényege egyszerűen is megfogalmazható: „Szerintem egyértelműen az a legmagasabb elv, hogy erőszakkal ne álljunk ellent a gonosznak.”^[25] Z. úr nem osztja ezt a felfogást, és a következő kérdést teszi fel: ha a gonoszt csak a gonosszal szembeni ellenállás tarja életben, akkor a gonosznak valójában nincs is önálló szubsztanciája, így könnyen eljuthatunk az egyszerű következtetéshez, hogy „(…) lényegében tehát rossz nincs, csupán ama hibás vélekedésünk következményeként jelenik meg, amely szerint feltételezzük, hogy a rossz van, s eztán már e feltételezés értelmében kezdünk cselekedni.”^[26] Valójában a Rossz igenis létezik, mondja Z. úr, függetlenül attól, hogy cselekedeteinket az őszinte hit és a szilárd erkölcsi meggyőződés vezérli-e vagy sem. A halandó ember csak korlátozott autoritással rendelkezik az anyagi világ történései fölött − beleértve saját lelkiismeretének hangját is. Ezzel ellentétben a herceg (valójában Tolsztoj) hisz az öntökéletesedés mindenható erejében, amelyhez szerinte nem kell mást tenni, mint híven követni az evangéliumi tanokat. Szerinte Krisztus valójában már betöltötte funkcióját, és innentől kezdve az is elegendő, ha a morális kérdések megoldása során az ember a saját erejére támaszkodik. Az individuális halál kérdése sem nyugtalanítja a herceget. Ez is egyike a természet törvényeinek, amellyel szemben az embernek nincs mit tennie. Z. úr másképpen látja a dolgokat: „Egyetlen támpontunk van: a valóságos feltámadás. Tudjuk, hogy a jó és rossz közötti harc nem csupán a lélekben és a társadalomban zajlik, hanem mélyebben is a fizikai világban.”^[27] Az ember végső célja az általános feltámadás eljöveteléhez kapcsolódó reményben csúcsosodik ki, mondja Z. úr, és ha ez a remény hiányzik belőlünk, „(…) csak szónokolhatunk Isten országáról, mert az akkor valójában csupán a halál országa lehet.”^[28]

Jan Krasicki szerint a Tolsztoj és Szolovjov álláspontja közötti különbség, hogy Tolsztoj a rossz elleni küzdelem folyamatában a rossz fenomenális és passzív jellegéből indul ki, amit a jó ugyancsak fenomenális és passzív jellegével állít szembe.^[29] Szolovjov a rossz érzékek feletti minőségét hangsúlyozza, azaz a látható világban a rossz minden esetben a jó és a rossz bizarr keverékeként jelenik meg, ami megköveteli − ugyanakkor meg is nehezíti − a küzdelmet ellene.

finomítja eszköztárát

Szolovjov feltételezi, hogy Tolsztoj kereszténységének az Antikrisztus az igazi ihletője, és − talán szándékától függetlenül − az orosz író egyúttal annak szálláscsinálója lett. Ahogy Fjodor Sztyepun fogalmaz: az orosz filozófus Tolsztojjal szemben megnyilvánuló, sokszor a személyes sértegetés határait súroló ellenséges nyelvezete azzal a félelmével magyarázható, hogy a Krisztus nélküli kereszténységben az egyoldalú, „(…) minden misztikumtól megfosztott, kizárólag az erkölcsön alapuló modelljét látta megjelenni, amely Európa szerte villámgyorsan elterjedhet.”^[30] A morális tökéletesedés e világi lehetősége erősen korlátozott, mondja Szolovjov, hiszen a gonosz szubsztanciális létezése leginkább abban nyilvánul meg, hogy a jó erősödésével a rossz korántsem fog automatikusan eltűnni a világból, sőt, talán még erősödni is fog. A Gonosz szinte „élvezi”, hogy újabb és újabb kihívásoknak van kitéve a Jó részéről, ezért folyamatosan korrigálja és finomítja eszköztárát. Sztyepun szerint: „Jóllehet ez az új nézőpont elhomályosítja a történelemfilozófiát, de nem a filozófus vallási metafizikáját. A filozófus kereszténysége éppen szelleme kijózanodása révén fordítva látja a dolgokat: tisztábban és mélyebben.”^[31]

Noha csak a Harmadik beszélgetés végén válik nyilvánvalóvá, már a vita elején is sejthető, hogy a diskurzus alaphangulatát a politikus, a tábornok és az úrhölgy egymást erősítő, a végső rossz közeledését prognosztizáló megérzései adják meg: „Ma nincs egyetlen felhő sem, a tengertől is igen távol vagyunk, mégis mintha mindent valami hajszálvékony, alig érzékelhető lepel borítana (…)”, mondja a politikus. Az úrhölgy ehhez hozzáteszi: „Mindenütt valami nyugtalanság, baljós előérzet vibrál.”^[32] Mert aki az e világi progresszióban már a „megváltott világ” jelenvalóságát érzékeli − tévedésben van, mondja Z. úr, „(…) úgy gondolom, hogy a haladás, azaz az észlelhető, fölgyorsult haladás mindig a vég szimptómája.”^[33] A politikus kérdésére, hogy akkor most tulajdonképpen „minek a végéről” van szó? – Z. úr azt válaszolja: „Amiről ez idáig beszéltünk. Az emberiség történelmének, annak a történelmi ’processzusnak’ a vége, amely kétségkívül egyre gyorsabb tempóban halad, s amely, meg vagyok róla győződve, már közeleg végkifejletéhez.”^[34] Az Antikrisztus története utolsó lapjain azért az is nyilvánvaló lesz, hogy a történelem vége nem azonos az idők végével! Ugyanis Szolovjov számára az idő nemcsak negatív, pozitív is.^[35]

A közeledő Végkifejlet „moderátora” és szimbolikus alakja tehát az Antikrisztus, és a továbbiakban róla elmélkednek. A herceg egy időre elhagyja a beszélgetés színhelyét, ami a tábornok és az úrhölgy számára jelzi, hogy valószínűleg találva érzi magát, mivel éppen „maga a herceg az Antikrisztus.” Nem sokkal később a herceg újra bekapcsolódik, és attól kezdve valóban Z. úr és a herceg vitája a meghatározó.

Z. úr szerint az Antikrisztus mindenekelőtt névbitorló. És éppen ez az, ami igazán veszélyessé teszi! Mert bárhogy is vélekedjék az ember róla, neve kimondásával szükségképpen a valódi Krisztussal társítjuk jelentését. Szolovjov itt az orosz teológiai és filozófiai gondolkodásban sokak által vitatott nyelvfilozófiai probléma, a névdicsőítés (onomatodoxia vagy onomatopoétika) kérdéskörére utal. Hogy a valódi nevekben − leginkább a tulajdonnevekben − nem egy eredetileg tetszőlegesen létrejött, és csak a konvenció által rögzített és elfogadott hangsort kell látnunk, hanem az igazi nevek a megnevezett dolgok, illetve a megnevezett személyek lényegét fejezik ki; a nevek mintegy a dolgok és a személyek benső szubsztanciájának akusztikai emanációi. A névbitorlás tehát az igazság elferdítésének legveszélyesebb formája, mivel a hamisságot szándékosan a valódi név mögé rejti.^[36]

rivalizálás és gyűlölködés

A Harmadik beszélgetés végén Z. úr bejelenti a társaság tagjainak, hogy szerzetessé lett barátja, bizonyos Panszofij atya egy kéziratot hagyott rá, aminek Az Antikrisztus rövid története a címe, és amelyet most felolvas. A történet a 20. században kezdődik, amikor a Kínával szövetkező Japán − a pánmongolizmus eszméje nevében − a nyugati világ meghódítására indul. Az ázsiai birodalmak szövetségének igazából nincs is nehéz dolga, mivel az európai államokat megbénítja a rivalizálás és a nacionalista gyűlölködés táplálta káosz. Európa elesik, fél évszázadra az ázsiai szövetség uralma alá kerül. Trónra lép a japán és kínai felmenőkkel rendelkező császár, aki rövid időn belül az egész világ ura lesz. „Európát japán és kínai munkások árasztják el, s ennek következtében rettentően kiéleződik a szociális és gazdasági feszültség (…).”^[37] De megmarad egy kis létszámú, mindenre elszánt „értelmiségi csoport”, amelynek aktivistái nem tűrik az alávetettséget. Egy idő után összeesküvést és lázadást szerveznek, és végül kiűzik Európából a megszállókat. Ekkor Európában − legalábbis látszólag − rendeződnek az állapotok. A monarchikus rendszereket demokráciák váltják fel, és „Európa a 21. században többé-kevésbé demokratikus államok szövetsége lesz: az Európai Egyesült Államok.”^[38] A technika és a természettudományok gyors fejlődésnek indulnak, és − legalábbis ideig-óráig − a materializmus és pozitivista gondolkodás kitüntetett szerepét senki sem vonja kétségbe. A minden transzcendenciát nélkülöző, száraz és anyagelvű teória azonban untatja az embereket, és rövidesen „(…) visszaszorul a teoretikus materializmus. Többé egyetlen gondolkodó elmét sem elégít ki az az elképzelés, miszerint a világegyetem örökké mozgásban lévő atomok rendszere, az élet pedig apró anyagi változások mechanikus fölhalmozódásával jön létre. Az emberiség egyszer s mindenkorra kinőtte a filozófia e kisded korszakát.”^[39] Ezeket a gondolkodó embereket voltaképpen az új spiritualistáknak lehetne nevezni, írja Szolovjov, akik számára az ész hangja mellett a szív sugallata jóval értékesebb. „Volt ez idő tájt a kevés hívő spiritualista között egy kiváló férfiú – sokan emberfeletti embernek nevezték −, aki sem szellemi, sem szívbéli tekintetben nem számított kisdednek. Még fiatal volt, ám zsenialitása következtében harminchárom éves korában kiemelkedő gondolkodó, író és közéleti személyiség hírében állott. Mint meggyőződéses spiritualista, tisztában volt szellemének hatalmas erejével, s tiszta elméje mindig pontos útmutatást adott számára afelől, amiben hinnie kell: ez pedig a jó, Isten, Messiás. Mindegyikben hitt, ám szeretni egyedül csak magát szerette. Hitt Istenben, de lelke mélyén akaratlanul és ösztönösen önmagát Őfölé helyzete. Hitt a jóban, ám az Örökkévaló mindenható tekintete láthatta, hogy ez az ember meg fog hajolni a gonosz hatalom előtt, mégpedig nem érzékeinek és alantas szenvedélyeinek megkísértésével, még csak nem is a hatalom magas rendű csáberejével, hanem egyedül csak mérhetetlen hiúsága révén fogja megszerezni őt. Ez a hiúság egyébként nem ellenőrzés nélküli ösztön, nem értelemtől független ösztön volt nála.”^[40] Panszofij atya elbeszélésében a jövő Antikrisztusa eleinte maga is az átlagemberek közé tartozott, belső elfajulása csak akkor következik be, amikor a határt nem ismerő szabadságvágy eluralkodik rajta. Nem a „magasból” száll le az emberek közé, hanem az „emberek szívében kel életre”.^[41] Eleinte nem volt ellenséges Jézussal szemben sem, és elismerte messiási szerepét. De korlátot nem ismerő hiúsága rövidesen elhomályosította elméjét, és önmagát Krisztus fölé emelte. „Krisztus hamarabb jött, mint én: én a második vagyok, de az, ami időrendben később következett be, lényegét tekintve elsődlegesebb.”^[42] Az Isten és Krisztus iránt érzett korábbi racionális tiszteletet a dühödt irigység és gyűlölet váltotta fel. Hozzákezd a világ újfajta megváltásához, a „saját forgatókönyve” szerint. Egy ideig ugyan várja terve kivitelezésének „fensőbb jóváhagyását, de végül elfogy a türelme, és cselekszik. Megírja nevezetes programadó művét, az Egyenes út az egyetemes békéhez és jóléthez címűt. A sokmilliós példányszámban megjelent könyv igazi bestseller lesz, és a „(…) világtörténelem legnépszerűbb emberévé teszi szerzőjét.”^[43] Az Antikrisztus programjának lényegét a „misztikum és a modern racionalizmus amalgámjaként” lehetne meghatározni. Egyszerre főpap és olyan ember fölötti ember, aki „mind pénzügyi, mind katonai körökben kiterjedt baráti kapcsolatokkal rendelkezett (…).”^[44] Emellett elkötelezett környezetvédő, filantróp és vegetáriánus, „(…) megtiltotta a viviszekciót, szigorú felügyelet alá helyezte a vágóhidakat; minden lehető módon támogatta az állatvédő társaságokat.”^[45] Rövidesen magához vett egy Távol-Keletről érkező buddhista varázslót, Apolloniust, aki zsenialitásban alig maradt el mögötte. Közös uralkodásuk harmadik évében szinte az összes szociális és politikai problémát megoldják, és birodalmukban végre beköszönt a világbéke. Amíg Krisztus megkülönböztette a jót és a rosszat, s két táborra osztotta az emberiséget, az Antikrisztus látszólag egyesített, mert az ő utolsó ítéletében mindenkinek jut valami a jóból is. A kortárs politikaelméletben gyakran használt fogalommal: az Antikrisztus igazi populista. Mindenkinek azt mondja, amit hallani szeretne. Sőt, akár médiagurunak, minden hájjal megkent menedzsernek is tekinthetjük, hiszen Apollonius segítségével szinte tökélesen manipulálja a közvéleményt. Talán nem haszontalan megemlíteni, hogy a francia filozófus, Alain Besançon 1985-ben A jó meghamisítása. Szolovjov és Orwell címmel érdekes könyvet jelentetett meg.^[46] A szerző szerint rokonság mutatható ki Szolovjov Antikrisztusa és George Orwell 1984 című disztópiájának „főszereplője”, a Nagy Testvér között. Mindketten elsőrangú manipulátorok, akik nemcsak az „alattvalóik” engedelmességére, de a „szeretetükre” is igényt tartanak.

Az Antikrisztus manipulatív ereje mégsem bizonyul korlátlannak. Uralkodása harmadik évében, amikor megérkezik hozzá a nagy mágus, „(…) komoly aggodalom és ellenszenv ébredt sok pravoszláv, katolikus és evangélikus szívében. Egyre figyelmesebben olvasták és egyre buzgóbban kommentálták az e világi fejedelemről és az Antikrisztusról szóló evangéliumi és apostoli szövegeket.”^[47] Lassan repedezni kezdett a „globális együttműködés rendszere”, és a császár „(…) bizonyos jelekből arra következtetett, hogy viharfelhők gyülekeznek, s elhatározza, hogy minél előbb tisztázza az ügyet.”^[48] Rómából Jeruzsálembe teszi át a birodalom székhelyét, ahova összehívja a keresztény felekezetek egyetemes zsinatját. Több ezer keresztény hívő zarándokolt el az új fővárosba, papok és világi személyek egyaránt. A katolikusokat II. Péter, az új pápa képviselte; „a pravoszlávok valódi, ámbár nem hivatalos vezére János sztarec volt, akit jól ismertek az orosz nép körében (…). A zsinat evangélikus tagjainak élén a rendkívül művelt német teológus, Ernst Pauli professzor állt.”^[49] Az Antikrisztus (és egyben császár) a legkülönbözőbb ígéretekkel igyekezett megnyerni a három egyházfő támogatását, remélve, hogy ezzel a tömegeket is maga mögé állítja. Szerette volna elérni, hogy ezek a nagy tekintélyű emberek vegyék rá híveiket az uralkodójuk − azaz önmaga − őszinte szeretetére és tiszteletére. „Azt akarom, hogy ne kötelességérzetből, hanem szívbéli szeretettől indíttatva ismerjetek el engem igazi vezéreteknek, minden dologban, amelyre az emberiség érdekében vállalkozom.”^[50] A három keresztény egyház vezetője azonban alapvető feltételhez köti az engedelmeskedést, amit hármójuk nevében János sztarec közöl a császárral. „Hatalmas uralkodó! (…) valld meg most itt, előttünk, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia, aki testben jött el, feltámadt és újra el fog jönni − valld meg Őt, és mi szeretettel fogadunk téged, mint az Ő második, dicsőséges eljövetelének igazi előhírnökét.”^[51] Az Antikrisztus nem lett volna az, aki, ha elfogadja ezt az „alárendelt szerepet”. Félretette hát az udvariaskodást, és pusztító erejével lecsapott a keresztényekre és vezetőikre. A „piszkos munkát” Apollonius végezte el, aki az égből lecsapott gömbvillám segítségével halálra sújtotta János sztarecet és a pápát. Valamilyen csoda folytán Pauli professzor életben maradt, és a maradék keresztény hívők segítségével megkezdte az ellenállás szervezését. Az Antikrisztus és Apollonius győzelme azonban kérész életűnek bizonyult. A Pauli professzor vezette ellenállás ugyan nem tudta megbuktatni őket, még úgy sem, hogy az igaz keresztények küzdelméhez milliónyi bátor zsidó is csatlakozott, de ekkor az isteni csoda közbelépett, amiről már nem Panszofij atya elbeszéléséből értesültek a beszélgetés részvevői (ugyanis az atya nem tudta befejezni a kéziratot), hanem Z. úr emlékezetből idézte fel a történet végét. Amikor a zsidó lovasság a győzelem legkisebb esélye nélkül a Holt-tenger vidékén összecsapott a Antikrisztus-császár hatalmas seregével, iszonyatos földrengés rázta meg a vidéket; „(…) hatalmas vulkáni kráter támadt, s a belőle előtörő tűzfolyam óriási lángtengerré terebélyesedve elnyelte a császárt és számtalan hadait, elválhatatlan pápájával, Apolloniusszal együtt, akinek ezúttal már semmilyen mágia nem segített.”^[52] Időközben Péter pápa és János sztarec feltámadtak, majd „Krisztussal együtt megkezdték ezeréves uralmukat.”^[53]

Így az Antikrisztus átmeneti uralma mégsem jelentette a világmindenség általános katasztrófáját, „(…) csupán korunk történelmének végkifejlete volt: az Antikrisztus megjelenése, diadala és bukása.”^[54]

gyermekmese

Joggal vetődik fel a kérdés: voltaképpen hogyan értelmezzük ezt a furcsa végkifejletet? A választ nem könnyű megadni. Az utóbbi húsz évben is számtalan, egymásnak ellentmondó interpretációval találkozhatunk. Igor Jevlampijev „gyermekmesének” nevezi Az Antikrisztus történetét. Jan Krasicki még ennél is tovább megy, amikor „vallási giccs”-ről ír.^[55]

Nem így gondolom. Inkább Farkas Zoltánnal értek egyet, aki szerint „(…) Szolovjov ’próféciáját’ nem tekinthetjük puszta mítosznak, sokkal inkább olyan precíz diagnózisnak, amely az emberiséget időről időre a létből fakadó anomáliáival (például metafizika-ellenesség, atomizáltság) szembesíteni hivatott.”^[56]

Szolovjov német monográfusa, Hans Helmut Gäntzel is hasonló kérdéseket fogalmaz meg: vajon azt jelenti a Jó végleges diadalát megelőző Legfőbb Rossz időleges győzelme, hogy Szolovjov lemondott a korábban nagy műgonddal kidolgozott álláspontjáról, amely szerint az emberi történelemben a Jó folyamatosan erősödik, mígnem eléri az abszolút tökéletességet? Vajon azt jelenti a Gonoszt megtestesítő Antikrisztus úgyszólván megkérdőjelezhetetlen túlhatalma, hogy mégiscsak vissza kellene térnünk a „ne állj ellent erőszakkal a gonosznak” Tolsztoj-féle tanításához? „Ha az Antikrisztus megveti lábát a politikai szférában, megtestesítve a legfőbb állami méltóságot és létrehozza a hatalmához méltó világállamot, amely lényegében egy államfeletti állam (Überstaat), akkor a megtestesült Gonosz magát a jogállamot is feleslegessé teszi?”^[57] Ez téves következtetés lenne, és az effajta szélsőséges és egyoldalú értelmezéseket vissza kell utasítani, írja Gäntzel. Ugyanis az erkölcsi alapokon túl még stabil és kiszámítható jogrendszerre is szüksége van a társadalomnak. Önmagában még ezek az „e világi szabályozó rendszerek” sem elegendőek, mert az embernek egy nálánál magasabb rendű lényre, Istenre is szüksége van, hogy ne vesszen el a világban. A kereszténység iránti mély elkötelezettség Szolovjov korábbi műveiben is jelen van, legfeljebb annyi változást történt, hogy a halála előtt papírra vetett Az Antikrisztus történetében erőteljesebbé és plasztikusabbá vált a szerző misztikus spekulációk iránt érzett vonzalma.

értelmes szabadság

Szolovjov a valóságot a korábbi műveiben is mindig megújuló egységnek látta, amely az emberi tevékenység révén közvetítődik. Szerinte az ember (illetve az emberiség) olyan „lény”, aki az isteni eszmét, tehát az egyetemes egységet vagy a lét abszolút teljességét hordozza magában, és ez az eszme az értelmes szabadság segítségével valósul meg a világban. Ennek a folyamatnak a történeti kibomlása három szinten megy végbe: 1) A szabad teozófiában, amely magában foglalja a pozitív tudományokat, a filozófiát és a teológiát. 2) A szabad teokráciában, amely az orosz bölcselő erkölcs- és társadalomfilozófiája, ez biztosít elméleti hátteret az egyház, az állam és a társadalom egységének megvalósulásához. 3) A szabad teurgiában, amely az igaz, a jó és a szép integrációja. A folyamat végpontja az Istenemberré válás. Szolovjov szabad vagy pozitív egyetemes egység koncepciójában van még egy döntő mozzanat: az ember csak a saját erejére hagyatkozva képtelen véghez vinni az egyetemes egység megvalósulását, mert Krisztus segítsége nélkül csak negatív, romboló egység megalkotásához van ereje. Szolovjov hitvallása rímel Martin Heidegger legendás mondatára: „Már csak egy Isten menthet meg bennünket.”

1. Lásd Mocsulszkij, Konsztantyin.: Vlagyimir Szolovjov. Zsizsny i ucsenyije. YMCA − PRESS, Párizs, 1951. 251. ↑

2. I. m. 252. ↑

3. A müncheni vallástörténész, Peter Ehlen kitart amellett, hogy Szolovjov világszemléletét végig a következetesség és kontinuitásra törekvés jellemezte. Farkas Zoltán monográfiájában is inkább arra hajlik, hogy Szolovjov világértelmezésében nem történt radikális fordulat élete utolsó éveiben sem. „Mindent egybevetve nem tartjuk elfogadhatónak azokat a többnyire kortárs vélekedéseket, miszerint Szolovjov oly mértékben csalódott korábbi filozófiai rendszerében, hogy azt alapjaiban tagadta meg, és addigi optimista világszemléletét egy teljesen kilátástalan, katasztrofikus, pesszimista világlátással váltotta fel.” Farkas Zoltán: Vlagyimir Szolovjov. Az első rendszeralkotó orosz bölcselő. Attraktor, Máriabesnyő, 2012. 356–357. Velük szemben Igor Jevlampijev úgy véli, hogy Szolovjov optimista történelemszemlélete az Antikrisztusban már „(…) gyökeresen eltér a korábban vallott elképzeléseitől, hogy a történelem előrehaladtával az emberiség fokról fokra valóságos Egyházzá válik (ami természetesen nem esik egybe a történelmi kereszténység egyházaival), amennyiben minden embert áthat majd Krisztus szelleme − a tökéletességre törekvés vágya.” Jevlampijev, Igor: Zsizsnennaja drama Vlagyimira Szolovjova. Voproszi Filoszofii. 2011.03.14. 127–139. http://vphil.ru/index.php?option=com_content&task=view&id=273&Itemid=52 ↑

4. Török Endre: A vándorló Oroszország filozófusa. Utószó. Szolovjov, Vlagyimir: Az Antikrisztus története. Három beszélgetés a háborúról, a haladásról és a világtörténelem végéről. Századvég Kiadó, Budapest, 1993. 153. Ford.: Kiss Ilona, i. m. 153. ↑

5. Mocsulszkij, i. m. 250. ↑

6. Szolovjov, i. m. 7. ↑

7. Leontyev így érvelt: ha az emberiséget élő, organikus, azaz valamikor létrejött jelenségnek tekintjük, akkor szükségszerű, hogy miután eljutott fejlődése csúcspontjára, el fog tűnni a világból. „Innen van az, vonta le a következtetést ez a pesszimista gondolkodó, hogy noha sok mindent nem tudunk előre jelezni az emberiség és a világ jövőbeli sorsáról, egy valami minden kétséget kizáróan bizonyos: ami keletkezett, az el is fog pusztulni.” Lásd Kraszickij, Jan: Bog, Cselovek i Zlo. Iszszledovanyije filoszofii Vlagyimira Szolovjova. Progressz – Tragyicija, Moszkva, 2011. 289. Eredetileg Krasicki Jan: Bóg, człowiek i zło. Studium filozofii Włodzimira Sołowjowa. Uniwerytetu Wrocławskeigo, 2003. ↑

8. Stepun, Fedor: Mystische Weltschau. Fünf Gestalten des russischen Symbolismus. Solowjew, Berdjajew, Belyj, Blok. Hanser Verlag, München, 1964. 74. ↑

9. Kantor, Vlagyimir: Antikriszt, ili Ozsidavsijszja konyec jevropejszkoj isztorii. Voproszi Filoszofii, 2002/ 2. 19–20. Dahomey királyságot a 17. században alapították Nyugat-Afrikában, amely a 19. század végéig (a francia gyarmatosítók megjelenésig) önálló, a bennszülöttek által irányított állam volt. A királyt szinte istenként kellett tisztelni mindenkinek, és az ország sajátos vallása az emberáldozatot is természetesen tekintette. ↑

10. Idézi Kantor, i. m. 20. ↑

11. Kantor, i. m. 20–21. ↑

12. Farkas, i. m. 152. ↑

13. Krasicki, i. m. 290. ↑

14. Farkas, i. m. 370. ↑

15. Erről lásd Marchadier, Bernard: Introduction aux Trois Entretiens sur la guerre, la morale et la réligion de Vladimir Soloviev. Szolovjovszkije isszledovanyija, 2021. Vipuszk, 1. (6–16), 7. ↑

16. I. m. 7. ↑

17. Farkas Zoltán is rámutat erre a fontos életrajzi mozzanatra. „Szolovjov egész élete során egyfajta gyermeki rajongással viseltetett a háborúk iránt, s ez tetten érhető a háborús események leírása, illetve haditudósítói ambíciói kapcsán is. Farkas, i. m. 409. ↑

18. Marchadier i. m. 7. ↑

19. Szolovjov, i. m. 47. Farkas Zoltán is megemlíti, hogy Szolovjov „(…) a beszélgetések során többször is felhozott olyan életrajzi elemeket, amelyek azt hivatottak igazolni, hogy maga a szerző sem volt mentes a rossz megtévesztő hatásaitól. Ezzel az önvizsgálattal egyszerre kívánt példát mutatni és hitelesen tettekre sarkallni.” Farkas, i. m. 367. ↑

20. Szolovjov, i. m. 20. ↑

21. I. m. 55. ↑

22. I. m. 75. ↑

23. Machadier, i. m. 9. ↑

24. Szolovjov, i. m. 96. ↑

25. I. m. 105. ↑

26. I. m. 106. ↑

27. I. m. 109. ↑

28. I, m. 109. ↑

29. Krasicki, i. m. 360. ↑

30. Stepun, i. m. 73. ↑

31. I. m. 74. ↑

32. Szolovjov, i. m. 117. ↑

33. I. m. 83. ↑

34. I. m. 83. ↑

35. Lásd Krasicki, i. m. 292. „A történelem, miként Bergyajev írja, önmagában nem értelmes, csak a határain túl, a metatörténelem horizontján nyer jelentést. Éppen ezért, a történelem vége, illetve maga az utolsó ítélet – elkerülhetetlen. Másrészt ez az ítélet és ez a vég mégis magában a történelemben realizálódik. Az Apokalipszis – ez nemcsak a történelem végének kihirdetése, hanem magának a végnek és az ítéletnek a történelmen belüli kihirdetése.” i. m. 292. ↑

36. Lásd Kiss Lajos András: A név hatalma. Liget, 2007 november ↑

37. Szolovjov, i. m. 120. ↑

38. I. m. 121. ↑

39. I. m. 121. ↑

40. Szolovjov, i. m. 121–122. ↑

41. Lásd Krasicki, i. m. 338. ↑

42. Szolovjov, i. m. 122. ↑

43. I. m. 126. ↑

44. I. m. 126. ↑

45. I. m. 127. ↑

46. Besançon, Alain: La falsification du bien: Soloviev et Orwell. Julliard, Paris, 1985. ↑

47. Szolovjov, i. m. 129. ↑

48. I. m. 129–130. ↑

49. I. m. 131. ↑

50. I. m. 132. ↑

51. I. m. 134. ↑

52. I. m. 140. ↑

53. I. m. 141. ↑

54. I. m. 141. ↑

55. Krasicki, i. m. 257. ↑

56. Farkas, i. m. 403. ↑

57. Gäntzel, Hans Helmut: Wladimir Solowjows Rechtsphilosophie auf der Grundlage der Sittlichkeit. Vittorio Klostemann, Frankfurt am Main, 1968. 280. Az idézetben szereplő „jogállamiság” kifejezés utalás egy Tolsztoj és Szolovjov közötti vitára, hogy az erkölcsi szabályok önmagukban is elegendőek-e a társadalmi integráció fenntartásához (ez Tolsztoj „jognihilizmusából” következett), vagy szükség van a társadalom jogi, alkotmányos integrációjára is, amihez Szolovjov ragaszkodott. A „jogvitát” viszonylag részletesen elemeztem. Lásd Kiss Lajos András: Az erkölcs, a jog és az állam kapcsolata Vlagyimir Szolovjov filozófiájában III. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2018/3. 25–40. ↑

kép | vecteezy.com